|
Serenno
Aug 19, 2010 20:09:34 GMT 1
Post by Grodin Tierce on Aug 19, 2010 20:09:34 GMT 1
A Serenno bolygó
|
|
|
Post by Enz on Jan 30, 2012 2:00:12 GMT 1
Ceda, Serreno
Az aprócska irodát olcsó cigitõl származó füst töltötte meg, szinte már félhomályt képezve a szobában. Lestrapált berendezése és kis mérete miatt könnyedén gondolhatta az ember, hogy egy szánalmas aktakukac kínszenvedéseinek helyszíne ez, akinek legnagyobb álma az, hogy egyszer fõnöke helyére jutva õ csattogtassa az ostort a többiek feje felett. A szánalmas kis lyuk azonban nem egy aktatologatástól meggörnyedt, a félhomályban való állandó olvasástól szemüveges, a sok üléstõl pocakos pojáca munkahelye volt, hanem August Tullius tábornoké, a Serrenói Köztársaság Véderejének magas rangú tisztjéé. Õ szokott tevékenységének hódolt, és egy akta halomból kiragadott darab ráérõs olvasás mellett pöfékelte olcsó cigarettáját. Bár már évek óta megengedhette volna magának azt, hogy a legjobb minõséget szívja, õ egyszerû katonaként ezt a tüdõroncsolót szokta meg, és azóta nem volt hajlandó áttérni másra. A tábornok harmincas évei közepén járt, rövid fekete haját gondosan elfésülve hordta, kerek, ápolt arca bizalmat keltett mindenkiben. Nagy barna szemeivel akkurátusan olvasta az egymás mellé helyezett betûket a lapon, és sima, nyugodt arca miatt senki sem mondta volna meg róla, hogy nagyon elégedetlen.
De hát miért is ne lenne az? Amikor John Keller marsall – akkor még ezredes – fellázadt, õ azon kevés magas rangú tiszt között volt, aki a puccsisták oldalára állt. Nagyon fontosnak bizonyult ez az esemény, hiszen õ irányította a fõvárosban, Praetoriában elhelyezett csapatokat, és az õ támogatása nélkül Keller próbálkozását könyörtelenül vérbe fojtják. Azonban nem kapta meg a neki ígért tisztséget, a hadsereg fõparancsnokságát és a miniszterelnökséget, ehelyett Keller számûzte ide, a posványba, a leglázongóbb régióba katonai parancsnoknak. Persze ez is nagy gesztus volt tõle, ugyanis többen a kivégzését javasolták. Keller bizonyára úgy okoskodott, hogy kihasználja az õ képességeit a terület megzabolázására, és annyi munkával halmozza el, hogy nem is lesz ideje mással foglalkozni. Persze nagyon alábecsülte õt, Tullius tábornokot, amikor azt hitte, hogy ennyivel el tudja venni a kedvét a becsületét ért sérelem megtorlásától. Sikerült elérnie, hogy hûséges csapatai vele jöhessenek a Hull régióba, és eddig harcképességüket és élõerejüket is ügyesen megõrizte, fõként a helyi reguláris erõket bevetve a lázadók ellen. A lázadókkal való kapcsolata sem volt valami túl baráti, legalább húsz alkalommal akartak merényletet elkövetni ellene és párszor már a vonalaikon beszivárogva megostromolták a katonai kormányzói épületet, amely mostanra inkább már egy erdõre hasonlított, és több száz méterre tõle már szigorú katonai ellenõrzés folyt a ki- és bemenõket illetõen. Bár rövid idõszakokra jobban gyûlölte a lázadókat mindennél, rá kellett jönnie, hogy Keller puccsáig és katasztrofális egyeduralmáig semmi ilyesmire nem került sor a bolygón.
A becsületén esett csorba kiigazítását tehát már össze tudta kötni a bolygó megmentésének gondolatával is. Csupán igen apró lépéseket kellett tennie, mire máris bevonták õt egy készülõdõ összeesküvésbe, amit a puccs után nem eléggé kifizetett katonák szerveztek. Neki pedig hadserege volt, amellyel mindezt végre lehetett hajtani. Persze amatõrök voltak õk az ilyenekben, így belebuktak, és elfogták a szervezõket. Szerencsére õt nem adták fel, mint társukat, ám így is jelentõsen megtizedelték azokat, akik hajlandóak lettek volna az új rendszerrel szembemenni. Tullius pedig rájött, hogy ha ilyen amatõr próbálkozásokhoz csapódik hozzá, akkor annak az eredménye csak az lesz, hogy lebukik és kivégzik õt is. Így hát nem maradt más hátra, neki kellett megszerveznie a maga puccsát, hogy végre megkapja, ami neki jár. Ehhez azonban szüksége volt összeköttetésekre a fõvárosban, egy bizalmi emberre, aki tartja a kapcsolatot közte és a többi résztvevõ között. Õ egymaga nem utazhatott innen a fõvárosba gyanúkeltés nélkül, és a hadseregét sem tudta volna csak úgy odavinni. A tervnek tehát két részbõl kellett állnia: elõször is egy felkelés itt, ami ide irányítja a figyelmet, majd a fõvárosi védelmi erõk gyors támadása, a kormány és a marsall elfogása, majd a hatalom megragadása. Ezzel már fényévekkel meg is haladta Keller tervének komplexitását. Ráadásul reménykedett benne, hogy a jelenlegi vezetésébõl is meg tud gyõzni valakit, hogy támogassa õt. Egyben azonban biztos volt: ha fordított lesz a felállás, egy pillanatig sem fog tétovázni, hogy megszabaduljon mindenkitõl, aki az útjában áll. Alaposan és könyörtelenül, nem olyan tessék-lássék módon, mint Kellerék.
Az elmélkedésben egy halk kopogás zavarta meg. Tullius szívott még egyet a cigarettájából, majd elnyomta a csikket a hamutálban, és hangosan megszólalt: - Szabad. Épphogy befejezte a szót, és az ajtó ki is nyílt, majd ketten sétáltak be rajta, mindketten magasak, egyikük nõ, a másik férfi. A férfi húszas évei végén járt, ezredesi rangban szolgált, kopasz fejét nem fedte semmi, csupán barna körszakálla árulkodott hajának színérõl. A hadsereg sötétzöld díszegyenruháját viselte. A nõ már különösebb szerzet volt, rögtön látszott rajta, hogy csak egyik szülõje volt ember, a húszas évei közepén járhatott, vállig érõ haját lila színûre festette, formás idomai pedig minden férfiszemet csábítottak. Õ a különleges erõk khaki színû tábori egyenruháját hordta, amelynek két középen elõrehajló fekete gallérján az õrnagyi rangjelzés állt. Bizarr páros volt így együtt, ám Tullius tudta, hogy õk a legjobb emberei a feladatra. - Gordon Zaine ezredes szolgálatra jelentkezik! – vágta magát haptákba a férfi, majd a nõ is követte a példáját. - Motoko Kusanagi õrnagy szolgálatra jelentkezik! – hadarta el õ is katonásan. Az õrnagy egyik szülõje volt csupán ember, a másik egy nagai volt. Éppen ezért is furcsa, hogy utóbb ezt a bolygót választotta és nem az egyre jobban feltörekvõ impériumot. Az okait sajnos nem tudta meg a döntésnek, ugyanis akárhányszor rákérdezett, az õrnagy mindig elterelte a témát. - Pihenj! – mondta baráti hangnemben a tábornok, majd felkelt az asztalától, és a háta mögötti ablakhoz sétált. Kinézett a behúzott függönyök között, mintha erõt gyûjtene. A két katona nem zavarta, ugyanis egyértelmû volt, hogy a gondolatait szedi össze. Lassan pergett az idõ homokszeme, pedig csak mintegy fél perc telt el néma csendben. Tullius megfordult, és a két fiatal tisztre nézett. - A feladat, amiért ide hívattam magukat, igen komoly. A kormányzatot készülünk megdönteni – mondta komoly hangon, szigorúan nézve rájuk, ám azoknak egy arcizma sem rándult, pontosan ahogy várta. – Ehhez a maguk segítségére van szükségem. Ezredes, maga lesz a szemem és fülem, a kapcsolattartó köztem és többiek között, õrnagy, maga pedig az én kezem meghosszabbítása lesz a fõvárosban. Azt akarom, hogy a szokott profizmusukkal járjanak el. - Uram, ha megengedi – szólt közbe az ezredes, majd a tábornok bólintására folytatta. – Két magas rangú tisztrõl van szó, a váratlan eltûnésünk valószínûleg gyanút keltene. - Pontosan – értett egyet Tullius. – Kivéve, ha a lázadók ütnek rajta magukon, és úgy tûnnek el. Akkor valószínûleg csak a veszteséglistán fogják magukat keresni. - Hogyan fogjuk tudni tartani a kapcsolatot? – vetette közbe Motoko õrnagy – A katonai csatornákat valószínûleg állandóan figyelik. - Egy titkosított magáncsatornán, annak leleplezõdése esetén pedig más módot találunk. Egyéb kérdés? Remek, a részletes instrukciókat és kódokat majd megkapják írásban az elrablásukkor, amit attól számítva 24 órán belül memorizáljanak és semmisítsenek meg! Most pedig kezdjenek készülni, mert holnap elmennek megszemlélni a csapatokat a veszélyes északi részekre! Leléphetnek! A két katona tisztelgett, majd elhagyták az irodát, és gondosan bezárták maguk mögött az ajtót. Tullius tábornok elégedetten ült vissza a helyére, majd rövid pihenõ után folytatta az akták olvasgatását. Ha minden jól megy, pár hónap múlva már nem kell ilyen alantas munkákat csinálnia.
|
|
|
Post by Enz on Jan 31, 2012 1:15:26 GMT 1
Praetoria
Motoko testhez simuló fekete könnyített különleges testpáncéljában nézett ki szobájuk hatalmas üvegablakának panorámáján. A fõváros fényei gyönyörûen világítottak az éjszakában, és bár a város még magán viselte a hónapokkal ezelõtti csatározások nyomait, a sebek hamar gyógyulásnak indultak. A várost ismét villódzó neonfények töltötték be, az épületekrõl lassacskán eltûntek a harcok nyomai, az utcák tömve voltak emberekkel és jármûvekkel, mintha nem az egész állam egy nagy puskaporos hordó lett volna. Ez végül is érthetõ magatartás volt részükrõl, próbáltak teljes életet élni, mint minden egyes élõlény, próbálva pozitívan élni, keresve a boldogságot és az élet apró örömeit. Ha valaki teljesen az ország problémáinak adta volna át magát, amin úgysem változtathat, azt úgyis elõbb-utóbb a szörnyû téboly kerítette volna hatalmába. Az emberek hát a mindennapi háborúhoz igazították az életüket, igazából fel sem fogva milyen különleges idõket élnek.
