|
Hapes
Feb 20, 2016 18:43:36 GMT 1
Post by Enz on Feb 20, 2016 18:43:36 GMT 1
Enzet furcsa érzés fogta el, ahogy a bolygó felszínére tette a lábát. Valami nyugtalanító vibrálást volt jelen a levegőben, mintha egy nagy esemény készülne. Talán csak a találkozó miatt érezte ezt, hiszen biztos volt benne, hogy nem ok nélkül hívatta őket ide mestere. Ugyanakkor a korábbi támadás miatt is lehetett ez az érzése. Ugyan gondoskodott a bolondok méltó büntetéséről, ki tudja ki állhatott az egész támadás mögött. És hogy miféle céljai lehettek még a jövőben. Egy hapan admirális érkezett üdvözlésükre, aki kínosan ügyelt a protokoll betartására, és illendő távolságban meghajolt előtte. Enz egy apró bólintással nyugtázta az üdvözlést. A férfi egyértelműen nem helyi volt, és a jedik bűzét érezte rajta. Hallotta, hogy Charis anyakirályné a legképtelenebb alakokkal veszi körbe magát, és ezt is ennek a különcségének tudta be. Volt valami szórakoztatóan ironikus abban, hogy egy volt jedi szolgál a sith császár lányának udvarában. - Köszönöm, admirális, vezessen úrnője és tiszteletre méltó édesapja elé - felelte Enz az alkalom formalitásainak megfelelően kimérten. Launshag és a hapan testőrök elindultak előre, Enz és kísérete pedig a nyomukban lépdelt. A palota igen kifinomult ízlésről és hosszú történelmi múltról árulkodott, ebben kétségtelenül hasonlítottak népére a hapanok. Szimpatikusnak találta őket, és igazán sajnálta, hogy a hozzájuk hasonlóak kisebbségben vannak a Galaxisban. Mindazok, akik ráébredtek, hogy az egyenlőség a gyengék hazugsága az erősek féken tartására, és az egyenlőtlenség természetes állapot. Hogy az erősnek joga van a mások feletti uralkodásra, hiszen mi másért született volna ilyen ajándékkal? Végül megérkeztek a terembe, ahol már várakozott rájuk mestere, és bizonyos volt benne, hogy a mellette álló lány csakis Charis lehet. Külsőre nagyon szépnek találta, tartása egyenes, viselkedése arisztokratikus volt, és már messziről a megközelíthetetlenség aurája ölelte körül, akárcsak egy páncél. Mozdulatai arról árulkodtak Enznek, hogy a nő messze a környezete felett állónak érzi magát. Valahogy emlékeztette Marisára, aki szintén megközelíthetetlennek tette magát. Egy darabig legalábbis, gondolta pajzánul. - Wenthar császár - hajolt meg formálisan mestere felé. A térdelést most mellőznie kellett, hiszen nem akarta kísérete előtt kellemetlen helyzetbe hozni magát. - A szépséges hölgy pedig minden bizonnyal Charis királyné. - Enyém az öröm, hogy apám megbecsült szövetségesével találkozhatok - viszonozta a gesztust kecsesen a lány. Ugyan látszólag mindannyian kimértek és udvariasak voltak, mégis feszültséggel telt meg a levegő. Ez csak természetes ennyi nagyhatalmú uralkodó között, akik világi hatalmuk mellett az Erőben is elmélyültek, emlékeztette magát Enz. A rövid kis közjátékot követően újra útra keltek, bár mostanra elege volt már az utazásból, elvégre alig pár perce érkezett csak meg a bolygóra. Szótlanul telt a siklóút egésze, és pár tekintet találkozás kívül semmi említésre méltó nem történt. Mikor végül megérkeztek, Enz udvariasan előre engedte mesterét, és Charist is, aki egy pillanatig rá pillantott, majd elfogadta a felajánlást. Nem különösebben kötelezte semmi a hasonló gesztusokra, hacsak nem az, hogy idegen terepen volt, és jobb szerette volna, ha egy esetleges merénylőnek nem ő lesz az első célpontja. Ahogy ő is kilépett a rámpára, a tenger moraja ütötte meg a füleit. A hullámok megtörtek a közeli sziklafalon, amelyen az erőd egyik fala állt. - Meglepően gyönyörű és elhagyatott hely - jegyezte meg, ahogy körbepillantott.
|
|
|
Hapes
Feb 27, 2016 10:23:30 GMT 1
Post by Haruhi on Feb 27, 2016 10:23:30 GMT 1
Charis apjához és a nagai uralkodóhoz hasonlóan szótlanul ült miközben a sikló a hivatalos találkozó helyszíne felé szállt. Mozdulatlanságát persze hamar megelégelte, s egy könnyed, formális kifogással felkelt ülőhelyéről és átment a fülkébe, ahol a kijárat volt. A falnak vetette vállát, az ajtó ablakán keresztül pedig az alattuk vonuló tájra tekintett, bár az igazat megvallva nem igen foglalkoztatta. Gondolatai a találkozó természete és az új jövevény rövidke, feltehetően kíváncsi viselkedése körül forogtak. Mit kereshetett rajta egy efféle férfi, a nőt vagy éppen az uralkodót, esetleg mindkettőt? Nem különösebben volt komoly kérdés, ám apja esetében nehéz volt efféle gondolatokat csavarni, bizonyos szempontból nem volt a galaktikus államfők egyik őspéldája, hogy tűnődésre késztessen másokat belső világát illetően, ellenben a nagai uralkodó annál inkább. Charis a maga módján uralkodott a hapan rendszerek felett, hagyta hogy az ellenállás kibontakozzon, ő pedig bizonytalannak mutatkozzon, hogy aztán mikor már elegendően kiismerte őket, véget vessen a hatalmi harcnak. De milyenek voltak olyan abszolutista, sőt ezesetben egyenesen despotikus királyok és fejedelmek, kik állandó elvárások és módszerek kereszttüzében születtek, éltek és haltak? És mi volt bennük a valós, s mi a színjáték?
Ismét kipillantott, nehezen hitte el hogy egy ily nagy jelentőségűnek, ráadásul meglehetősen privátnak beharangozott találkozó lefolyhasson anélkül, hogy valaki közbe ne avatkozzon. Márpedig a mandalóriai támadás és Sordis erősen gyanítható keze az egészben elkerülhetetlennek festette fel a lehetőséget. Apja biztosan többet tudott erről, s ha Sordisnak valóban volt benne vonatkozása, ő kétségkívül megérezte már, s eszerint járt el. Talán csapdát állított neki arra az esetre ha megjelenne, vagy a találkozó maga a csapda, vagy Sordis, esetleg apja más ellensége egyáltalán nem fog felbukkanni. Wenthar császárnál sosem lehetett tudni hogy mit épp miért tett, lévén nem volt ritka hogy valamely tervének céljait, vagy egy cél elérésére alkotott terveit útközben nem egyszer, inkább többször is megváltoztatta, a két esetnek kombinációját pedig talán még náluk is gyakrabban. Ő valószínűleg így küzdött a kiismerhetőség ellen, s néha maga Charis is tett hasonló lépéseket. Ki tudja, talán a nagai uralkodó maga is, hisz hivatalos maszkja alatt bárki - vagy bárkik lapulhattak, hogy jobb vagy rosszabb esetben, azt nem az ő dolga volt eldönteni
Hozzá olyannyira illő közömbös tekintettel követte apját, a nagaial nyomában, ki talán színpadias, talán őszinte módon szavakra méltatta az erősséget és környéként. Egy pillanatig hallgatott, majd kiegészítette - Elhagyatott és gyengén őrzött
|
|
|
Post by sithlord on Feb 27, 2016 13:04:39 GMT 1
Wenthar, ahogy elnézte a dolgokat, nem könnyű nap elé nézett. Ahogy lassan megközelítették a komor, kastélyszerű épületet, lopva lányára pillantott. Már előre sajnálta Charist azért, ami vár rá.
Mert eljött az ideje annak, hogy pontot tegyen annak az ügynek a végére, amely szerint ki kell választania a tanítványát. Charis a lánya volt, Enz viszont tehetséges. Charis az anyjára emlékeztette, Enz viszont hatalmas volt az Erőben… Immár eljött a döntés ideje: Enz vagy Charis!
A Mylord lassan lépdelt fel a töredezett lépcsőfokokon, amelyek egyenesen az ósdi kastély bejáratához vezettek. Leánya és Enz Nagyúr, megilletődötten lépdeltek mögötte. Ahogy Wenthar Enzre pillantott, a Nagai Uralkodó arcáról pontosan azt olvasta le amit várt. Enz nagyon jól tudta, miért vannak itt. A bejáraton túl, egy széles folyosó vezetett a központi csarnokba, amelyen bizony meglátszottak a pusztulás nyomai. Töredezett bútorok, kövek, nagyobb törmelékek és faldarabok, valamint évszázados ódon porréteg borította a padlót. Végül Wenthar elhatározva magát, megtörte a csendet.
-Bizonyára sejtitek, miért vagyunk most itt! -kezdte ünnepélyes felhanggal és szembefordult kísérőivel. -Ideje eldőlnie valaminek! -mondta kimérten Wenthar, miközben a két Sithre, lányára és Enzre pillantott. Charis mintha csak nem sejtett volna semmit, ártatlanul megkérdezte.
-Talán egy szerződésre gondol apám? -kérdezte rejtett gúnnyal, ami feldühítette Wenthart, de aztán amilyen gyorsan jött úgy el is tűnt a haragja. -Másért ugyan miért rendeztük volna meg ezt a kellemes kis találkát? -Charis arcára pillantva, Wenthar rájött végre az igazságra: a lánya egyszerűen nem sejt semmit. Wenthar arcán kéjes, kárörvendő mosoly jelent meg.
-Amiért itt vagytok, nagyon egyszerű! -köpte a szavakat hidegen a Mylord. -Egyszerű teszten fogtok részt venni! -Enz kihúzta magát álltában, és várta a végkifejletet amire számított. -Most be fogjátok bizonyítani azt a csekély kérdést, amiben sajnos én magam nem tudtam dűlőre jutni!
A Mylord kivárta a hatásszünetet, miközben Enzre pillantva pontosan tudta, a Nagai Császár számított arra ami készül és készen áll.
-Harcban döntitek el, ki legyen a tanítványom, az örökösöm! -mondta ki végül Wenthar a lényeget. -A fiam áruló lett, viszont a lányom még bizonyíthatja hogy érdemes a nevemre! -folytatta a gondolatmenetet Wenthar. -Viszont Enz Nagyúr, benned érzem azt a vad Sötétséget, amely méltóvá tehet téged arra hogy örökömbe lépj! -Wenthar várakozva pillantott, hol egyik hol másik Sith tanítványára. A lányán mély megdöbbenést, míg Enzen csupán sztoikus közönyt látott. -Szóval ezért az egész hercehurca...apám! -jelentette ki büszkén Charis, és egy csöppnyi félelem se érződött a hangján. -Ostoba vagy! Mindig is az voltál, egy ostoba kéjenc és NEM Sith! -Wenthar elsápadt a lánya szemtelenségén, Charis azonban folytatta. -Végzek ezzel a féreggel itt és aztán veled! Lemosom a szégyent a családunkról, amit a becstelen kéjenc apám okozott nekünk! -Wenthar arcán ideges rángás vett erőt, miközben igyekezett fékezni a dühét, Enz Nagyúron viszont mintha a tisztelet jeleit vélte volna felfedezni...Charis iránt. És persze egy enyhe apró félmosolyt… Mégis mi folyik itt?
-Rendben van...leányom! -mondta végül a Nagyúr lecsillapítva dühét. -Bizonyíts hát! Végezz velem és előbb Enz Nagyúrral! Kezdődjék hát a harc! -miközben visszavonult a két Sith aktiválta a fénykardját...
|
|
|
Hapes
Mar 6, 2016 20:09:24 GMT 1
Post by Grodin Tierce on Mar 6, 2016 20:09:24 GMT 1
Ahogyan a három uralkodó eltűnt az ősrégi, de láthatóan jól karban tartott császári erőd belsejében, és a bombabiztos ajtó bezárult mögöttük, a hapan, nagai és ESB - testőrök bizalmatlanul méregetni kezdték egymást. Végül egy, az átlagos hapan testőrnőkhöz képest vékonyabb alkatú, fiatal rohampáncélos nő a másik két uralkodó gárdájához fordult, és erős akcentusú Basic-et használva közölte velük:
- Mi őrizzük a főbejáratot, maguk őrjáratozzanak a külső védelmi vonalak és a falak mentén!
A nagai kommandósok felhorkantak, de nem mozdult egyik sem.
- Nem hallották a parancsot? - tette csípőre a kezét felháborodva a hapan nő.
- Attól tartok, itt nem Ön a rangidős, asszonyom. - lépett közelebb hozzájuk a vörös köpenyes ESB - császári testőrök sorából agy magasabb alak. - Bár Önök a vendéglátók, de a mi Uralkodónk a rangidős. Jobb lenne, ha vegyes csapatokat alkotnánk.
- Nem ismerjük magukat. Azt sem tudjuk, kifélék... - jegyezte meg most a nagaiok parancsnoka bizalmatlanul, az intergalaktikus közös nyelven megszólalva, tökéletes dialektussal. - Nem mozdulunk a bejárat elől.
- Na ide figyeljen.. - ripakodott rá a hapan nő, de a vörös köpenyes leintette.
- Talán nem fejeztem ki magamat elég világosan, asszonyon. Vegyes csapatok, két hapan, két nagai, két császári testőr. Mindannyian uralkodóink elitegységeiből származunk, nem okozhat gondot együtt dolgoznunk a másikkal.
- Kinek képzeli magát, hogy itt ugráltat? - köpött ki a nő, aki láthatóan valamelyik, Charis királynőhöz idejekorán odapártolt régi nemesi ház képviselője lehetett, mert megvetően hozzátette még... - Egy férfi...
A vörös köpenyes megrázta magát, és leemelte a fejéről a sisakot.
- Óhajt még vitatkozni, kislány? - lépett közelebb Tierce Főkormányzó a nőhöz, vibropengéjét kettejük arca közé emelve.
A nő volt annyira intelligens, hogy felismerje az ESB második emberének fizimiskáját.
- Vegyes csapatok. - biccentett végül. - De maga mellettem marad.
- Nem is gondoltam másként. - viszonozta a gesztust Grodin, bár szíve mélyén gyűlölte az egész szituációt, és tudta azt is, hogy egyet kellene értenie a nagai parancsnokkal, aki attól tarthatott, hogy így senki sem az összeszokott bajtársaival fog küzdeni egy külső támadás esetén. Azonban az első kockázatot éppenséggel a másik két testőrgárda jelentette, és csak akkor érhette el, hogy szétoszoljanak, ha a saját vörösköpenyeseit is megosztotta velük együtt.
A testőrök szakaszai őrjáratba kezdtek az erőd körül, amelynek minden oldalát vad hullámok ostromolták. Grodin csapata és még két hatos szakasz maradt a kapu előtt.
A nagaiok külön pozíciót foglaltak a kaputól nem messze, a hapanok lazább alakzatot vettek fel, a testőrök pedig szálegyenesen álltak, míg Grodin nem intett nekik, hogy a protokolláris vigyázzban állás itt már szükségtelen.
- U..uram. - lépett hozzá az egyik testőr bizonytalanul. - Ön szerint mi történik.. odabent?
- Annak csak Wenthar Császár őfelsége a tudója, fiam. - veregette meg a testőr vállát Grodin. - Ne aggódjon, Őfelsége kezében tartja a dolgot.
- Gondolja, hogy... - sandított a hapanokra és a nagaiokra amaz.
- Nem kizárt. - biccentett Grodin. - Nem sokat tudok a Nagyurak világáról, fiam, de annyi bizonyos, hogy három egy helyen túlságosan is sok szokott lenni. Légy résen.
- Értem. - biccentett amaz, majd a komjához kapott a sisak belső oldalán, és két rövid üzenetet váltott szakasztársával.
- Mi az? - fordult a testőrök felé a hapan gárdisták parancsnoka. Grodin egyetértően biccentett a katonának, hogy folytassa.
- Egy sikló közeledik, asszonyom. - felelte amaz. - A lenti mólóról jelentették a társaim. Civil darab, négy utas. Kereskedőnek, vagy halászoknak tűnnek.
