|
Post by Grodin Tierce on Jun 12, 2013 14:54:31 GMT 1
- Sajnálom, hogy nem tudtam kielégíteni a vágyaidat, Úrnőm! Rendelkezz az életemmel! - Hát azt sajnálhatod is. - Tahiri egy unott mozdulattal aktiválta fénykardját - melynek külső felületét yorrick korallal vonta be, hogy legalább ránézésre hasonlítson egy Yuuzhan Vong létformához, ha már azon erőfeszítéseit, hogy kizárólag organikus összetételű fénykardot készítsen, eddig nem koronázta siker -, és elválasztotta a meztelen Vong harcos fejét a testétől.
Ez volt az egyetlen baj azzal, hogy Krayt Nagyúr mostanában egyre ritkábban hívatta magához. Így ugyan több ideje maradt foglalkozni azzal, hogy megvalósítsa saját terveit, de egyre kevesebbszer részesülhetett a Nagyúr ördögi tudosából fakadó örömökben is.. és ezeket még a legtökéletesebbre tenyésztett, robosztus Vong harcos szerelme sem tudta pótolni.
A Nagyúr azonban most nem csak, hogy nem hívta magához egy jó ideje, de el is hagyta Sekotot, hogy új szövetségesek után kutasson. Tahiri tudta, hogy Nas Choka erői hamarosan akcióba lendülnek, és ez eléggé le fogja kötni mind a galaxist, mind remélhetőleg Krayt Nagyurat. Akkor pedig elkezdheti építeni az ő saját, tökéletes rendjét, akár itt Sekoton!
Már csak arra volt szükség, hogy a Berserker-ek elhozzák neki első ajándékaikat.. és ha minden terv szerint megy, mire Krayt visszatér Sekotra, Tahiri már mutáns, vongformált erőhasználók egész seregével fogja várni - Császárnőként!
|
|
|
Post by Grodin Tierce on Sept 2, 2013 22:02:16 GMT 1
Tahiri elgondolkozva simogatta a fényes fekete markolatot. Az eszköz vége az ampfhii-botokhoz hasonlóan ruganyos, feltekeredett ostorszerû valamiben végzõdött, amíg szükség esetén a csúcsán lévõ méregmirigybõl fecskendezhetett fájdalmas, fertõzõ savat a támadóra, az elülsõ része viszont, a korallokból gondosan megformált kemény héj, teljesen más volt. Tahiri megérintett egy pöcköt a korallpáncélon, mire szürkéslila fénnyel életre kelt az eszköz esszenciája, a megvalósult kihívás, amelyen Tahiri annyi klekket-en át dolgozott, miközben hûséges berzerkerei visszatérését várta.. a biológiai váz és az Erõt fókuszáló kristály társításából létrejött fényszablya.
A Zonama Sekot varázslónõje és formálója suhintott néhányat a kiszögellésen a fegyverrel, egyik lábát annak a rabszolga ferroainak a testén nyugtatva, amelyen néhány perccel ezelõtt a fegyvert elõször tesztelte élesben... majd mozdulatlanná dermedt, ahogyan a sötétségben felrémlett annak a napnak az elsõ sugara, amely körül Sekot jelenleg keringett, és elgondolkozott.
Tahiri napok óta nem tudott aludni, amióta az elsõ látomások elérték. Látta rettenetes, nagy hatalmú mesterét, Darth Kraytot, ahogyan korallokból és fémekbõl álló mutáns páncéljában egy sor vörös fénykardos sithet szel ketté egy távoli, minden ízében õsi hangulatot árasztó bolygón... ahogyan a harcosok közül egyre többen térdelnek le elé, hogy õt szolgálják.. és ahogyan Krayt tekintete sóvár módon megpihen a legelöl térdelõ harcoson, egy fiatal, alig tizenhat éves lányon, aki dús, fekete haját leszámítva mintha a minden ízében szõke Tahiri fiatalabb kiadása lett volna...
Tahiri eleget várt, eleget szenvedett és eleget tûrt ahhoz, hogy egy ilyen felismerés ne hozza ki a sodrából. Egy percig sem gondolta, hogy Krayt egy idõ után nem döbben rá, hogy nem bízhat meg benne. Egy percig sem gondolta, hogy egy nap nem jön el az a pillanat, amikor az õ útjaik elválnak, és egyikük nem folytatja tovább pályafutását ebben az életben. De ez a nap még nem jött el. Tahiri még nem érezte elég erõsnek magát, hogy szembeszálljon Krayttal. Az az öreg szörnyeteg viszont elhatározta, hogy félredobja õt, és új ágyast, sõt új szolgákat választott magának! Hát ezért ment el olyan sietõsen.
Tahiri rezignáltan, égõ tekintettel bal kezére meredt. A Yuuzhan Vong Formálók között tradíciónak számított, hogy legalább egyik kezüket olyan bonyolult, sokágú implanttal helyettesítették, amellyel sokkal finomabban tudtak hozzányúlni a különbözõ, fejlõdésben lévõ vegyületekhez, szövetekhez, korallokhoz. Tahiri azonban még nem tette meg ezt a lépést.. de most, ahogyan a düh és a csalódottság egyre emésztette belülrõl, és egyre inkább úgy érezte, hogy folyást kell engednie neki - most eljött ez a pillanat.
A lány lassan felemelte bal kezét, majd csuklójához illesztette a fényszablya pengéjét. A sötét energia égetni kezdte a bõrét, elviselhetetlen fájdalmat okozva. Tahiri azonban nem kiáltott fel, hanem magában halálos átkokat szórt Kraytra, minden egyes átok után egy-egy milliméterrel beljebb nyomva a pengét..
Néhány perccel késõbb üveges tekintettel meredt karjának üszkös csonkjára, és az övén lévõ tasakból apró fehér férgeket eresztett a sebre... a fájdalom, ami végigsöpört rajta, ahogyan a férgek rágni kezdték az égett húst, jóllehet még szörnyûbb volt, mint az elõzõ... de Tahiri némán tûrte, miközben gondolatban az összes fájdalmát Kraytra és többi ellenségére küldte.. ez is a tiétek, ez is, és ez is..
A férgek jó munkát végeztek. Hamarosan védõbevonat képzõdik a nyálukból a csonkon, és Tahiri élõ szövetre illesztheti rá a Formáló Kezét. Akkor pedig már csak össze kell kötnie a megfelelõ idegpályákat, és hamarosan újabb lépést tesz affelé, hogy igazi Yuuzhan Vonggá váljon. Az istenek dicsõségére. Nem a hamis Kraytéra, aki csak bitorolta a trónjukat.. hanem az igaz istenekére.
Tahiri most már tudta, hogy amint végzett az átalakulással, maga mögött kell hagynia Sekotot. El kell mennie innen, mielõtt Krayt visszatér.. és azt is tudta, hová. Nas Choka persze nem lesz egyszerû eset, ebben biztos volt. Az öreg Hadmester tántoríthatatlanul hitt abban, hogy Krayt Yun-Yammka megtestesítõje. Tahirinek ezért el kell majd hitetnie vele, hogy még mindig az öreg nagyúr szolgálatában áll.. de a sithek egyik fõ fegyvere mindig is a megtévesztés volt, nemde?
Ahogyan Tahiri gondolkozott, a tekintete megakadt egy közeledõ korallvadászon. Már visszatért néhány harcosa, és olyan berzerkerekrõl is tudott, akik elestek az erõhasználó kutyákkal vívott harcban.. megérezte a halálukat. De a megmaradtak minden egyes találkozással új tapasztalatokat szereztek, egyre többet és többet tanultak, egyre hatalmasabbá váltak. A hatalmasak pedig legyõzik a gyengéket.. - Mit hoztál nekem, szolgám, mit hoztál nekem, gyermekem.. - nyúlt ki az Erõn és a vongérzékén keresztül Tahiri a közeledõ hajó pilótája felé, de alaposan meglepõdött, amikor csak az elsõ keresztül kapott választ... méghozzá alázatos választ.
Felvont szemöldökkel, levágott kezét a férgek zsákjával és fényszablyájával együtt az övére akasztva állt Tahiri a landoló korallhajó mellett. A pilóta védõmembránja félrehúzódott, és a nõ meglepetésére egy vele nagyjából egy korú, arisztokratikus arcvonású fiatal férfi pattant ki belõle, hogy lendületbõl egyenesen térdre érkezzen a lábai elõtt. Tahiri egy pillanatig ki tudta venni a szemében lángoló sárgás, emésztõ tüzet. A férfit átitatta a Sötét Oldal azon zabolátlan, õrjöngõ fajtája, amely csak azokban van meg, akik évek gátlásait egyszerre leküzdve engedték át magukat a vágyaiknak és a sötétségnek.. Tahiri így biztosan tudta, hogy egy sötét jedivel, a Rend egy kitagadott tagjával van dolga.
- Mi hozott ide, idegen? - Tahiri vongérzékén keresztül intett a távolban közeledõ Yuuzhan Vong testõreinek, hogy ne avatkozzanak közbe. - Találkoztam és megküzdöttem a teremtményeddel, Úrnõm! - válaszolta alázatos hangon a férfi. - Lenyûgözött szabadsága és vadsága, melyben éreztem, hogy tõled származik... egészen életemben erre vágytam! Engedd, hogy szolgáljalak.. - az utolsó szavakat már fejét felemelve, átszellemült, halk hangon mondta a férfi. Tahiri elnyomott egy mosolyt. Szemrevaló fiatalember volt, annyi szent. Fiatal arcával, a benne lévõ tûzzel talán még kicsit emlékeztette is arra a fiúra, akit egész életében egyetlenként szeretett... még mielõtt rájött volna, mekkora tévedés volt annak idején maga mögött hagynia mindazt, amiben most élt. - Mi a neved, jedi? - szólította meg a férfit. - Nem vagyok.... Tahiri övérõl kivágódott a fényszablya felcsavart, kígyószerû vége, és fájdalmas, mérgezõ csapást mért a férfi arcára még mielõtt az akár megmozdulhatott volna. Az alak szemében egy pillanatra feltûnt a bosszúvágy, de aztán ismét lehajtotta a fejét, mint aki megértette, hogy nálánál erõsebb ellenféllel áll szemben, akitõl holtan biztosan nem tanulhat semmit. - Az elsõ lecke, jedi. - Tahiri immár nem leplezte a mosolyát. - Nem mondasz ellent nekem. És mindaddig jedi maradsz, amíg nem bizonyítod be.. az ellenkezõjét. Az alak szótlanul bólintott. - Helyes. - mosolyodott el Tahiri ismét. - Tehát, a neved? - Kiimi Anaro, Úrnõm.
- Jól van, Kiimi Anaro. - intett Kiiminek Tahiri, hogy álljon fel, és kövesse. - Jöjj, és légy tanúja annak, hogy milyen világ az, amelynek a szolgálatba lépsz.. tapasztald meg testestül-lelkestül, hogy minek a védelmére és gyõzelmére esküdsz fel! Kiimi engedelmesen követte új mesterét, miközben Tahiri elégedett kacagása még sokáig visszhangzott Sekot erdõi felett..
|
|
|
Post by Zonama S on May 26, 2015 15:56:05 GMT 1
Kietlen, halott sziklák, néma légkör mindenütt... sivatag és pusztaság, kiszáradt sós medrek szerte a földön: Sekot kómába esett felszíne. Oly régóta tartott már... Lassan már eltűnt, aki emlékezhetett volna rá, milyen volt a bolygó régi fényében... a Yuuzhan Vongok őshazája alapvetően jószándékú égitest volt. Örömmel adott életet, figyelte a burjánzó természetet és lényeket... túl ideális volt a létezése. És mint annyi bolygó, ő is az egyensúlyra törekedett... így eljött a pillanat, hogy utat engedjen a Sötétségnek. Csak azzal nem számolt, hogy a Sötétség nem véletlen sötét, és kellemes egyensúly helyett monopóliumra törekedett...
Túlságosan egyszerűen vette át a hatalmat felette. Tulajdonképpen senki nem gondolt bele, miért volt ilyen könnyű leigázni őt... Egy ideig önként hagyta magát. Mikor pedig rájött, hogy ez azért így mégsem lesz teljesen jó számára, már késő volt... fel se ocsúdott iszonyatából szeretett Magiszterének halála láttán, mikor meglátta a Dracoon felé közelítő csápjait... sejtette, hogy kellemetlen érzés lesz, de arra nem számított, hogy ennyire elviselhetetlen... akkor tört meg, mikor beléhatolt... Szégyenében teljesen elvörösödött a légköre... őslakosai, Vongjai halála láttán a méreg által tehetetlenül magába zuhant, elzárkózott a külvilágtól, és feladta a harcot.