A közelben jól láthatóak voltak a kormányzati negyed fényei és körvonalai. Kormányzati negyednek csak megszokásból nevezték ezt a helyet, valójában egy hatalmas épületkomplexumról volt szó, ahol az ott dolgozóknak lakásaik is voltak. Sok-sok évtized kellett ahhoz, hogy a vízre épített mesterséges sziget épületei összenõjenek. Az épület gerincét egy felhõkarcoló alkotta, amely legfelül két toronyban végzõdött, oldalról pedig egyéb tornyok ágaztak ki belõle, mintegy oldalnövésekként. Ezt a hatalmas, magas és tömzsi bizarr épületet odalent még kisebb-nagyobb házak vették körbe, egészen a tengerig. A hatalmas, természetellenes formájú épületkomplexumot más szemszögbõl nézve egy külön városnak is lehetett tekinteni: több mint harmincezer ember élt a területén, akik számára külön kiszolgáló épületek, boltok, szórakozóhelyek épültek. Saját leszállóhelyekkel rendelkezett az ûrhajók számára, saját kikötõje volt a hajóknak és luxusjachtoknak. Egy igazi állam volt az államban, amelynek külön rendõrsége, biztonsági ereje és városvezetése volt, és különleges törvények vonatkoztak rá. Ez volt az államigazgatás központja, egy igazi erõdítmény, amelyet a szomszédos városból csupán három hídon keresztül lehetett megközelíteni. A körülötte kinõtt több millió megapoliszt csupán egy tévedésnek lehetett tekinteni, az igazi fõváros ez az aprócska sziget, ez az elsüllyeszthetetlen hadihajó volt, a mindenkori elittel a fedélzetén, amelyen nem változtatott semmilyen kormányváltás.
Motoko elmerült a kellemes, csendes szemlélõdésben, és lassan olyan révületi állapotba került, ahogy nagai apja tanította neki. A külvilág teljesen megszûnt létezni számára, és teste mozdulatlanná meredt, úgy állt az ablak elõtt, mint egy kõszobor. Leereszkedett a lelke mélyére, kiiktatva érzelmeit, lebegve az ürességben. Idõvel magától fejlesztette ezt a technikát, amelynek a lényege a problémák értékmentes szemlélete, a problémamegoldás elõsegítése volt. Csak az Erõben képzett nagai telepaták tudták ezt teljesen tökélyre fejleszteni, ami megindokolta azt, miért maradtak hátra utolsó õsi kasztként az államigazgatásban, míg a többi nem élte túl az idõk változását. Pontosan tudta miért küldték ide, még ha a tábornok ezt biztonsági okokból nem is közölte nyíltan. Az eltûnésük után a megbeszélt találkozóhelyen egy-egy listát találtak, amelyen nevek százai szerepeltek, ám mindkét listán más nevek. Zaine ezredes listáján azoké, akiket meg kellett környékeznie, míg az övén azoké, akiket el kellett pusztítania vagy más módon félreállítania a hatalomátvétel útjából. Mindegyikük a fõvárosban élt, a legtöbben pontosan a kormányzati negyedben, így valami módot kellett rá találnia, hogy bejárása legyen oda, és fel tudja deríteni a helyet, mielõtt lecsap. Az teljesen biztos volt, hogy az elsõ áldozat után a többiek jóval körültekintõbbek lesznek és a védelem is lehetetlenül szorosra húzódik, így hát meg kell oldania, hogy a lehetõ legtöbbet megölje közülük egyszerre és lehetõleg a fonotsabbakat. Gondolatai így pörögtek tovább, miközben Zaine civil ruhában belépett a tágas nappaliba, amelyen az õrnaggyal osztozott. Parókát viselt, és megszabadult szakállától, õk ketten pedig friss házasoknak adták ki magukat. Zaine meglepõdve vette észre a mozdulatlanná vált nõt az ablak elõtt. Nem tudta mire vélni a dolgot, így hát pár ugrással mellette termett, és megpróbálta megállapítani mi történhetett vele. A légzése természetellenesen nyugodtnak hatott, a pulzusa lelassult, pupillái pedig nem reagáltak semmire. Megdöbbentõ volt a látvány, és a sokat látott tiszt nem tudta mire vélni a dolgot. Talán valamiféle drog lehetett a háttérben. Miközben ezen töprengett, elõször vette észre, hogy a nõ milyen formás testtel rendelkezik, és kihasználva az alkalmat alaposabban szemügyre vette õt.
Kormányzati negyed
Eközben nem is olyan messze, a város legmagasabb pontján, egy tágas tárgyalóban sokkal rosszabb volt a hangulat. Magas rangú tisztek ültek a tárgyalóasztal körül, a hosszú megbeszélésektõl kifáradtan, a sok munkától karikás szemmel. Az asztalfõn Keller marsall foglalt helyet, akinek állandóan derûlátástól sugárzó arca most teljesen elcsigázott volt. Kilenc hónap, ennyi ideje voltak hatalmon, és az elmúlt fél év egy nagy katasztrófa volt a számukra. A puccs után az új rendszer élvezte minden társadalmi réteg támogatását, az export növekedett, az új vezetést hamarosan elismerték a jelentõsebb országok. Ám valahol végzetesen kisiklott a kezükbõl az irányítás, és a nagyszerû kezdés után mélyrepülésszerû zuhanás következett be. Mindenütt lázongások, a termelékenység a felére esett vissza, a turisták nem látogatták már a bolygót, mindennaposak voltak az összeesküvések és árulások. Egy nap még az egyik romboló kapitánya is bombáztatni akarta a fõvárost, ám szerencsére a kormányhoz hû tisztek idejében lefogták. Keller belefáradt ebbe az egész katasztrófába, amelyet nem tudni mikor idéztek elõ, és az elmúlt fél évben legalább ötöt öregedett. - A Klihn régióban be kell vetni a 3. hadtestet! – hangzott el egy éles vita egyik hozzászólása. – Aztán továbbvinni õket… - Megõrült?! – csattant fel egy másik tiszt dühtõl szikrázó tekintettel. – Azt fõvárosi tartaléknak tartottuk vissza. Ha azt elvisszük, mivel fogjuk védeni a várost? Játék katonákkal?! - El kell fojtatnunk a ribilliót valamelyik régióban – felelte dühtõl elfúló hangon a másik. – A vonalaink túlságosan megnyúltak. Vagy valahol közbelépünk, vagy lassacskán õrlik fel a haderõnket! Keller szomorúan csóválta a fejét. Ezek hamarabb elvágják egymás torkát, minthogy a lázadók, a nagyhatalmak valamelyike vagy ezeknek a Sitheknek az egyike még csak a közelébe jutna ennek. Amúgy is akadt aggodalom elég, hiszen az egész Galaxis a feje tetején állt, de õ lett volna a legboldogabb ember ha csupán ezzel kell foglalkoznia. - Tullius, mi a helyzet Tullius-szal? – kérdezte az egyik hang, a kevés nõi hangok egyike. Kier Mahsa rendõrtábornok volt az, a rendfenntartó erõk fõparancsnoka, egy negyvenes évei elején járó nõ, aki hosszú fekete haját kontyban fogta össze feje mögött, és szigorú tekintetétõl azt érezte az ember, a legmélyére lát. - Tullius? – szólalt meg Keller hosszú idõ óta elõször, meglepõdve. – Õ a Hull régió katonai parancsnoka. Sokan érezték úgy, hogy jelenléte a fõvárosban nem kívánatos. - Viszont kiváló stratéga – folytatta a nõ hûvösen. – Ha õ nincs, az egész régió már rég a lázadók kezén lenne. - Azt javasolja, melengessünk kígyót a mellünkön!? Ez mégis hogy… – jött az elsõ durva ellenvetés, ám az arra forduló nõ szigorú pillantását pár másodpercig sem bírva elhallgatott és inkább az asztalt bámulta. - Felhasználhatnánk a magunk javára. Õ a bolygó egészén át tudná látni a helyzetet és megszervezni a haderõt. Ezzel egyúttal ambícióit is kielégítenénk egy idõre, és eggyel kevesebb belsõ ellenséggel kéne számolni. - Még hogy õ a hadsereg fõparancsnoka? – próbált nevetést imitálni Regin Walsh tábornok, aki ezúttal a pozícióját féltette, ám próbálkozása inkább hasonlított köhögés és vakkantás szánalmas kombinációjára. – Ez nem lehet komoly. Tullius egyáltalán nem alkalmas… - Igen? Ez érdekesen hangzik egy olyan szájából, aki alapvetõ hibák tucatjait követi el rendszeresen. Ha fele annyira jó Tullius, mint hiszem, akkor is fényévekre van magától. A tábornok valami durvát akart a nõ képébe vágni, ám teljesen elvörösödött arca, és képtelen volt a száján akár csak egy értelmes szót is kipréselni. Azt bizonyosan tudta már, hogy napjai a pozícióján meg vannak számlálva, de nem akarta ilyen gyorsan elveszíteni a hatalmát és az ezzel együtt járó pénzszerzési lehetõségeket. Keller elgondolkozott, majd a fellángoló vitát megszakítva megszólalt: - Igaza lehet, Mahsa tábornok. Walsh, ezennel felmentem fõparancsnoki pozíciójából! A helyére kinevezem Ans Hildern altábornagyot. – Walsh ara hirtelen teljesen elfehéredett, vértelenné vált ajkait összepréselte és úgy bámult a marsallra, mint aki nem akarja elhinni, amit hallott. Keller tudomást sem véve róla folytatta – Ami Tulliust illeti, õt a mostanin kívül még három szomszédos régió parancsnokává teszem. Meglátjuk, ki hogyan teljesít. Az ülést ezennel berekesztem. Alig mondta ki a végszót, hangos puffanás hallatszott. Walsh elájult.