- Készültségbe. - vágták rá egyszerre a hapan gárdista parancsnok és a Főkormányzó, utóbbi pedig ismét fejébe nyomta a vörös sisakot.
- Lemegyek eléjük. - ajánlkozott a hapan nő. - Talán csak eltévedtek.
- Talán nem. - jegyezte meg a nagaiok parancsnoka. - Talán elkísérjük mi is.
- Talán az egyik hatos csapat menjen a maga vezetésével, a másik kettő itt marad velünk. - sóhajtott fel a Főkormányzó. Néha már fárasztotta "szövetségesei" beteges bizalmatlansága.
- Rendben. - biccentett a másik kettő, majd az egyik osztag a hapan parancsnok vezetésével lassú kocogásba kezdett azon a sziklákkal tűzdelt ösvényen, amelyen az előbb feljöttek.
Grodin hátrasandított az erőd bezárt kapujára, majd visszafordult az ösvény felé, amerre a távozók eltűntek.
- Remélem, minden a tervei szerint megy, Felség... - mormogta maga elé.
|
|
|
Hapes
Mar 14, 2016 19:33:46 GMT 1
Post by Enz on Mar 14, 2016 19:33:46 GMT 1
- Csakugyan - értett egyet Enz a hapan királynő kiegészítésével. Ő azonban nem tartotta volna túl nagy tragédiának, ha esetleg megtámadják őket. Akkor megmutathatja azoknak a bolondoknak, hogy micsoda erőt rejt magában, és egyúttal mesterét is lenyűgözheti. A párbeszéd nem folytatódott, így együtt tértek be a sziklaszirten épített erőd központi tornyába, amely igen ódonnak tűnt. Enz nem volt biztos benne milyen célokra is használhatták ezt a helyet a múltban, de ha azért hívta ide őket a mestere, mint amire számított, akkor akár még jó terepnek is bizonyulhat. Mesterére pillantott, és arckifejezése megerősítést adott gondolatainak: azért vannak itt, hogy próbára tegye a képességeit. A központi csarnok gyönyörűen kimunkált és méltóságteljes képet nyújtott. Ha nem lett volna fontosabb dolguk, szívesen megcsodálta volna jobban is a helyet, de most inkább saját erejének összegyűjtésével volt elfoglalva. Éppen ezért szótlanul figyelte azt is, amikor Wenthar és lánya rövid beszélgetést folytattak le ittlétüket illetően. Tudta, hogy mindent bele kell adnia a győzelemért, ugyanakkor azt is, hogy nem itt fog véget érni az élete. Hiszen ott volt a látomásban: együtt harcolnak majd Marisával és Fujiwarával az oldalán. Enz akkor sem szólalt meg, mikor nyilvánvalóvá vált, hogy meg kell küzdenie Charissal, és a császár lánya dühösen vágta apja szemébe minden hibáját. Hát ezt rejtette az arisztokratikus megközelíthetetlenség maszkja, gondolta magában, és arcára egy aprócska, elismerőnek is mondható mosoly ült ki. A lány biztosan nem volt híján bátorságnak. - Wentharnak csak egyetlen tanítványa lehet - szólalt meg, ahogy aktiválta a fénykardját, ellenfeléhez hasonlóan. - Az pedig én vagyok. Ha ehhez az kell, hogy meghalj... Hangjában nem érződött indulat, ugyanakkor dühét igyekezett felkorbácsolni, hogy így növelje meg az erejét. Gyűlöletét igyekezett a lány ellen összpontosítani. Valóban meg kellett halnia, hogy ő beteljesíthesse a végzetét. Minden nagai végzetét. Minden előjel nélkül, kardját megpörgetve indult rohamra a lány ellen. - Pusztulj! - kiáltotta felé vad gyűlölettel, miközben egy széles vágást indított meg felé. Charis egy akrobatikus mozdulattal hátrébb ugrott, majd előre szúrt. Enz a pengéjét még időben húzta vissza, hogy hárítsa a csapást. Fegyvereik szikrákat vetve nyomódtak egymáshoz, ők ketten pedig magukat megfeszítve igyekeztek a másik fölé kerekedni. Enz testi ereje nagyobb volt, így a két penge lassan elindult Charis irányába, aki azonban nem hagyta magát ilyen könnyen. Egyik kezét elvéve a markolattól, felé emelte, és Enz érezte, hogy az Erő segítségével megragadja a nő. Vicsorogva emelte fel saját kezét, hogy hárítsa a támadást, és a két ellentétes Erőhatás szinte nyomasztó energiává duzzadt kezeik között. Olyan jelenséggé, amelyet többé egyikük sem tudott kontrollálni, és bombaként robbant fel. A fülsértő zaj nyomán keletkező erőhatás mindkettőjüket felkapta és vagy egy fél tucat métert repítette a levegőben. Enz kissé zúgó fejjel tápászkodott fel a földről, és szájában a vér sós ízét érezte, miközben a melegség lassan végigcsordogált az állán is. Egy hanyag mozdulattal söpörte félre az élénkvörös vért, és mindkét kezével újra ráfogott a fegyverére.
Ragyogó penge csapott le rá. Charis, ki könnyebb testtömegét kihasználva hagyta magát imént elbukfencezni, pillanatnyi pihenője lehetőségének feláldozásával meglepte a nagai uralkodót. Enz azonban már készen állt fogadására, s könnyed csuklómozdulattal hárította el Charis inkább lendületre mintsem puszta erőre hagyatkozó offenzíváját, a skarlát fényáradat pedig előző mozzanata folytatásaként vízszintes csíkot húzott a levegőbe. Charis hűlt helyére, ki épphogy elérhetetlen távolságba szökkent félre, azonban nem használta ki az újabb megszerzett pillanatot. Porlepte arcán mosoly húzódott végig - Mily dicső a küzdelem, uralkodó, hogy szolghasson valaki mást - vetette oda neki, szabad karja mozdulatával pedig egy padlókövet rántott ki Enz lába elől, annak álkapcsa felé Enz alig tudta félrerántani a fejét a felfelé száguldó kő elől, amely így is kissé súrolta az arcát. Kezét a frissen keletkező sebhez érintette, és látta, hogy pár csepp vér kiserkent a támadás következtében. Arca megrándult, hiszen a lány nemcsak megsebesítette, de provokálta is, és gyűlölete még inkább növekedett iránta. Puszta kézzel szétzúzta volna, ha sikerül elkapnia. Ugyanakkor legbelül nevetnie kellett Charis próbálkozásán. Vajon ilyen buta lett volna minden hapanok uralkodónője, hogy ne legyen tisztában azzal, hogy a düh és harag csak őt erősíti? Szinte érezte is, ahogy a Sötét Oldal egyre jobban áramlik a végtagjaiban, és teste egyre könnyedebbé válik. Érzékeivel szinte az egész termet érezte, és gondolatai is egyre tisztultak. Egy valami maradt csupán: a vágy, hogy végezzen a lánnyal és ő lehessen Wenthar tanítványa. - Bolond vagy, és bolondokhoz illő vég fog érni! - harsogta, és ismételten támadásba lendült. Érezte azokat a hatalmas sötét erőket, amelyek testében összpontosultak, és ki is használta őket. Gyilkos villámok sokasága cikázott ki ujjaiból, ám a támadást a lány könnyedén felfogta fénykardjával. A kékes vibrálás kísérteties fénnyel töltötte meg a termet, mintha csak egy B kategóriás holohorrorfilm egyik díszletében állnának. De itt Enz volt a szörnyeteg, így nem kellett semmitől tartania. Amíg a lány a támadásával volt elfoglalva, egy nagy követ rántott ki ő is a padlóból, és futva ráugrott, így nyerve lendületet egy még nagyobb ugráshoz. A levegőben fegyverét kitartva pördült körbe, és őrületes sebességgel ért földet a lány mellett, akinek fegyverét lábával kirúgta a kezéből, és az nagy ívben repült el a terem másik végébe. - Most pedig bebizonyítom, hogy én vagyok az egyetlen méltó tanítvány - közölte vele fölényesen. Ideje volt lezárni ezt.
|
|
|
Hapes
Mar 15, 2016 2:41:32 GMT 1
Post by Haruhi on Mar 15, 2016 2:41:32 GMT 1
- Egyedüli jelentkező lévén, nem értem miért van ennek jelentősége - válaszolta közönyösen, hasonló nyugalommal, s fennmaradó idejében hajához kapott, megsimítva azt. Enz egyenruhájáról gombok pattantak le, s vágás nyílt a fekete szövetenl, persze mire Charis ismét megmozdult, a császár már ösztönösen hátrafelé szökkent, így nyakán mindössze egy felszíni karcolás jelent meg. A lány azonban egyáltalán nem vesztegette tovább az időt: nem túl elegáns lábmozdulattal földet rúgott fel és a felé törő karmazsin pengét ujjaival várta be és fogta meg. Szemlátomást, hiszen nem ért hozzá, az Erő segítségével tartotta vissza éppen úgy mint ahogy imént Enzet és ruháját is megsebesítette. A puszta kezek szabadon mozoghattak a harcban, ő pedig bár nem igazán közelíthette meg Enz erejét és érhetett fel fénykard technikájával, nélküle és az Erő feletti uralmával egészen mások voltak az erőviszonyok
Enz kezével ismételten megvizsgálta a sebét, és látnia kellett, hogy a régi vérfoltok felett újabbak jelentek meg a kesztyűjén. Nyakából vékony csíkban folyt a vére, és érezte, ahogy a meleg vér végigcsurog rajta egészen ruhája gallérjáig. Kénytelen lesz új egyenruhát varratni magának, állapította meg fanyar mosollyal a tényt. - Alábecsültelek - szólalt meg, miközben a lány újra védekezőállást vett fel. Tetszett neki a lány rejtett halálos harctechnikája, ahogy hideg számítása is. Már-már egészen sajnálta, hogy nem más körülmények között találkoztak. De hát a sors mindig is a kegyetlenségéről volt híres. - Pár olcsó cirkuszi trükk viszont nem menti meg az életed! Fénykardját támadólag, pengével előre emelte a válla fölé, mindkét kezével rámarkolva. Pár pillanatig csak fogását igazította rajta, miközben esélyeit latolgatta. Nem kerülhetett hozzá túl közel, ugyanakkor biztos volt benne, hogy módot talál a védelme leküzdésére. Lábát felemelte, majd az Erő segítségével emberfeletti erővel csapta vissza a padlóra, amiből apró szilánkok százai repültek fel. Az Erővel azonnal elkapta ezeket, majd a lány felé lőtte ki. Charis védekezően emelte a kezét maga elé, amibe tucatnyi kődarab fúródott bele fullánkként. Ügyes, nem adta fel a pozícióját, gondolta, de ennek ellenére pár pillanatra lefoglalta a figyelmét, így hát ideje volt a rohamnak. Szinte rakétaként lőtt ki a helyéről, nem sok gondolkodási időt hagyva a lánynak. Ő azonban ügyes mozdulattal mégiscsak ki tudta kerülni fegyverét, de annak széle épphogy érte arcát, megperzselve azt.
Néhány pillanatig Charis szuszogva hátrált, míg összeszedte magát Enz következő támadása előtt. ami szinte már a nyakán volt. Szó szerint, épphogy elpördült a vörös penge útjából, melnyek forró hőjétől megcsapott haja megpörkölődött. Ő azonban nem törődött vele, a legkisebb sebesüléséhez sem volt hasonlítható néhány hajszál, mozdulatai ismét kecsessé váltak: félrelépett, az erővel hárított és egy apró szökkenést követően hirtelen támadott. De nem Enzre, hanem kezében táncoló fegyverére, mely most annak arca felé vágott vissza. A császár időben állította meg orra előtt a pengét, Charis pedig megkísérelte kisöpörni alóla lábát, mi elől Enz a levegőbe szökkent és fejbe rúgta a lányt, ki métereket repült. Enz még a levegőböl utána vetette volna magát, ha nem szakadt volna ki számos újabb padlókő, felé száguldva. Charis a földhöz vágódott, száraz port verve fel ahogy néhány métert tovább bukdácsolt. Már fél térdre erőltette magát, várva a folytatást, igazán egyikük sem fáradt, legalábbis egymáshoz viszonyítva
|
|
|
Hapes
Mar 15, 2016 2:42:38 GMT 1
Post by Enz on Mar 15, 2016 2:42:38 GMT 1
Charist ezúttal nem mentették meg sem cselei, sem mozgékonysága és rúgása nyomán jó pár métert repült, széles utat vájva a kőpadlóban. A felcsapódó por teljesen eltakarta a lányt, így hát Enz támadásra készen vetette utána magát. Igazán kár lett volna, ha ellenfele ilyen könnyedén meghal. A felszántott padlóból feltorlódott kőtörmelék előtt féltérden állva meg is találta őt, és egészen csodálatra méltó volt, ahogy megsérülve, mégsem megtörve gyilkos tekintetét rá szegezte. A hideg gyűlölettel teli szempárt látva egészen kedve támadt volna rá, hogy máshol is elszórakozzon a lánnyal. Igazán pazarlás volt, hogy ilyen körülmények között kellett meghalnia. - Híres utolsó szavak? - kérdezte önelégült mosollyal, miközben pengéjét felemelte, hogy egyetlen mozdulattal megadja a kegyelemdöfést és befejezze az összecsapást. - Baszódj meg! - felelte a lány, és hirtelen megpördítette az egyik lábát, egyenesen az ágyékába lendítve azt. Enz testén végigszáguldott a fájdalom, és hangosan felszisszent, miközben egyensúlyát veszítve önkéntelenül is előre görnyedt. Bedőlt a legősibb férfiellenes trükknek. Könnyes szemmel szinte nem is látta, hogy a lány feláll, és ezúttal úgy tűnt pozíciót cserélnek. A királynő kirúgta a kezéből a kardját, majd hátulról megragadta a fejét, és térdébe rúgva a földre lökte őt. - Híres utolsó szavak? - gúnyolódott rajta a lány, aki most először került egyértelműen jobb pozícióba nála. Enz igyekezett valamit kitalálni, ám mielőtt a fejében cikázó gondolatok közül bármelyiket is megvalósíthatta volna, a lány hirtelen az előtte lévő falba vágta a fejét, majd teljes erővel húzni kezdte a vastag kőtömbökön. A nagai érezte, ahogy fejbőre homlokán végighorzsolódik, és bár az Erővel igyekezett tompítani a támadás hatását, a vérbő részen keletkező sebekből ömleni kezdett a vér, amely lassan beterítette az arcát. Ha nem akart meghalni, át kellett adnia magát a Sötét Oldalnak, ehhez pedig a fájdalom hasznára volt. Gondolatai hirtelen megszűntek, ő pedig ösztönösen ragadta meg a lány kezét, megállítva a további húzásban. Egyetlen mozdulattal felkapta Charist a levegőbe, megpörgette a saját keze körül, majd amíg a másik a levegőben volt, felpattant, és megragadta a ruhájánál fogva. - Most. már. igazán. megdögölhetsz! - sziszegte embertelen gyűlölettől telt hangon, és minden erejét összeszedve a legközelebbi oszlop felé dobta a lányt, aki nem tudott már korrigálni, és háttal nekicsapódott a nehéz, vastag kőoszlopnak. Teste egyszerűen keresztülszáguldott a kövön, és az oszlop darabjai tehetetlenül zuhantak alá.
- Nem érek rá - jött a halk válasz a kavargó porból, melyből kiindulva feltételezhető volt hogy a lány gerince nem zúzódott porrá a teste más részeivel együtt. Nem meglepő, ha egy méterre kezétől vágni volt képes úgy becsapódások erejét is csökkenthette az Erő segítségével, nem mellesleg Enz is tett már így hasonlóan. Nehéz tárgy repült ki a felhőből, Enz persze még így is könnyen eltérítette a kissé lomha oszlopdarabot, de az azt követő kőtörmelékből több is megcsapta arcát, mielőtt láthatatlan falat álított maga elé Ekkor vetette elő magát Charis, láthatóan félkábán. portól és vértől mocskosan. A császár sikerrel elkapta bal csuklóját, az erővel pedig megállította jobb kezét. A lány rúgott lábával, Enz a térdével blokkolta és az állkapcsa felé küldte öklét, mivel a csuklót mindeközben nem sikerült összeroppantania. Talált, sebei fájdalmából pedig erőt merítve, ismét behúzott neki, a harmadiknál azonban karja kicsusszant Enz kezeiből, öklét pedig tenyerével állította meg. Enz térden rúgta, az nem reccsent, a következő pillanatban azonban egy előre nem látott, teljesen ártalmatlan pofon csattant az arcán. Ettől egy pillanatra eltűnődött, ami elég volt arra hogy a lány gyomorba rúgja, ám ahelyett hogy utána ugrott volna, a még mindig szállingózó porfelhőbe vetette magát. Ajkait halk kuncogás hagyta el, azonban nem szólt
|
|
|
Hapes
Mar 24, 2016 9:08:18 GMT 1
Post by Lord Brodrig on Mar 24, 2016 9:08:18 GMT 1
A füstölgő jármű meglehetősen lassan kúszott a kastély főbejárata felé. Grodin érezte az emberein, hogy növekszik bennük a várakozással terhes feszültség, amikor a sikló útvonalából egyértelműen kiderült, hogy hozzájuk igyekezett. Ám úgy tűnt, hogy a végtelenségig közeledett. Grodin rájött, hogy a sikló valóban egyre lassabban mozgott.