Egyik Formálójának semlegesítő oldata és önfeláldozása megmenekítette a legbelső magját, abban fortyongott magában annyi ideje már. Épp elég ideje, hogy a perifériás idegrendszere spontán regenerálódásnak induljon. Persze sosem lesz a régi, tökéletes már... nem is érezte igazán, mi történik vele, épp csak annyit észlelt döbbenten, hogy koordinátái egészen új számokat öltöttek... Való igaz, ő eredetileg csak kicsit ki akart mozdulni a komfortzónájából... hát, ez aztán túl jól sikerült... vigyázz, mit kívánsz, a végén még valóra válik...
Éledező magja egyre nyugtalanabb lett. Mégsincs ez a kialakult helyzet teljesen rendben így... végső elhatározásra akkor jutott, mikor Tahiri levágott kezéből pár csepp vér beivódott a talajába... egyesek szerint minden sejtünk emlékeket hordoz... Tahiri dühből és csalódottságból kihűlő vérsejtjei pedig felnyitották Sekot elméjét a lehetőségre... most kezdődik a széthúzás...
Első lépésként úgy döntött, elhagyja az önsajnálatát, ezt a haszontalan, semmirekellő érzést... itt az ideje elbúcsúzni tőle... három, kettő... egy... Egy kietlen, halott szikla tövében hirtelen megmozdult valami. Karcsún, kecsesen egy kis hajtás emelkedett ki belőle... egy szál pengeéles levele körülölelte a bimbóját, amely lassan öt, karomban végződő szirmú virágba nyílt: Sekot első hóvirága...
|
|
|
Post by Zonama S on May 26, 2015 16:08:33 GMT 1
Egy pici árny osont némán észrevétlen a hajnalban. Kicsi Vong alakja nem vont magára figyelmet... pedig lett volna mit nézni, és üldözni... Nem hasonlított igazán pontosan egy kaszt tagjára sem... hibrid volt, a mostani korszak előttről, amikor a kasztok közt hiba csúszott a rendszerbe, és volt hogy szentségtelen módon keveredtek... ő is csak azért élte túl, mert kissé renegát Formáló Nagymamája megmentette...
A Nagymamát és lányát hajdan nem elégítette ki az egyszerű Formáló munka. Összedolgoztak hát a Yuuzhan Vong evolúciója érdekében... illegális hormonkezelés után a lány egyszerre hált Harcosokkal és Formálókkal, hogy szimultán érő petesejtjei egy időben termékenyüljenek meg... a Vong méh nem alkalmas ikerterhesség kihordására, így a zigótáknak össze kellett olvadniuk a közös élet érdekében... ami zavartalanul fejlődött, egészen a születés pillanatáig, amikor új alakja elakadt a szülőcsatornában... a Nagyanya puszta kézzel vájta ki lányából a lucskos újszülöttet, de addigra elérkezett a rendszerváltás, és menekülniük kellett... a lehető legtovább bújtatta az egyik utolsó szabad ferroai és Kitaszított Vong csoportban... Nevet sem adott neki, hiszen úgysincs jövője... - Nagi, én ’ong vagyok? - Ez volt a cseperedő fiú első kérdése... a Nagyanya szelíd szemmel nézett rá, és végül így válaszolt: - Igen fiam, te Ong vagy... Így hát Ong, a kicsi Vong békésen menekülve nevelkedett egy rövid ideig, miközben Nagymamája egy pillanatig sem titkolta előle a kialakuló helyzetet... - Ha majd eljönnek értünk... ne merészelj sikoltani... megkapnak mindent, övék az utolsó porcikánk is... minden, kivéve a sikolyunk... ne merészelj... ne merészelj... Nem is olyan soká, el is jöttek... Ong kapott egy utolsó csókot a homlokára, és fülébe suhant az utolsó intelem: - Csukd be a szemed, fogd be a füled, ne láss, ne hallj Most semmit sem, én mindig veled leszek...
Ong így is tett. Egy tompa reccsenésen kívül nem is hallott mást, csak a saját füle zúgását, mert annyira szorította, hogy egy idő után már belesajdult... nem érzékelte, mennyi idő telt el így... aztán valaki megragadta a karját, és hatalmas erővel rántotta fel, majd vonszolta kifelé... görcsös szemhéja alatt összemosódtak a képek, ahogy kihunyorgott alóluk, hogy még utoljára vessen egy pillantást meghaló otthonára... hirtelen nem is értette, hogy kerül a Nagyi lába az asztal alá... de sok ideje nem volt gondolkodni, mert egy mozdulattal a kint várakozó többi végrehajtó Vong elé lökték... a fölötte kialakuló beszéd hangfoszlányai lassan szivárogtak el az elméjéig... - Ezeket a korcs kezeket azonnal le kell vágni... Ong szomorkás pillantással búcsúzott furcsa Formáló-szerű kezeitől... mindig, mindenben keress valami érdekeset, valami szépet ami tetszik, hallotta Nagyanyja hangját a fejében, és szeme megakadt a csuklóit megragadó Vong lesújtásra emelt fegyverén: hű, de menő bioszablyával fogja levágni a kez...
- Várj! - Egy vén Megszégyenített szégyentelenül közbeszólt: - Ezekkel a kezekkel egymaga kiválogat annyi tatukristályt a törmelék közül, amit 10 másik tudna csak egyidőben... vigyétek a bányához, vigyetek el helyette 10 másikat... kevesebb koszt kell majd, és több áldozat jut az isteneknek... - Van benne valami... - azzal a Vong eldobta a fiút, és intett a többieknek, hogy szedjék össze az így felszabaduló, áldozatnak való Megszégyenített- mennyiséget, a vén felszólalóval kezdve. Az öreg eldeportálása előtt még vetett egy barátságos, meleg pillantást a fiúra, aki rémülten nézett vissza rá... fogalmam nincs, hogy tudok –e annyi kristályt válogatni... A többi pre-áldozat nem nézett rá, kivéve egy... te sokkal többet fogsz szenvedni nálunk, hallotta meg a gondolatait magában...
Így került Ong a tatukristály bányába. Amit nappal a sziklafejtők kifejtettek, ő éjjel szétválogatta. Két napig bírta. Használd a fantáziád... Ong próbálta is a monoton munka közben, elképzelni, vajon miket készítenek az átlag 2 mm-es kristályokból... de akárhogy is, a legnagyobb erőfeszítése ellenére két éjszaka után ez ígyis-úgyis rohadt unalmassá vált... Mikor már behunyt szemmel is a tatuk látványa fogadta, gondolt egyet, és egy éhes bányásznak titokban odaadta az ebédjét. Koffeinnádért cserébe... ezt adták a dolgozóknak, h a lehető legtöbbet tudják kisajtolni belőlük. Ongnak egy szál elég volt, hogy a nappalt kibírja alvás nélkül... ezt az időt pedig osonó felfedezéseinek szánta, amely során mindig máshová, és egyre messzebb surrant a kihalt vidéken, hátha talál egyszer valami érdekeset...
De semmi... csak a kihaltság, változatos pusztaság... Ong megfogadta Nagyanyja parancsát: nem sikoltott egyszer sem. Sőt... azóta egyáltalán meg sem szólalt. Vándorlásai során emlékei kísértették... és mindig megölték benne az estére felszunnyadó vágyat, hogy megszólaljon. Használd a fájdalmadat... ha nincs ellenség a közelben, add valakinek, aki nem építő jellegű nyomorúságot szenvedett el... az ajándékba adott fájdalom gyógyító hatású... Ong koncentrált, jobb híján mindig Sekotra gondolt, ha bármi fájt... olyan sokat meséltek róla, mikor még virult, és ő olyan kíváncsi lett volna rá... Egyre hidegebb lett, a fagy szinte már égetett... és ekkor rájött, hogy nem tudja már felidézni magában a Nagymama arcát.
Ong összerogyott. Szemét becsukta, ki se akarta nyitni már. De oldalt fekve nézve a világ ferde... a kis Vong ezt a pusztát is látni akarta így, mégis felpillantott hát... és lélegzete majdnem elakadt, mikor meglátta... előbbi fájdalma mintha elszállt volna.... Felpattant és rohant a jelenés felé... a koszos, mocskos, barna világában sosem látott még hasonlót... sosem látott még ilyen... fehér színűt... Sekot első hóvirágát...
|
|
|
Post by Zonama S on May 26, 2015 16:14:34 GMT 1
- Tetszik...? – Ong ugrott egyet meglepődésében az idegen gondolat hallatán, de hiába fordult körbe kétszer is maga körül a tájat pásztázva, senkit nem látott...
- Itt vagyok... – Ong hitetlenkedve bámult a virágra.
- Kicsit lejjebb... még lejjebb...
Ong letérdelt és fülét a földre tapasztotta.
- Itt bizony... de amúgy nem kell lefeküdnöd, hogy halljál... - Ong meg se moccant, úgy koncentrált a saját gondolatára: - És... Te is hallasz engem?
- Bizony... és üzletet ajánlok...
- Miféle üzletet? – Ong még sosem látott üzletet, az ő közegében elég egyirányú volt a javak áramlása... körmével megbökte a szemét, hogy nem álmodik –e...
- Te felfedezed nekem a terepet, én pedig megvédelek... – Sekot elméjén átfutott, vajon az utóbbi nem fog–e kamunak bizonyulni... de úgy döntött, nem kételkedik többet önmagában, és ezentúl kockáztat, most már élet-halál volt a tét... vagy másnéven unalmas tépelődés kontra izgalmas megújulások...
Miféle üzlet az, ahol én csak profitálok? – töprengett magában Ong. A profit szó igen gyakori volt a bánya körül...
- Elfogadom! – gondolta nagyon komoly hivatalosan.
- Ezt megbeszéltük! – a fiú érezte hogy ez a gondolat vigyorog...
- Na gyerünk, próbálj ki, csak bátran...
Ong felállt, és óvatos léptekkel megindult visszafelé. Léptei nyomán szép lassan kék moha zöldellett... majd e pionír vegetáció helyét kaszafű és egyre nagyobb, változatosabb kaktuszok vették át.
- Flórát váltok... – hangzott a magyarázat a fejében. – A szende növényeim ideje lejárt, de ez még csak a kezdet...
-Ez az, ez tök jó lesz, Sekot! – lelkendezett Ong. - Abból a háromágúból még csinálj sokat! – a Vong szinte repült lelkesedésében, azaz főleg inkább hátrafelé szaladt, de így sem tudott eléggé betelni a látvánnyal... Bele se mert gondolni, vajon mennyiben lesz más ezután az élet... egyet tudott csak biztosan: ő menni fog, és felfedezni, aztán hogy meddig jut el, az már nem csak rajta múlik...
|
|
|
Post by sithlord on May 26, 2015 16:27:59 GMT 1
Hirtelen egy hihetetlenül ősi és még hihetetlenebbül gonoszabb jelenés manifesztálódott Sekot felszínén. Az Időrablóként ismert Lény, túlvilági sötétséget hordozva lépdelt az élő bolygó felszínén. Minden Vongok Istene és az Akit csak úgy ismertek hogy Pusztító és aki a Sithek Mestere is volt, most lehajolt és Sekot pár darabkáját, kavicsokat vizsgált. A bolygó megismerte a Gonoszt és hevesen rázkódni kezdett, földrengéseket okozva a felszínen. -Tudod jól hogy ezzel nálam nem mégy semmire! –mondta hidegen de ugyanakkor gúnyosan az Ősgonosz. –Megmenekültél gyermekem! –mondta szinte már atyai hanglejtéssel Yammka.
|
|
|
Post by Grodin Tierce on May 26, 2015 21:44:12 GMT 1
- Jól van, kapaszkodjatok, megkezdtük a belépést a légkörbe! - közölte a pilótafülkében összezsúfolódott útitársakkal a fajtársaihoz képest meglepően visszafogott külsejű, halványlila bőrű zeltron nő, miközben egyik kezével végigsimított a finoman faragott fülkepanel egyik kiszögellésébe süllyesztett apró holoképen, a másikkal pedig igyekezett segíteni méretes másodpilótájának abban, hogy irányban tarthassák felettébb szokatlan külsejű repülőalkalmatosságukat.
Pontosabban szólva, a galaxis legnagyobb részében szokatlannak számított az alkalmatosság, ez a csupatörzs-csupaszárny valami, ami távolról leginkább egy dagobahi óriásszúnyog és egy légbuborékokkal röpképessé tett dianoga keverékére emlékeztetett... itt azonban, az Ismeretlen Vidék e távoli szegletén, a valaha Élő Bolygónak nevezett Zonama Sekot felett tökéletesen beleillett abba a gyér, jobbára eltérő méretű és típusú, egymásra sem hasonlító Yuuzhan Vong korallhajókból álló forgalomba, amely a légkör felső szegmensében közlekedett... inkább elfelé a bolygótól, mint a felszín irányába.