|
|
|
Post by Enz on Feb 3, 2012 2:38:35 GMT 1
A hadsereg katonái megszámolhatatlanul sokan nyüzsögtek a még füstölgõ jármûvek körül. A csapat vezetõje, egy tagbaszakadt százados fejcsóválva lépdelt el a kiégett jármûvek mellett. Csúnyán rajtuk ütöttek, legalább az egység fele odaveszett. Ami rosszabb volt: eltûnt az ezredes és az õrnagy, akiket szállítottak. A jármûveket végigkutatták utánuk, a hullákat összeszedték, teljes másfél kilométeres körben mindent átvizsgáltak – semmi. Nem az õ tiszte volt aggódni emiatt, de az ügy súlyosan bûzlött. A jármûvek mellett egészségügyi sátrak sorakoztak, ahol ellátták a sebesülteket, illetve pihenõt biztosítottak a kemény harcot túlélõknek. A hatalmas férfihoz egy hozzá képest elenyészõ méretû férfi lépett oda, aki egyszerû, rangjelzés nélküli bõrkabátot viselt. A százados végigmérte, majd ment is volna tovább, ugyanis egy firkásznak nézte, aki tudósítani jött. Az azonban útját állta. - Százados, ha megbocsát – kezdett bele a szemüveges férfi halkan, mire a katona türelmetlenül válaszolt. - Ki maga és mit akar? Még sok dolgom van. - Kirelby õrnagy a Nemzetbiztonságtól – felelte a bõrkabátos, magára sem véve a stílusát. A katona társaihoz hasonlóan nem szerette ezeket a fazonokat, de egy fokkal máris kedvesebb és segítõkészebb lett. - Mire lenne szüksége? - Csak arra, mire is jutottak – adta elõ kérését, mire a százados bólintott, és megfordult. - Arról a dombról lõtték ki a rakétákat, elkapva a konvoj elejét és végét. Ezután két oldalról lerohanták õket, és folyamatosan lõtték a jármûveket. Az erdõ felõl érkezõket könnyen visszaszorították, míg a magasabb részekrõl tüzelõkkel meggyûlt a bajuk. Jól felállított csapda volt. A bõrkabátos bólintott. Valóban szép kis csapdát állítottak ezek fel itt. De ezt az útvonalat ritkán használták konvojok. Hacsak nem napokig táboroztak itt, akkor valószínû, hogy valaki szólt nekik. - Találtak olyan nyomokat, amik arra utalnak, hogy hosszabb ideje vártak ki? - Nem – lepõdött meg a kérdésen a százados – azt bizonyára észrevettük volna. Csak néhány órával érkezhettek elõbb. - Érdekes – hümmögött egy sort a szemüveges fickó. Tehát árulók vannak közöttük vagy a konvojon utazó posztjára pályázók adták ki annak pontos útvonalát? Az akták szerint a titoktartás maximális szintû volt, alig fél tucat ember tudta merre fognak menni, az egységbõl is csak a parancsnok. - Még valami? – kérdezte a százados türelmetlenül. - Nincs – mondta a másik és megfordult, majd a pihenõ túlélõk felé indult, akik még midig koszos egyenruháikban voltak. Mindenképp meg kellett hallgatnia õket is, fõleg a két tiszt eltûnésérõl, ám abban bizonyos volt, hogy ez az ügy jóval komolyabb, mint bárki elsõre hitte.
Keller marsall a kékesen vibráló hologramot nézte, amelyen a szövetséges Emeriai Köztársaság parancsnoki egyenruhája díszelgett. Nem örült az új fejleményeknek, hiszen úgy tûnt, két legfõbb szövetségesük Emeria és Estevakia hamarosan egymásnak fognak esni, és akkor nemcsak a belföldi helyzet lesz katasztrofális, de a környezõ bolygókat és kalózokat visszatartó szövetségi rendszer is megroppan és Serenno teljesen magára marad. Ha pedig egyszerre támadnak a kalózok és a lázadók, a bolygó legalább egy évtizedig káoszba süllyed és oda lesz a felépített álom, amelyért generációk dolgoztak. - Értse meg tábornok, ha Önök most összecsapnak, az az egész szektort fogja destabilizálni – próbálta meg újra Keller meggyõzni. – Eddig is el tudtuk simítani egymás között békésen az ügyeket, ezután sincs szükség, hogy vér folyjon. - Azok a mocskos estevakiaiak keverik itt a szart, marsall – felelte a tábornok, gyûlölettel a hangjában. A két bolygónak évtizedes sérelmei voltak egymás ellen és a serrenói diplomácia remek teljesítményének volt csak köszönhetõ, hogy egy szövetségbe léphettek. – Összevonták a flottájukat a határainknál. Egy ilyen helyzetben nem megelõzõ csapást mérni elszalasztott alkalom lenne. - Tábornok úr, ha háborúban lépnek, mi semlegesek maradunk – vetette be az utolsó kártyáját Keller. – egyedül pedig nem bírnak el egymással. Senki sem lenne jó egy háború. - Ezt mondja az estevakiaiaknak! – felelte a másik dühösen. Az elnökük azt hiszi, packázhat velünk, hát megmutatjuk nekik, hogy az emeriaiak nem szarják össze magukat néhány cirkálótól! - Szeretném, ha megígérné, hogy nem csinálnak semmi hülyeséget amíg össze nem gyûlnek a szövetség képviselõi megbeszélni az ügyet! - Nem ígérhetek semmit – felelte rövid gondolkodás után a tábornok, majd némileg engedékenyebben hozzátette. – Ha õk nem provokálnak tovább, mi sem indítunk támadást. - Köszönöm, tábornok – felelte Keller megkönnyebbülten, majd bontotta a kapcsolatot. Talán sikerül egyben tartani a szövetséget és lecsillapítani az embereket, véget vetni a lázongásoknak. Keller minden tõle telhetõt megtett ezért, és eddig egészen jól sikerült lavíroznia. Remélte, hogy terveit meg tudja valósítani, és ehhez sikerült egy újabb adut találnia. Az ajtó mögött egy fiatal nõ várakozott, a jedik barna köpenyébe bugyolálva. Nem beszélt sokat, és az arcát sem szerette mutogatni, így Keller nem tudott meg sok minden róla. De bizonyára képzett volt, hiszen napokkal korábban egymaga tört utat az irodájáig és az úton másfél tucat jól képzett biztonságit kaszabolt le. Bizonyára nagyon jó marketinges válhatott volna belõle, ugyanis Keller rögtön kedvet kapott ahhoz, hogy munkába állítsa. A legmeglepõbb az volt, hogy a jedi semmi mást nem kért, csak szállást és ellátást, mikor pedig arról érdeklõdött, hogy honnan jött, az csak annyit felelt, hogy az Ossusról. Lehet, hogy elszökött és bujkálnia kell az övéi elõl? A jedi titkolózása nagyon alapos volt, még a nevét sem sikerült megtudnia, a szobája átkutattatása sem járt sikerrel. Behívatta a nõt, majd amikor az megállt az asztala elõtt, elkezdte mondandóját. - El is jött az idõ, amikor elõször igénybe szeretném venni szolgálatait. - Hallgatom, marsall – felelte a nõ, némi gúnnyal a hangjában. - Ha jól sejtem Ön jedi. Szeretném ha megoldaná ezt a konfliktust a két szomszédos rendszer között. Lehetõleg békésen. - Ha erre kívánja vesztegetni a képességeimet – felelte a nõ, és Keller érezte, hogy az alá-fölérendeltségi viszony ellenére mégis fél tõle. – Mindent megteszek az ügy érdekében. - Köszönöm, jól megfizetem majd. - Az szükségtelen – vetette oda a nõ, majd légies léptekkel elhagyta a szobát. Keller kifújta a levegõt, máris könnyebb lett a szoba légköre, amint a nõ távozott. Talán egyszer érdemes lesz majd felkeresnie a jedi mestereket, ha a nõre tovább már nincs szüksége. Csak remélni tudta, hogy ez hamarabb történik meg, minthogy fordítva következzen be.