A jármű az őrségtől ötven méteres távolságban aztán végleg lerobbant. Miközben hajtóműveiből fekete füst áramlott végtelen csóvákban az ég felé, belülről mintha valaki dörömbölt volna. Grodin, aki számos merényletkísérletnek volt tanúja élete során, intett az embereinek, hogy mindenki maradjon a helyén. Ezúttal nem fognak bedőlni ilyesfajta elterelő hadműveleteknek, és nem fogják meggyengíteni a bejárat védelmét.
Igaza lett. A sikló ajtaja magától is ki tudott nyílni.
Egy fiatal fiú ugrott elő belőle, és remegve előbb a testőrökre, majd az útra pillantott, ahonnan jött. Sietve otthagyta a már vészesen füstölgő és recsegő siklót. Mivel más lehetősége nem volt, célba vette a kapu előtt összezsúfolódott őröket.
Tétován és jól láthatóan kelletlenül lépett oda hozzájuk.
- Azonosítsd magad! Azután távozz az ellenkező irányba! – förmedt rá a nagai egységek parancsnoka.
- Én... én... hozzátok tartozom – hüppögte értetlenül a fiú. – Üldöz... veszélyben vagytok. Meg fog támadni, megöl mindenkit, mindjárt ideér... jaj, mindjárt ideér!
- Ki fog megtámadni? – kérdezte Grodin.
- A Renegát.
Egyszerre minden fegyver az ifjúra szegeződött. A katonák gyanakodva méregették őt, néhányuk a távolba kémlelve várta az imént bejelentett fenyegetés megvalósulását.
- Elég ebből, Carl – folytatta Grodin. – Ez itt a császár áruló fia. Wenthar Nagyúr rendkívül boldog lesz, ha elé visszük. Fogjátok el!
Carl megpróbálta lerázni magáról az őröket, de semmi esélye nem volt ellenük. Kattant a bilincs a karján, és már vitték is a trónterem felé. Az ajtó azonnal lezárult mögötte.
- Uram, talán meg kellene fontolnunk, hogy ez is a Renegát tervéhez tartozik – javasolta az egyik őrmester.
- Ó, biztos vagyok benne, hogy így van – mosolyodott el sisakja alatt az öreg-fiatal testőr. – Épp ezért nem a trónterembe, hanem a vallatószobába kerül, ysalamirik közé. Wenthar majd meglátogatja...
- Azt hiszem... kezdődik! – mutatott a siklóra egy nagai harcos.
A fekete füst, amit a hajtómű eregetett, nem szállt tovább az ég felé, hanem felhőnyi méretű csomóként megállapodott a sikló fölött. Miközben egyre sűrűbbé és szélesebbé vált – sokkal nagyobbá, mint amiról Grodin az Ossus fölötti csatában hallott. A Főkormányzó intett, mire néhány embere hatalmas, ágyúszerű lövegeket vonszolt elő. Ezek természetesen nem lőfegyverek voltak.
Süvítő hangot hallatva a hatalmas gépezetek beindultak, és a füstfelhő felé irányították őket.
Az elszívóberendezések hatására a fekete szellem elindult a csövek felé. Nem tudott visszaalakulni emberi formába, és ebben az állapotában nem állhatott ellen a hatalmas szívőerőnek.
Ahogy a füst hozzáért a szívőcsövekhez, a felhőből, teljesen humán formában, emberi lények potyogtak le a talajra. Mindannyian talpra érkeztek, és mire a felhő eltűnt az elszívókban, majdnem kéttucatnyian voltak. Egytől egyig ugyanúgy néztek ki.
Ugyanazok voltak: Darth Sordis, a Renegát.
- Segítség! Segítség! – visította Allana, és igyekezett valódi kétségbeesést sugározni. Nem mintha nem rettegett volna a bekövetkező csatától. Sebatyne mester alaposan kioktatta őt, hogy mit kell tennie ahhoz, hogy megmenthesse Carlt. A fiút nem sokkal ezelőtt elvitte magával a másik Sith, hogy odaadja az apjának, a Sith császárnak.
Sordis az Erővel ellökte Sebatyne mestert és őt, majd elrabolta a fiút, mert nem értett egyet a barabellel, vitatkozni pedig nem volt türelme. De akármi is történt a hüllővel, Allana belátta, hogy ezúttal még mellé kell állnia, ha meg akarja menteni új barátját.
Beleütközött valamibe, és hátraesett. Rémülten állapította meg, hogy a hátsó bejáratot vigyázó őrök ráirányozzák a fegyvereiket. Ezután náhány újabb fegyveres jelent meg a semmiből – és ekkor Allana rádöbbent, hogy a sith katonák álcázót viseltek.
- Mit keresel itt? Azonnal távozz! – reccsent rá a férfi, aki az imént elgáncsolta.
- Kérlek! Figyeljetek rám! – rikácsolta a valódinál mélyebb ijedelmet eljátszva Allana. – Üldöznek! Ti sem vagytok biztonságban...
- Ugyan, mitől kéne féljünk? Tőled?
- Jön... jön... ő! A Renegát! – lihegte a lány.
- Micsoda?! – az őr arca azonnal komollyá változott. – Mondd el mit tudsz, te lány, különben esküszöm, kiverjük belőled! Itt akar bejutni??
- Nem igasszán – sziszegte valaki, és a következő pillanatban a levegőből alászökkenő barabel megvetette a lábát a talajon.
- A Renegát embere vagy – mondta az őrség parancsnoka, miközben gondosan kiadta a parancsot a barabel célbavevésére. – A gyerekre is vigyázzatok. Lelőni a Sithet!
- Jedi messzter vagyok – jelentette ki Saba Sebatyne, és ezzel egyidőben életre keltette vörösen izzó fénykardjait.
Mivel elveszített harmadik karját mesterségesen pótolták, mindhárom kezében tartott egy-egy fénykardot. Megpörgette veszedelmes pengéit, és belevetette magát az őrök közé.
Allana a földre vetette magát, és kúszni kezdett a felnyíló bejárat felé. Innen újabb egységek érkeztek, hogy ráronthassanak az elvetemülten vagdalkozó barabelre. A lánynak sikerült kihasználnia a káoszt, és belopózott az ajtón belülre. Elővette a Sebatyne mestertől kapott pisztolyt, és a kapcsolótáblába lőtt vele – így az ajtó lezáródás közben megállt, éppencsak egy kicsiny rést hagyva a bejutáshoz.
Aztán érezte, hogy erős kezek markolják meg, és talpra állítják.
- Most velünk jösz, kölyök! – rivallt rá a császári testőr, és már vonszolta is a kastély mélye felé Allanát.
Saba Sebatyne mindeközben vérszomjas tekintettel kaszabolta ellenfeleit. Három vörös pengéjét propellerként pörgette maga körül, és aki elég bolond volt megközelíteni őt, azonnal felaprította.
Egy férfinak felvágta a mellkasát, egy másiknak kiontotta a beleit, és többeket egyetlen mozdulattal függőlegesen elhasított. Szó szerint fejek hullottak, és közben egyik fénykard néha körberepülte a társaságot, hogy még nagyobb pusztítást vigyen végbe.
Saba a pikkelyes farkát is használatba vette, hogy szétcsaphasson a még mindig túlerőben levő őrök között. Nagy bukfenccel közelítette meg a bejáratot, és szélsebesen átpasszírozta magát a túloldalon várakozó őrök lábai elé. Itt megint mészárolni kezdett.
A szűk térben hamar elintézte az ellenfeleit. Sóvárogva nyalta meg a szája szélét, amikor lepillantott a feldarabolt teremtmények szerves részeire. Aztán ragadozóüvöltéssel előrenyomult, és amikor hallotta, hogy újabb erősítés érkezik, bevetette magát egy szűk folyosóra.
Kitépte a szellőzőcsatorna reteszét, és bemászott a tágas üregbe – a régi épületek előnye, gondolta -, majd visszatette a rácsot maga után.
A szellőzőből mindig vezetett egy biztos út a biztonsági terembe.
A barabel karmaival a kőfalba kapaszkodva mászott előre. Hallotta az alatta elhaladó egységek szapora lábdobogásait. Néhány szavukat is kivette, és ezekből arra következtetett, hogy az ellenség nem volt olyan ostoba, mint amilyennek tettette magát. Még néhány másodperc, és megtöltik a szellőzőjáratokat mérges gázzal.
Saba hátranyúlt, és elővette a légzőmaszkját, amit gondosan a légzőszervei és a szája elé erősített. Sietnie kellett. Az Erőre hagyatkozva kutatni kezdett a biztonsági szoba után. Személy szerint biztos volt benne, hogy a prédák a találkozó előtt megváltoztatták az eredeti helyszínt, ezért nem is próbálta felkutatni a régi térkép által mutatott szobát.
Egyre gyorsabban mászott, nem törődve azzal, hogy karmaival kisebb nyikordulásokat hagy maga után. Érezte, hogy az őrök pontosan tudják a helyzetét. Bizonyára infraérzékelőkkel látták el a szellőzőberendezés minden négyzetcentiméterét.
A legvegyesebb elektronikus energiát kibocsátó helyiség fölé érve megállapította, hogy célhoz ért. Kissé elhomályosodott a látása, ahogy a halvány-zölden gomolygó dioxis gáz utolérte őt. Nagyon remélte, hogy más testnyílásán nem juthat be a halálos anyag.
Saba előrenyújtotta hosszú karmokban végződő kezét, és megsuhintotta, miközben vörös szemeivel az alatta tevékenykedő tiszre koncentrált.A férfi a barabel kezének mozgásával párhuzamosan otthagyta a helyét, és a központi számítógéphez lépett. A kezelőtiszt engedelmesen utat engedett neki.
Saba kinyittatta vele a bejárati ajtót, majd leállíttatta a teljes biztonsági rendszert. A dioxis szinte azonnal eltűnt a szellőzőből.
- Hé, mit művel, idióta! – üvöltötte a biztonsági parancsnok, amikor kezdeti zavarodottságát legyőzve megállapította, mi történt. – Visszaállítani mindent! Most!!
- Dolgozom rajta! – jelentette a kezelőtiszt.
- Én... én nem.. tudom, mi tört.... történt. Hol vagyunk?
- Manipulálták! – szólt valaki.
- Erre én is rájöttem, maga marha. Azonnal a gyengélkedőre vele, ysalamiriket ide és visszaállítani a rendszert!
- Lezárta a kijáratot is! Nyissátok ki azt a hülye ajtót!
- Sszenki nem sszalad sszehová – sziszegte a magasból alázuhanó szörnyeteg, kivillantva éles fogait.
Mielőtt bárki megmozdulhatott volna, Saba Sebatyne aktiválta mindhárom vörös pengéjét, és vadászni kezdett.
Grodin, valamint a másik két uralkodó emberei elkeseredett harcot folytattak a villámokat köpködő Sordisok ellen. A Főkormányzó azonban tudta, hogy a Renegátnak semmi esélye nem volt ekkora tűlerővel szemben, illetve ha mégis, akkor sem lett volna elég ideje, hogy megakadályozza a három uralkodót a menekülésben.
Grodin remélte, hogy Wenthar nem akar majd hősködni, és maga elintézni a Renegátot. Ki tudja, hány valós támadóval kellett szembenézniük. Az ál-Sordisok megközelíthetetlennek bizonyultak, a lövéseket egyszerűen elnyelték, mintha metsző energiákból lettek volna kialakítva, és nem hús-vér anyagból.
Erővillámaik azonban nagyon is valósak voltak. A sith és a nagai, valamint a hapan harcosok bő számban hullottak, miközben egy-két Sordis is „meghalt”, és a földre került. Szerencére ellenfeleik nem fordítottak túl nagy figyelmet a gyilkolásra, megelégedtek annyival, hogy lefegyverezzék és kicsit megsüssék a katonákat.
Grodin dühösen látta, hogy a bejárati ajtó minden ok nélkül kinyílt. Se töprengeni, se dühöngeni nem maradt ideje, amikor az egyik Sordis egyenesen felé indult.
A Sith Lord udvariasan elmosolyodott, és kezeivel minden lövedéket eltérített, amit Grodin kilőtt felé. A volt testőr előkapta kettős pengéjét, és várta, hogy Sordis megközelítse.
- Tierce kormányzó! – szólt Sordis.
A Sith öltözéke ellenére felismerte őt, és ebből Grodin arra következtetett, hogy ő lehet az igazi.
A Renegát a fémkarjával blokkolta a Főkormányzó csapását. Aztán szabad öklével behúzott egyet neki, és Grodin métereket repült hátra. Azonnal talpra szökkent, és maga mellé intette néhány emberét. Darth Sordis nem közelítette meg őket, ehelyett a bejárat irányába mozdult.
- Megakadályozni! – kiáltotta Grodin, és elindult a Sith felé.
Sordis olyan mozdulatot tett, mintha csókot küldene neki.
Hófehér semmiben találta magát. Döbbenten és értetlenül nézett körül, de nem látott semmit és senkit, csak a végtelen, tejfehér horizontot mindenfelé. Lépett egyet előre, és megint meglepődött, ahogy a helyszín megváltozott.
A Polneye-on volt, klóntársai között. Nem értette, amit látott. És nem tudta, hogy ki ő. Külsőre ugyanaz volt, mint eddig. Mégis, az emlékei és a tudása alapján teljesen különböző személy. Fekete páncélos rohamkatonák masíroztak be a látképbe, és felsorakoztak előtte.
- Ezek az Egyesült Galaktikus Birodalom legjobb egységei – magyarázta neki a mellette álló klóntestvére. Klón... de hát ő maga nem volt klón! Vagy mégis? Ő lett a másik Grodin Tierce, vagy a másik lett ő? A rideg bajtársiasság helyett most igazi családban érezte magát.
Hirtelen a szín eltűnt, és a Bastionon találta magát.
Abban a pillanatban lehettek, amikor Wenthar császár megölte Jaina Solot. Grodin látta, hogy a parancsnoksága alá rendelt egységek előrenyomulnak, és kegyetlenül kivégeznek mindenkit, aki az útjukba került. Egy apró gyermek haladt el a közelben, és az egyik embere lelőtte, mert útban volt.
Corucant, Császári Palota.
Az Uralkodó bámult le rá: Palpatine. Csalódott volt a tekintete. Nem mondott semmit, de Grodin érezte, hogy nem helyesli a Wenthar szolgálatában eltöltött idejét. Miért... mi... A császár képeket mutatott neki: égett a galaxis, millió Sith és Jedi pusztult el egyetlen szívdobbanásnyi idő alatt. A füstből Wenthar diadalmas képe bontakozott ki...
Tatooine. Mit keresett a Tatooine-on?
- Van egy másik opció – hallotta a szél hangját. – EGB, ESB, ezek mind semmik. Semmit sem tudnak az elkötelezettségedről. A munkád fontosságáról. Szolga vagy.
- Meg akarsz téríteni? – kérdezte gúnyosan Grodin, és már tudta, hogy Sith ármány áldozata lett.
- Te egy névtelen, arctalan senki vagy.
- Ez nem igaz.
- Most is maszkot viselsz, beleolvadva a személytelen semmibe. Nincs egyéniséged. Karabély vagy valakinek a kezében. Gondolkozz el ezen.
Grodin a sivatagban több száz vörös páncélos alakot látott, akik szintén sisakot viseltek. Mégis, valahogy mind különböztek egymástól. Aztán levették a sisakot, és jött egy fekete köpenyes alak, ami mindenkinek külön érdemei szerint egy-egy medált akasztott a nyakába.