Ashala Nendrin felkattintott néhány kapcsolót másodpilótája vakkantását nyugtázva, majd, miközben a járgány elkapott egy légáramlatot, amelyen keresztül finom szögben megkezdhette az ereszkedést, figyelme ismét visszakalandozott a holoképre, amely egy hozzá hasonló korú, feltűnően szép, humán nőt ábrázolt, hosszú, szőke hajzuhataggal és mindenféle, a zöldtől pirosig különböző színekben játszó növénnyel körülvéve.
- Hamarosan megérkezünk, tanárnő. - suttogta maga elé finom mosollyal a lány, miközben felidézte magában az utolsó alkalmat, amikor a képen szereplő nő, Danni Quee előadását hallgathatta a Chandrilai Botanikai Akadémián, a Szövetség, vagy ha úgy tetszik, a Köztársaság egyik legnevesebb növénybiológiai intézményében. Danni csak egy-egy rövid vendégszereplés kedvéért tért be az intézménybe, Ashala viszont így is emlékezett minden szavára.
- Ne feledjétek, az életnek rengeteg formája van a galaxisban, de egyik sem inkompatibilis a másikkal. Amit mi sokszor generációkon át sem tudunk elérni egy-egy másik néppel, vagy fajjal szemben, azt az evolúció és a természet, ha hosszabb idő alatt is, de elvégzi. Ha megértitek a kiválasztódás és az együttélés rendjét, akkor megértitek azt is, hogyan járulhattok hozzá egy békésebb galaxishoz.
Ashala teljes mértékben azonosulni tudott a gondolattal. Zeltronként, pontosabban a népe tradíciót nem igazán követő zeltronként mindig is szembesülnie kellett a kirekesztéssel és a rosszindulattal. Amíg fajának többi tagja, különösen a nők az intergalaktikus szórakozóhelyek és kuplejárok legpajzánabb zászlóvivőiként voltak híresek, a testi örömök legteljesebb hirdetőiként, addig Ashalát mindig is a tudomány kötötte le. Nagy elánnal vetette bele magát a bionikai tanulmányokba, és lenyűgözte a biológiai alapú életformák és civilizációk sokasága. Az volt az álma, hogy egyszer ő is olyan lesz, mint Danni Quee, az egyszeri tudományos kutató, aki a Yuuzhan Vong foglyaként első kézből ismerte meg ezt a rettenetes, különös, és egyszerre csodálatos fajt, aki erőérzékenysége ellenére rövid úton maga mögött hagyta a Jedi Rendet, hogy életét a kutatásnak és a harmóniának szentelhesse, és akinek megadatott, hogy a galaxis egyik legcsodálatosabb életformája, a titokzatos Zonama Sekot, az Élő Bolygó remetéjévé és tanítójává, a bolygóra költöztetett Yuuzhan Vongok szomszédjává és barátjává vállhasson...
A hajó megrázkódott, és Ashalát továbbvitte a gondolatfolyam.
Mert Danni Quee pályafutása végül nem példaképként ért véget, hanem tragédiával. Az elsők között pusztult el akkor, amikor valamiféle sötét erő a hatalmába kerítette Sekotot, és elvágta azt a finom köldökzsinórt is, ami a galaxishoz, a tudományos élethez kötötte a szeparációban élő Yuuzhan Vongok új hazáját. Hogy pontosan mi, azt Ashala sosem tudta kideríteni. Így is évek munkája, és elsősorban az elmúlt időszakban a keményvonalas Daala által vezetett Szövetségből a jóval nyitottabb, Leia Organa Solo alatt régi nevét felvevő, Köztársasággá alakuló állam támogatása kellett ahhoz, hogy legalább néhány kockát összerakjon a kirakósból.
A jedik sosem mondták el pontosan, hogy mi történt a bolygón, ahová egy mentőalakulatot is küldtek Danni után, de az sikertelenül tért vissza. Sosem mondták el, van-e köze a bolygón történeknek ahhoz, hogy a Yuuzhan Vong ismét megtámadta a galaxist, visszatérve harcosó, pusztító életmódjukhoz, amelyet eddig követtek. Ashala minden egyes információkérését udvariasan elutasították... egészen az utolsó alkalomig.
Útitársai közbenjárásával a Köztársaság és a Jedi Rend végül áldását adta az akcióra. Egy magas rangú professzort rendeltek mellé, aki most az egyik hátsó pilótaülésen szorongott. Jankar professzor nem számított különösen nagy névnek Ashala kutatási területén, sőt, a zeltronnak gondolkoznia kellett, hogy valójában látta-e már Chandrilán. A professzornak azonban megfelelő kapcsolatai lehettek, mert megnyitott minden büroktratikus akadályt, ajtót és útvesztőt, amelyek korábban zárva voltak Ashala előtt, vagy amelyek létezéséről nem is tudott. A professzor kísérője, a másodpilóta ülésében helyet foglaló vuki, Onacca még ennél is többel járult hozzá a misszióhoz, hiszen ő szerezte meg a Kashyyykkon gyártott speciális, a vukik hatalmas fáiból készült testű siklót, amelyet a kemény faborításon kívül csak néhány pajzsgenerátor védett az űr hidegétől, azok is speciális kerámiaötvözetekből készültek, így a járművön nem volt több fém alkatrész annál, mint amiket a felszerelési csomagjukban magukkal hoztak - ideális jármű egy olyan bolygóra való beszivárgásra, ami a mai napig Yuuzhan Vong kézen van.
Ezért is lepte meg Ashalát, hogy katonai kíséret nélkül egyáltalán elengedték őket. Úgy tűnt, a Zonama Sekotot mind a jedik, mind a Köztársaság veszett ügynek tekinti, és inkább hagyják, hogy néhány önjelölt szerencsevadász elpusztuljon felette, minthogy bármekkora kapacitást is befektessenek egy ilyen küldetésbe.
És mégis, a jedik az utolsó pillanatban bejelentkeztek. Egy fiatal, láthatóan a padawanképzőből nemrég kilépett rodiai jedit küldtek, Raatu-t, aki hatalmas szemeivel jobbra-balra tekintgetett a fülkében, valamint egy meglepően fiatal, szinte gyermek humán kislányt, vörös hajjal, szeplőkkel, ívelt vonású szemekkel. Talán Ziának hívták, vagy valami ilyesmi. Ashala nem értett pontosan, hogy a jedik melyik kasztjához, vagy csoportjához tartozott, de nem a padawanok köpönyegét viselte, és olykor furcsa, ismeretlen nyelven beszélt maga elé.
A hatszemélyes fülke utolsó ülésén alaposan beszíjazva egy tejfelszőke, állítása szerint koréliai származású fiatal mérnök foglalt helyet az Obroa-skai könyvtárából, aki minden bizonnyal sokkal sármosabb külsejű is lehetett volna, ha arcát nem borította volna állandóan háromnapos borosta, rendezetlen, kócos hajzuhatag és egy, a szeme előtt szinte folyamatosan villogó vizuális implant, amilyet a kódtörők - no meg persze a holonetfüggők - is szoktak használni. Giel doktorral Ashala egy Holonetes fórumon ismerkedett meg, és bár nem volt benne biztos teljesen, hogy mi is a kutatási területe, a mérőműszerek és egyéb vizgálati - diagnosztikai berendezések nagy részét ő szerezte.
- Hrrrrrmmmh! - jelentette ki Onacca, miközben a vuki landolóegység előtt eltűntek az utolsó felhők is, és láthatóvá vált a kietlen, kopár táj. Ashala felsóhajtott. Danni beszámolói alapján mindig is színes, élénk, zöldellő világnak képzelte Sekotot.
- Leszállás után mindenki vegye magához a fegyverét és a személyes felszerelését, mielőtt kiszállunk. - szólt közbe az elmélkedésbe Jankar professzor. - Ne feledjék, kollégák, bár ez nem katonai misszió, de odalent hemzsegnek az ellenséges létformák. Óvatosnak kell lennünk. - Ha.. ha nem katonai misszió, akkor talán én maradnék a világítórudaknál.. - jegyezte meg finoman dadogva Giel.
- Az a fennsík lakatlan. - jegyezte meg előre mutatva a rodiai jedi, Raatu. - Ha ott landolunk, akkor elég távol leszünk a legközelebbi Vong teleptől. - Ne feledjék, bármelyik rovar, növény, vagy akár kő is lehet a Yuuzhan Vong egyik távoli szeme, vagy füle. - tette hozzá Jankar. - Igen, tudjuk, a korallok és a gombák pedig különösen. - vont vállat Giel, aki már az utazás alatt is tanújelét adta annak, hogy Jankarral nem lesznek túl nagy barátok. Hiába, két rankor nem fér meg egy csárdában, gondolta magában Ashala, anélkül, hogy tudta volna, mi is az a csárda.
- Leszálláshoz készülj! - zárta rövidre a két férfi beszélgetését a zeltron nő, és Danni képére kacsintott, mintha tőle várt volna biztatást.
- Végre itt vagyunk, tanárnő. Megérkeztünk. Talán most rájövünk, mi is történt veled, és miért...
----
Nem messze a távolról akár valamiféle madárral is összetéveszthető landolóegységtől, szinte párhuzamos vektoron egy Yuuzhan Vong landolóhajó igyekezett a felszín felé. A fogas, karmos szájban végződő, féregre emlékeztető alakú élőlény dovin basaljai apró gravitációs torzulásokkal gondoskodtak a puha ereszkedésről. A leszállóegység gyomrában - és a Yuuzhan Vong esetében ez szó szerint értendő - néhány harcos fogott körbe egy magasabb, tetovált alakot, aki éppen akkor vette le voduun-rákpáncéljának utolsó darabjait is, hogy magára öltsön egy sokkal egyszerűbb szövetet, olyat, amilyet az Intendáns Kaszt alacsony rangú tisztviselői hordtak annak idején. - Belek tiu, Hadmester. - térdelt le az öreg előtt a harcosok vezetője. - Rendelkezz az életemmel, hadd ajánljam fel neked azt utolsó áldozatként, mielőtt így megalázkodunk Yun-Harla, a Megtévesztő előtt. - Nem jött el az áldozat ideje még, Vorrun Hal - intett Nas Choka, a Yuuzhan Vong Hadmester harcosának, ugyanúgy, ahogy immár annyi alkalommal második, sikertelen hadjárata előtt, közben és után. - Ha választ kaptam az Istenektől arra, hogy miért sújtják harcosainkat balszerencsével, akkor ismét eljön az áldozatok ideje. De addig nem. Vigyázzatok a flottára, tartsátok egyben a harcosokat, és várjátok visszatértemet.
- Óhajod parancs, ó, nagy Hadmester. - hajtotta meg magát földig ismét a Harcos, miközben a szállító gyomrából előtekeredett egy hosszú, nyelvszerű nyúlvány, és Nas Choka a rámpát használva kilépett a bolygó földjére, amelyet Yun-Yammka, a Pusztító dicsőségére formáltak át a Yuuzhan Vong Formálók. A bolygó ugyanazt a megnyugtatóan halott, feszült, szenvedő hangulatot árasztotta, amely minden igaz Yuuzhan Vong harcos életét és halálát átjárta, Nas Choka mégis furcsán érezte magát. Válaszokat kellett találnia.
Válaszokat kellett találnia arra, hogy Yun Yammka, a Pusztítás Istene miért küldte el őket újabb hadjáratra, ha egyszer elvette tőlük a győzelem örömét, és nem adta meg nekik a lehetőséget, hogy a Hitetleneket megismertessék a megváltó halálos áldozattal, és az igaz istenekkel.
Számos klekkettel korábban Nas Choka engedelmesen követte a Pusztító isten, és első papnője, a Formálóvá lett jeedai, Riina Kwaad úrnő parancsát, és megmaradt harcosait a hitetlen galaxis ellen vezette, úgy, ahogyan a Nagy Hódítás idején. A hadiszerencse azonban hamar elpártolt mellőlük. Néhány apró, sikeres rajtaütés után a hitetlenek koalíciója vereséget mért támadó korallhajóira a Corporate nevű szektor határán, majd a Telos nevű rendszerben, végezetül pedig a Siithek kormányzójának szavára hallgatva személyesen Nas Choka főereje is súlyos veszteségeket szenvedett, amikor bosszút akart állni a galaxis egy, Sekottól nem is olyan messze eső pontján, a Kesh nevű rendszerben azon a hatalmas siith istentelenségen, a Halálbolygó nevű förmedvényen, amely megsemmisítette az újjáépített hajóméhet, a Yuuzhan Vong flotta újjáépítésének utoló reményét Sernpidalnál.
Pontosabban szólva maga a Halálbolygó is megsemmisült, de Nas Choka pontosan tudta, hogy nem saját harcosai, hanem a Pusztító isten és papnője akarata révén, amely számos Yuuzhan Vongot is feláldozott a pusztulás oltárán. Ezreket, tízezreket, a korallflotta színe-javával együtt.