|
|
|
Post by Enz on Feb 4, 2012 1:38:13 GMT 1
A lázadók vezetõje, egy izmos férfi twi’lek elégedetten szemlélte meg a zsákmányolt felszerelést. Bár az egységet megsemmisíteni nem tudták, és a vártnál nagyobb veszteséget szenvedtek, mégis sikeresnek volt mondható az akció. Az információ, amit kaptak nagyon pontosnak bizonyult, és mellé még egy védtelen fegyverraktár koordinátáit is megkapták, amelybõl a támadáshoz használt rakétavetõket is szerezték. Pontos és gyors fegyverek voltak, a legújabb modellbõl, így furcsa volt, hogy pont egy ilyen eldugott helyre rakták õket – bár lehet, hogy pont így akarták õket elrejteni. Az erdõben, ahol bujkáltak, már igazi bázist sikerült létrehozni, épületekkel és bunkerekkel, és mivel mélyen voltak a rengetegben, így nem kellett jármûvektõl valamint váratlanul betoppanó vendégektõl tartaniuk. A twi’lek lesétált a parancsnoki bunkerbe vezetõ lépcsõn, majd belépett az ajtón. A helységet a zsákmányolt katonai eszközök zöldes fénye világította meg. Ezekkel az új fegyverekkel végre bevehetik a térség legfontosabb városait, és kikiálthatják az új kormányt, aminek természetesen õ lesz a vezetõje, a többi lázadóvezér pedig kap valami pozíciót, és általános lázadást szerveznek, aztán elûzik Kellert és a sleppjét. Nem kellett hozzá pár perc, hogy ezek a nagyszabású tervek kártyavárként dõljenek össze. Alig helyezkedett el székében, amikor az egyik monitor elõtt álló kezelõ idegesen megszólalt. - Parancsnok, a radar gyorsan közeledõ tárgyakat észlel – hadarta idegesen. A bázisukat egy elhagyott katonai radarbázis mellé építették fel, így a szükséges eszközök és szakemberek beszerzése után beüzemelték az õsrégi típust. - Mi a szar? – felelte a twi’lek. Vadászgépek? De hát a bázist úgy elrejtették, hogy senki sem találta volna meg. – Mindenki az óvóhelyekre! Az új rakétavetõket pedig használják a gépek ellen! A monitorok elõtt állók sietõs munkába kezdtek, és tucatjával indultak a kommüzenetek az egységeknek. A térség legszervezettebb és legjobban felszerelt lázadóegysége voltak, így bármit is küldjenek ellenük, visszaverik. Aztán a föld hirtelen megrázkódott, a világítás pedig ki-kihagyott, majd néhány pillanatra teljesen elment az áram. Többen összeestek, míg a vezetõ a székének a karfájába kapaszkodott, és a többiek is igyekeztek a kezük ügyébe esõ elsõ dolgot megragadni. - Mi a fészkes fene volt ez?! – kérdezte a parancsnok még mindig kapaszkodva. - Úgy tûnik protontorpedók – érkezett a válasz kisvártatva. - Károk? - A radar megsemmisült, az 1-es, 3-as, 4-es és 9-es barakkok megsemmisültek, a 2-es, 6-os és 8-as barakkok súlyos sérülést szenvedtek, a többi barakk kisebb sérülésekkel megúszta. A védõbunkereket kivétel nélkül kilõtték. Három zászlóalj odaveszett, kettõben nagyon súlyosak a vereségek, a többiek viszonylag alacsony veszteségekkel megúszták. - Bassza meg. Mindenki a helyére! Felkészülni a támadás visszaverésére! A túlélõ katonák sietve indultak meg a védelmi vonal felé, ami szinte teljesen megsemmisült. A terepszínû egyenruhát viselõ különleges egységek könnyedén aprították fel õket, majd a maradékot lángszórókkal füstölték ki. A parancsnoki bunkerben a vezetõjük és néhány katona barikádozta el magát, felkészülve a végsõkig való harcra. Az ajtó szélénél hirtelen két sárga szikrázó csík jelent meg, amik elindultak körbe, majd alul összeértek. A következõ pillanatban az ajtó leesett, és egy gránát repült be rajta, ami vakítóan villant, mindenkit ledöntve a lábáról. A twi’lek látása csak akkor tért vissza, amikor két vaskos kéz fogta meg kezénél és rángatta ki az ajtón. Most elõször volt alkalma látni a különleges egység tagjait. A mellkasukat védõ páncélon kívül különleges látvány volt fekete sisakjuk is, amelynek fotoceptorai vörösen világítottak. Csupán odakint álltak meg vele, ahol egy rendellenesen fehér bõrû, hosszú fekete bõrkabátot és kesztyût viselõ, szemüveges alak várt, dohányozva. - Uram, a lázadók bázisa a miénk – jelentette az egyikük, az pedig biccentett válaszként. - És látom hoztak nekünk egy különleges beszélgetõtársat is – mondta már-már gyengéd hanghordozással, ám fenyegetõen hozzátette – már persze csak addig lesz ilyen felhõtlen a kapcsolatunk, amíg hajlandó beszélni. Hozzák! A két katona megragadta, és a nemrég leszállt szállítósiklóba segítették, amely ezután felszállt. Fél óra múlva Richter ezredes, akit Tullius tábornok küldött a nyomok eltüntetésére, szentségelve figyelte távcsövébõl a nemzetbiztonságiak különítményét, ahogy minden romot akkurátusan átkutatnak, és a foglyokat elszállítják. Nagyon rossz fejlemények voltak ezek a tábornok és a hatalomátvételben résztvevõk számára. Másodparancsnoka kérdõn nézett rá, ám õ megrázta a fejét. Itt már nem maradt semmi más dolguk.
|
|
|
Post by Enz on Feb 5, 2012 0:56:18 GMT 1
A vallatószoba kicsi és sötét volt, csupán a plafonról egy kábelrõl lelógó villanykörte világította be az egészet, de így is láthatóak voltak kemény beton falai. A szoba nagyon egyszerû berendezésû volt, egy kiszuperált tábori székbõl és a szoba végében egy katonai asztalból és a hozzá tartozó székbõl állt. A dohányzó vallatótisztek számára egy levágott tetejû konzervdoboz szolgált hamutálként. Ott most a bázis felszámolását vezénylõ szemüveges, bõrkabátos õrnagy ült, aki nyugodtan lapozgatott több aktát, és minõségi cigarettáját szívta, miközben a kikötözött twi’lek lázadóvezért két szekrény méretû egyenruhás dolgozta meg. Hol felváltva, hol közösen püfölték a szerencsétlent, attól függõen, hogy éppen melyikük fáradt el a kemény munkában. A homlokukon izzadtság gyöngyözött, így a kezdeti puszta kezes megoldás után hamar elõkerülte a „fa testápolók”, vagyis rövid fahusángok, amelyekkel a rendõrök verték végig az idõrõl-idõre a fõvárosban összesereglõ tüntetõket. Legalább húsz percig folyt váltakozó intenzitással a bemelegítõ edzés, és közben egy szót sem szóltak a twi’lekhez vagy egymáshoz. Aztán a húsz perc leteltével az õrnagy intett, mire a csapások abbamaradtak, majd összecsukta az elõtte nyitva lévõ aktát és felállt. Lassan odasétált a kikötözött lázadóhoz, akinek vér szivárgott a szájából, és a testének nem volt olyan része, amit ne ért volna ütés. A twi’lek arcához hajolt, majd ráfújta cigarettája füstjét. Közvetlen közelrõl nézett a szemébe, amit az nehezen bár, de állni tudott. A bõrkabátos felegyenesedett, majd hátrébb lépett, és járkálni kezdett a szobában. - Az elkövetkezõ beszélgetésünk elõtt tisztázzunk néhány szabályt… - kezdett bele a mondókájába, mire a twi’lek közbevágott. - A kurva anyád te… - a mondatot nem tudta befejezni, ugyanis az egyik vallató teljes erõbõl gyomorszájon vágta. - …Az elsõ szabály: nem pofázik közbe és csak akkor beszél, ha én azt akarom. - Fordulj fel! – kiáltotta a fájdalomtól eltorzult hangon, mire újabb ütést mértek rá. A bõrkabátos pedig folytatta, mintha mi sem történt volna. - A második szabály: ha kérdéseket teszek fel, arra válaszol. Pontosan és tisztán. Ha nem, akkor morcos leszek. Azt pedig egyikünk sem szeretné. Értve vagyok? - Igen – szûrte a fogai között, mire egy újabb hatalmas ütést kapott. - Harmadik szabály: neked õrnagy úr vagyok. Világos? - Igen, õrnagy úr – felelte a twi’lek megadóan. Az õrnagy elégedetten bólintott, majd hozzálátott a kérdések feltevéséhez. - Mióta vált lázadóvá és kezdte szervezni az egységét? - Rögtön a Keller-puccs után – mondta, majd látva, hogy az egyik szekrény méretû vallató elindult felé, sietve hozzátette. – õrnagy úr. Azóta szerveztem az egységem. - Meglepõen modern fegyverzetük volt. Honnan szerezték õket? – tette fel a következõ kérdést. - Találtuk – felelte a twi’lek kurtán. Az õrnagy felhúzta az egyik szemöldökét, majd intett a két õrnek, akik a fal mellett található karhoz léptek. - Találták – ízlelgette a szót az õrnagy. – Maga teljesen hülyének néz engem?! - Ez az igazság- felelte a twi’lek. Az õrnagy intett, mire az egyik õr meghúzta a kart. A következõ pillanatban a vallatószék vaslábain szikrákat vetve kezdett felfelé kúszni az áram. A twi’lek ordítása betöltötte a kis szobát, miközben a székhez kötött teste teljesen ívesen görcsbe rándult. Jó pár másodpercig áram alatt hagyták a széket, és lassan égett hús bûze kezdte megtölteni az apró helységet. Az õrnagy végül intett, mire a kar visszakerült a helyére. Az alsónadrágra vetkõztetett twi’lek teste rándult még néhányat, majd a székkel együtt a földön puffant. Elájult. Az egyik vallató kisietett, majd pár pillanat múlva egy vízzel teli edénnyel tért vissza, amivel fellocsolta a földrõl az ájultat. Az a fájdalomtól kábán nézett körbe a rosszul megvilágított, jellegtelen betonszobában. - Megmondtam, hogy ha átver, annak nem lesz jó vége – feddte meg az õrnagy. A széket visszaállították a helyére, és a twi’leket is stabilan elhelyezték benne. - Tehát, honnan vannak azok a fegyverek? – kérdezte újra az õrnagy. - Egy informátorunk mondta meg, merre található – nyögte fájdalmasan a szavakat. – nem védte senki, és ott hevert. - Szóval egy informátor – mondta az õrnagy elégedetten. – Ki ez az informátor? A twi’lek azonban úgy tûnt, nem igazán koncentrál, a tekintete a semmibe meredt, és közben mintha halkan a választ suttogta volna maga elé. Az õrnagy odalépett, és egyre közelebb hajolt, mire végül ki tudta venni, mit mondd. Az arcát már nem tudta idõben hátrakapni, egy véres köpet találta el közelrõl. Az õrnagy remegõ kézzel lépett hátra, és kezét végigsimította az arcán, undorodva nézve a ráragadó vért. Még égõ cigarettacsonkját felkapva, dühösen ugrott elõre, és közvetlenül a tarkója alatt, a nyakánál szúrta bele teljes erõvel a twi’lek kék bõrébe. Az felüvöltött a fájdalomtól. Az õrnagy jó pár másodpercig nyomta még a cigarettát, majd hátralépett és egy rongy segítségével elkezdte törölgetni az arcát. A vallatók közben kioldották a twi’lek kezét a kötésbõl, majd két kezénél fogva kirángatták a szobából és a szomszédos hûtõkamrába vitték, ahol a „munkahelyi balesetekbõl” keletkezett hullákat tartották. Egy nagy vödör vízzel locsolták le, majd bedobták bentre, és kabátjaikat felvéve õk is bementek. A hûtõkamrákban vaskampókról lógtak a hullazsákok. A mozogni képtelen twi’lek lassacskán magzati pózba görnyedt, fedetlen, vizes bõre pedig egyre szürkésebb színû lett. Maga sem tudta már mennyi idõt volt bent, de megváltásként érte, amikor a két vaskos kéz megragadta és visszahurcolta a vallatószobába, ahol a földre dobták. Az õrnagy állt ott, bõrkabátját levetve és fehér köpenyre cserélve, az asztalon pedig egy kiterített szövettartóban ott álltak készenlétben eszközei. A foglyot ismét a székhez kötötték, az õrnagy pedig hozzálátott, hogy további információkat szerezzen.