- Uram!
Mindenkit külön. Barátok voltak. A köpenyes megfordult, és intett neki...
- Uram!
Grodin szemei felpattantak, és a kastély előtt találta magát. Végre megint a valóságban volt. A földön feküdt.
- Uram! Jól van?
- Mi történt? – kérdezte, és igyekezett minél gyorsabban felállni.
- Elájult – felelte a nagai parancsnok.
Grodin végre felegyenesedett, és megint belevetette magát a csatába. Ám ekkor mindenki megdermedt.
A Renegátok serege egytől egyig megrezzent, aztán semmivé foszlott.
- Ott van! – kiáltotta valaki, és a bejárat alatt éppen átsuhanó fekete felhőre mutatott.
- Hol vannak azok az átkozott ysalamirik! – háborgott Grodin. – Utána!
Wenthar mosolyogva figyelte tanítványai rendkívül szórakoztató párbaját. Egy pillanatra mindketten eltűntek a füstfelhőben. A Sith Birodalom uralkodója türelmetlenül mocorgott a trónjában. Alig várta, hogy kiderüljön, melyikük lesz méltó a szolgálatára.
Bár Enz uralta a helyzetet, Wenthar látott már hosszú élete során elég párbajt ahhoz, hogy tudja, ebből még semmire se lehetett következtetni. Nem egy harcot ő maga is a hatalma elrejtése árán nyert meg.
A Sith Nagyúr a szeme sarkából elkapott mozdulat miatt felkapta a fejét, és a terem bejáratára nézett. Volt ott valaki. Azonnal felismerte, hogy kicsoda, mégsem engedte meg magának, hogy őszintén meglepődjék.
- Sebatyne mester! – kiáltotta derűsen. – Minek köszönhetjük a látogatásodat?
Felhőszerű, fekete homály ereszkedett alá a barabel Jedi előtt, és emberi formába alakult.
- Én csak a narkotikumok miatt jöttem... – magyarázta Darth Sordis, miközben pillantását a félretolt, ételekkel teli asztalra vetette.
Wenthar derűs ábrázata vicsorba fulladt. Két gyerek rohant be a terembe. Mindkettőt mélyen átjárta az Erő, pontosabban annak világos oldala. Egyiküknek pedig ismerős volt a kisugárzása. Mintha ő saját maga lett volna, csak sokkal nyersebb, sokkal fejletlenebb... és az ő ellenségeinek oldalán.
Lord Darth Wenthar felállt, és kesztyűs kezét meglebegtetve jelezte, hogy mondana valamit.
- Akkor hát mind itt vagyunk? Nagyszerű... Igazán lenyűgöző ez a kis családi összejövetel, de nem fog sokáig tartani. Készüljetek fel a túlvilágra!
|
|
|
Hapes
Mar 24, 2016 9:22:54 GMT 1
Post by sithlord on Mar 24, 2016 9:22:54 GMT 1
A Mylord szomorúan nézte és egyben csalódottan is, a két Sith növendék harcát. Charis meglepően gyors és ügyes volt, ez pedig meglepte az apját. Enzben viszont kicsit csalódott, nem ezt várta tőle, hogy majd egy félórán keresztül, egy egyszerű lány megizzassza. Ráadásul az a gúnyos mosoly, amikor egy pillanatra rátekintett az arcára, miközben Charis éppen kiosztotta Wenthart… Mindenesetre Enz uralta a helyzetet, látszólag.
Kezdte úgy érezni, hogy Enz nem is akarja igazán a lány halálát. Egy hozzá hasonló, képzett Sithnek, kb. öt percébe került volna, hogy végezzen Charissel, vagy legalábbis legyőzze.
Ez pedig gyanús, roppant gyanús! Még a végén a két tanítvány, összefog ellene, ahogyan az sokszor előfordult már a Sithek történelmében… Persze kérdés, hogy ebben az esetben, ki lesz az új Mester?
Ebben a pillanatban megérezte...Azt a jelenlétet, akivel már régóta nem találkozott...A testvére itt van, méghozzá közel! Nocsak? Sordis Nagyúr is tiszteletét teszi? A Mylord arcán sejtelmes és gonosz mosoly jelent meg: izgalmas napnak nézünk eleibe!
És ebben a pillanatban, két gyerek rontott be a küzdőtérre, Wenthar mosolya pedig vicsorrá változott, amikor megérezte az Erő émelyítően édeskés, Világos oldalát! Wentharnak a fiú tűnt fel leginkább, olyan volt az aurája, mintha ő maga lett volna Wenthar egyik fiatalabb kiadása… És ekkor megértette!
Hirtelen fel se ismerte a fiát, aki alaposan megváltozott amióta nem látta. Persze ez érthető volt, hiszen Carlt utoljára évekkel ezelőtt, még kisfiú korában látogatta meg. A fiúból viszont kész férfi lett, és Jedi! Ez a tény Wenthart éktelenül feldühítette! Végezni fog a fiúval és a Jedi barátnőjével is! A Mylord lassan feltápászkodott a trónusáról és gyűlölettel teli hangon, szinte vicsorogva mondta. - Akkor hát mind itt vagyunk? Nagyszerű... Igazán lenyűgöző ez a kis családi összejövetel, de nem fog sokáig tartani. Készüljetek fel a túlvilágra!
Már csak az idióta, drogfüggő testvérem hiányzik a képből, gondolta bosszúsan a Mylord. Ujjait közben villámok hagyták el és egyenesen Allana irányába vágódtak. A villámok tetőtöl talpig beborították a kislányt, aki üvöltve és sírva kezdett fetrengeni a porlepte padlón, miközben minden Sithek Császára lassan lépdelt irányába. Charis és Enz abbahagyták a harcot, nem szóltak bele a kínzásba, elvégre a hívatlan látogatókat apjának joga van megölni. Charis szíve viszont elszorult, amikor látta az öccsét. Carl arcán hirtelen jeges düh jelent meg. -Hagyd békén vagy megöllek! -sziszegte az apja felé.
Charis pontosan tudta, itt halál lesz. Kegyetlen és kínzó fájdalmakkal teli halál...
|
|
|
Hapes
Mar 24, 2016 16:54:25 GMT 1
Post by Grodin Tierce on Mar 24, 2016 16:54:25 GMT 1
Az első roham után életben maradt császári, hapan és nagai testőrök a nagyterem lezárt bejárata előtt gyülekeztek, ahol már percek óta hiába próbálták először elektronikus, aztán kézi erővel, végezetül a raktárból szerzett ipari emelőkkel kinyitni a vaskos ajtókat - azok nem mozdultak szemernyit sem.
Grodinnak még mindig zúgott a füle a különös élménytől, amelyet a Renegát valamiféle áruló varázslata révén átélt - igyekezett kizárni magából minden, ezzel kapcsolatos gondolatot, és figyelmét az előtte álló feladatra fordította: megmenteni az Uralkodót minden áron.
Persze, futott át az agyán, vajon valóban megmentésre szorul az Uralkodó? Végtére is a két legtapasztaltabb szolgája és tanítványa, maguk is államfők és ha minden pletyka igaz, képzett sith harcosok, Puyi császár és Charis császárnő állnak az oldalán, és legyen bármennyire is különleges képességekkel megáldott a Renegát, három nagymester ellen nem győzhet, nem igaz?
- Helyzetjelentést, pontosan hány behatolóval állunk szemben? - fordult végül a hapan szakasz legkompetenesebbnek tűnő tagjához. Az előző, nagyhangú gárdistanő, akit elsőnek küldött le a közelgő siklóhoz, már a harc első perceiben elesett valamelyik ál-Renegát erővillámaitól, így ez a nagyobb darab, értelmes tekintetű, vörös hajú gárdista vette át a hapanok parancsnokságát.
- A Renegáton és Wenthar Császár fián kívül az egyik hátsó bejáraton keresztül hatolt be egy nőstény barabel erőhasználó, és egy fiatal lány, akinek a profilja megegyezik a korábban halottnak hitt Allana hercegnőével, Tenel-Ka anyakirálynő gyermekével - halkította le a hangját a parancsnok, nehogy a közelben lévő többi hapan testőr meghallja. Úgy tűnt, az örökléssel kapcsolatos viták még nem tűntek el teljesen, a lány megjelenése pedig néminemű zavart okozhatott volna akár még a Charishoz máskülönben mindhalálig hű elitgárdisták soraiban is. Végtére is, gondolta a Főkormányzó, ők úgy tudták, Tenel-kának nem maradt életben örököse, ő maga pedig gondos módon hét lakat alatt tartotta az Obszidián Renden keresztül érkező híreket a gyanús kislányról, akit Soloék örökbe fogadtak és aki gyakran megfordult mindenféle jedi körökben.
- Barabel.. - ízelgette a szót a Főkormányzó. - Adja a sötét oldal, hogy ez ne Saba Sebatyne legyen. Ha így van, a Renegát a Jedikkel szövetkezett. Kiment a segélykérő hívás?
- Süket minden vonal, a kommunikációs központtal nem tudjuk felvenni a kapcsolatot. - jelentette a nagaiok életben maradt rangidős tisztje. - Javaslom, hogy a siklókon induljunk segítségért, amikkel érkeztünk.
- Intézkedjenek. - biccentett Grodin, majd a folyosó másik vége felől futva érkező alárendeltjére pillantott. A testőr páncélját fekete vágások borították, de olyan ruganyosan mozgott, mintha semmi baja nem lenne. Adrenalin, gondolta a Főkormányzó... nekem sem ártana egy kicsivel több belőle.
- Megérkeztek az ysalamirik. - jelentette a gárdista. - Utasításra várunk, uram.
Grodin körbepillantott, majd döntött. Az ysalamiriket a nagai testőrség hozta magával, és eddig a sziget egy félreeső csücskén helyezték el őket afféle "stratégiai tartalékként".
- Nagyurunkat nem korlátozhatjuk abban, hogy minden képességét latba vetve számoljon le a Renegáttal. Helyezzék el őket a terem körül körben, hogy legyen egy védelmi kordonunk arra az esetre, ha a behatolók menekülni próbálnak, de magát a termet ne árnyékolják le.
- Értettem. - biccentett a tiszt.
- Betörjünk? - pillantott a hapan gárdista a még mindig zárt ajtók felé.
- Nem hagyhatjuk abba a próbálkozást. - bólintott a Főkormányzó. - Ha kell, hozzanak robbanóanyagot, gyerünk!
|
|
|
Hapes
Apr 3, 2016 20:00:53 GMT 1
Post by Haruhi on Apr 3, 2016 20:00:53 GMT 1
Carl már egy jó ideje úgy érezte, hogy sodródik az eseményekkel. Előbb nevelőapja, Dorja Égi Marsall, majd K'Krukh mester és Alia és végül most Sordis társaságában sem érezte magát többnek, mint egy egyszerű báb. Semmiféle beleszólása nem volt a saját sorsa alakulásába, és ennek súlyát most érezte csak igazán, hogy igazi apjával került egy terembe. Bambán figyelte, ahogy Wenthar erővillámokkal kínozza Allanát, láthatóan mindenféle ok nélkül. Sordis, mint annyian mások, csak kihasználta a saját céljaira. A saját vérei nem bántak semmivel jobban vele, mint a vornskrokkal szokás. Azonban Sordis tervébe mégiscsak csúszhat hiba, elvégre nagybátyja nem számolt egy fontos lehetőséggel: mi van ha ő most úgy dönt, hogy a kezébe veszi a saját sorsát? Bár sokat tanult az elmúlt hónapokban, arról korántsem volt meggyőződve, hogy le tudja győzni az apját. De mi van, ha Wentharból még nem veszett ki minden a Világos Oldalból? Vajon képes lenne a saját fiára lesújtani? - Úgy hiszed, nem tenné meg? - suttogta egy hang, mely mintha elméje egy árnyas sarkában szólalt volna meg Carl úgy érezte, valami furcsa érzés telepszik rá, és egy rejtélyes hang vitába szállt gondolataival a fejében. Egyetlen kérdés volt csupán, mégis szörnyű következményekkel járt: tovább kellett gondolnia az elképzelését. Mi van, ha az apja mégis velejéig romlott és gond nélkül képes lenne megölni őt? Csak erre az egy tényre nem építhet, ha szembe akar szállni vele. - Lehet, hogy megtenné - mondta ki gondolatban azt a félelmét, amit nem szívesen ismert volna be. - De amíg meg nem próbálom, nem tudhatom meg. - Akkor kövesd elképzelésedet - törtek rá az újabb szavak - tedd próbára belátásod szerint, ám ha nem állsz készen és nem ismered fel időben a valóságot, talán már késő lesz bármit is helyesen cselekedni. Ki nem áll készen, elbukik, bármely ösvényt is választotta Carl meglepően kötekedőnek találta azt a bizonyos hangot a fejében, ami talán a tudatalattija lehetett vagy valami más. Mióta használta az Erőt, megtanulta, hogy ne akadjon fent a furcsa dolgokon. - Nem... nem tudom, mi az elképzelésem - ismerte be végül. Igazából talán a sodródás legnagyobb előnye eddig az volt, hogy levette a válláról a döntés terhét, ami most úgy érezte agyonnyomja. - De valamit tennem kell. Bármit. - Az attól is függ, hogy mi az a cél melyet cselekedeteddel el akarsz érni, ha nincs cél akkor valóban, bármit tehetsz, csupán azt nem fogod tudni, mit is érsz el vele. Bármi az, amit tenni akarsz, vagy valami? A kettő nem ugyanaz.