Immár olyan kevés harcos és korallhajó maradt, hogy Nas Choka nem reménykedhetett egy újabb sikeres konfrontációban a hitetlenek túlerőben lévő flottáival. Felmerült benne, hogy talán rosszul értelmezte Yun-Yammka akaratát. Vagy az lett volna a Pusztító Isten szándéka, hogy minden egyes Yuuzhan Vong harcos, a régi idők képviselője áldozza fel az életét, átengedve a teret egy új kiválasztott fajnak, amelyik méltóbb az Istenek bizalmára a Yuuzhan Vongnál?
Nas Choka elhatározta, hogy mielőtt egy utolsó, nagyszabású öngyilkos akcióra vezeti flottáját, még inkognitóban, Yun-Harla dicsőségére visszatér a Sekotra, hogy egyszer és utoljára válaszokat keressen. Egy jelet, ami segít értelmezni az istenek akaratát...
Nem kellett tartania attól, hogy felimerik. A Yuuzhan Vong harcosok szinte mind elhagyták a bolygót, hogy erősítésként csatlakozzanak a veszteségeket szenvedett flottához. Az átformált, rabigába hajtott Kitaszítottakra és ferroaiakra most elsősorban a Papi Kaszt hajcsárai és ifjú Intendánstanoncok vigyáztak, akik nem ismerhették fel a nagy Hadmestert, legalább is ilyen öltözékben.
A távolban Nas Choka egy kristálybánya sziluettjét vélte felfedezni. Elhatározta, hogy arrafelé indul.
|
|
|
Post by Zonama S on May 28, 2015 1:43:05 GMT 1
Zonama Sekot és a kicsi Ong együttműködése harmonikusan és gyümölcsözően haladt egy hosszú ideig. A bolygó kalóriadús, erőt adó vegetáriánus étrenden tartotta, a korábbi túlhajtás miatt a növekedésben megálló fiú hamar behozta a lemaradást, míg Sekot beújított vegetációi lassan, alattomosan kezdték átvenni a terepet... Új sziklák meghódítása után napnyugtáig verekedtek, az ifjú egyre nagyobb erején Sekot jól kísérletezhetett újabb éles növényeivel, mialatt Ong avatott szemek számára a hagyományostól borzasztó eltérő ösztönharcmóddal volt kénytelen védeni magát... Így fejlődtek szinte versenyt egymással, mígnem elérkezett egy számukra különleges nap: Szövetségük első klekketfordulójára Zonama meglepetéssel kedveskedett.
- Hm... – futtatta végig Ong pillantását az elé táruló hóvirág réten.
- Jóó, igen... - ez lehet hogy kicsit csöpögősre sikeredett, állapította meg Sekot maga is, de úgy volt vele, eleget volt tetszhalott, és ennyi csöpögést utána igazán megengedhet.
- De várj, most jön a lényeg... – és a következő pillanatban büszkén villantott Ongnak időközben hatalmasra duzzadt kaktuszerdejével...
- Sekot ne őrülj meg!! Ez látszik az űrből, láthatják hogy éledsz, és mi még erre nem állunk készen! – rémült meg őszintén a Yuuzhan Vong, de Zonama leintette.
- Nyugi, mind átlátszó... csak a te tiszteletedre színeztem be, egy pillanat volt az egész... – hangolódott le Sekot kissé, majd nem tudta megállni, hogy kicsit ne stréberkedjen: - Aki fentről látta, inkább hiszi majd, hogy vörös-zöld színtévesztő lett, mint hogy én éledek...
Ong forgatta a szemeit. Lassan kezdte megismerni Sekotot, és az okoskodásai néha kifejezetten az idegeire mentek.
- De várj, most jön az igazi lényeg... – Zonama nem tudta palástolni izgatottságát, ami a felszínét mára szinte teljesen átszövő, eddig észrevétlenül fejlődő átlátszó növényei iránt érzett. Légköre beleremegett, ahogy Ongnak kijelentette:
- Mind húsevő...
- Wow! – nyugtázta Ong, mint aki nem teljesen osztja a lelkesedést. - És most hogyan tovább?
- Lassan elkezdhetjük visszaszerezni a terepet... most már elég nagy vagy ahhoz, hogy kiszabadítsd magad a bányából... – Ong ujjongott, már olyan rég várt erre a pillanatra. Eddig kölcsönös megegyezés és bizalom alapján Sekot irányított, aki alkalmasnak vélte magát megítélni, vajon Ong mikor áll készen önállósodni, legalábbis neki ezt mondta... a félig Harcos Yuuzhan Vongnak nem esett nehezére elbánni pár Intendánssal és vézna Pappal. Saját fajában Kitaszítottként egy Isten háta mögötti bányában senki nem világosította fel részletesen a népe társadalmi konvencióiról, így nyílt Zonama Sekotnak lehetősége a saját kedvére formálgatni az elhagyatott ifjú feltörekvő lelkét... ravaszul elhintette bele, hogy csak a Harcosokra és a Formálókra kell felnéznie, és tetszése szerint áttörhet a kasztrendszeren... a fiú tudatát saját bolygó tudatával módosította, Ong régi emlékei ellenében, és végül hajcsárai ellen küldte.
Nem sokkal később, újabb húzására készen...
- Eljött az idő, hogy immár szabadként találkozz az első tiszteletre méltó Yuuzhan Vongokkal... – közölte a bolygó, és Ong teljes lázba jött, szinte égett belülről a hírre - ... viszont el kell valahogy palástolnunk előlük a külsőd kevert vonásait... arra gondoltam, eltakarhatnánk a nem harmonikus tagjaidat annak ürügyén, hogy fertőző kéz-láb-száj szindrómád van...
- Ilyen tényleg van?
- Persze! Csak nem gondolod, hogy kamuzom? – somolygott Sekot, mint akitől nem telik ki az ilyesmi.
- Na szóval... nézd, milyen szép mályvakígyókat teremtettem kesztyűnek és bakancsnak... – Ong érdeklődve nézte, ahogy a lények áramvonalasan végtagjai köré tekerednek.
- Pikkelyeset akarok... – szólalt meg végül.
- Kssz.... – öltögették csúfondárosan a nyelvüket a kígyók Ongra, mielőtt véglek elsiklottak volna.
- Erről van szó! – vigyorgott az ifjú Yuuzhan Vong, mikor a bolygó végre az ízlésének megfelelő lényekkel látta el. Az arcát eltakarandó, pengelevelekből álló szájkosarat is kapott. De még azelőtt...
- Ja és még valami... – tette hozzá Sekot csak mint úgy mellékesen - ... ki kéne vágnunk a nyelvedet...
- Hogy mi?? – fortyant fel egyből Ong.
- Gondolj csak bele... – duruzsolta a bolygó – Azt állítod, hogy néma vagy... de nekik megvannak az eszközeik, hogy szóra bírjanak... nem vagy még elég ellenálló, nem vagy még elég dörzsölt játékos ahhoz hogy ne így legyen... és ne tudd meg, mi történne, ha kiderülne, hány apád volt... – súgta Zonama meggyőzően, mintha bizony nem is tudott volna róla, hogy Yuuzhan Vong népe nem csak szavakkal értekezhet... – Mindent a népért, mindent a hitelességért... – búgta, és elégedetten konstatálta, ahogy a lelkes tűzben égő ifjú végül engedelmesen hagyja magát gúzsba kötni vadiúj szörnyedvény virága ölelésében...
- És most kinyújt... – hangzott az utasítás... amit szinte egyből éktelen hörgés követett, ahogy a masszív Yuuzhan Vong nyelv makacsul ellenállt a virág szívó bibéjének...
- Ne húzzad, vágjad!!! – őrjöngött magában Ong.
– Hm, hát ez így tényleg nem fog kijönni... – állapította meg Sekot ráérősen, és hirtelen ötlettől vezérelve növesztett egy rákkaktuszt, ollójával lenyessentve a fiú egyik igen izmos testrészét... Ong magához sem tért öklendezéséből és borzalmából, csak fél szemmel látta, ahogy a virág elégedett cuppogással épp nyeli a nyelvét...
- Ez meg mégis mi volt??! - Ong kezével még mindig feketén vérző száját takarta, és nem akarta elhinni, hogy az iménti jelenet tényleg lejátszódott.
- Bocsi! – próbálta lazára venni a figurát Zonama – De úgy megkívántam... te meg úgysem használtad semmire...
Ezután igen hosszú jó darabig gondolatba se álltak egymással.
Mindeközben a hajdani őshaza amúgy sem túl népes jelenlegi Yuuzhan Vong populációja vészesen apadni kezdett...
|
|
|
Post by Zonama S on May 28, 2015 1:48:27 GMT 1
- Unatkozom... – nyafogott Sekot.
- Nem kellett volna mindenkit felzabálni...
- Nem is mindenkit!! – sértődött meg Zonama.
- Ez megintcsak nem egyensúly... – mérgelődött Ong, akinek vészesen fogytak a lehetőségei, hogy az egyre jobban bekattanó bolygón kívül mással is értelmes eszmecserét vagy egyéb előre mutató dolgot folytasson. Eddig még egy Intendánssal sem találta meg a közös hangot, a Papokról nem is beszélve... és Sekot ígérete ellenére a többi kaszt tagjai továbbra is rejtettek maradtak előtte. Bár igazából már egy ideje egy Yuuzhan Vongot se látott, Sekot éledező étvágyának köszönhetően. A bolygó kezdeti visszafogottsága egyre jobban kezdett elfoszlani... mostanában például kifejezetten ínyencfalatnak találta az éretlen, friss Intendánstanoncokat. Egy ideig még meghámozta őket, de aztán eszébe jutott, hogy a biomechanikus vázukban a mechanikus rész már a múltté, így aztán az utolsó darabokat már vázzal együtt nyelte be... milyen kár, hogy ez csak ilyen későn jutott eszébe, a héjuk külön zamatot adott az ízüknek.
- Ha nem marad semmi, végül magadat fogod megenni? – kérdezte gúnyosan Ong, eltöprengve, vajon van –e erre a jelenségre külön szakszó.
- Csak utánad... – azzal mindketten berzenkedve elvonultak a saját elméjükbe.
Sekot egy ideje már érezte, hogy kezdi néha elveszteni a kapcsot Onggal. Pedig alapvetően bírta a Yuuzhan Vong srácot, de tudta, hogy van, amit még vele se oszthat meg... Egy ideje szörnyű rémálmok gyötörték ébren. Hiába próbálta elhessenteni, elűzni, eltiporni őket, újra meg újra az elméjébe tolultak. A hajdani szégyenteljes bukása napjának emlékei... azon belül pedig az általa eddig látott legrettenetesebb Sötét Nagyúr, Lord Darth Waranous emlékképei... hatalmas alakja, amire akkor még szinte ránézni is alig mert... most meg a tengelyéből is majdnem kitért a vágytól, amit érzett... hogy most már nem csak hogy nézné, de virágaival egyenesen lassan elszopogatva úgy megenné... vagy ha az egészet nem is lehet, legalább jól leharapdálna róla ezt-azt... finom, oo de finommm... De természetesen teljesen tisztában volt az erőviszonyokkal, így a dolog realitásával, azaz annak hiányával. Nem maradt más hátra, le kellett nyomni a vágylátomásokat a tudatalattiába, elfojtani még csírájában. Sejthető tény azonban, hogy az ösztönöket nem lehet büntetlenül kiirtani, csak más formába ölteni... Zonama egyelőre uralma alatt tartotta a hullámokban előtörni akaró aggresszióját, azonban a kialakuló frusztrációja, egyre súlyosabb neurózisa kezdett elhatalmasodni rajta...
|
|
|
Post by Zonama S on May 28, 2015 1:52:05 GMT 1
Oké, hogy a bolygó öntudatra ébredt... oké, hogy kezd kialakulni a személyisége... de miért pont ilyen idegesítő lesz?? – Ong egy ideje kezdte úgy érezni, Sekot nem érti meg, és viszont... hát nem tök mindegy, hogy milyen Nap körül kering egy égitest?? A kapcsolatuk azóta kezdett ilyen terheltté válni, mióta mindketten a kamaszkorba léptek. Zonama olyan volt, mint egy idegesítő nővér, csak előle nem lehetett elbújni, hiszen hát a bolygója volt... Ong egy rendes Paptól tanulta meg, hogyan zárja el az elméjét Sekot tudata elől. Mellesleg ő volt az egyetlen (gyanúsan ) rendes Pap, akivel találkozott. Az elsőre, akit meglátott, különösen jól emlékezett... épp a bolygó új Kúpvirága majszolta az egyik szemét, a másikkal illedelmesen megkínálta... Fúj... undorodott Ong, és már majdnem felszólalt a gúzsba kötött Pap érdekében, mikor az őt látva utolsó erőfeszítésével ezt hörögte: - Micsoda istentelen fajzat vagy te... – Ong egy pillanatig farkasszemet nézett vele, majd... – Egyed csak... – lökte oda Sekotnak, elfordulva fajtársától, akiről megállapította, hogy ez az alfaj nem az ő műfaja.