|
|
|
Post by Enz on Feb 11, 2012 1:11:50 GMT 1
Emeria és Estevakia határvidéke
A két állam flottája egymással szemben sorakozott fel, teljes harckészültségben, a harcot feszülten váró legénységgel és tisztekkel, a két zászlóshajón pedig az állami felsõvezetéssel, amely egy utolsó próbálkozásra gyûlt össze a két ellenséges bolygó határvidékén. Lassan úgy tûnt, minden diplomáciai kísérlet hiábavaló és elkerülhetetlenül háború lesz a két korábbi szövetséges között. A média mindkét országban háborús jelszavakat hangoztatott és egyúttal a másikat vádolta a provokációval, az emberek hangulata egyre háborúpártibb lett, a hadsereg vezetõi már próbálgatták új kitüntetéseiket hova fogják felhelyezni, a politikusok pedig a közhangulattal haladva, néha elé is futva javasolták a mihamarabbi hadüzenetet. Az évtizedes gyûlölet egymás iránt ismét lángra kapott, csak egy indok kellett hozzá, amelyet a határon sodródó estevakiai mûhold szolgáltatott. A tárgyalás helyének kérdése is komoyl fejtörést okozott a serennói diplomáciának, mivel egyik fél sem szeretett volna a bolygó közelébõl elmenni, hátha a másik ezt kihasználja, valamint féltek, hogy a másik hajóján fogságba ejtik õket. Végül sikerült találni egy olyan megoldást, ami kielégítette mindkét felet: a két bolygó közötti egyik katonai tranzitállomásban állapodtak meg, amely a szövetségre lépés óta a két bolygó haderejének közös üzemeltetésében állt, a békét és együttmûködést szimbolizálva. Serenno egy egységet küldött oda, a békét biztosítandó, valamint egy speciális követ küldését helyezték kilátásba.
Ez lett volna õ, Alia, a hivatalos békéltetõ. Ha az ember valaha jedi volt, miért kell róla azt hinni, hogy rögtön mindenkit össze akar borogatni? A gyomra felfordult a jedik álságos rendjétõl, a képmutatásuktól és hipokrita magatartásuktól. Ahogy kifelé hirdették azt, hogy legyen béke, miközben õk a béke útjába álltak kéretlen segítségükkel, ahelyett, hogy hagyták volna azt, hogy a felek megvívják harcukat és a gyõztes az erõsebb jogán magáénak követelhesse az igaz oldal szerepét. Pontosan úgy, ahogy õk tették ezt a sithekkel. Persze a sitheket sem szerette egy kicsit sem jobban: hataloméhes, önzõ brigád, akik szintén megzavarták a galaktikus rendet, belekontárkodtak a dolgok természetes folyásába, manipulálva az embereket. A legnagyobb segítséget az jelentette volna az egész Galaxis számára, ha a két oldal kiirtja egymást. Az Erõt, eme különleges és csodálatos jelenséget egyikük sem értette igazán, és mindketten saját céljaikra kívánták felhasználni. Nem tisztelték az Erõt, amelynek az eredeti szerepe az egyensúly fenntartása volt. Persze nehéz is volt erre ráébrednie bármelyiküknek, õ is csak nem sokkal a lovaggá avatása után ébredt rá a szomorú igazságra. Megcsömörlött a jedi rendtõl, és szó nélkül elmenekült Ossusról, StealthX vadászgépével. Maga sem tudta merre induljon, és merõ véletlenségbõl kötött ki Serenno bolygóján. Még maga sem tudta, mi célja volt ezzel az Erõnek, ám egyre jobban érezte, hogy bármit is keresett eddig, itt bizonyosan megtalálja. - A hivatalos delegációk elindultak az ûrállomás felé – szólalt meg a kommban egy hivatalos hang. Alia lenyomta a gombot, majd válaszolt. – Én is indulok. A StealthX hajtómûvei felizzottak, majd az eddig egyhelyben álló vadászgép az állomás felé indult. Alia nem igazán kívánta ezt a feladatot, ám valami azt súgta neki, az Erõ akarata is az, hogy itt ne bomoljon fel egyelõre a béke, a szövetség fennmaradása ilyen vészterhes idõkben garantálja a térség stabilitását, a terjeszkedõ Sith impériummal és a többi állammal szemben. A meggyõzés szempontjából a belépõ fontos volt, így Alia nem sietett, hagyta, hogy az ûrsiklók egyszerre, nélküle dokkoljanak, és a követek együtt befáradjanak a tárgyalóterembe. Hadd vitatkozzák ki magukat, legalább majd jobban tudnak figyelni rá.
A köpenyes, törékenynek tûnõ alak belépése után a korábbi hangzavar elült, és mindenki meglepõdve nézte az új jövevényt. Többen halkan összesúgtak, azt találgatva kicsoda is lehet õ. Az teljesen nyilvánvaló volt, hogy Serenno küldötte, és többnyire abban is egyetértettek, hogy egy jedirõl van szó. A barnaköpenyes alak, akinek csak gyengéd vonásokkal teli arca látszott ki fejébõl, a tárgyalóasztalhoz sétált. - Üdvözlöm a tisztelt delegációkat – szólalt meg vékony, kellemes hangon. – Rövid leszek, mert egy ilyen ügyre már több idõ ment el, mint kellett volna. A béke fenntartása mindkettejüknek érdekük, mert a háborúban meggyengülnének, és valamely közeli impérium bekebelezné magukat. Ezért fejezzék be ezt a komédiát, és térjenek haza. - És mégis miért kéne így csinálnunk? Ki maga egyáltalán? – szólalt meg az egyik alak, a nõ szavait követõ rövid csendet megtörve. - Igen, nagyra értékeljük a segítségét, de Önre itt semmi szükség – értett egyet a másik oldalról egy követ. - Felesleges a jediknek ebbe is belefolyniuk – tette hozzá egy harmadik viszolyogva. - Elég! – unta meg a dolgot Alia, és az asztalra csapott. Döbbenten tekintettek rá a követek, hiszen nem feltételezték volna, hogy egy ilyen törékeny nõ képes ekkorát csapni. – Keresik itt az indokokat, miért ne hallgassanak a józan eszükre. Önök elégtételt akarnak a múltért, de ezért felélik a jövõjüket. Ismét mondom, térjenek haza, nyugodjanak le és felejtsék el az egészet. - És mégis ki ez itt, hogy belekotyogjon? – állt fel dühösen az egyik diplomata, Aliára mutatva. – Mégis hogy képzeli ez a fru… A szó a diplomatába fagyott, ahogy egy fénykard kék pengéjével került szembe. Arca szinte azonnal falfehér lett és ajkait idegesen préselte össze. A penge fényénél is félelmetesebb volt azonban a nõ szemében vibráló tûz, amely jobban megijesztette, mint a fegyver, amit neki szegeztek. Nem tudta mivel haragította magára ezt a démont, de rettegett attól, hogy a halálon túl is üldözni fogja õt. Ennek ellenére képtelen volt elvenni tekintetét az izzó zöld szemgolyókról, amikkel a nõ lassan intett neki, õ pedig engedelmeskedve leült. A fénykard vibráló pengéje ebben a pillanatban eltûnt. Most már mindenki figyelt rá. - Mint mondtam, a háború jelenleg értelmetlen dolog, most békére és együttmûködésre van szükségünk. Éppen ezért megállapodnak a mûholdról, megerõsítik a szövetségüket, lecsillapítják a közvéleményt. Világos? – inkább parancsolta, mint kérdezte az utolsót. A követek nagyot nyeltek, majd lassan egymásra pillantottak. Az elõbb még készek voltak arra, hogy százezreket küldjenek halálba, ám mostanra elpárolgott bátorságuk és magabiztosságuk. - Valóban, mi szükség a vérontásra? – kérdezte az estevakiai delegáció vezetõje. – Civilizált módon is meg tudjuk ezt beszélni…
John Keller ezúttal egy kicsit megkönnyebbült a székében, amikor a legújabb híreket nézte a Holoneten keresztül. Egy csinos riporternõ arról tájékoztatott, hogy Estavakia és Emeria közösen visszavonta csapatait, megerõsítette a két állam együttmûködését, hitet tett a béke mellett és a felek kölcsönösen megkövették a másikat. Az elmúlt órában felkereste Estevakia és Emeria elnöke is, és mindketten tájékoztatták errõl, valamint szabadkoztak a korábbi történések miatt. Egyedül a jedi nem jelentkezett vissza, ehelyett teljesen eltûnt. Bármerre ment is, Kellert nem zavarta, hiszen személyes holmija a szobájában maradt, és amíg jól végzi a feladatát, addig nyugodtan csinálhat, amit csak akar. Most inkább komoly témákra próbált koncentrálni, mint a sithekkel folytatandó tárgyalás, amely létfontosságú volt Serenno és szövetségesei számára.