A hang elemi gonoszságát már kezdte érezni. Elvégre csak újabb és újabb kérdések születtek, de válaszok egy sem. De meg kellett birkóznia ezekkel a kérdésekkel. Úgy érezte, most számít a döntése, márpedig ha semmiféle célja nem volt a meghozatalakor, akkor akár egy érmét is feldobhatna. Sordis bácsikájánál biztos lenne egy. - Segíteni akarok Allanának. Véget akarok vetni az apám zsarnokságának - összegezte a gondolatait - De az itteniek egyike sem jobb. Meg akarom mindtől szabadítani a Galaxist. - Ó valóban? - reszketett bele elméje a kérdésbe - Mit tudsz bármelyikükről is? Honnan jöttek és hová tartanak? Mi hajtja őket előre és mi tartja őket vissza? Mennyire jár kettő vagy három ösvényt az ki idáig űzött téged? Mert vajon valós a fény mely olykor belőle árad, vagy inkább önmagát is megtéveszti s minden jó vagy rossz tette mögött ott kacag a sötét oldal? Mi emészti atyádat, gyűlölet vagy csalódás? A hang egy pillanatra elhallgatott, mintha arra próbálta volna ösztökélni, hogy mélyebbre tekintsen szívében. Valami mintha megütötte volna fülét, egy távoli kiáltás talán, de hogy kitől származott és volt e mondanivalója, nem értette, s nem is tűnt idevalónak. Álmosan sóhajtott a kozmosz másik oldaláról. A hang fejében pedig folytatta - És a lány... ő melletted áll vagy csupán önmaga ösvényét követve véletlen találkozott tiéddel, s maga mögött hagy amint más irányba vezeti? Vajon pusztulásodra tör akár a fekete király, vagy éppen a fehér királynő? Egyszerre egy lépést tehetsz, ezért nehéz a választás, ám míg szabódsz, a világ körötted tovább robog, s mások is megteszik amit tesznek, vagy épp nem tesznek semmit. Mert nem egyedül vagy a világmindenségben Mintha a szavak valóban a valóságot írták volna le, a környezete mely töprengése alatt elmosódni látszott most megelevenedett. Allana mindhiába tartotta maga elé puszta kezét, a Sötét Nagyúr villámai könyörtelenül csaptak le rá. A zord alak mögött azonban egy kőoszlop közeledett pörögve
A két államfő közötti párharc félbe szakadt, figyelmüket a körülöttük kibontakozó események ragadták magukkal. Az első pillanatokban természetesen mindkettejük tekintetéről az érdektelenség volt leolvasható, ahogy azonban a küzdelem izgalma alább csitult, figyelmük némiképp fokozódott. Charis halkan vette és fújta ki a levegőt, összeszedve erejét az előre láthatólag közeli folytatásra, az érkezők jelenléte viszont egyre inkább eluralkodott felette. Valaki hatalmas derengett minden hátterében, közelsége minden egyes verejtékcseppel egyre bizonyosab lett, ám még ennél is, sőt másik kettőnél is erősebben érezte a fényt, mely késként hatolt a körülöttük fortyogó sötétségbe. Nem kellett gondolkodnia rajta, ki is volt az, már akkor érezte mikor végigsöpört a galaxison, most pedig itt volt közvetlenül. Egy lámpás a sötétben, egy azonban törékeny, még mindig pislákoló lámpás csupán, kitéve a zord tél haragjának, melynek mindössze ki kell törnie üvegét, s elfújni lángját. Szíve összeszorult, talán valami régi érzés érintette meg elméje perifériáját, s ejtette gondolkodóba. Apja ébresztette fel gondolataiból, ahogy harag ébredt benne és azt a haragját az ott levő legjelentéktelenebb lény ellen irányította, ki semmit nem tehetett ellene - Hová lett a Sith, hol egykor az erősek keltek birokra az elsőségért? - vélte hallani, vagy talán gondolta, ámbár nem először Hideg tekintete apja hátára szegeződött, most sem látta nagyobbnak mint amilyennek kellett volna, amilyennek elvárták. Tudta jól mit tesz: valaki az útjába került és puszta haragból most eltakarítja onnan, egyszer és mindenkorra. Egy jelentéktelen lényt, ki azonban sok minden középpontjában állt, bár szinte semmi szempontból nem érintette Wenthar császárt. Charis ellenben ismeretlen is felismerte, szemhéjai pedig összeszűkültek. Apja gondolhatott amit akart, áttiporhatott amin és akin akart, őneki azonban egyszerűbb volt átlépni felettük és tovább menni. Ez azonban másmilyen volt, eszébe juttatta mily nevetségesnek tartotta a mindennapi Sith követőket, kik a gyengéken fitogtatták erejüket anélkül hogy attól bármi erőre vagy hatalomra tettek volna szert, fölöslegessé, érdemtelenné téve cselekedeteiket és szánalmas céljaikat. Ráadásul egy olyan személy felett mondott ki apja ítéletet, kiről ő már másmilyen következtetésre jutott, s így felrúgta azt. Vörös köd szállt elméjére, senki nem állhatott az útjába ha ő már egyszer elhatározásra jutott: nem félt bérgyilkosoktól, nem félt cselszövőktől, nem félt trónkövetelőktől és a mögöttük álló elméktől. Nem csupán az alantas Sith-gyengeség ébresztett benne tiszta haragot, hanem tény hogy apja gyengesége az ő gyengesége is lesz, ha ő hagyja azt kibontakozni. A szavak ezúttal mindössze addig buggyantak elő ajkai közűl, míg magába itta önnön haragját, mielőtt az lángra lobbant. A térség szélén egy jókora oszlop emelkedett fel a földről - ITT CSAK EGYVALAKI DÖNTHETI EL, HOGY SOLO ÉL VAGY HAL!!! - tört fel torkából egy Erőtől átjárt, átütő hang - ÉS -ÉN- MÁR RÉG DÖNTOTTEM! SENKI NEM BÍRÁL FELÜL, TE SEM! Az oszlop pörögve indult a villámokat szóró uralkodó felé, Charisnak pedig kezébe surrant korábban elrepülni hagyott fegyvere, szabad keze pedig csak arra várt hogy egy könnyed mozdulattal félrehajítsa az oszlopot, ha azt bárki visszahajítaná rá. Haragja felébredt, mély lélegzetet vett az Erőből, s szétárasztotta tagjaiban. Charis lángolt
|
|
|
Hapes
Apr 11, 2016 22:41:49 GMT 1
Post by Enz on Apr 11, 2016 22:41:49 GMT 1
Tudnia kellett mit akar elérni, mondta a hang Carlnak, és ez rendes körülmények között mélyen elgondolkodtatta volna, most azonban a hely sem volt alkalmas és a szükséges idő sem adatott meg ehhez. Abban igaza volt beszélgetőpartnerének, hogy nem azt kellett eldöntenie mit csinál, hanem, hogy miért. Amint ezt eldöntötte, egyértelművé válik az is, mit kell tennie. Amíg ő belső vívódásával volt elfoglalva, a világ nem állt meg körülötte, és a teremben lévő lány nekiesett apjának, hatalmas erőket megmozgatva a legyőzésére. Vajon miért gyűlölheti ennyire? Allana csak oknak tűnt azért, hogy az eddig felgyűlt haragját rá zúdítsa. Carlban már az alak szavára megfogalmazódtak a céljai jelen helyzetben, és a mostani kavarodás jó lehetőséget biztosított ahhoz, hogy személyesen álljon ki Wenthar ellen. Az egyetlen gondot azt jelentette, hogy fegyvertelen volt, legalábbis azt gondolta míg csak a lábához nem gurult egy fénykard az egyik közeli romtól. Carl lehajolt és gyorsan kezébe vette a fegyvert, aminek kényelmes fogása volt. Azonban egyelőre nem aktiválta, ehelyett nyugodt léptekkel indult el Wenthar felé, mire az eddig közte és a lány között zajló rövidke csörte abbamaradt, és a fiú érezte, hogy minden szem rászegeződik. Nyugodtan, egyszerű testtartással állt meg a sith császár előtt. - Apám - biccentett felé egy aprót, hangjában nem érződött félelem vagy harag. - Szentimentális bolond vagy, ha azt hiszed legyőzhetsz - mondta neki Wenthar az éjszaka sötétségét és hidegét idéző hangon. - Nem tudnál megölni - felelte neki. - A fiad vagyok, bármennyire is gyűlölöd ezt a gondolatot. - Hibát követtem el, amikor árulókra bíztam a pátyolgatásod. De ne aggódj, jóvá teszem - villantotta ki fogait Wenthar, mint egy támadni készülő ragadozó tenné. Valóban ennyi lenne csak apja, egy ösztönlény, aki csak az indulatai mozgatnak? - Eltaposlak, mint egy bogarat. Wenthar hirtelen aktiválta a fegyverét, és lecsapott, de Carl - pontosabban Charis előző harcban elvesztett - kardja máris ott termett előtte, és a két vörös penge szikrázva találkozott. Wentharból fogait csikorgatva próbált felülkerekedni, miközben Carl is minden erejét bevette, hogy megnyerje a harcot. A halálos küzdelem apa és fia között kezdetét vette.
Enz fegyverét eltéve, hátratett kézzel figyelte az eseményeket. Egy pillanatig sem zavarta az, hogy nem kellett a parttalan harcot folytatnia a hapan uralkodóval, és ehelyett egy kis időhöz jutott, hogy összeszedje az erejét. Rögtön meglátta ebben az alkalomban a lehetőséget: ha Wenthar ma meghal, ő válhat a sith mesterré, a nagaiok és az ESB közös uralkodójává. A Galaxis leigázása pedig elérhető közelségbe kerül a két birodalom erejét egyesítve. Talán nem volt akkora gazdasági ereje, mint a Köztársaságnak vagy olyan csilivili szuperfegyverei, mint az EGB-nek, de az Erő erősebb volt mindkettőnél. Persze azt is tudta, hogy a halálos csapást saját magának kell bevinnie, és ezért közelről akarta figyelni Wenthar fiát, hogy az alkalmas pillanatban közbeléphessen. A legtöbb sith mester valamilyen válságos időpontban veszítette el címét és életét, Enz pedig hű kívánt maradni a tradíciókhoz. Ahogy ezt eltervezte magában, valamiféle közvetlen veszély villant elméjébe, ő pedig ösztönösen félre ugrott helyéről, ahogy egy pillanattal később egy gyíkszerű, éles fogazattal megáldott lény ért földet, aki minden bizonnyal jó pár csontját eltöri, ha ott marad. - Ki vagy és miért akarsz ilyen hamar megválni az életedtől? - kérdezte tőle Enz, miközben fénykardja a kezébe röppent. - Én a vadásssz vagyok - válaszolt furcsa akcentussal a lény, majd megcsattogtatta a fogait. - Mossszt pedig legyél jó préda és ne ugrálj annyit.
|
|
|
Hapes
Apr 12, 2016 13:01:27 GMT 1
Post by sithlord on Apr 12, 2016 13:01:27 GMT 1
A Sith Nagyúr eszét vesztve támadta meg a lányát és közben csodálattal adózott annak ügyességének. Aztán valahogyan Carl került a középpontba. Carl az Áruló, Carl a Jedi, Carl a...fia… Láthatólag a nővére és a másik Jedi lotyó védelmére kelt, annak az Allana nevű kicsodának...Ha végez itt, személyesen fog elszórakozni Allanával, megerőszakolja, meggyalázza amennyiszer csak tudja, apró éppen fejlődő melleit markolva fogja széttépni a csábítóan ingerlő fehér bőrt, tépve a bimbókat s közben öklelve a még érintetlen apró rózsát amely a lábai között helyezkedik el...Addig fogja öklelni amíg a spermájában úszó lány bírja és életben marad, tekintve hogy a Mylord akár egy zamatos húst, fogja kínozni és tépni szaggatni a testét…
Ezeket a kellemes gondolatokat azonban egyelőre elhessegette. Nagyon felbosszantotta a lánya támadása, ellenkezése, azonban közel sem annyira mint a fia bekapcsolódása a harcba.
-Szánalmas bolond!-sziszegte gyűlölettel a fia felé a szavakat. -Engem nem tudsz legyőzni én a Sith Sötét Nagyura vagyok! -Carl hidegen és nyugodtan csak megvonta a vállait, miközben bevitt egy éles riposztot, amelytől apja felszisszent, mivel megsebesítette a combját, apró sebet ejtve rajta a fénykardjával. Charis közben pihegve és hasonló emésztő gyűlölettel nézte az apját, ezt a tomboló állatot, aki szégyent hozott a Sith névre! Mert a Sith nem ilyen! Nem lolikat abajgat és erőszakol, hanem hatalomra tör! Nem kerülte el a figyelmét apja kéjvágyó tekintete, amikor kínozta a kislányt aki Carl pártfogását élvezte. Undorodott ettől az embertől és a halálát kívánta.
Carl maga is meglepődött a hideg jeges érzéseken, amik elárasztották a testét. Apja akár egy őrjöngő Rancor támadta, Carl azonban higgadtan védte ki valamennyi támadását…
Wenthar ereje fogyatkozott és ez a harcmodorán is meglátszott. Azonban ő az ESB Császára volt és nem egy kisfiú fog végezni vele...Nem! Még Az is méltóbb vereség és vég lenne, ha Enz Nagyúr ölné meg a csata hevében. Győzni fogok, gondolta bátorítóan erősítve magát, azonban valami nagyon rossz előérzete volt. A Halál jeges kezét érezte a torkán, lehet hogy elbukik? Nem!
A Sith Nagyúr megelégelte a macska egér játékot és Erővillámokat zúdított Carl irányába, aki egyik csapása elől hátra szaltót vetve tért ki. Most azonban az ügyessége a veszte lesz. Wenthar minden erejét, gyűlöletét és haragját beleadta a Sith villámok gerjesztésébe és ez elementáris erejű villámcsapásokat eredményezve, egyenesen Carl testét borította be, legalább három méterre eltaszítva a fiút. Charis hirtelen nem tudta mit tegyen… A csata folytatódott vagy a végéhez közeledett? Nem lehetett tudni...
|
|
|
Hapes
Apr 12, 2016 21:41:59 GMT 1
Post by Lord Brodrig on Apr 12, 2016 21:41:59 GMT 1
Az eseményhez megfelelően tágas csarnokban a két nagy párbaj körül szikrázott a levegő. Saba Sebatyne három fénykarddal rontott neki Darth Enznek, akit váratlanul ért a barabel megjelenése. A nagai császár és a bukott Jedi mester iszonyú táncot járva mérték össze az erejüket.
Nem sokkal távolabb pedig a Sith Birodalom császára, Lord Darth Wenthar küzdött a gyermekeivel. Carl és Charis vállt vállnak vetve küzdöttek nagyhatalmú apjuk ellen. Az anyakirálynő, aki az imént fegyvere nélkül maradt, most egy, a barabel által elhagyott pengét használt. Így itt is három fénypenge volt a főszereplő, csakhogy ez a küzdelem sokkalta elkeseredettebbnek tűnt, mint a másik.
Wenthar a fogait csikorgatva védekezett, támadott, és mindeközben az Erő sötét oldalát is rászabadította az ellenfeleire. Mindezek ellenére egyre inkább úgy tűnt, mintha az öreg Sith mester mozdulatai lelassultak volna. Charis képzett harcos volt, és fiatalsága révén fürgébb is, míg Carl, aki a világos oldal erejével küzdött, egyre biztosabban mozgatta a pengéjét és az Erőt.
Időközben a trió elhaladt Allana mellett, aki próbált felállni a földről. A kínzás, amit ki kellett állnia, szokatlan volt a számára, és még mindig érezte az utóhatásait. Remélte, hogy nem szenvedett maradandó sérüléseket, és hamarosan vége lesz ennek az egész szörnyűségnek.
Wenthar Nagyúr ekkor került a lány mellé, és Allana szívét jeges rémület fogta el a Sith pillantásától. Érezte, hogy meglegyinti a halál szele. Talán eljött az ideje, hogy meghaljon? Egy olyan ellenség kezei által, aki érzi, hogy sarokba szorították, és aki éktelen dühében annyi mindenkit akart magával vinni a sírba, ahányat csak tudott. Wenthar blokkolta a gyermekei csapásait, miközben a kis Jedi lány felé intett, hogy összezúzza törékeny csontjait.
Ám a keze megállt a levegőben, és Allanával nem történt semmi.
Wentharnak nem volt ideje csodálkozni, mert azonnal védenie kellett magát. Charis és Carl újra és újra megrohamozták őt, és egyikük sem vette észre a mindeddig jelen levő, elmosódott alakot.
A füstölgő, alaktalan teremtmény átszivárgott a párbajozókon, és megállt a trónemelvényen. Nemsoká emberi alakot öltött, és immár teljesen átlényegült Darth Sordissá.
A Sith Jedi gyorsan a legnagyobb trónus karfájához lépett, és feltépte a titkos rekeszt, ahová rendszerint a rejtett fegyvereket tárolták. Most azonban teljesen üres volt. Sordis belsejében fellángolt a harag, és végigjárta a másik két díszes széket is, de ott sem járt sikerrel a kutatásban.
Aztán látta, hogy Saba izmos farka leveri a falra rögzített orvosi szekrényt. Színes pirulák tucatjai gurultak szanaszét a helyiségben.
Darth Sordis Erőbéli lendületet vett, és a csarnok felé dobta a kezeit. Egy pillanatra minden megállt a helyiségben. A pirulák a helyükön maradtak, és a félig leesett orvosi szekrény további készletei megálltak a levegőben. Aztán Sordis észrevette, hogy a párbajozó felek is megmerevedtek.
Saba Sebatyne és Darth Enz szoborként álltak egymásba gabalyodva, Allana félig felült, amikor mozdulatlanságba dermedt, Carl és Charis bántatlanul álltak apjuk előtt – aki természetesen szintén ellenállt a bénító erőnek, és most eltorzult tekintettel bámult fivére irányába. Sordis leengedte a kezét, mire minden folytatódott tovább úgy, ahogy az előbbi pillanatban tartott. Wenthar viszontvarázslata, amit ki tudja, honnan volt ereje előszedni, megszüntette Sordis mesterkedését.
Viszont a Sith Császár felfigyelt rá, ezért Sordis az ő irányába intézte a szavait. - Megtetted az egyetlent, amit nem szabadott volna, Wenthar! – kiabálta, válaszul a testvére gyilkos pillantására. – Megölted Maliaint! - Elvakít a perverz látásmódod, fivérem – felelte két csapás között Wenthar. – Vagy a drágalátos piruláid! Ha Maliain meghalt volna, arról én is tudnék! Most pedig gyere, öljük meg az áruló fattyaimat! - Fogalmad sincs, hogy mi az én célom – legyintett Sordis. – De mindez mit sem számít. Te ma itt meghalsz, Wenthar. - Fogd a kardodat, és gyere!! – üvöltötte a Sith Császár. – Mindannyiótokat összetörlek!