Ong egy százpóklábú hálójából szőtt függőágyban kémlelte az eget. Hol vannak a Harcosok? Hol vannak a Formálók? Hol vannak a Hadmesterek? Milyen ironikus lenne, ha kiderülne, hogy már nincsenek is sehol... és Sekot tök fölöslegesen tépte ki a nyelvét... mondjuk ez konkrétan tényleg tök felesleges volt. Ong azóta is dühöngött ezen. De majd ha eljön az ő ideje... nem csak egy damuteket, nem is csak egy világhajót, de egy egész bolygót fog vezetni majd... najó, azért egy világhajóval is beérné. De hogy csatlakozzon a népéhez? Honnan legyen hite? Honnan származzon a tudása? Ez az egyre deviánsabb bolygó nem taníthatja meg mindenre... úgy vágyott valakire, akire felnézhet, akitől tanulhat, aki által igazi Yuuzhan Vonggá válhat...
|
|
|
Post by Zonama S on May 28, 2015 1:53:27 GMT 1
Jé, hát ez meg mit keres itt? – vette észre Sekot Nas Chokát, akire még jól emlékezett anno. Hogy megvénült, hogy megfáradt... Sic transit gloria mundi... – gondolta a bolygó epésen. Mire az öreg Hadmester a kristálybányához ért, már rég felfalódott mindenki... Sekot változatos kaktuszlabirintusában bolyongatta, a régi szép idők emlékére bármikor kész volt egy elegáns, méretre szabott koporsóvirágát a rendelkezésére bocsátani. Addig viszont hagyta, hadd kószáljon... tudta, hogy Ong mennyire vágyna a találkozásra. Majd ha jól viselkednek, talán úgy intézi, hogy összefuthassanak... nem ám csak kicsit, nagyon meg kell megdolgozni a jóindulatáért...
|
|
|
Post by Zonama S on May 28, 2015 1:55:21 GMT 1
Eközben... Egy másik földrészén Sekotnak megdermedt a légköre... mikor Minden Vongok Istene váratlanul a vonzáskörébe érkezett. Soha senki más iránt nem érzett olyan mélységes áhítatot, mint amit Ő váltott ki belőle... tudta, hogy az élete Tőle függ, és örömmel adta is volna bármire... de hát mire? Úgy szeretett volna valami nemesebb célt szolgálni, valami igazán hatalmas terv, ambíció egy kicsike fogaskereke lenni... de amennyiben úgy ítéltetik, hogy erre nem alkalmas, hát azt is készséggel elfogadja... de akkor viszont vagy öljék meg tisztességesen, látványosan, vagy hagyják, hogy önálló életet élhessen... úgy utálja ezt a Napot, hideg a fénye, nem gyönyörködik a domborzataiban, rá se néz, és neki mégis folyton körülötte kell keringenie... mindig ugyanaz, körbe-körbe... miért nem gurulhat egyszer más irányba? Világot szeretne látni, utálja ezt az elszigeteltséget, hogy minden este 8-ra meg kell fordulnia a tengelye körül... Önmaga saját Magisztere szeretne lenni végre!
Némán, odaadóan várta hogy döntsenek felőle... úgy érezte magát, mint egy atyai hatalom ellen lázadó humanoid kamaszleány, csak épp neki eszében sem volt az Időrablóval dacba szállni (maximum magában elégedetlenkedni), és pláne nem földrengésekkel némi részvétet kicsikarni... Való igaz, korábban még remegett volna ijedtében, de a Dracoon kiölt belőle minden további félelmet...
- Yun-Yammka, Leghatalmasabb Úr, Te látod lelkemet, én nem remegtem... vagyis igen, de nem direkt, nem tudom miért történhetett... – és a Pusztító velőig látott a lelkébe, így azt is láthatta, hogy tényleg nem direkt....
|
|
|
Post by Zonama S on May 28, 2015 1:56:40 GMT 1
- Epilepsziás roham, maradványtünet... – csillogott fel Ashala Nendrin szeme átszellemülten. A landolásuk zavartalanul elegánsra sikeredett, és eddig még semmi fenyegetést nem észleltek...
- Ugyan már, egyszerű földrengés! – kotyogott közbe Giel, de Jankar leintette. Ashala mintha meg se hallotta volna őket...
- Központi idegrendszeri károsodások a legjobb esetben gyógyulnak meg teljesen... általában, még regeneráció esetében is, fennáll utánuk némi funkciókiesés, túlműködés vagy mentális retardáció... nagyon érdekes, vajon melyikekkel állunk itt szemben...
|
|
|
Post by Zonama S on May 28, 2015 2:06:21 GMT 1
Az elinduló expedíció óvatosan közeledett az első, növényszerű létformák felé, majd a különítmény óvatosan benyomult az élő terepre... a vérszomjasnak tűnő növevények egyelőre nyugodtan viselkedtek, csak szúrós töviseikkel meredtek a társaság után, minden léptüket figyelve.
- Itt letáborozhatunk ma estére. – mondta Ashala egy gyanúsan letisztult tisztás kevésbé gyanús szélén, miután Jankar beleegyező pillantását elkapta.
- Ne merészkedjetek messzire... sőt, inkább egyáltalán ne merészkedjünk külön semerre, jobb ha összetartunk... – nézett Giel doktor a kislányra és a rodiai jedire, Raatura, akiről nem tudta megállapítani, vajon férfi vagy nő –e... de nem akart indiszkrét lenni, úgyhogy nem kérdezett rá nyíltan. Ashala észrevétlenül lopva ránézett... bár nem ismerte igazán a férfit, sőt, tulajdonképpen egyáltalán nem ismerte, de finom női érzékei valami rendkívül jól álcázott, némileg kétes aurát észleltek körülötte. Eddig nem teljesen tudta hova tenni magában, a műszerismeretére azonban szükség volt, bármi is értendő ezalatt konkrétan... Ashala egy percig nem titkolta amihez nem értett. Egyelőre nem bízott benne, és az is felmerült a gondolatai között, vajon Giel nem csak szimulálja, mikor kissé gyávának mutatja magát vagy a kisebbeket utasítgatja, így palástolva igazi jellemét... Mindenesetre eddig még semmi olyan bizonyító erejűt nem tett, ami alapján egyértelmű lehetett volna számára, hogy szándékai a csapat ellen irányulnak. Így hát maradt titokban megfigyelve. Ashala szelíd kedvességén át nem érződött, ha valaki bizonytalanságot ébresztett benne.
- Hű... – csodált meg Talanzia, a vörös hajú lányka egy harang-szerű virágot pár méterrel arrébb.
- Ne érj hozzá... szerintem nem szereti, ha simogatják... – Raatu alig várta, hogy kipróbálja, vajon rá tud –e elméjével csatlakozni Sekot tudatára... de a fenti tanácsát inkább a virág kampószerű porzói alapján adta. Talanzia hirtelen előkapott sok zsebe egyikéből egy Gial vizuális implantjára hasonlító nagyítót, hogy közelebbről, még nagyobb formában szemlélhesse.
Mindeközben...
Ong egy külön erre a célra növesztett, átlátszatlanul terebélyesre burjánzott fa mögül figyelte a különítményt. Rájuk eső legelső pillantása őrjítő gyilkos ösztönöket ébresztett benne... Micsoda puhányok... milyen gyengék, védtelenek, nem méltóak az életre, pusztuljon a létük... de Harcos érzelmei elválaszthatatlanul keveredtek Formáló ösztöneivel... újfajta élet, új lények, új lehetőségek... Az ifjú Yuuzhan Vongnak fogalma sem volt, vajon mit kéne éreznie egy ifjú Yuuzhan Vongnak... Zonama dzsungelében, vadon nevelkedve semmi nem szabott gátat formálatlan belső lényének... Az expedíció érkezése pezsdítő vitát váltott ki a bolygó és egyik utolsó Yuuzhan Vongja között.
- Téged nem hallanak, én meg nem tudok beszélni... – hozta fel sérelmeit egyből Ong.
- Nem is beszéled a nyelvüket... – Sekot gonoszkásan döbbent rá a szavak nyelvezetére. Végül abban maradtak, hogy egy régi barlangból előásott kőfaragvány szótár alapján fogják összerakni Basic –re fordítva a mondandójukat, amelyet speciálisan erre kifejlesztett membrántáblákra írtak egy kifacsart tintahalból, amelyet majd most Ong végigmutogat a társaságnak.
Egek de kínos ez, feszengett magában a feladat előtt álló Ong, de aztán eszébe jutott, hogy az előbb egy humán kislány nagyítóval nézte Zonama egyik förmedvényét... nyugi, ebben a közegben nem lesz ciki...
Azzal hirtelen előugrott, és a társaság rettent csöndbe dermedt. Egy lilás bőrű zeltron nő védelmezőn intette hátrébb a többieket, míg a pici kislány egy kis fa mögé félig elbújva, nagyra nyílt szemmel, ámulattól tátott szájjal figyelte... hát, ez azért igen jólesett a hiúságának...
Ong felmutatta az első membránt, mire a zeltron arcán ragyogó mosoly suhant át...
SE KOT ÉLVEZ I H GYÖNYÖR KÖD TÖK BENNNE EZ ÉRT NEM ESZ MEG
MÉG 20 NA PIG
Sekot igazából csak két napot akart nekik adni, de Ong meggyőzte: - Úgyis olyan sivár a szociális életünk, és ilyeneket még úgyse láttunk...
DE AZUT ÁN MINDENK ÉP PEN
- Szerinted miért pont hatan jöttek? Statisztikailag csak 1 fogja emésztetlenül elhagyni a felszínemet...
HACSAK...
Sekot büszke volt az ötletére, hogy ilyen hatásvadász módon csak egy szót írjanak a fenti membránra...
NEM SEGÍ TETEKELMENNI INNEN
V AGY
VA N VALAMI JOBB ÖT LET ETEK ?
JA ÉS 1 VALAKI JELENT KEZZEN VACSORR ÁNAK Z. S.
LEGÚ JABB SZÜRCS ÖLŐ RÓZS ÁJA SZÁM ÁRA
LEHET TÖBB EN IS
(NE AZ ÖREG)
- Ennyi... – gondolta Ong, de ehhez már nem volt membránja. Öö... akkor gyakorlatilag most leléphet, hadd gondolkodjanak alkonyatig... kissé esetlenül távozott élete első tárgyalásáról, amit bosszankodva vett tudomásul, hiszen az eleje olyan flottul ment...
|
|
|
Post by sithlord on May 28, 2015 8:14:59 GMT 1
Az Időrabló érzékelte teremtménye tudatát. Érzékelte hogy ez a bolygó nem csupán egy élő organizmus, hanem személyísége van. Érezte azt is hogy ha humán módra kellene manifesztálódnia, akkor Sekot egy gyönyörű nő lenne. Érzékelte azt is hogy gyermeke önkéntelenül rázkódott meg, nem ellene irányult a cselekedet. Ahogyan azt is érzékelte hogy Sekot nagyon örül és megtisztelve érzi magát Istene jelenlétében! Az Időrabló vérvörös színű köpönyegének csuklyája mélyén nem látszott semmi a tiszta sötétségen kívül. Leszámítva talán a két vörösen ízzó és gyűlölettel teli szemet. -Sekot, gyermekem! -dorombolta szinte szeretettel a Gonosz. -Hamarosan megtudod küldetésedet és azt hogy mi lesz igazi feladatod! Most azonban...táplálkozz! Az Időrabló ujjait bíborszínű villámok hagyták el és egyenesen Sekot felszínébe csapódtak. A Sötét Isten energiái beterítették az egész bolygót, lakói nagy rémületére. Bíborszínű fény izzott fel a horizontokon, miközben a Sötét Isten táplálta gyermekét! -És most! -kántálta az Időrabló révülten.-Hozd létre új gyermekeidet, a technológia és a Vongok ötvözetét! Gyermekeimet a Dalekokat! -Az Időrabló szavaira megremegett Sekot majd hirtelen szinte a semmiből különös alakok jelentek meg. Sekot ércei és élőlényeinek ötvözeteként... A különös teremtmények leginkább egy borsszóró vagy egy sószóró keverékének tűntek első pillantásra. Karjuk nem volt csak különös fegyver implantjuk. És máris megindultak Teremtőjük irányába. -Ti a Dalekok vagytok! -kezdte a Gonosz. -Egyetlen feladatotok van:pusztítani ölni és megsemmisíteni! Szaporodjatok éljetek ezen a bolygón! Uraljátok a galaxist és hozzátok el a tökéletes annihilációt a teljes pusztulást! Menjetek gyermekeim! Számoljatok le fajotok gyengéivel! A különös teremtmények máris elindultak hogy teljesítsék küldetésüket, a teljes pusztítást...
|
|
|
Post by Zonama S on May 29, 2015 23:29:45 GMT 1
Az Időrabló bíborvillámai Sekot felszínébe csapódtak lakói nagy rémületére, és Sekot legnagyobb örömére... minden élőlény a hallószervére szorította erre alkalmas testrészét, de még így sem tompíthatták eléggé az elméjükben visszhangzó bolygó sikolyát... mikor az utolsó echo is elhalt, hirtelen minden lenyugodott, és mozdulatlanná vált, ahogy Sekot tudata egy egész más világba szállt...