|
|
|
Post by Enz on Feb 20, 2012 0:10:50 GMT 1
Alia még nem kívánt visszatérni a fõvárosba, ehelyett a bolygó egy kissé távolabbi pontja felé vette az irányt StealthX vadászgépével. Egy vidéki palotát tervezett meglátogatni, ugyanis egyértelmûen érezte, hogy az Erõ hívja õt oda. Nem tudta, mit is lesz majd a feladata, de azt érezte, hogy komoly változást fog okozni, bármit is talál ott. A palota gyönyörû formái már messzirõl láthatóak voltak, és a körülötte nyüzsgõ apró porszemek is – katonák. A helyet múzeummá alakították, amely leghíresebb lakójának állít emléket, a múzeumon kívüli részt pedig lakóhelyként használták a tulajdonosok, akik a Keller puccs után nemkívánatosak lettek a bolygón, és vagy elmenekültek, vagy börtönbe kerültek, esetleg még rosszabb. A hadsereg vette át a hely üzemeltetését, parancsnokságot alakítva ki benne, és a múzeum látogatását is megszüntették – nem mintha túl sok turista akart volna egy ilyen forrongó bolygóra jönni. A gép remek tulajdonságai miatt a különféle eszközök észre sem vették, és ha nem lett volna szabad szemmel látható, akkor valószínûleg észrevétlenül be is kerülhet az épületbe. - Ismeretlen vadászgép, megközelítette a 3. hadsereg fõparancsnokságát – csattantak keményen a szavak a kommban. – Azonosítsa magát és jelölje meg célját vagy ellenségként kezeljük. - Itt Alia Fenn – tett eleget a kérésnek. – Keller marsall személyes megbízásából érkeztem. Remélte elég lesz ennyi. Hozzátette volna még szívesen, hogy múzeumlátogatásra, de nem akart a másik idegeivel játszani, nehogy neki véletlenül a légvédelmi lézerek elsütõgombján szaladjon meg a keze. Rövid hallgatás után a komm ismét megszólalt, ezúttal a hang már sokkal kezesebb volt vele. - Üdvözöljük a fõparancsnokságon, Ms. Fenn. Kérem, szálljon le a 3-as platformon, a fogadóbizottság hamarosan kimegy Ön elé. Na tessék, csak ez hiányzott, most meg összevizelték magukat, hogy hivatalos ellenõrzést kaptak, dühöngött magában Alia. Ezek biztosan nem fogják békén hagyni – ennyit a békés múzeumnézésrõl. A vadászgépet minden további nélkül leparkolta a megadott helyen, ahol már egy szakasznyi, gyorsan kizavart katona várt rá, sorfalat állva, valamint három tiszt is. Alia kiszállt a pilótafülkébõl, majd kimért léptekkel elindult a tisztek irányába. Azok tisztelegtek neki, majd megszólalt a legmagasabb rangjelzést viselõ: - Üdvözlöm kisasszony még egyszer, elnézést a kellemetlenségekért, csak protokoll – mosolygott kissé kínosan a harmincas éveiben járó tiszt. – Chon õrnagy vagyok. - Örülök, õrnagy – biccentett a nõ felé, majd némileg kajánul megjegyezte. – Tudja, a vörös szõnyeget hiányoltam. De nem teszek róla említést a marsallnak. Az utolsót annak láttára tette hozzá, hogy az õrnagy arcából némileg kifutott a vér és látszott rajta, hogy komoly bajban érzi magát. Kínosan mosolyogva sietett a lány után, aki egyszerûen faképnél hagyta õket. - Igazán örülök. Megtudhatnám a látogatása célját? - Múzeumlátogatás – mondta ártatlan hangon a lány, majd hozzátette. – Mármint elõször. Aztán a körmükre nézek. Úgyhogy addig legyen minden elõkészítve, mire végzek! Az õrnagy ismét nagyon feszengõ lett az elsõ meglepõdést követõen. Alia élvezte, hogy szórakozhat kicsit ezekkel a pojácákkal, fõleg Keller marsall hatalmát felhasználva. Azok pedig köpni-nyelni nem tudnak. - Esetleg elkísérjem a múzeumba? – kérdezte óvatosan Chon. - Felesleges. Inkább segítsen elõkészíteni az ellenõrizendõ aktákat. Az õrnagynak ez elég nagy megaláztatás lehetett, a saját emberei elõtt, de nem mert semmit visszaszólni, ehelyett vert hadként kullogott el a csatatérrõl. Csak sikerült elérnie, hogy egyedül nézhessen be a múzeumba, kezdetnek nem rossz.
A múzeum, amit a palota híres lakójának, Dooku grófnak szenteltek, tele volt a legkülönfélébb tárgyakkal, drodioktól kezdve személyes holmikon át némely fontos dokumentummal egyetemben, amelyben a gróf az életében részt vett. Ezek azonban csak kacatok voltak, valami mást kellett keresnie. Az egész helyet még mindig áthatotta a Sötét Oldal ereje, amely még a gróf mûködése idején telepedett meg itt, de ahogy haladt elõre, egy irányban élõnek és lüktetõnek érezte ezt az Erõt. Amikor megtudta, hogy azon kevesek közé tartozik, akik megértik az Erõ egyensúlyának fontosságát, akkor már sejtette, hogy mélyen meg kell ismerkednie a Sötét Oldal erejével is, hiszen a jedik tanait már ismerte. Ahhoz, hogy valaki képes legyen erre, ismernie kell mindkét oldalt, mindkét ellenpárt, amelyek kiegészítették egymást. A Galaxis az egyenlõség elve alapján mûködik – ha valaki valahol jót tesz, az egyensúly fenntartása érdekében máshol rossznak kell történnie és fordítva. A jedik ezt a természetes kiegyenlítési folyamatot lehetetlenítették el azzal, hogy megpróbáltak minden rosszat megakadályozni, egyszerûen felborult ezzel a kozmikus egyensúly. Máskor pedig a sithek borították fel ezt a bizonyos egyensúlyt, ez pedig a világ állandó destabilitását okozta.
Ahogy közeledett a bizonyos helyhez, egyre jobban érezte maga köré gyûlni a sötét erõk energiáit, ám azok nem jelentettek semmiféle veszélyt rá, sõt még csak ellenségesen sem fogadták õt. Inkább vezették merre is kell mennie, ez pedig szokatlan volt számára. Az egyik oszlop elõtt állt meg, amely látszólag olyan volt, mint az összes többi. Õ azonban tudta, hogy bármit is keres, itt rejtõzik mögötte. Tapogatni kezdte a falat, és végül megtalálta, amit keresett. Egy apró, jól elrejtett kapcsoló volt, amelyet lenyomott, és szinte hangtalanul a falba épített oszlop egy része egyszerûen elhúzódott. Egy egyszemélyes turbólift várt indulásra készen mögötte. Alia beszállt, majd a lift magától elindult lefelé, és rövid, hangtalan suhanás után megállt. Ahogy a lift ajtaja elhúzódott elõle, egy nagy szoba tárult a szeme elé, tele berendezésekkel, monitorokkal és eszközökkel. A gróf saját speciális terme lehetett ez, ahová a legkomolyabb értékeit rejtette el. A fémszoba berendezése azonban egy csöppet sem érdekelte most, ugyanis az egyik ajtó mögül érezte azt, amit meg kellett találnia. Erõt véve magán elindult arra, egyik lábát a másik után téve, és lassan az ajtóhoz ért. Félelmet érzett, és a félelem olyan érzés volt, amelyet a tanítása nyomán ösztönösen került. Rövid ideig némán állt az ajtó elõtt, majd köpenyét fejérõl hátrahúzva lenyomta az ajtó nyitógombját. A feltáruló kis szoba úgy látszik egyetlen célt szolgált csupán, az ott található tárgy tárolását. Egy apró, vörös piramis volt az – egy Sith Holocron. Odasétált hozzá, és elvette a helyérõl. Ez volt az Õ próbatétele, mielõtt elindulhat az úton – úgy kell tanulmányoznia a Sith tudományokat, hogy közben nem válik a rabjává azoknak, mint megannyi jedivel megesett már ezelõtt. De õ nem volt jedi, õ egy egyensúlyt keresõ volt.
|
|
|
Post by Haruhi on Feb 26, 2012 0:05:39 GMT 1
A Z-95 'Fejvadász' nem tartozott az új modellek közé, azonban flexibilisnek bizonyult a továbbfejleszthetőség terén és hetek rááldozásával akár egyénileg is fel lehetett tornázni egyes tulajdonságait néhány éves modellekhez. De ez mind nem volt elég hozzáértő műszerész és pilóta nélkül. Lyyr az utóbbi volt elsősorban míg előbbiből akadt bőven rendbeli az Ossuson és ami azt illeti sok máshol a galaxisban
Nem sokkal azután hogy megkapta a leszállási koordinátákat, Lyyr a platformra tette a gépét s némi igényesen alapos győzködést követően sikerült találni valakit aki juttatásért cserébe elvállalta hogy rajta tartja szemét a járművön. Az anyagi javak általában meggyőzőbbek voltak minden más eszköznél a galaxisban, a kitartó alkudozás pedig jó bizonyság volt arra hogy nem feltétlenül volt egy naiv teremtés. A feladat rutinszerűnek tűnt: felkutatni egy zöldfülű lovagot akinek a jeladója ezen a bolygón mondta be az unalmast, így talán akadt némi támpont az elveszett bárány kiléte felé. Egy űrjárónő képében utazó és a felvállalt szerepet módfelett élvező Jedi lovag első útjának azonban mindenképpen a legközelebbi kantinba kellett vezetnie. Némi italfogyasztás, kártyajáték és tapogatózó patrónus lekoptatása után majd lesz ideje bőven a kényes problémával foglalkozni, ami azt illeti Lyyr akár hónapokat is hajlandó volt eltölteni egy feladat 'beolvadás a környezetbe' fázisával
|
|
|
Post by Enz on Feb 26, 2012 0:43:49 GMT 1
Az egyszerû Z-95-ös vadászgép nem keltett feltûnést a bolygó átlagos ûrfogalmában, így észrevétlenül dokkolhatott a planetáris ûrkikötõ egyik platformján. Ezt követte még egy gyors vámvizsgálat a platform kijáratánál, de ettõl eltekintve Lyyrt nem zavarták a bolygón a hatóságok. Valószínûleg komoly gondjuk is akadt, mint hogy mindenféle ûrutazókat ellenõrizzenek, ugyanis a bolygón a Keller-féle katonai puccs óta állandósultak a belharcok és a polgárháború. A fõvároson is látszottak még a harc nyomai: egy-egy összedõlt épület romjai, máshol lövésekkel tarkított házfalak. Az emberekbõl ennek ellenére valami valószínûtlen optimizmus áradt, hogy talán hamarosan majd jobb lesz.