Sordis elővette a pálcáját, aminek végén ott fénylett az ősi rúnákkal díszített fénykardmarkolat. A Sith Jedi megfogta a botot, és hezitálás nélkül messze hajította magától. - Nekem nincs fegyverem – jelentette ki. – Nincs szükségem ilyen durva eszközökre, hogy igazságot szolgáltassak! - Az önelégültséged miatt fogsz elpusztulni! - Te pedig... – szökkent a levegőbe Sordis, hogy aztán földet érjen a fivére közelében. - ...még az Erőből is ki fogsz törlődni!
|
|
|
Post by sithlord on Apr 14, 2016 8:28:33 GMT 1
-Szánalmas vagy mint mindig! -sziszegte Sordis felé a szavakat Wenthar. Gyűlölte tiszta szívéből ezt a nevetséges nyomorék pojácát. Sordis közben sorra kitért a csapásai elől, közben megsütögetve Erővillámokkal. A maradék társulat csendben várakozott a két küzdő fél csatájának várható eredményére. Sordis könnyed eleganciával körzött testvére körül, aki viszont egyre dühösebb lett. Arca elfehéredett a gyűlölettől, valamint az emberfeletti küzdelemtől. Wenthar kezdett fáradni. Nem gondolta volna, hogy ennyire elpuhult lett...Na igen aki egész nap lolikat hajkurász edzés helyett… -Szerintem te vagy a szánalmas! -Sordis teljesen nyugodt hangnemben beszélt a testvéréhez. -Mellém állhattál volna, együtt legyőzhettük és uralhattuk volna a galaxist!De nem! Neked ez nem kellett! -Sordis hangja szinte már szomorú volt. Aztán ahogy röpke pillanatra belepillantott a testvére elméjébe, meglepő dolgot látott…
Mert nem Wenthar ölte meg Mailaint! Sőt Wenthar ugyanúgy kereste a gyilkosát, hanem egy fiatal lány...Shantal, ítlelgette a nevet magában a Nagyúr… Egy pillanat alatt elpárolgott a haragja amit a testvére iránt érzett, még éppen időben tért ki Wenthar alulról jövő csapása elől. -Várj testvérem...megbeszélhetjük! -Sordis egy hatalmas erőlökéssel, egyszerűen méterekre odébb hajította az immár eszelős Wenthart, aki úgy nyekkent a földön mint egy gabonazsák. -Most már tudom, hogy igazat szóltál! -Sordis igyekezett nyugtató hangon beszélni testvéréhez.
-Elmebeteg, őrült! -tápászkodott fel Wenthar és máris indult Sordis felé. -Ma megdöglesz rohadék! -azzal az Erő segítségével a levegőbe szökkent és egyenesen Sordis előtt ért földet, majd kihasználva testvére pillanatnyi figyelmetlenségét, máris lesújtott. Ilyen közelről nem tudta eltéveszteni a csapást, Sordis menthetetlen volt ahogy a Sith Nagyúr fénykardja kettévágta…
Vagy inkább csak kettévágta volna, mert Sordis egyszerűen eltűnt. Egyik pillanatban még éppen szublimációra készült hogy kivédje testvére elemi csapását, aztán a másik pillanatban egyszerűen eltűnt… Sordis Nagyúr, mintha csak a létezésből törölték volna ki, megszűnt létezni a tér időnek ebben a szeletkéjében…
„ Közjáték,Moraband:
-Vendégünk van Abeloth drágám!- mondta az Időrabló kéjes vigyorral a másik ősi entitásnak. Sordis nem messze tőlük manifesztálódott, a két isteni hatalommal bíró lény pedig máris elindult újdonsült vendégük tartózkodási helyének irányába. Az Időrabló mágiája hozta Sordis Nagyurat ide, a Morabandra, egy kis baráti csevejre.”
Wenthar előrebucskázott és elesett, ahogy a fénykardja csak a levegőt érte Sordis helyett. Hamar talpraszökkent és várta az újabb ellenfelet. Carl közeledett felé, higgadt nyugalommal.
-Itt az ideje befejeznünk a küzdelmet apám!
|
|
|
Hapes
Apr 15, 2016 18:15:27 GMT 1
Post by Lord Brodrig on Apr 15, 2016 18:15:27 GMT 1
Valahol a Hapan Ködben
Karo Distint szoborként állt a Dark Side nevű SiSD fedélzetén, és gondolatait belebámulta az űrbe. Az Első Rend (titkos) régense nem csak a fővezér helyettese volt a titkos birodalom államapparátusában, de ő igazgatta a Hírszerzést is – ezt a szervezetet Palpatine császár saját magának tartotta fenn, Sordis Nagyúr vezetésével, aki a Birodalom bukása után átvette ezt a rejtett szolgálatot. És most a Hírszerzés ügynökei azt jelentették, hogy az Első Rend legnagyobb beruházása hamarosan megvalósulhatott.
A rövidre nyírt, fehér körszakállas férfi kezeit a háta mögött összekulcsolva gondolkodott. Vörös tiszti nadrágja fölött vörös zubbonyt viselt, és ezzel egyedülálló viseletet teremtett az első rendi tisztek között. Vállain földet söprő, fehér tiszti köpeny terült el, amitől az Igazgató óriási, fehér denevérnek látszott. Csizmájához hasonlatos fekete kesztyűi a köpeny alatt pihentek, ahogy szétvetett lábakkal állt, jellegzetes kemény tekintetével a csillagokat kémlelve.
- Kérem a jelentést – mondta, és egy másodtiszt azonnal megszaporázta a lépteit, megállt az igazgató mögött, és annak kinyújtott kezébe helyezte az adatlemezt.
Distint végigfutotta a gondosan összeállított információkat. Az ötpercenkénti jelentéstétel rövid időtartama nem zavart bele a kémei munkájába. Ilyen rövid idő alatt is képesek voltak szakszerűen tájékoztatni őt az elmúlt öt perc eseményeiről. A legelső jelentést akkor kapta kézhez, amikor Sordis Nagyúr visszajelzett, hogy megérkezett a Hapes felszínére. Visszaadta a lemezt a másodtisztnek, aki elsietett archiválni az adatokat.
Az elmúlt 4 óra alatt Distint meg sem mozdult jelenlegi pozíciójából. Úgy állt a Dark Side parancsnoki hídjának kilátófedélzetén, mint egy megingathatatlan épület. Ajkait csak ötpercenként hagyta el ugyanaz a rövid utasítás.
Kryptolos Non és mandalóriai serege teljes vereséget szenvedett még a káosz kitörésének első félórájában. Distint tudomásul vette Lord Non halálát. A Sith nő hasznavehetetlenné vált, távoznia kellett. Az igazgató maga vizsgáltatta ki, hogy a mandalóriai hajók megsemmisültek-e. Mivel a Dark Side az árnyakban, egy csillagköd szélén rejtőzött, a hapanok műszerei nem tudták befogni, így észrevétlenül küldhetett ki őrszemeket a rövid csata helyszínére – ami távol esett a jól őrzött központi területektől.
A Birodalom ideje alatt Distint még rejtett-admirálisként, a császár megbízásából járt a Hapan Ködben, így természetesen ismerte a bejutási vektorokat. Folyamatos tájékoztatást kapott a menekülési útvonal tisztaságáról, miközben emberei beszámoltak mindenről, amit csak fel tudtak fedezni a Hapesen történt eseményekből. Emellett mindent tudott Lord Kaard állapotáról is, aki most, stabilizált kondícióban ugyan, de kómában ült az egyik baktatartályban.
Elérkezett a pillanat a két fivér leszámolásához. Distint persze tudta, hogy Sordis haragja alaptalan volt. Kiderítette, hogy nem Wenthar császár ölte meg Maliaint, régi szerelmüket. Ezt az információt nem juttatta el Sordishoz. Mindenképpen azt akarta, hogy a Sötét Nagyúr feldühödjön annyira, hogy szembeszálljon a Sith uralkodóval. Ő volt az egyetlen, aki összehozhatta Wenthar halálát.
Distint tudta, hogy tettéért nem kell majd bűnhődnie. Ő volt az egyetlen, aki mindig megúszta, ha szándékosan átverte a Sith-Jedi mestert.
- Kérem a jelentést – nyújtotta oldalra a kezét.
A menekülési útvonal továbbra is tiszta volt, viszont nem tudott meg semmit Sordis előrehaladtáról. A Mandalore Klánok gyűlést tartottak a Geonosison, és megszavazták a szuverenitás törvényét. Nem lesz több Sordis-Mandalore kooperáció. Distint tett egy apró jegyzetet az adatlemezen. Parancsba adta, hogy a krómosztagosok kiképzőtisztjeit, akiket az előző Mandalore-ok adtak át az Első Rendnek, vigyék vissza Mandalore területre, miután törölték az emlékezetüket.
A Dark Side körül TIE-vadászok köröztek. Nem az Első Rend továbbfejlesztett példányai voltak, hanem a Sith Birodalom áttervezett változatai. Distint kicsit úgy érezte magát, mint anno régen, a birodalmi időben. Az Első Rend hada különbözött attól, amilyen egy SiSD felszerelése és hangulata volt.
Ironikus, gondolta, hogy mennyi Birodalom-utánzat alakult ki a Galaxisban. Vajon ezek a Birodalmak miért nem jöttek létre mondjuk tíz évvel ezelőtt? Distint arra gondolt, hogy szükség volt ezekre a hosszú évekre, ezekre a konfliktusokra, hogy a birodalmi frakciók végre megmutathassák magukat. Ott volt például a Sith Birodalom, Palpatine nyomdokaiban, ott volt az Egyesült Galaktikus Birodalom a maga cosrai magjával, de régi birodalmi tagjaival, aztán meg az Első Rend, ami szintén a Birodalomból jött létre.
Mennyi ideig rejtőztek, mennyi ideig! És milyen jól... A Galaktikus Szövetség, vagy neveztessék immár Köztársaságnak, mindig is túl tagolt és sokrétű állam volt ahhoz, hogy időben észrevegye a feszültségeket, amik végül mindig szétrombolták. Ezért szakadt ketté a Köztársaság a Pius Dea uralom alatt, ezért bukott el a Sithek által, ezért omlott össze a Szövetség, és ezért fog megsemmisülni ez a mai Köztársaság is.
Distint hitt abban, hogy egy birodalmat csak egységesítve lehet felépíteni. Nem lehet számtalan fajnak összeegyeztetni az érdekeit. Úgy vélte, hogy egy ilyen színes univerzumban ki kell választani a többséget – az embereket, a twi’lekeket, és az összes többi humanoidot, amelyek nagy számban képviseltették magukat -, és az ő érdekeiket ráerőltetni a többi kisebbségre.
Csak így lehetett egységes és biztonságos egy ekkora, bonyolult szervezetű állami rendszer.
- Kérem a jelentést!
Az már más kérdés volt, hogy az EGB és az ESB mekkora fenyegetést jelenthetett az Első Rend számára. Distint tudta, hogy egy ideig meg tudja őrizni a birodalmak összefogását, de máris repedések voltak a hálón. Az EGB flottája titokzatos útvonalakon indulóban volt valamerre. Számos rendszerben látták őket felbukkanni, és Distint tudta, hogy lehetetlen lenne nyomon követni őket. Nem volt fogalma róla, hogy mit terveznek, sem a Hírszerzés vezetőjeként, sem nagy képzelőerővel megáldott személyként.
Ha Wenthar császár meghal, az ESB hatalmi marakodások áldozata lesz, és jelentősen meg fog gyengülni. Az EGB erős, központosított vezetősége pedig olyan cosrai magból állhatott, aminek erőszakos nézetei ellen még a régi birodalmi tagok is fel fogják emelni a hangjukat. Distint utánaolvasott az ősi cosrai impériumnak, és biztos volt az előbbi konklúziójában. Személy szerint el tudta képzelni, hogy máris létezik egy sejt, aki a Vezérkar főbb tagjainak életére fog törni. Logikus lépés lett volna – akkor pedig az Első Rendnek meg kellett találnia a módját, hogy segédkezzen ebben.
A két birodalom ideiglenes meggyengülése pedig területet enged majd az Első Rend bevonulásához.
Előbb viszont a Köztársasággal kellett számolnia.
- Nyissanak egy vonalat a Metellosra! – mondta, és órák óta először megmozdult. Előhúzott egy apró adatkártyát, és beledugta a kommunikációs panel aljába. Az igazgató személyes kódjait használva a kommunikációs tiszt megkezdte az intézkedést.
Nemsokára, egy távoli Magvilágon megjelent Distint fehér köpenybe burkolózó, homályos alakja.
- Meg szeretném látogatni, Operátor – mondta az előkelő ruhába öltözött ember férfinak, aki a vonal másik végén tartózkodott. – Két nap múlva, 23 órakor fogok jelentkezni.
- Ahogy óhajtja, Karo – felelte az alak, és Distint intésére az adás megszűnt.
Még mindig nem volt semmi hír Darth Sordisról. Distint tapasztalatból tudta, hogy egy ekkora volumenű párbaj eltarthat egy darabig, de az ösztönei szerint nem minden alakult úgy, ahogy kellett volna.
- Kapitány! – szólt. – Vezényelje a kilépési vektorunk közelébe a Trejoliye-t. - Intézkedem, exellenciás uram.
Distint azt akarta, hogy amikor a Dark Side elindul kifelé a Hapan Ködből, ne érjék meglepetések. A szupercsillagromboló szintén az ő parancsnoksága alatt volt, ahogy minden egyéb az Első Rend hadi kötelékében. A Ruusanon berendezkedett Rin Lovagok védelmét nem akarta a flotta erőire bízni – maga az alapítójuk, Rin mester figyelmeztette rá, hogy ne adjon a kezükbe csillagrombolókat vagy cirkálókat, mert meg kellett tanulniuk egyedül megvédeni magukat, mint ahogy a Jedik szokták.
Körülbelül egy óra elteltével megérkezett a jel, amire várt. Azonban nem az állt az üzenetben, ami mosolyra görbítette volna az ajkait. A Hapesről ugyanis vészjeladás érkezett.
- Darth Sordis nincs a bolygón – ráncolta a homlokát az igazgató. – Az üzenetet Saba Sebatyne küldte.
- Kiadjam a parancsot az indulásra, exellenciás uram? – kérdezte a Dark Side kapitánya.
- Ne tegye – intette le Distint. – Itt fogjuk megvárni őt. Megfelelő teszt lesz a számára. Itt maradunk egész addig, amíg ki nem verekedi magát a gundark-fészekből, vagy amíg belehal a próbálkozásba. Nem küldünk neki választ. Kapitány! Rendeljen el teljes készültséget arra az esetre, ha Sebatyne megérkezik. Nem akarok időt vesztegetni az indulással.
- Értettem, uram.