Valahová, ahol nincs fájdalom, és nincs többé vágy... nincs feszültség, nincsen semmi sem... és ebben az időtlen, tértelen másik dimenzióban Zonama gondolatai csak nagyon lassan kezdtek újra formálódni, talán már Yun-Yammka is rég messze járt...
Vajon mire kell az Istenünk... mert nem azoknak kell, akik gyengék, vagy nincsen saját akaratuk, pont ellenkezőleg... oly sok bántalom, kudarc éri, aki küzd valamiért, akinek vágya van, ami talán nem teljesülhet, hiába tesz meg mindent... és ezt a kíméletlen sok feszültséget olyan jó néha odaadni valakinek... aki által eloldódik teljesen, legalább egy kis időre... egy kis időtlen időre, amiből aztán erőt meríthet, a következő körre...
Sekot úgy döntött, bejön neki ez az egyistenhit. Sokkal inkább, mint a hajdani hamis istenek...
Épp ezért, magához térte következő lépéseként egyből megnyitotta tudatalattija kapuját, oda száműzve eretnek gondolatát... hogy a Pusztítónak nem lehet végső érdeke, hogy mindent elpusztítson, mert akkor mit fog pusztítani azután? És ha nem pusztíthat, nem fog –e unatkozni? Ahhoz, hogy mindig legyen mit pusztítani, valaminek kellene teremtenie is... de hát akkor hol az ellenpont? Hol a Pusztítás másik fele? Ezek a felmerülő kételyek egy kicsit akadályozták volna Zonamát az egyistenhitben, úgyhogy jó mélyre elnyomta őket.
Nem is olyan könnyű imádni egy Istent...
Ahogy Zonama végül felébredt, egyből ujjongott az új Gyermekek láttán. De cukik... és máris gyártani kezdte a gyakorlásra való legyilkolászandó lényeket nekik. Viszont... még valami eszébe jutott... Ő nem vegán, de nem ám. És mivel rájött, hogy ha így folytatja, a készlet hamar elapad, új módszerre lesz szüksége: azt még ugyan nem teljesen találta ki, hogy hogyan fogja főleg vibrodárdákból és tűzhányókból kialakított belterjes Yuuzhan Vong tenyészetét megszerkeszteni, mindenesetre a belőlük készülő recepten már most jól elfantáziált... Igazán olyan sokan vannak ezek a Dalekok, hátha nem lesz gond, ha a csorda leggyengébb, lemaradó példányát magáévá teszi... és tűvirággal kilyuggatja, fűszerkeverékét bennetartja...
Zonama Sekot nemcsak ősi-új Istenét imádta, de az érzést is, ha inspirálódhatott általa...
|
|
|
Post by sithlord on May 30, 2015 7:25:15 GMT 1
Az Időrabló elégedetten érzékelte Gyermeke tudatában a különböző gondolatokat. És igyekezett sorban megválaszolni neki.
„Ha MINDEN elpusztul, akkor újjáteremtem e szánalmas világot és újra elpusztítom! A Káosz a fejlődés igazi lényege gyermekem… leányom! Teremts és pusztíts, pusztíts és teremts! Használd a Dalekokat arra, hogy segítsd munkámat! A Dalekok EGYEDÜL Téged és a Te növényzetetedet és buja kertjeidet nem fogják megsemmisíteni! És akire Te azt mondod, hogy NE! Ők a Tieid és Te az övéi! Légy boldog, légy erős és légy PUSZTÍTÓ!”
Miután ezeket elmondta, az Időrabló eltűnt Sekot felszínéről, hátrahagyva egy új, talán minden eddiginél pusztítóbb fajt a Dalekokat! Sekot pedig máris talált egy tökéletlenebb példányt belőlük és jóízüen elfogyasztotta. A Dalek kocsonyás lénye igazán kellemes ízű volt… Máshol… Skoor Waylan, egykoron Waranoust szolgálta, azonban belátta, hogy a vén kecske bizony egy haszontalan gyökér a galaxis veteményesében. A magas, hosszú barna hajú lány, egy régi Nagai páncéllal felszerelkezve, a Nagaiok jellegzetes katanájával és wakizasijával védte magát azóta, hogy Waranous elhagyta a bolygót. A páncél fehér színe az óta már bemocskolódott a rárakódott vértől és sártól. Skoor azonban jól érezte magát új életében. Szeretett itt lenni, harcolni, próbára tenni ügyességét. És erre volt bőven alkalma… Mint ember formájú lényt, a Vongok előszeretettel ölték volna meg, ha tudták volna. Skoor ugyanis mutáns volt és annak pedig elég erős. Waranous kezdeti kísérleteinek eredménye, amikor az ember külsejét ötvözni akarta a Vong fiziológiával. Olyasmi lehetett talán, mint Tahiri Weyla a Legenda, akit Skoor példaképének tekintett. Vagyis félig ember félig Vong. Skoor azonban nem volt erőérzékeny, erről a kedves Waranous apó gondoskodott… Gyűlölte Waranoust és mélyen megvetette! Őrületében le akarta rombolni azt, amit a Vong évezredek alatt felépíteni szándékozott. Skoor gyűlöletét pedig érzékelte Sekot is, talán ezért nem ölte még meg. Hiszen az ellenségem ellensége a barátom…
|
|
|
Post by Grodin Tierce on May 30, 2015 21:59:57 GMT 1
A csapat úgy döntött, hogy második éjszakáját is ugyanazon a tisztáson tölti, mint az elsőt, azonban ez a korábbinál jóval nyugtalanabbul telt. Onacca élesre állított, méretes vuki energia-számszeríjjal a vállán rótta a köröket fáradhatatlanul a tábor körül - bár Jankar doktor nem utalt erre, de a kutatók közül többen sejtették, hogy a vuki az életével tartozik az öreg professzornak, más magyarázat ugyanis galaxisszerte nem létezett arra, hogy ezek a méretes, szőrös teremtmények ennyire engedelmesen, szinte háziállatként kövessék egy humán utasításait.
A többiek a tisztás közepén felállított, minden oldalról jól védhető - de legalábbis jól belátható - sátrak védelmében próbálták kitalálni, hogy hogyan tovább. Az expedíció első napjai jelentős meglepetésekkel szolgáltak, csak éppen nem olyanokkal, amelyekre előzetesen számított volna bárki is. Az utánuk leskelődő, rajtaütésre kész, vérszomjas Yuuzhan Vongok helyett ugyanis leginkább halott Yuuzhan Vongokkal találkoztak, amelyekből a helyi flóra valamelyik roppant agresszív és éhesnek tűnő képviselője lakmározott még akkor is, amikor a kutatócsoport kíváncsian közelebb merészkedett, alaposan rácáfolva ezzel a félénk ragadozókkal és dögevőkkel kapcsolatos, itt-ott jelen lévő sztereotípiákra.
És mindezt csak tetézte a hirtelen, semmiből megjelent hibrid Yuuzhan Vong alak. A fiatal, hím Vong valamiféle feliratokkal ellátott szövetmembránokon keresztül kommunikált, és láthatóan még csak kísérletet sem tett arra, hogy telepatikus úton szólítsa meg a delegáció bármely tagját. Az üzenetei azonban annál aggasztóbbak voltak - de egyszersmind rávilágítottak arra is, hogy valójában mi folyik az élő bolygón újabban.
- Akkor foglaljuk össze. - vakarta meg az állát elgondolkozva Jankar doktor, miközben nagy energiájú zseblámpájával Onacca sötét, folyamatosan mozgásban lévő, éber sziluettje felé villantott a tisztás szélén. A vuki egy rövid biccentéssel és egy vakkantással jelezte, hogy egyelőre minden rendben. - A Yuuzhan Vong láthatóan elveszítette az irányítást a bolygó felett. Most a bolygótudat saját maga irányít, így van?
- Irányít, de egyszerre mintha el is veszítette volna saját magát. - Ashala előtt számos kézzel írott, vagy éppen holo-adatrögzítőn lementett feljegyzés és gondolat tornyosult különböző oszlopokba és halmokba rendezve, ahogyan Danni Quee és saját jegyzeteiből megpróbált rájönni, hogy mi is történik pontosan. - Nagyon úgy tűnik, hogy növekvő szakaszba lépett, ehhez viszont tápanyagokra van szüksége. És immár nem fél bármihez hozzányúlni, ami rendelkezésére áll.
- Saját magát emészti fel? - jegyezte meg rángatozó orrnyúlvánnyal Raatu. A rodiai jedi a felszínre érkezésük óta képtelen volt kapcsolatot teremteni Sekottal olyan módon, amiről eredetileg a bolygóra korábban ellátogató jedik beszámoltak. Mintha ott, ahol Sekot Erő-beli jelenlétének lennie kellett volna, egy hatalmas, színes katyvasz uralkodott volna, amelyik arra is képtelen volt, hogy eldöntse, az Erő és a telepátia milyen mintáját követve nyúljon ki a külvilág felé. Raatu akárhányszor meditációval próbálkozott, hamarosan elfogta a heveny fejfájás, és hatalmas, rovarszerű szemeit forgatva magába burkolózott - láthatóan nem tudott mit kezdeni azzal a helyzettel, hogy első küldetésén képtelen teljesíteni azt, amit a szélesebb galaxis egy jeditől általában elvár. - Ha ennek nem lesz vége, én hajlandó vagyok rá, hogy jelentkezzek... a biztonságotok érdekében vállalom, hogy engem emésszen el Sekot először.
- Talán nem lesz rá szükség, lovag. - rázta meg a fejét Ashala, mélyebbre túrva a jegyzetei között, miközben minden idegszálával arra koncentrált, hogy megpróbált valami értelmes keretbe rendezni a leírtakat, saját tapasztalatait, és egyáltalán mindazt, amit a földet érés óta tapasztalt, és ami szöges ellentétben volt korábbi várakozásaival. Egyszerre volt rettenetesen bonyolult és rettenetesen érdekes. - Azt hiszem, a bolygó öntudata ismét a régi, pontosabban újra önálló. De új mintákat követ, és még nem képes irányítani minden aspektusát. Így a könnyebben hozzáférhető organikus forrásokból táplálkozik és nyer energiát a további növekedéshez. Közben pedig keresi a lehetőséget arra, hogy minél többet tapasztaljon és tanuljon, és ehhez új eszközöket vesz igénybe. Mint például a néma Vongot, akivel találkoztunk.
- Úgy hangzik, mint egy öntudatra ébredő gyermek. Vagy inkább úgy, mint egy lázadó tinédzser. - morfondírozott Jankar doktor, fél szemmel a csapat többi, eddig szótlan tagját figyelve, különös tekintettel a bozontos, fiatal kódtörőre, és a tábortűz átellenes oldalán ülő, angyali, békés mosolyú fiatal lányra. - Nendrin doktornőnek igaza van. A bolygó reakciói leginkább egy fejlődésben lévő, biológiailag és társadalmi szempontból is változáson áteső egyedére emlékeztetnek. És mint ilyen, természetes módon agresszív és ellenséges, de megfelelő megközelítéssel akár szövetségessé is tehető. Csak éreztetni kell vele, hogy mi az ő oldalán állunk.
- Örülök, hogy végre abba az irányba fordul a beszélgetés, hogy hogyan kerüljük azt, hogy megegyen minket. - köhintett szórakozottan, ijedt arckifejezésével talán a hangjához képest egy pillanatnyi késésben lévő Giel. Ashalának egyre inkább az volt az érzése, hogy a férfi valahogyan nincs összhangban saját magával, de ezt betudta annak, hogy a bolygón földet érés óta elveszítették a Holonet-kapcsolat hagyományos formáit, és Giel holografikus szemüvege üresen villogott, információk nélkül, amelyeknek pedig a fiatal tudós láthatóan függője volt.
- Üldözik. - jegyezte meg átszellemülten Talanzia, aki eddig szótlan volt. - Egyszerre üldözik és ragaszkodnak hozzá. Mint egy túlságosan is védelmező apa. Lázadni akar, új utakat keresni. Egyszerre fél és kíváncsi.