Az élet lassú visszatérését a megszokotthoz jelezte, hogy a kocsmák és egyéb szórakozóhelyek ismét ünnepeltek, és nem volt nehéz találni egy helyet az ûrkikötõ közelében, amely jónak tûnt az elvegyülésre. Egy kis pincehelyiség volt néhány asztallal, amelyek körül a helyi proletariátus félreismerhetetlen alakjai ültek sört vedelve, beszélgetve és kártyázva. Lyyr megjelenése nem keltett nagy feltûnést a törzsvendégekben, a legtöbben rá sem hederítettek, csupán az egyik vendég, akinek felcsillant a szeme. Harmincas éveiben járó férfi volt, rövid fekete hajjal, enyhe pocakkal. Azonnal a nõ felé indult ráérõs léptekkel, és még azelõtt elérte, hogy a pulthoz jutott volna. - Hölgyem - szólalt meg megnyerõ mosollyal. - Önt nem láttam még errefelé eddig. Jól sejtem, hogy nem a környékrõl való? Lenne egy jó ajánlatom a számára.
|
|
|
Serenno
Feb 28, 2012 23:29:46 GMT 1
Post by Haruhi on Feb 28, 2012 23:29:46 GMT 1
Lyyrnek tetszett amit látott, ellentmondásokkal teli világ volt ez ahol egyaránt tűnt a rend és béke uralkodónak mint ahogy a "látóhatáron" túl lappangó zűrzavar és konfliktus. Kedvelte az ehhez hasonló kétszínű bolygókat, hiszen lehetőség volt őket megvizsgálni számtalan szempontból miközben kívül is volt az események folyamából de fél lábát néha bele is lógathatta
Könnyedén talált egy ízlésének megfelelő szórakozóhelyet: főleg helyiek voltak itt akik viszont nem tűntek úgy mintha egy külvilági kimondottan szokatlan látvány lett volna, ami pedig szintén nem volt szokatlan köszönhetően a planéta egyaránt jó és rossz hírének. Mélyet szívott a helyiség szintén kétszínű légköréből, a furcsa szagok kissé kellemetlen keverékében mindig érzett valami pezsdítőt ami bizonysága volt annak hogy teli volt élettel, többé kevésbé. Mindössze néhány pillanatnyi szemrevételezést követően első útja a pulthoz vezetett, azonban terveit egy felé lépkedő mosolygós férfi megváltoztatta. Nem kellett komoly agykerekezés hogy vele érezte úgy hogy dolga volt, a logikus feltételezésre az idegen gondolataival kapcsolatban helyesnek bizonyult amikor az pontot téve a végükre megszólította őt. Lyyr nyugodt ám érdeklődő tekintettel fordult felé, s mosolyogva hallgatta a velősen tárgyra térő üdvözlést. Ritka az olyan lény aki csupán csipetnyi felesleges kerülgetés után eljut addig a pontig, ahonnan mondanivalója lényege rejlik. Kíváncsiságát tehát nem kellett megjátszania, mert a férfi valóban kíváncsivá tette - Nocsak-nocsak - szélesedett el a mosolya, testtartása a fizimiskájához is illő gerinces ám kellőképpen laza pilótanő benyomását keltette - a "jó ajánlatnak" mindig olyan... érdekfeszítő csengése van. Munka lenne a szóban forgó ajánlat?
|
|
|
Serenno
Feb 29, 2012 14:06:49 GMT 1
Post by Enz on Feb 29, 2012 14:06:49 GMT 1
A férfi úgy tûnik elégedett volt a válasszal, és úgy általában a „pilótanõ” reakciójával. Bólogatni kezdett válaszként. - Igen, igen, munkáról lenne szó! – felelte vidáman, majd az asztalához invitálta Lyyrt, ahol még ketten ültek rajta kívül. Az egyikük arcát egy csúnya seb csúfította el hosszában, és egyik szeme helyett egy fotoceptor éktelenkedett, míg a másik egy átlagos kinézetû férfinak tûnt, egészen addig, amíg másik kezét nem rakta az asztalra, ugyanis láthatóvá vált, hogy a helyén egy fémvázas pótlék található. Furcsa banda volt, és az invitálón kívül senki sem nézett barátságos tekintettel Lyyrre, de ellenséges szándékot sem lehetett rajtuk érezni. Ami furcsa volt, hogy egyikük elõtt sem volt ital vagy üres pohár, úgy tûnt, mintha valami megbeszélésre ültek volna be ide. - Szóval – kezdett bele a mondandójába, miután helyet foglaltak. – A munka igencsak kényes lenne. Én és…barátaim – tette hozzá a megfelelõnek ítélt szót rövid gondolkozás után, ám a fotoceptoros félbeszakította. - Legyen inkább munkatárs – mondta hûvösen, kicsit vontatott hangon. - Szóval munkatársaim – korrigálta hibáját a pocakos férfi azonnal. – Egy különleges szállítmányra vártunk. Azt azonban nehéz volt bejuttatni, így egy teherhajón rejtettük el, ami azonban nem oda rakta le a szállítmányát, mint sejtettük. - Röviden, a zsaruk kezébe került – vágott közbe a mûkezes, mire a pocakos férfi arcáról kissé lentebb hervadt a mosoly. Úgy tûnt a „munkatársai” viselkedése nem éppen kedvére való. - Meg kell szerezni minden áron. A piszkos munkát végezzük mi, nekünk csak egy pilóta kell, aki jól bánik a hajójával, és képes lerázni a rendõrséget – vette át a szót a fotoceptoros szemû. – Te pedig olyannak tûnsz, aki ilyesmiket tud. Készpénzben fizetünk.
|
|
|
Post by Enz on Mar 9, 2012 13:27:55 GMT 1
- Állj! - a kivégzõosztag tagjai megálltak, majd kilencven fokkal elfordultak, a fal elõtt álló férfi felé. Nem volt megkötözve, de amúgy sem tudott volna sehova menekülni. Az osztag vezetõje elõlépett, kezében a Keller marsallnak hivatalból benyújtott kegyelmi kérelem válaszát tartva, amelyet mindig az ítélet végrehajtása elõtt olvastak fel. - Fynn Torwald, kegyelmi kérvényét bûneinek súlyára tekintettel elutasítom. Keller marsall sk. - olvasta fel az igencsak szûkszavúra sikeredett választ a tiszt, majd felnézett az adattáblából. - A Serennói Köztársaság bíróságának ítélete értelmében a halálbüntetést végrehajtjuk. A tiszt az adattáblát leengedve hátralépett, és ugyanebben a pillanatban két katona lépett elõ, akik az elítélthez sétáltak, és míg egyikük megbilincselte, a másik egy fekete kendõt kötött a szemére. Úgy tûnt, Torwald teljesen megtört a sithek fogságában, ugyanis egyáltalán nem próbált ellenkezni. Miután végeztek, kihátráltak a fal mögül, a hét fõbõl álló kivégzõosztag pedig várta az utasításokat. - Fegyvert vállhoz! - utasította õket a tiszt. - Célozz! Tûz! A fegyverekbõl kicsapódó lövedékek mind mellkas tájékon találták el Torwaldot, és úgy hatoltak át a testén, mint kés a vajon. A férfi teste megrándult, majd a falnak dõlve ülõ pozícióba ereszkedett. A tiszt elõhúzta sugárvetõjét, majd a kivégzetthez lépve közvetlen közelrõl megadta a kegyelemlövést.
Grenhil hadnagy, a marsall adjutánsa kikapcsolta a közvetítést, és bizonyos volt benne, hogy a legtöbb háztartásban is ezt történt. Innentõl már csak a formalitások voltak hátra, és azok korántsem ígérkeztek olyan izgalmasnak, mint a kivégzés maga. Keller marsall elégedetten szemlélte az eseményeket, majd végignézett az irodájában tartózkodó tiszteken. - Bizonyosan jó ötlet volt kivégezni? - tette fel a kérdést Grenhil tábornok, a marsall adjutánsának apja. - Elvégre a régi rendszerben követett el bûnöket... - Egy köztörvényes bûnözõ ezt érdemli - felelte Kier Marsha rendõrtábornok, Kellerre pillantva, aki egyetértõen bólintott. - Függetlenül attól, hogy milyen rendszer van. - Ha megengednek egy észrevételt: az alkotmány egyéni szabadságjogainak felfüggesztése és a rögtönítélõ bíróságok bevezetése elõtt elkövetett bûncselekményekre az akkor kiszabható büntetéseket kellett volna kiszabni - szólalt meg Regin Walsh dandártábornok, aki annak idején jogi képzést is kapott. - Bizonyára ez remek asztaltéma lesz majd az igazságszolgáltatásban dolgozóknak - felelte gúnyosan Writte parancsnok. - De most meg kellett mutatnunk, hogy a múltban elkövetett bûnökért ma sincs bocsánat. - Ha 10 évre börtönbe dugjuk, mint az törvényes lett volna, akkor az nem szolgálja ezt a célt? - vágott vissza Walsh. - Ha a kormányzat nem tartja be a törvényeket, akkor miért várjuk el ezt az állampolgároktól? - Ami történt, megtörtént - szólalt meg végre Keller is. - Egy hét múlva már emlékezni sem fognak az egészre. Ami fontosabb, és amiért idehívtam magukat, az a szövetség a Sith Protektorátussal.
- Visszatért a követünk? - kérdezte Grenhil tábornok. - Igen - érkezett a válasz a marsall helyett annak adjutánsától, a tábornok lányától. - Lambida Beelen követ nemrég tett jelentést. - És mire jutottak? - szólt közbe türelmetlenül Writte parancsnok, aki forrófejûségérõl és türelmetlenségérõl volt ismert. - Egy védelmi szövetség a Sith Protektorátussal és a Nagai Császársággal. - A Nagaiokkal? - kérdezte meglepõdve Grenhil tábornok. - De hát õk a Galaxis másik sarkában vannak. Hogyan lehet így eredményesen megvédeni egymást? - Addig jó, amíg távol vannak - Keller jobbkeze, Goodner tábornok eddig meglepõen csendben volt. - Bár lehet éppen egy újabb galaktikus inváziót terveznek. - Ahhoz nem szívesen asszisztálnék - szólalt meg Ta'em admirális, a flotta parancsnoka, aki eddig szintén hallgatott. - Egyelõre úgy tûnik elfogadják a szimplán védelmi jellegû szövetséget, és támadó háború esetén elég semlegességet deklarálnunk - próbálta nyugtatni a tiszteket Keller. A Köztársaság vezérkarának tagjai elgondolkodva meredtek maguk elé. - Gondolom a diplomaták is támogatják az egyezményt - mormogta Grenhil maga elé. - Fõleg õk - válaszolt Keller. - Tehát van valakinek ellenvetése?