Distint jellegzetes mozdulatával megsimogatta megszürkült körszakállát. Elkérte a következő jelentést, aztán kijelentette, hogy nem kér többet belőle. Sarkon fordult, és ütemes léptekkel lement a hídról. Fehér köpenye a padlót súrolva kúszott utána.
|
|
|
Post by Enz on Apr 23, 2016 1:32:23 GMT 1
Miközben Wenthar és Sordis egymással viaskodtak, Enz folytatta a harcot az őrült gyík ellen, amely újabb és újabb csapásokat indított felé. Charissal szemben, aki nagyon kemény ellenfélnek bizonyult, ez a reptilián inkább csak zavaró tényező volt. A nagai császár meg akarta őrizni erejét a következő harcra, amit a meggyengült mesterével kívánt megvívni. Immáron eleget tudott ahhoz, hogy magának követelje a sith mester címet. Az egyik fénykardot sikerrel verte ki az ellenfele kezéből, de neki még így is maradt kettő. A dupla fegyver azonban nem jelentett dupla esélyt, Enz a korábbi harcban szerzett sérülései ellenére könnyedén eltáncolt a gyilkos pengék elől, és ügyes mozdulatokkal hárította a csapások egy részét. Ő maga azonban csak ritkán indított ellencsapásokat, mivel fél szemmel végig azt figyelte, melyik a tökéletes pillanat arra, hogy a harcból elszakadva megküzdjön mesterével. Biztos volt benne, hogy a teremben vannak még elegen, akiket a túlméretezett gyík megtalálhat magának. - Mosssszt harcolsssz vagy sssszem? - kérdezte tőle a másik, némileg provokáló stílusban. Enz arcára eszelős mosoly ült ki. - Ha harcolnék, már nem élnél - felelte magabiztosan, és egy hátraugrással kitért a dupla csapás elől. Ellenfele utána lépett, és addig Enz fel tudta mérni újból a helyzetet: a küzdelem kezdte elérni a tetőpontját a két testvér között. Ahogy visszafordult, látta, hogy a barabel újra támadni készül. Enz egy pontosan kimért, kecses szúrást indított, és a gyík második fénykardját veszítette el, amely egyik ujjával együtt pörögve repült fel a levegőbe. Az ellenfelét azonban ez láthatóan nem visszavonulásra kényszerítette, hanem inkább csak felbőszítette, és Enz alig bírt hátralépni a másik fegyverével indított támadás elől. Ellenfele most teljes erőbedobással indult meg, a nagai császár pedig tudta, hogy ideje most egy darabig elvenni a kedvét a további küzdelemtől. Összpontosította a Sötét Oldal erejét magában, és egy váratlan pillanatban oldalra lépett a rohamozó gyík elől, és egyetlen jól célzott vágással lecsapta a másik kezét, aki így utolsó fegyverét is elveszítette. Enz elégedett volt az eredménnyel, de öröme nem tartott sokáig, ugyanis szúró fájdalmat kezdett érezni vállában, teste pedig egyensúlyát veszítve hátrébb repült, fénykardja pedig kiesett a kezéből. Néhány pillanatig eltartott, mire feleszmélt, és ahogy sajgó válla felé pillantott, látta, hogy a gyík farka belefúródott, őt pedig jó pár centiméterrel a padló felett tartja. A barabel felemelte a füstölgő csonkot, ami a jobb kezéből maradt. - Nekem hamarosssszan vissszanő. Éssssz vajon neked? - kérdezte, és úgy tűnt kiélvezi a pillantott, mielőtt lecsapna. Nem, így nem érhet véget, futott át Enz agyán. A látomása a dicsőséges csatáról és a hatalmas győzelemről... Az Erő nem hazudhatott neki! A gyík keze mozgásba lendült, egyenesen a torkát célozva, de félúton hirtelen megállt, és a földre hanyatlott, akárcsak maga az egész lény, Enz teste pedig leesett a padlóra. Szerencsére volt annyi lélekjelenléte, hogy az Erő segítségével tompítsa a landolást, elvégre elég szánalmas lett volna, ha ennyi megpróbáltatás után kitöri a nyakát. Egyik kezét a vérző sebére szorította, míg a másikkal feltápászkodott, és szemével a küzdő testvéreket kereste, de csak mesterét látta. A Sordis nevű őrült smekker eltűnt a teremből, minden bizonnyal gyáván elmenekült. Tudta, hogy eljött az ideje, ám mielőtt mozdulhatott volna, intézkednie kellett a gyíkról, aki erősebb harcosnak bizonyult, mint gondolta. Most éppen a földön térdelt, és fejét fogta, mintha menten széthasadna. Enz menet közben az Erővel kezébe rántotta a fénykardját, de nem aktiválta. - Mi történt? Ssszétssszakad a fejem! - motyogta maga elé. - Szóval ez volt Sordis trükkje - jegyezte meg, ahogy megragadta egyik kezével a barabel fejét, majd a másikat a homlokára nyomta. A Sötét Oldal erejével nem volt nehéz bejutni a gondolatai közé, főleg, hogy annak kapuját korábban már durván feltörték. Saba, így nevezték hát. Enz sok szánalmas jedi gondolatot látott csak benne, de volt ott más is... nyughatatlan vadászösztön, amin a Renegát nyomait érezte. De szemben vele, neki semmi szüksége nem volt egy kezelhetetlen fegyverre. Lojalitásra volt szüksége, és ezt is könnyedén megtalálta. - Ideje, hogy úgy tisztelj, mintha a vadászfalkád vezére lennék - üzenete Sabának az elméjén keresztül gonoszan. - Egy mocskosssz, ssssszánalmassssz ssssszith vagy - felelte a tudat erőtlenül. Enz elmosolyodott. - Minél jobban ellenkezel, annál jobban fogom élvezni.
Carl és Charis nem küzdöttek tovább apjuk ellen, miután feltűnt a nagybátyjuk, aki saját sérelmeit kívánta megtorolni. Mindketten ösztönösen érezték, hogy ilyen erős felek küzdelme esetén csak veszíthetnek. Így mindketten elhátráltak a harctól, egészen addig, amíg Carl bele nem botlott Allanába. A fiú sietve leguggolt a lány mellé, és az Erő segítségével ellenőrizte, hogy jól van-e. - Carl? - pillantott fel zavartan a lány. Úgy tűnt megviselte a támadás, de maradandó sérüléseket nem szenvedett. - Hála az Erőnek - suttogta. - Vagyis inkább nekem - szólalt meg Charis, aki kétlépésnyire állt tőlük. - Te ölted meg anyát - állapította meg gyenge hangon Allana, amit alig lehetett hallani a nem messze zajló harctól. Carl meglepetten pillantott fel a lányra. - Mert úgy döntöttem, meg kell halnia. És épp ezért mentettem meg az életed - felelte, majd tekintete összetalálkozott az öccsével. - Miért vádolsz, Carl? Te nem öltél meg másokat? - De... Viszont megváltoztam - állt fel és húzta ki magát, amit a lány egy fanyar mosollyal jutalmazott. - Megkíméltem a lányt, de vajon ez visszahozza-e az anyját? A kezedről sosem moshatod le mások vérét - mondta neki, Carl pedig válaszra nyitotta volna a száját, de nem tudott mit mondani. Számtalan ártatlan életét oltotta Sheddu Maadon, fegyverteleneket és fiatalokat is ölt az ESB szolgálatában. - Létezik-e egyáltalán változás? Melyik az igazi önmagunk? Csak magadat áltatod, öcsém. - Én... öcsém? - pislogott Carl, akinek még inkább összezavarodtak a gondolatai. A harc azonban közben már véget ért, és az apja, Wenthar fáradtan ugyan, de a Sötét Oldal erejével felvértezve állt egyedül a pusztítás közepén.
Carl rámarkolt a fegyverére, és megindult előre, léptei visszhangot vertek a hirtelen igen csendessé vált teremben. Wenthar háttal állva várakozott rá, és csak akkor fordult meg baljóslatúan, amikor néhány lépésnyi távolságba ért. Arca eltorzult a dühtől. - A testvérem egy drogtól megőrült sarlatán, a lányom egy szánni való, bolond csitri... de mind közül te vagy a legutálatosabb! - fröcsögte. - Te, aki elárultad a örökséged és veszélybe sodortad mindazt, amit elértem! - Én csak egy őrültet látok itt - szólalt meg Carl hűvösen. Wenthar kiköpött a földre, egyenesen a fia elé. - Végzek veled, a legnagyobb szégyenemmel, aztán a lányommal és végül a bátyámmal, hacsak nem nyelte el örökre az üresség! - fenyegetőzött, de Carl nem ijedt meg. Tudta, hogy ha valakinek fenyegetőznie kell, hogy megfélemlítsen másokat, akkor már túl gyengének érzi magát. Ő pedig készen állt arra, hogy ezt kihasználja. Maga elé tartotta a nővére fegyverét, és támadóállásba állt, miközben az apja vicsorogva pillantott vissza rá. A csata minden előjel nélkül kezdődött el azzal, hogy a fiú az Erőt a lábai alá irányítva úgy szökkent előre, mintha csak egy rugóval lőtték volna ki. Kezeit a feje mellé helyezve a teste egy élő lövedékké vált, ami egyenesen Wenthar szívét célozta. A császár az utolsó pillanatban tért ki, míg kezével egy jókorát suhintott Carl hátára, aki alig bírt úgy földre érkezni, hogy nem métereket repüljön el. - A cirkuszi trükkjeidnek nem sok hasznát veszed! - kiáltotta felé, és gyors léptekkel leküzdötte a közöttük lévő távolságot, gyilkos közelharci vágásokat intézve Carl felé, aki ugyan hárítani tudta őket, de érezte, hogy nincsenek egy ligában, és folyamatos hátrálásra kényszerült. Kettejük vörös pengéje halálos táncot vívott a levegőben, szikrázva újra és újra összecsapva. Carl leguggolt, hátralépett vagy épp csak kitért a támadások elől, de a Wenthar dühe által táplált Sötét Oldal túl erős ellenfél volt. Az egyik csapás erejétől lába megbicsaklott, ő pedig a földre esett. Wenthar fegyverével megállt előtte, tekintete a dühtől teljesen elsötétült. - Hát ennyit érsz! És én még azt hittem, hogy valaha az örökömbe léphetsz - köpte szinte a szavakat. Carl tudta, hogy ez az igazság pillanata, hiszen most bizonyosodik be, apja képes-e kezet emelni rá. Wenthar pedig habozott, de csak néhány pillanatig, aztán fegyverével fia torka felé sújtott. A két vörös penge szikrázva csapott össze, ahogy Carl az egyik kezére támaszkodva félig felült, és hárította a csapást. Apja minden erejét összpontosítva küzdötte le ellenállását, a fegyverek pedig vészesen közeledtek a saját torkához. Már szinte érezte a bőrén a fegyverének erejét, mikor Wenthar sötéten pillantott le rá, a szemeiben pedig ott volt minden gyűlölet, ami iránta érzett. Az apja menthetetlen volt. - Ideje meghalnod - mondta sötét gonoszsággal hangjában. Mielőtt beteljesedett volna a végzete, Carl még egyszer lehunyta a szemét, és arra gondolt, hogy apja egész életében hazudott neki, úgy bánt vele, mintha csak az egyik megvezethető szolgája lenne. Az apja nemcsak egy őrült volt, de egy aljas alak is, aki sosem a fiaként bánt vele. Valami felébredt Carlban, egy olyan érzés, amit régen nem tapasztalt: gyűlölte azt az embert, aki le akart sújtani rá. Megvette mindazt, amit képvisel, és azt kívánta, bárcsak megszűnne létezni.
A teremben minden tekintet döbbenten figyelte, ahogy Carl hirtelen elkezdi előre tolni a fegyvert, és bár Wenthar minden erejével próbálja megállítani, esélye sincs rá. Carl lassan talpra állt, de a fegyvereik végig szikrákat hányva nyomódtak egymásnak. Enz tudta, hogy eljött az ő ideje. Ellépett a földre hanyatlott Saba mellett, és aktiválta a saját fegyverét, majd egyetlen Erőugrással a küzdőtéren termett, egyenesen a mestere mögött, aki még mindig igyekezett fia újdonsült erejével megbirkózni. - Hát elárulsz te is, Enz nagyúr? - kérdezte tőle fogcsikorgatva. A hangjában szemernyi szemrehányás sem volt, elvégre minden sith tudta, hogy egyszer a tanítványa megpróbálja majd az életét venni. Ha elég jól tanult, sikerrel jár és átveszi a helyét, ha viszont elbukik, az életével fizet érte. - Ez a sithek útja - felelte Enz, és aktiválta a fegyverét. Wenthar teste előre mozdult, és lábával egy hatalmasat rúgott Carl hasába, aki a meglepetéstől hirtelen engedett a szorításából. A császár magasba emelte a kardját, és bár fia védekezésül maga elé emelte fegyverét, az ütés puszta erejétől métereket repült hátra, az egyik törmelékdombon érve földet. Wenthar hátrapördült, és fegyverét Enzre szegezte. A szemében sohasem látott gyűlölet tüze égett: mestere utolsó erőtartalékaihoz nyúlt. - A lányommal nem bírtál el, velem vajon sikerrel jársz-e? - kérdezte tőle, de választ láthatóan nem várt, ugyanis a következő pillanatban egy széles vágással indított támadást. Enz két gyors lépést tett előre, majd a testét lelapulva tért ki a császár erőteljes csapása elől. A vállából vér ömlött ki a mozdulatsor hatására, de Enz ezt tudatosan használta fel, hogy saját dühét erősítse vele. Akárcsak korábban Carllal, Wenthar vele is igyekezett testközeli közelharcot vívni, Enz pedig nem tért ki a kihívás elől. Újabb és újabb ütések váltották egymást, majd a nagai uralkodó hirtelen felugrott a padlóról, és egy dupla hátraszaltót bemutatva ért földet egy hátrébb lévő oszlopdarabon. Csak ebben a pillanatban látszott a többiek számára, hogy fegyvere már nincs a kezében, és Enz remélte, hogy elég időre megtévesztette Wenthart, miközben a penge a háta felé repült, miután egy nagy kört leírt a teremben. A sith uralkodó azonban az utolsó pillanatban oldalra ugrott a penge elől, ami így továbbrepült, és végül Enz kezében landolt. - Sithnek nevezed magad, de a cseleid szörnyen átlátszóak - sértegette Wenthar az elvetélt kísérletet követően. - Még hogy te alkalmas lennél sithnek? Aki az uralkodói bíborba született bele? - Talán uralkodónak születtem, de sosem váltam olyan puhánnyá, mint te, mester! - felelte Enz dühtől remegő hangon, és fegyverét ismét támadóállásba emelte. Ideje volt befejezni ezt a harcot. Ismét egy nagy ugrást hajtott végre, mozgását az utolsó pillanatban korrigálva úgy, hogy lábával mellkason rúgja Wenthart, akiből kiszállt a szusz is a támadás következtében. A mellkasáról elrúgta magát, majd két lépésre tőle földet érve a feje felett tartott pengét megindította a feje felé. Mielőtt azonban támadása sikerrel járt volna, Wenthar arca hirtelen eltorzult, ahogy egy vörös penge bukkant ki mellkasán, teste pedig rendellenesen kifacsart módon megindult előre. Enz döbbenten figyelte, ahogy fegyvere a levegőt hasítja csak, és ahogy lendületből átpördült, látta, hogy a néhány méterrel arrébb földet érő Wenthar hátából kiálló fegyver markolata a fia, Carl kezében van. Olyan közel járt hozzá, hogy elvegye a jogos jussát és mindezt egy pillanat alatt elveszítette. Hiába szerezte hát azt a sok sebet és veszélyeztette a tulajdon életét? Fejét leengedve deaktiválta a fénykardját.
Carl a megfelelő pillanatra várt, hogy az első támadáshoz hasonló módon, élő lövedékként csapódjon az apjába, aki mivel háttal állt, így nem tudott védekezni a támadása ellen. Miután mindkét lábával lelépett a földre hullott sith hátáról, egyetlen lábmozdulattal átfordította őt, hogy megbizonyosodjon róla, sikerült-e megölnie vagy pedig be kell vinni a kegyelemdöfést. Wenthar még lélegzett és tudatánál volt, de az egyre nehezebb levegővételek arról árulkodtak, hogy ez nem sokáig lesz már így. - Nos, milyen érzés haldokolni? Vajon ugyanezt érezték mindazok, akiket te ítéltél erre a sorsa? - kérdezte tőle, és hangjában valami szokatlan tónust érzett, valami olyat, ami korábban még nem volt ott. - Szánalmas látvány: íme, a sithek császára, a Galaxis legrettegettebb embere! Wenthar arcára azonban meglepő módon egy mosoly húzódott, ahogy az uralkodó Carlt figyelte, és egy gyenge, de még így is vérfagyasztó nevetés hagyta el a torkát. - Úgy tűnik tényleg a fiam vagy - mondta neki furcsa elégedettséggel. - Ahogy te mondtad, le sem tagadhatnám. - Azt hiszed, olyanná válok ettől, mint te? - csattant fel Carl. - Már olyan vagy - fulladt hörgésbe Wenthar következő nevetési kísérlete. A teremben maradt másik két járóképes alak is megjelent a haldokló teste felett. - Ma kudarcot vallottál, Darth Enz - fordult a tanítványához. - Hónapok kemény munkája, a Sötét Oldal minden dühe szemben egy suhanc akaratával... Szánalmas, hogy azt hittem, egyszer te veszed át a helyem. - Ő csak a halálos csapást vitte be - felelte mogorván a megszólított nagai. - De én győztelek le! - Legfeljebb annyira, mint a bolond bátyám - felelte látható élvezette a császár, akinek a szavai olyan hatást értek el, mintha arcul csapták volna. - És végül a lányom, aki ngghh... semmi sem lenne nélkülem. - Hamarosan te válsz semmivé, én pedig továbbra is az maradok, aki vagyok - zárta rövidre a dolgokat Charis. - Szánalmas senkik vagytok mind! - nyögte ki egyre nagyobb nehézségekkel küszködve. Carl összefonta a kezét a mellkasa előtt. - És vajon mit mond ez arról, akit szánalmas senkik győznek le? - kérdezte, és tekintete még egyszer utoljára találkozott Wentharéval, a sith birodalom uralkodójáéval. Az emberével, aki rendszerek ezreit tartotta rettegésben és elnyomásban, akit sokan a Galaxis legnagyobb hatalmú autoriterének tartottak. És akinek a szemében most kihunyt a fény. Wenthar kétségkívül egy szörnyeteg volt, és valami még fontosabb... az apja.
|
|
|
Hapes
Apr 23, 2016 11:13:20 GMT 1
Post by sithlord on Apr 23, 2016 11:13:20 GMT 1
Az Erő mint végtelen szövevényes burok, úgy öleli körül a galaxist. Így ha meghal egy nagy hatalommal bíró Erőhasználó, ez úgy fut végig az Erő, vagy ahogy egyesek nevezik a Bogan szövedékén, mint amikor a tóba egy kavicsot dobnak, a hullámok egyre nagyobb területet érnek el… Wenthar halála valóságos sokk volt, a Sötét Oldal számára. Hatalmas rezdüléssel futott végig szerte a galaxison a hullám, amely hírül adta az Erőben a Császár halálát... Szerte a galaxisban, a leghatalmasabb Erőhasználók megérezték a jelentős eseményt... (folyt köv. Taris)
|
|
|
Hapes
Apr 23, 2016 15:28:46 GMT 1
Post by Grodin Tierce on Apr 23, 2016 15:28:46 GMT 1
Nagyjából abban a pillanatban, hogy Wenthar szemében kihunyt a fény és a sötét oldal, a terem ajtaja berobbant, és a törmelékek között vörös egyenruhás testőrök, nagai és hapan kommandósok rajzottak be, majd cövekeltek le döbbent arckifejezéssel, látva a pusztítást. A páncélos gárdisták vezetője Wenthar teteméhez rohant, letérdelt mellé, majd leemelte fejéről a sisakot, miközben arcán furcsa ráncok szaladtak végig, mintha egy pillanatra sok-sok évtizeddel öregebbé vált volna. Tierce Főkormányzó lehajtotta a fejét. Kudarcot vallott, testőrként nem teljesítette első és legszentebb kötelességét, Uralkodója életének a védelmét. Kétség sem fért hozzá, hogy ezért méltó büntetés, halál jár mind arra nézve, aki elkövette ezt a gazságot, mint őrá a bukott testőrre...