- Hogyan érzékelheti mindezt, ha neked nem megy? - bökte oldalba Giel a mellette ülő Raatut.
- A lány más... - pislogott rá hatalmas szemeivel a rodai jedi, fejét furcsa szögben oldalra döntve. - Nem egészen közülünk való.
Giel erre nem szólt semmit, csak meredten bámult a fiatal lányra, de abban a pillanatban elkapta a tekintetét, hogy amaz visszanézett rá hatalmas kékeszöld szemeivel. - Azt hiszem - folytatta Ashala a kis közjáték után - , hogy meg kellene próbálnunk eljutni a mélymagba vezető reaktortermek egyikéig. Sekot bizonyára nem fér hozzá a gépi komponenseihez, ezért kényszerül arra, hogy tisztán biológiai úton generáljon energiát.
- Reaktortermek? - pillantott fel hirtelen leplezetlen érdeklődéssel, szinte egyszerre Jankar és Giel.
- Sekot hibrid életforma, egy bolygó méretű szinten persze. - magyarázta Ashala fellelkesülve, hogy egyik legfőbb kutatási területét végre megoszthatja "élesben" is útitársaival. - A tisztán biológiai alapú emésztőrendszerek természetesen igen hatékonyak, de megvannak a maguk határai, különösen ekkora organizmusoknál, mint Sekot.
- Azaz vagy megeszik egy fél holdnyi élelmet egy ekkora bolygó, vagy egy másik megoldást választ? - szörcsögte egyetértően Raatu.
- Így van. - biccentett Ashala. - Az organikus, szénalapú táplálék feldolgozására és energiává átalakítására irányuló emésztési folyamat igen hatékony, de egyszersmind rengeteg energiaveszteséggel és salakanyaggal jár. Olyan, mintha egy űrhajót tisztán szerves tápanyagokkal akarnánk felfűteni, mondjuk gőzkazánok alkalmazásával.
- A Ganath gőzhajtású csillagcirkálói óta nem hallottam ilyesmiről. - nevetett fel furcsán Jankar doktor.
- Nem véletlen, hogy még a Yuuzhan Vong is gravitációs megoldásokat használ az űrutazáshoz, például dovin basalokat. - magyarázta tovább Ashala. - A magfúzió, vagy akár a részecskebontáson alapuló bármely más nukleáris reakció ennél sokkal hatékonyabb. Zonama Sekot saját meghajtó- és energetikai rendszere is egy hibrid rendszer, amely számos gépi alkatrészt tartalmaz, egy egészen a bolygómagig nyúló mechanikus reaktorral együtt, amely egyfajta fúziós magként funkcionál. Úgy tűnik, hogy ez a mag meghibásodott, vagy károsodott, és most Sekot a saját flórájának és faunájának külső elemeit fogyasztja, hogy pótolja az energiát.
- De egyszer elfogynak a felszínén lévő életformák. Akkor pedig valóban vagy saját magát kell feleméssze, vagy, ami roszabb, a galaxis más égitestjeit és élőlényeit. Egy bolygóméretű ragadozóvá válna. - fejezte be logikusan a gondolatsort Jankar sötét tekintettel.
- Jól látja, doktor. - sóhajtott fel Ashala. - Tudom, hogy megfigyelni és kutatni jöttünk, de ezt nem hagyhatjuk. Valamit tennünk kell.
- És ha újra aktiválnánk a reaktort? - vetette fel Giel. - Csak be kellene indítani mindent, nem? Képes lenne rá, Nendrin doktor? Akkor nem szorulna kannibalizmusra ez az... izé... ez a bolygó, nem de?
- Én... én azt hiszem, igen. - fújta ki a levegőt. Ashala izgatottan. - De még gondolkoznom kell rajta. És először meg kell találnunk.
- Ha ráállunk a megfelelő háttérsugárzásra, akkor könnyen bemérhetjük a megfelelő frekvencia mentén. - virult ki szinte Giel arca.
- Holnap. - hűtötte le őket Jankar. - Most pihennünk kell. Aztán holnap megkeressük a megfelelő irányt a reaktorokhoz.
...
Millió és millió Yuuzhan Vong lépésnyivel arrébb Nas Choka továbbra is a bolygó egyre szövevényesebb és egyre ellenségesebb dzsungeleit rótta, és döbbenete egyre fokozódott. Zonama Sekot, a Pusztító szolgálatába szegődött Élő Bolygó a Yuuzhan Vong ellen fordult. Mindenhol Papok és Intendánsok torzói hevertek, amelyeket a bolygó újonnan életre kelt növényei emésztettek, daraboltak, trancsíroztak fel. Talán értük nem is kár, a kiválasztott nép alantas, pusztulásra ítélt egyedei, áldozatok csupán, gondolta először az inkognitóban vándorló Hadmester, hiszen őt magát még nem támadta meg az agresszívvé váló fauna.
Azután azonban megpillantotta a fém istentelenségeket.
Nas Choka éppen egy kisebb villip-keltetőt figyelt a távolból, ahol néhány ferroai istentelen rabszolga, pár Megszégyenített, és egy Intendáns dolgozott két Harcos és egy Formáló felülgyelete alatt a sárszerű, tápanyagokkal teli folyadékban növekvő gumókkal, amelyek képesek voltak a hozzájuk telepatikusan kapcsolódó Yuuzhan Vong arcának alakját felvenni, akár több rendszernyi távolságból is, és gondolatokat, illetve hangos üzeneteket közvetíteni, ezáltal pedig a Yuuzhan Vong igazgatási és hadi komplexum legfontosabb kommunikációs eszközei voltak.
A Hadmester biztonságos pozíciót foglalt el egy viszonylag ártalmatlannak tűnő, kiszáradt bokorcsoport árnyékában, és felkészült rá, hogy újra végignézze a már sokszor látott jelenetsort - a húsevő növények megjelenését, előtűnését mindenféle bejelentés nélkül az aljnövényzetből, és azt, ahogyan rávetik magukat a Yuuzhan Vongokra - és rabszolgáikra egyaránt.
Azonban ezúttal nem növények érkeztek. A szemben lévő bozótos zörgésére a harcosok készenléti alapállásba helyezkedtek - nyilván értesültek már arról, hogy mi történt máshol társaikkal, és felkészültek a dicsőséges harcra, illetve a halálra - , és elkiáltották magukat: - Do ro'ik Vong prat'te! A válasz azonban nem a húsevő növények szörcsögése volt.
- Mi a Dalekok vagyunk! Megölni! Elpusztítani! Dezintegrálni!
Nas Choka döbbenten figyelte, ahogyan a bozótosból előtűnnek a támadók. Nem növények, nem ferroaiak, hanem gépek. Istentelen, fémes, élettelen automaták, a hitetlen galaxislakók ostoba droidjaira emlékeztető kúpos, fémes testű alakok, manipulátorkarokkal, a végén sugárfegyverekkel, állapozjelzőkkel, villogó fényekkel.... páncéljukon pedig ugyanazzal a stilizált, egyszerű szimbólummal, amelyet újabban a Sekothoz hű vegetációban itt-ott előforduló kövek viseltek. A jelvényekkel, amelyek a "Szabad Sekot" Yuuzhan Vong ellen forduló lényeit különböztették meg a szolgáktól.
A harcosok, rabszolgák és ferroaiak döbbenten sikítottak fel, ahogyan a Dalekok megtámadták őket.
Nas Choka olyan dühöt érzett, mint amit nagyon régóta nem. Igen, a Pusztító döntött, és meghúzta a vonalat, halálra ítélve a Yuuzhan Vong népét. Igen, bolygójuk, az istenek arcképére teremtett Zonama Sekot ellenük fordult és a halálukat akarta. Ezt Nas Choka még el tudta volna fogadni.
De hogy mindezt istentelen gépekkel tegye? A Yuuzhan Vong hitét, az életbe és halálba vetett fanatikus ragaszkodásukat minden módon megcsúfoló hitetlen fém életformákkal? Ez már a Hadmesternek is sok volt.
- Tchurokk prat! Guvvukan Tsii Vong pra'tte! - rontott elő a Hadmester rejtekéből, lehajítva magáról az Intendáns köpönyeget. Rohanvást felkapta az egyik elesett Harcos amphhi-botját, és meglóbálta a feje felett, másik kezével összegyűjtve és az ellenséges lények felé külde a harcos páncélján nyugvó robbanó bogarakat.
- Megölni Dalekok, megölni! - recsegték a géplények, ahogyan a hatalmas, öreg Yuuzhan Vong egy ugrás után közöttük landolt, és felé fordultak.
Nas Choka azonban nem hiába volt minden Yuuzhan Vong harcos között a legerősebb és a legöregebb. Amphii-botja halálos táncot járt a Dalekok között, darabjaikra szaggatva a géplényeket, egyiket-másikat puszta kézzel törve össze. Az életben maradt Yuuzhan Vongok, amikor felismerték, ki sietett a segítségükre, hasonló elánnal vetették magukat a küzdelembe. Perceken belül csak füstölgő fémtestek maradtak a Dalekok nyomában, Nas Choka pedig felemelte leszakadt, sérült karját a földről, és diadalittasan az égnek emelte Yun Yammka és az összes Yuuzhan Vong isten dicsőségére.
- Belek tiu, ó nagy és győzedelmes Hadmester. - hajtotta meg magát a földig Nas Choka előtt az egyetlen életben maradt Yuuzhan Vong harcos. - Alázatos szolgáid vagyunk.
- Mi a neved? - kérdezte Nas Choka.
- Dar Rohing, ó, nagy Hadmester.
- Gyere velem, Dar Rohing, gyere velem, és hozd az életben maradt szolgákat is! - rendelkezett a Hadmester. - Egybe kell gyűjtenünk az összes Harcost a bolygón!
És ha ez megvolt, akkor el kell mennünk innen - tette hozzá immár magában Nas Choka, miközben a túlélők útnak eredtek. - El erről az elátkozott bolygóról. Még akkor is, ha személyesen, egyesével kell kivezetnie innen minden harcost, szolgálót, Formálót, és bárkit, aki nem akar ennek a szörnyű istentelenségnek az áldozatává válni. Bárkit, aki hajlandó vele, Nas Chokával együtt megérteni azt, hogy valójában hol tévedett a Yuuzhan Vong népe, és miért fordultak el tőlük az istenek.
Ő már értette. Ebben biztos volt.
...
Az expedíció tagjai a továbbra is fáradhatatlanul köröző Onaccától eltekintve mély álomba merültek... Kivéve Talanziát.
A lány világosan érezte, hogy a bolygó szól hozzá. Bár kiképzése alatt többször találkozott hasonlóakkal a Vostroya holdjain, ahol a központi, ipari és katonai negyedek által behálózott városoktól távol még léteztek azok a különleges természeti jelenségek, amelyek révén a fiatal vostroyai varázsló lányok, a jed'ka-k megtanulták értelmezni, hogyan szól hozzájuk az Erő és a galaxis, ez mégis teljesen... más volumenű volt. Itt nem egy-egy szentként tisztelt kő, fa, vagy vadállat szólt hozzá, hanem az egész bolygó. A lány feje teljesen belezsongott, valahol mégis csodásnak találta. Már egyáltalán nem bánta, hogy új szövetségeseik, a jedik beleegyeztek abba, hogy elkísérje a rodiai jedi lovagot erre a misszióra. Valami sokkal különlegesebb várta itt, valami, amiről a többi jed'ka csak álmodhatott eddig. (vele együtt természetesen, és rajta keresztül, hiszen szoros, tudatalatti telepatikus kapcsolatban álltak egymással még ilyen távolságból is)
A lány lassan felkelt, nehogy felébressze az expedíció tagjait, vagy megzavarja a tisztás átellenes oldalán járőröző Onaccát. Végigfuttatta elméje nyúlványait a társain, de csak passzív, alvó hullámokat észlelt. Gondolatait így korábbi vendégük, a néma, membrános Yuuzhan Vong fiú felé irányította.. természetesen nem kifejezetten az Erőn át, hiszen a Yuuzhan Vong ilyen módon nem volt érzékelhető az Erőben. Inkább megpróbálta meglovagolni a mindenhol áramló gondolatokat, amelyek bármely tetszőleges két kő, fa, és közte áramlottak, mint egy szitán át, mire végül egy név jelent meg a lelki szemei előtt, mintha csak ott lebegne a hideg, éjszakai levegőben. - Ong. - mondta ki halkan Zia, és nesztelenül nekivágott a sűrűnek. - Ityi szjuda, daragoj. Gyere csak elő, megtalállak, megtalállak ám...
...