- Sajnálom, mesterem. - suttogta Wenthar fölé hajolva. - Kudarcot vallottam, nem tudtalak megvédeni... Aztán felemelkedett, és szúrós, fáradt tekintettel körbepillantott a termen... igen, a legtöbb behatoló itt volt, a két gyermek, mind a kettő láthatóan megviselt állapotban, a barabel, akiről a kommunikációs állomás tisztjei jelentettek, alaposan megcsonkítva... a nagai és hapan uralkodók többé - kevésbé sértetlennek tűntek, testőreik máris ott csoportosultak körülöttük, védőkört alkotva... csak a Renegátnak nem volt semmi nyoma.
- Ku..kutassák át a termet és az erődöt a Renegát után! - adta ki a parancsot a Főkormányzó, majd a másik két uralkodót kezdte méricskélni..
- Ki..? - kérdezte végül.
- Atyám nem oly módon nyerte el utolsó útját, ahogyan meg volt írva az útja. - emelkedett szólásra a hapan királynő, Charis, miközben a magányosan álló kislány felé mozdult védelmező tekintettel. - Nem mi végeztünk vele.
Grodin egyik uralkodóról a másikra pillantott.
- Te pedig kudarcot vallottál, Testőr. - jegyezte meg PuYi, szinte kárörvendő arccal.
- Ki..? - ismételte a Főkormányzó, majd némi krákogás után folytatta a mondatot. - Ki... ki az új császár?
- Milyen érdekes kérdés. - lehelte a hapan uralkodó némi kuncogással, majd Enze kacsintva a jelen lévő fiatal fiú felé mutatott. - Ő. Öcsém végre felnőtt az örökséghez, őáltala lépett át atyám a sötétségbe, ahová mindig is vágyott. - Legnagyobb sajnálatunkra. - tette hozzá a nagai császár, cseppet sem zavartatva magát amiatt, hogy a hapan és vörös köpenyes testőrök értetlen pillantásokat vetettek a kezében lévő fénykardra. - Úgy tűnik, őt illeti a trón, hacsak... - pillantott a hapan császárnőre.
- Nem tudnánk eldönteni. - rázta meg a fejét Charis. - Méltó ellenfél vagy, de a gyermek megelőzött minket.
Carl értetlenül pillantott az ősi sith öröklési renden vitatkozó két másikra és a testőrparancsnokra, aki elé lépett.
- Felség. - biccentett Grodin, és letérdelt Carl előtt. - Szolgálatodra.
Carl először a testőr-Főkormányzóra, majd a másik két uralkodóra, végül Wenthar tetemére és saját kezeire, sebeire nézett...
- Nem. - jelentette ki végül. - Nem, én nem leszek olyan, mint apám. Akár... akármit is mondtok. NEM!
A Főkormányzó megrázta a fejét, majd felállt, és oldalfegyverét a fejéhez emelte. A többi testőr is ugyanígy tett.
- Akkor a mi szolgálatunk véget ért. - jelentette ki hideg hangon. - Bajtársak...
Enz felemelte a kezét, mire a suugárpisztolyok a falhoz repültek a teszőrök kezéből. Grodin értetlenül meredt a nagaira, és keze a vibrodárda felé mozdult.
- Még nem halsz meg, Testőrparancsnok. - rázta meg a fejét Enz, majd Carl felé pillantott. - A fiú hamarosan megtanulja tisztelni az örökségét és elfogadja a sorsát. Akkor majd apja helyébe léphet. Én majd kitanítom.
- NEM! - üvöltött Carl, és Enz felé mozdult, de az apja elleni harc annyira kimerítette, hogy Enznek elég volt rápillantania, mire a fiú elméje szinte bezárult, és eszméletlenül esett össze. Allana is felsikított, de Charis hasonló mozdulata után ő is elalélt.
- Én pedig majd vigyázok erre az eltévedt gyermekre. - simította végig a császárnő Allana homlokát. - Végre hazatért.
- Mit akarnak tőlem... - méregette a két sithet a Főkormányzó, akik úgy tűnt, már elrendezték egymás között a továbbiakat.
- A Birodalmatokat, Testőr, lázadók és széthúzó frakciók szabdalják. - jelentette ki Enz. - Mesterem hatalmas lehetett az Erőben, és még hatalmasabb a fiatal lányok körében, de a politikában mindig is az olyan szolgákra hagyatkozott, mint Te.
Grodin bólintott, a nagai uralkodó igazat szólt.
- Ha most híre menne, hogy atyám elhalálozott, az Örökös pedig nem képes betölteni a helyét - pillantott az eszméletlen Carlra -, akkor a Birodalmatok, Testőr, összeomlik... és vele omlik a mienk is. Ennek itt.. nem mehet híre.
- Különösen, hogy a Renegát köddé vált, és megszökött, csak a háziállatát hagyta itt nekem ajándékba. - tette hozzá Enz, a barabel felé intve. Grodin legnagyobb döbbenetére Saba Sebatyne - mert kétség sem fért hozzá, hogy ő az, nem más - engedelmes sziszeggéssel közeledett a nagaihoz, és háziállat-szerű mozdulattal a lábaihoz dörgölőzött, miközben rettenetes sebeiből vér folyt. - Látod, ezért nem halsz még meg, Testőr. Szükségünk van a magadfajtákra.
- De... - ráncolta a homlokát Grodin. - De miért nem veszi át egyikőtök a hatalmat?
- Az Örököst illeti a sithek törvénye szerint. - biccentett Charis, majd Enz felé hunyorított. - Ő és én... egyenlők vagyunk, hasonlóbbak, mint gondoltuk. De ott kell maradnunk, ahová a Sötét oldal hívott minket.
- Két sith nagyúr, akik saját hatalmukat korlátozzák államfői megfontolásból.. - mormolta maga elé Grodin, miközben elméje igyekezett túljutni a Wenthar halála okozta első sokkon, és felemelte a hangját. - Rendben, Nagyuram és Nagyúrnőm. Megtesszük, ami szükséges. A Birodalom nem fog értesülni Őfelsége haláláról, erről gondoskodom. De mi lesz, ha a Nagyurak közül gyanút fog valaki?
- Elég kreatív szolgák vagytok, hogy ezt a problémát megoldjátok, nemde? - kérdezte Enz. - Legfeljebb, ha szükséges, majd mi foglalkozunk velük, amíg az Örökös nem áll készen.
- De ne feledd, Testőr, árulásért mifelénk ugyanúgy halál és kínszenvedés jár, mint atyám alatt. - jelentette ki Charis.
Grodin meghajtotta magát. Különös, gondolta, mintha nehezebbek lennének a tagjaim... úgy érezte magát, mintha izmai, izületei újra öregednének, mintha az életerő, amit Wenthar Őfelsége a sötét oldal kegyéből megosztott vele, hogy újra erős és fiatal legyen, elillanna.. remegés futott végig a testén. Ha nem halhatok meg, add, Nagyuram, hogy legalább ép testben szolgálhassalak... próbált Wenthar erőbeli szelleméhez fohászkodni, de nem kapott választ.
- Engedelmeskedem. - hajtotta meg magát, majd intett a Testőröknek. - Gondoskodjatok róla, hogy erről senki ne halljon.
- Ó, valóban... - mosolyodott el Enz, és ökölbe szorította a kezét. - Igaz is, majdnem elfelejtettem.
Grodin döbbenten figyelte, ahogyan körülötte a terembe berohanó hapan, nagai és császári testőrök a torkukhoz kapnak, és hörögve a földre zuhannak. Egyetlen szemtanú sem maradt életben, őt magát és az eredetileg is jelen lévő öt erőhasználót kivéve.
Charis mosolyogva szemlélte az eseményeket.
- Látod, testőr, a kezünk messzire elér. Légy engedelmes, és hitesd el a galaxissal, hogy atyám még életben van, vagy ugyanez a sors vár rád... ezerszer.
- Gondoskodj urad teteméről, szolga. - intett Wenthar teteme felé Enz. - Mielőtt a többi harcosunk ideér.
|
|
|
Hapes
Apr 23, 2016 16:50:01 GMT 1
Post by Enz on Apr 23, 2016 16:50:01 GMT 1
Miután Grodin kisietett a teremből, hogy elejét vegye az újabb őrök feltűnésének, Enz és Charis magukra maradtak. A nagai uralkodó láthatóan még nem tudott túllépni azon, hogy nem ő foglalhatta el mestere helyét, míg Charis úgy tűnik nem is különösebben vágyott erre a lehetőségre. Ő távoli és érinthetetlen volt, és valószínűleg csak Wenthar képzelete szülte azt a lehetőséget, hogy valaha is követné őt a trónon. Ahhoz túlságosan is önfejű volt, hogy eredményesen kormányozzon egy Birodalmat. Persze nem mintha az apja sokkal jobb uralkodónak bizonyult volna, emlékeztette magát. De most fontosabb kérdések igényelték a figyelmét, semmint hogy ilyen apróságokon merengjen el. - A Renegát hova tűnt harc közben? - fordult a hapan királynő felé. - Nem tudom. Harc közben egyszerűen nyoma veszett - felelte, és Enz magában gúnyosan megjegyezte, hogy ettől ugyan nem lett okosabb. - Talán elmenekült - jegyezte meg. Wentharral még ő sem bírt el, márpedig akkor egy szétdrogozott elméjű roncsnak milyen esélyei lennének? - Talán - felelte a lány szűkszavúan, de láthatóan neki sem volt jobb ötlete. - De nem halt meg. - Vagyis tudhat arról, ami itt történt - bólintott Enz, miközben végigpillantott a holttesteken. Ha velük végzett, akkor nem hagyhatta, hogy egy ilyen szerencsétlen leplezze le a csalásukat. - Meg kell találnunk mi hamarabb. De hogyan? A Renegát szó szerint akkor vált köddé, amikor csak kedve tartotta, és nem nagyon hagyott maga mögött nyomokat, amin elindulhattak volna. Enz az állát dörzsölve gondolkozott a megoldáson, de ahogy Charisra pillantott, a lány sejtelmesen mosolygott. Úgy tűnik neki máris volt egy terve. - Az új kis kedvenced - pillantott le a lába alatt sziszegve várakozó Sabára. - Vele érkezett, nem? - Hmmm... - fontolta meg a dolgot hangosan Enz, majd kezével lenyúlt a mellette várakozó barabelhez. - Saba, gyere csak. Úgy néz ki vadászni megyünk. - Igenisssz, vesszérem! Vadásszunk! - pattant fel sietve a barabel.
- Ismeretlen hajó, itt a SiSD Dark Side! - hallatszott a kommban az egyik kezelő hangja. - Dark Sssszide, Ssssszaba vagyok - azonosította magát a barabel. - Sssszordisssszt keressszem. - Hamarosan találkozhat a Nagyúrral - felelte a hang. - Küldöm a dokkolási útvonalat. Saba elengedte a kormányt, ahogy hajója az elküldött adatoknak megfelelő pályára állt, és az űr fényei lassan eltűntek a plexi mögül, ahogy egyre közelebb ért a hajóhoz, és annak fekete páncélzata nyújtott csak sivár kilátást. Miután hajója berepült a fényárban úszó hangárba, egy nagy rándulás jelezte, hogy a dokkolókarmok egyike elkapta. A barabel felkelt a helyéről, és ahogy a pilótafülke ajtaja felnyílt, izgatottan lépett ki. Az ESB egyenruháját viselő Első Rend ügynökök megálltak előtte, Saba pedig végigfuttatta rajtuk a tekintetét. - Ti nem a Nagyúr vagytok - mutatott rá egy lényeges tényezőre. A fogadódelegáció vezető biccentett. - A Nagyúrral később találkozunk. Addig a kapitány látni akarja. Saba úgy tűnik, mintha elmerült volna a gondolataiban pár pillanatra, majd szeme hirtelen körbefordult, jelezve, hogy ismét itt van lélekben. A katonák nem tudhatták, de a vadászvezértől kért útmutatást, ő pedig világosan eligazította. - Vigyenek hossszá - bólintott, majd döngő léptekkel megindult a katonák után. Nem sok időnek kellett eltelnie, hogy a hídra érkezzenek, ahol egy fontosnak tűnő, palástos egyenruhát viselő, fehér hajú alak várakozott rá. A fickó végigmérte a sérüléseit, és úgy tűnt elismerősen bólint. - Meglep, hogy túlélte. Karo Distint vagyok, a Nagyúr bizalmasa - mutatkozott be neki a férfi, aki láthatóan tudta kivel is áll szemben. - Ésssz a nagyúr? - futtatta körbe a tekintetét a hídon. - Azt reméltük magával lesz - felelte szűkszavúan. - Úgysssszintén - forgatta tovább a szemét Saba. Distint a homlokát ráncolva figyelte a viselkedését, mintha valami nem teljesen stimmelne. - Minden rendben? - kérdezte a barabeltől, miközben a bent lévő őrök lassan a fegyverükhöz nyúltak. - Uram! - rontott be az egyik tiszt a hídra, és véletlenül Sabába ütközött. Nagyot nyelve pillantott előbb a gyíkra majd a parancsnokára. - A hajón... nyomkövető volt! Mielőtt bármi történhetett volna, Saba támadásba lendült. Megragadta az egyik katona nyakát, majd egyetlen mozdulattal összeroppantotta a légzőcsövüket, miközben farkával felnyársalta az előbb belépett tisztet. Mielőtt Distint léphetett volna, farkával felé csapott, és egyetlen ütéssel a földre küldte, majd az Erővel kiröpítette a fénykardját, és eltalálta a hídhoz vezető ajtó nyitógombját, az ajtó pedig a padlóhoz csapódott. A hídon lévő őrök még tovább küzdöttek, de nem volt esélyük a barabel ellen, míg a kezelők a panelek alá bújtak. Ahogy az utolsó harcos elesett, Saba egy jeladót vett elő, és aktiválta, mire a hajóját követő és a közelben rejtőző Yamato szuperlézere életre kelt, és a fényes sugár gyors sebességgel közeledett feléjük, majd a hajó orrát telibe kapta és elnyelte. A csillagrombolón kihunytak a fények, majd a következő pillanatban a vészfények életre keltek. A Dark Side immáron mozdulatlanná vált az űrben.
|
|