Amint Talanzia eltűnt a sűrűben, az eddig mozdulatlanul fekvő Giel felült. - Verdammte kleine Hure. Rohadt kis ribanc. - suttogta maga elé halkan, különös nyelven miközben átállított néhány kapcsolót a Holonet-figyelő implatján, ami néhány pillanatig furcsa fényeket villantott fel, jelét adva annak, hogy jóval több egy puszta vizuális interfésznél. A saját agyhullámaira kötött diódák jelentései alapján világosan látszott, hogy a távozó Zia előbb megpróbált behatolni az elméjébe. Ahogyan az is, hogy a blokkoló eszköz tökéletesen múködött ez egyszer, olyan hatást keltve, mintha a legmélyebb alvásban leledzett volna, annak ellenére, hogy éppen akkor nagyon is ébren volt. - So ein nettes Gerät. Ügyes kis eszköz. - tette hozzá halkan a férfi, akit társai Gielként ismertek, majd visszafeküdt. Remélte, hogy a lány távozása tartós lesz, és elegendő káoszt okoz a csapatban ahhoz, hogy néhány percre egyedül maradhasson másnap.
Akkor pedig nem kell mást tennie, csak aktiválnia a hipertéri jeladót.
|
|
|
Post by Zonama S on Jun 1, 2015 0:28:32 GMT 1
-Hát... ez elég kínosra sikeredett... azt hiszem, jól beégtél... – Sekot normális körülmények között előszeretettel cukkolódott volna Ongon, de ez a helyzet most kicsit más volt: egyrészt mert a dolog kooprodukcióban zajlott, másrészt ő is jól megkapta a magáét...
- Nagy rózsaszín katyvasznak nevezték a lelkem... – normális körülmények között Zonama ezen jól bemorcult volna, most azonban sokkal nagyobb volt a rémülete: alig támadt fel, és máris kiderül, hogy ilyen életképtelen?
- Te hallod a gondolataikat? – ámult el Ong, mint aki nem érti a lényeget. Vagy pont hogy ő érti rendesen?
- Nem tudom, nem hiszem... azt hallom, amit beszélnek, de a gondolataikat csak hangulatilag észlelem, amolyan megérzés-szerűen, konkrétumokat mellőzve... azt hiszem, meg kéne tanulnunk a telepátiát, meg az Erő-használatot, meg a Vong-érzéket, meg hogy mi különbözteti meg és kapcsolja őket össze, és hogy van –e rajtuk kívül még más energia...
Sekotot ugyanúgy lehangolta, hogy nem tud kommunikálni, mint a rodiai jedit, Raatut. Akit biztos nem fog anélkül megenni, hogy előtte egy jót el ne csevegtek volna...
Az volt a helyzet, hogy Sekot kicsit szétesett. Túl sok inger érte egyszerre... Azt is mondták, hogy maradványtünetei vannak, nem gyógyult meg teljesen... hirtelen felvillant egy villanykörte egy eldugott ferroai fizikus kutatótermében. Megvan! – könnyebbült meg magában Sekot egy pillanatra: ezentúl mindent a mérgezett idegeire foghat majd, ha bármi van... ez pont jó ürügy lesz a tudatlanság álcázására... egy kellő kis részleges retrográd amnézia, és máris minden megvan tudományosan magyarázva.
De ez csak a felszín volt, a mélyben komoly krízisei indultak...
Talán az is lehet, hogy ő már sosem lehet boldog teljesen... bolygó létének értelme az kéne hogy legyen, hogy Csillaga körül szép harmóniában keringjen... de emellett a hozzákényszerített hideg Nap mellett ezt nem lehet... Sekot gesztenyefáinak középső levele mind a magasba emelkedett... de olyan mindegy, úgyse figyel ide... Így hát maradtak a másodlagos megoldások: a teljessége részleteit innen-onnan kellett összeszednie, hogy legalább a látszólagos egyensúlyát megteremthesse. De ez a feladat sem bizonyult egyszerűnek...
Sekot újabb rémülettel vette észre, ahogy a Yuuzhan Vongok és a Dalekok egymásnak estek. Szimultán elinduló érzései őrülten keveregtek... legelőször egyből a mélyébe markolt az iszonyú félelem, hogy alig keltek életre az új Gyermekek, máris halált szenvednek, és ő nem tudja megvédeni őket... azt gondolta, a Pusztítás új remekei olyan jól meg lettek alkotva, hogy önműködőek és neki nem kell felügyelnie a küldetésüket. Még szerencse, hogy olyan sokan vannak, és folyamatosan osztódással szaporodnak...
Másrészt nem tudott nem elámulni a felélénkülő Yuuzhan Vongok láttán: Nas Chokába mintha újult erő szállt volna, és még egyszer megcsillogtatta teljes régi pompájában... hát igen, nem véletlen volt pont a Yuuzhan Vong az ő népe... Észlelte a döbbenetet a visszatérő Hadmesterben, amit az ellenük szegülő bolygó váltott ki benne... de hát ők kezdték, ők fordultak ellene... amikor a népük kettéoszlott vallási problémák felmerülése közben... hogyan lehetne ezután a bolygójuk, ha megmérgezik, ha az életére törnek, elleneivel szövetkeznek, őt is feláldozzák új Istenük oltárán, és gyűlölik a bolygótestét, csak mert a belső szerkezetében a természeti forrásokból némi szervetlen anyag is van benne?
Zonama belső vívódása, gyötrő tépelődése visszafordíthatatlanul megkezdődött, olyannyira, hogy még az étvágya is teljesen elment...
Kezdeti lelkesedése Yuuzhan Vong tenyészete iránt hamar elapadt: ahhoz, hogy meg lehessen őket enni, a bébi Yuuzhan Vongocskákat fel is kellett növeszteni... hogy ezekkel milyen nehéz... már Onggal is alig bírt el, nemhogy ennyivel... és vágyakozva emlékezett a régi időkre, mikor a kicsik tőle ennél jóval függetlenebbül nevelkedtek... még az is átsuhant rajta, talán majd lepasszolja őket Nas Chokáéknak, csak hát ki tudja, mit forralnak már megint ellene... ha esetleg semmit, és simán csak úgy elmennének, Sekot kénytelen volt belátni, hogy inkább odaadná a babákat, mint hogy neki kelljen velük tovább foglalkoznia. Igaz, meg is ehette volna őket, de azért mindennek van határa... Zonama csalódottan vette tudomásul, hogy máris és ilyen könnyen megtalálta első határait, de az érzés egyből szertefoszlott, ahogy rájött, hogy pusztán nyers gyakorlatias megfontolásokból is meg tudja magyarázni: a csecsemők jelentős testtömegszázalékát barna zsírszövet teszi ki, az pedig a kevés nem finom dolgok közé tartozik...
Ősi és Új, olyan nehéz köztük a választás... de miért is kell választani, miért nem lehet mindent egyszerre? Az eretnek gondolataira adott válaszok pedig csak további kérdéseket szültek: a világ elpusztításának, újjáteremtésének, majd újbóli elpusztításának folyamatos váltakozása... Sekot ezt szépen elrendezett hullámzásnak, nem pedig káosznak látta...
Azonban Zonama Sekot minden nehézsége ellenére az összkép alapján mégiscsak roppant jól érezte magát. Most talán végre megindulhat a fejlődése következő fázisának útján...
És ha őszintén magja legmélyébe nézett, tudta, hogy mindezt saját kreativitásán kívül igazából Egyvalakinek köszönheti csak: Lord Darth Waranousnak... aki bár elpusztítani akarta, ő újjászületett általa, így találván igazán önmagára... Sekot, a növényi létformák csúcsának bolygója a legnagyobb tudója, hogy a gyökerek milyen létfontosságúak a valóban... És nem hajlandó megadni Neki azt az örömet, hogy az ő bosszúvágyát élvezhesse... Zonama érdeklődve figyelte a rajta bolyongó Skoor Waylant, ahogy megérezte a benne áramló gyűlöletet. Tulajdonképpen, bizonyos céljaik egyeznek... a Sötét Nagyúr jó nagydarab alak, és neki nem is feltétlen kellene az egész, szívesen megosztozna rajta Skoorral... mondjuk az övé lehetne a teste, Zonama meg csak az édes vérét szívná ki az utolsó cseppig amolyan lightos, kellemesen gyűlöletmentesített élvezettel... függetlenül attól, hogy igazából fogalma sem volt arról, a Nagyúr vajon még él –e.
Így hát Skoor a nap végén elcsigázva váratlanul egy zubogó vízesés előtt találta magát: egyrészt ha esetleg zuhanyozni akarna, másrészt a mögötte rejlő barlang ideális búvóhelynek bizonyulhat, a körülötte lévő virágok közelébe pedig mostanában egy Yuuzhan Vong sem merészkedne...
|
|
|
Post by Zonama S on Jun 1, 2015 0:33:14 GMT 1
Ashala Nendrin alkonyatkor csendesen lopózott egy nyugodtabb rejtett zug felé. Nagy szüksége volt ennyi magányra, hogy minden napnak a végén átgondolhassa magában a dolgokat. Sekot minden lépését figyelte. Bár nem volt olyan szikrázóan feltűnő jelenség, mégis régi Magiszterére, Danni Queere emlékeztette... és bár nem értette a gondolatait, tetszett neki a kisugárzása, ezért a rejtett zugban egy mérgezett almafával várta, amelynek a tövébe ülve igazán ideálisan lehetett bármilyen gondolatokban elmerülnie. Ashala hátát a fának támasztotta, és alig észrevehetően feszült arca Sekot bódító fuvallatában megenyhült, miközben észrevétlen az emlékei közé merült...
Mosolyogva idézte fel az első napot, mikor végre a Chandrilai Akadémián találta magát. Lenyűgözte, hogy milyen sokféle, egymástól mennyire különböző egyed jelentkezett ide. Hogy szép lassan végül mindenki megtalálja a maga társaságát... bár egyes sztereotípiák még ma is keringenek a könyvek felett éjjel-nappal virrasztó chandrilaiakról, csak a botanikusok zárt köre a tudja, éjjelente mennyire elszabadul a tudósok komoly alfaja... Ashala is először újdonsült barátaival ment el a környék egyik felkapott lebujába, a Rankorok a Csárdában-ba. Hamar törzsvendégek lettek... Ashalában nem egyszer merült fel a vágy, hogy könyveit eldobva ő is a táncosnők buja csapatában folytassa... de aztán ránézett a közönségükre, és náluk még a Botanikai Nagylexikon is izgalmasabbnak bizonyult a számára. A zene és a tánc inspirálta az elméjét, így végül szinte minden este egy kis sarokban, finom ital mellett veszett el egyre jobban a botanikában...
- Jó estét, hölgyem. Lenne egy ajánlatom a számára... – Ashala zavartan tekintett fel egyik jegyzetéből az asztala előtt álló Jankarra, a Rankorok a Csárdában tulajdonosára.
- Öö... izé, holnap egy fontos záróvizsgám van...
- Tudok valamit, ami még a vizsgájánál is jobban fogja érdekelni... – és a Professzor ellenállhatatlan mosolya után nem sokkal Ashala hamar a szórakozóhely titkos laboratóriumában találta magát, ahol illegális boncolásokat végeztek különféle távoli, idegen lényeken... Ashala nem tudta, a Professzor honnan szerzi be őket, de úgy döntött, nem firtatja a férfi titkát... bár a környéken rendszeresen bóklászó rosszarcú, típusos csempész alakoktól kissé tartott, mikor egyedül hazafelé tartott, valahogy végül nemhogy félelmet ébresztettek benne, kicsit még úgy is érezte, hogy inkább védelmezőn figyelik míg elhagyja a környéküket...
Ashala mosolyogva gondolt vissza a régi évekre. Bár nagyon figyelt, hogy csapatának minden egyes tagjára gondja legyen, nem egyszer váltottak Jankarral észrevétlen cinkos pillantásokat... hiába, a kristályos elme a fiatalosság egyik nagy titka...
Most azonban kissé elakadtak az exedícióban. Ashala fejét csóválva idézte fel az alapokat... hogy a húsevő növényeknek nem obligát tápláléka a szerves anyag, abból csak a hiányzó nitrogén készletüket fedezik a szűkösebb időkben... márpedig Sekot dzsungeléről sokminden elmondható, de az, hogy hiányt szenvedne bármiben, az pont nem... és bár szokatlanul kellemetlen itt a Nap fénye, nem kell melengetőnek lennie ahhoz, hogy fotoszintetizálásra alkalmas legyen, a salakanyag pedig újrahasznosul az örök körforgásban... így tehát vagy egészen újfajta lényekkel állnak szemben, vagy Sekot nem az energiája fedezése okából, hanem valami egész más miatt eszi az életet...
Ráadásul a felszíne folyamatosan változott, mozgásban volt, hegyek születtek és dőltek le, erdők nőttek és tűntek el, ha egyszer egy helyet elhagytak, ugyanoda többé már soha vissza nem jutottak... Ilyen körülmények közt pedig némileg nehezítve lett, hogy megtalálják a reaktort...
|
|