- Nekem! - robogott be a szobába egy jól ismert köpenyes alak, aki ezúttal csuklyáját nem viselte, így láthatóvá váltak arcának finom vonásai és rövid élénkvörös hajszíne. A törékeny alak fellépése ellentmondást nem tûrõ volt. Két fegyveres õr is sietett utána, ám Keller intett nekik. - Á, Fenn kisasszony - mosolyodott el Keller marsall. - Vártam már a visszatérését. A jedi láthatóan meglepett volt, amikor a marsall a nevét kimondta. - Honnan tudja a nevem? - képedt el a nõ. - Dooku gróf palotájának õrségével közölte - felelte Keller, aki láthatóan élvezte a helyzete. - Tényleg...basszus... - Úgy látom még igencsak kezdõ a tiltakozásban - szólalt meg Writte parancsnok gúnyosan, mire Alia gyilkos tekintettel fordult felé, amit a másik állt. - Köhm - köhintett Keller. - Ha visszatérhetnénk a lényegre, mi is a baj a sithekkel való szövetkezéssel? - Az, hogy a sithek egy önzõ népség, akik csak saját magukkal törõdnek, és... - Milyen végtelenül naiv - kacagott fel Writte. - Tudna mutatni valakit ebben a Galaxisban, aki nem csak önmagával törõdik? - Writte...! - lépett közbe Keller, mielõtt kettejük között eldurvul a helyzet. - Ha befejezhetném a mondandómat... - folytatta Alia, egyre dühösebben. - a sithek csak magukkal törõdnek, így õk lesznek az elsõk, akik megtámadják Serennót, ha érdekük úgy hozza. - Ez reális veszély - ismerte el Keller. - De ez esetben megvédjük magunkat. És nagyobb az esélye a támadásnak, ha nem a szövetségeseink. - Meg aztán - folytatta Alia, aki láthatóan az elõzõ választ nem fogadta el. - a felfogásuk az Erõrõl... - Bocsánat a közbeszólásért - szólalt meg Grenhil tábornok. - De nem hiszem, hogy a külpolitikánkat dogmatikai kérdéseknek kéne alárendelnünk.
A látható egyetértés a tábornokkal még inkább feldühítette Aliát, akinek ökölbe szorult a keze. Arrogáns faszkalapok, gondolta magában, ám aztán eszébe jutottak mestere szavai a Sötét Oldalról, és Dooku szavai a holokronján arról, hogy a düh és gyûlölet mennyivel nagyobb erõt képes mozgósítani, mint a szeretet. Nem akart olyan szörnyeteggé válni, mint a sithek, de olyan lelkileg nyomorékká sem, mint a jedik. Mivel látta, hogy nem tudja meggyõzni ezeket az igazáról, megfordult és kisietett Keller szobájából. Távozóban még hallott egy gúnyos kommentárt Writtétõl arról, hogy az arrogáns jedik mindig mindenbe beleszólnak. - Talán túl kemények voltatok vele - mondta Keller. - Bár jedi lovag, gyakorlatilag még mindig egy gyerek. - Ennyi évesen már lehetne kevésbé naiv is - felelte Grenhil tábornok. - Én ennyi évesen már katonai iskolába jártam és tudtam hol a helyem. - Sajnos nem mindenkinek ilyen könnyû. Meg aztán õ most az én különleges ügynököm, és nem szeretném idõ elõtt elveszíteni. - Nocsak, a marsall szereti a fiatal húst - kommentálta az orra alatt Writte gúnyosan. - Szólt valamit, parancsnok? - nézett rá Keller, aki elõször látszott elveszíteni a türelmét. - Dehogy, dehogy. - Akkor azt hiszem mindent megbeszéltünk. A megbeszélésnek vége. Leléphetnek! - adta ki az utasítást Keller, majd tisztelgés után mindenki távozott. - Hozzak egy teát, uram? - kérdezte mosolyogva Grenhil hadnagy. - Igen, az jó lenne.
|
|
|
Serenno
Mar 14, 2012 22:14:36 GMT 1
Post by Enz on Mar 14, 2012 22:14:36 GMT 1
Alia gyönyörködve nézte a piramist, amit a kezében tartott. Akárhogy is pillantott rá, egy tökéletes kidolgozású darab volt, méltó Dooku grófhoz. És meglepõen könnyen képes volt felnyitni a holokront maga elõtt, annak ellenére, hogy azt hallotta, néhány képzetlenebb jedi még a látványuktól is rosszul lett. Bár csak pár órát volt lehetõsége tanulmányozni a gróf palotájában, és csak a felszínét karcolta meg a benne található tudásnak, ez is hatalmas erõ volt. A gróf szavai azonban erõt adtak neki, hiszen részben egybevágtak az õ elképzeléseivel: az Erõ Sötét Oldalát meg lehet ismerni anélkül, hogy az megrontaná az emberét és rabjává tenné. Dooku személyes példája remekül bizonyította ezeknek a szavaknak az igazát. Bár tény, hogy neki, akinek a gróf tapasztalatait nélkülöznie kellett, egyszerûbb lett volna a dolga, ha talál a bolygón egy másik erõhasználót, aki segít neki és visszatartja a Sötét Oldal csábításától. Közben a gróf szavai visszhangoztak a gondolatai között: a Szenátus korrupttá lett, a Jedi Rend pedig hanyatlásnak indult. Remekül leírta a mai állapotokat.
Egy halk kopogás hallatszott a szoba ajtaján. Alia idegesen pillantott fel a holokronról, majd gyors mozdulattal kihúzta az egyik ruhásfiókot és behajította oda. - Nyitva! - kiáltott ki. Az ajtó halk szisszenéssel nyílt ki. Egy egyenruhás, rövid szõke hajú nõ állt mögötte, kedélyesen mosolyogva. Alia biztos volt már, hogy látta valahol. Rövid ideig furcsán nézett rá, aztán beugrott: Keller adjutánsa, valami Grenhorn. - Grenhil hadnagy vagyok, Alia kisasszony, a marsall személyi titkára - frissítette a fiatal jedi emlékezetét, látva tanácstalanságát. Alia elégedetten konstatálta, hogy majdnem sikerült eltalálnia. - Igen, emlékszem. Mit akar? - ez utóbbi kicsit barátságtalanabbra sikerült, mint tervezte. A hadnagy azonban csak tovább mosolygott. - A marsall úr szeretné ha ma vele vacsorázna - adta elõ hivatalos hangon. - Akkor miért nem kér meg õ maga? - kérdezte éles hangon. Grenhil maga elé vett egy adattáblát és sorolni kezdte. - Most éppen a fegyvergyártást végzõ cégek képviselõivel tárgyal, két óra múlva taktikai eligazításon vesz részt, azt követõen az egyik szövetséges bolygó képviselõjével találkozik, majd megszemléli a Tullius tábornoknak erõsítésként küldött csapatokat, és azután... - Köszönöm, elég lesz - sóhajtott fel. Igazán hülye ötlet volt megkérdeznie. Kissé elvörösödve tette fel a következõ kérdést. - És miért is szeretne a marsall úr velem vacsorázni? - Ó, igen - mosolygott továbbra is a hadnagy, aki valószínûleg észrevette a másik zavarát. - Szeretné jobban megismerni magát, mivel ez jót tesz egy egészséges munkakapcsolatban. Az utolsó szót gondosan megnyomta, nehogy Alia még a végén rossz dolgokat képzeljen Kellerrõl. Amennyi rosszmájú pletyka terjengett róla, még csak az hiányzott, hogy rásüssék a tizenéves lányokkal hetyegõ pedofil bélyegét. - É...értem. - És persze be szeretné mutatni pár embernek. A marsall kérése az, hogy a köpeny helyett viseljen valami...alkalomhoz illõ ruhát. - És az én honnan szerezzek? - Szívesen adok kölcsön, valószínûleg egyezik a méretünk. - Remek hír - mondta inkább gúnyosan Alia. A másik továbbra is csak mosolygott, de magában megjegyezte, hogy nehéz esetnek ígérkezett ez a fiatal jedi.
|
|
|
Post by Enz on Apr 9, 2012 18:41:45 GMT 1
Grenhil tábornok gyalogosan tartott a fõvárosi erõdben lévõ szobája felé. Mivel a hatalmas épületben még turbólifttel is hosszabbak voltak az utazások, így eltartott egy darabig, míg az irodájából haza tudott jutni. Persze nem sajnálta erre az idõt, hiszen közben szemlélhette a fõváros nyüzsgõ életét és a napi séta valamennyire formában is tartotta. Miközben nyugodt léptekkel, aktatáskáját a válla alatt cipelve tartott haza, egy ismeretlen idegen lépett oda hozzá. Az arca valamennyire ismerõsnek tûnt, de nem viselt egyenruhát. - Ha megbocsát tábornok, beszélni szeretnék Önnel - kezdett bele a rövid fekete hajú férfi. - Mondja - felelte a tábornok rövid csend után. A hangján érzõdött, hogy nincs oda a civilekért. - Maga alatt szolgáltam az 1. hadseregben, uram - mondta a másik, hogy eloszlassa a másik bizalmatlanságát. A tábornok végigmérte, majd enyhe mosoly jelent meg amúgy katonásan komoly arcán. - Zaine õrnagy? - tette fel a kérdést, majd a másik bólogatni kezdett. - Megtisztelõ, hogy emlékszik rám, uram! Igaz azóta már ezredes lettem. - De maga azóta nem eltûnt? - vált megint gyanakvóvá a parancsnok. - Tulliusnál... - De. Ide jöttem, más ügyekben - bólogatott a másik. Azonban úgy látszott a tábornok arckifejezésén, hogy félreértette a választ és most valami dezertõrfélének hiszi. Nem épp ezt akarta elérni nála, így gyorsan pontosított. - Akarom mondani a tábornok titkos megbízatását teljesítem. - És mi lenne az, ilyen távol a szolgálati helyétõl? - vonta fel a tábornok a szemöldökét. Mint a fõvárost védõ csapatok parancsnokának, az õ segítsége elengedhetetlen volt egy sikeres puccshoz. Azonban eddig elég apolitikusnak bizonyult és távol tartotta magát az intrikáktól, így is kaphatta meg a fõvárosi véderõ parancsnokságát, annak ellenére, hogy nem tartozott Keller támogatóihoz. A civil ruhát viselõ Gordon Zaine nagy levegõt vett, hiszen most mindent egy lapra tett fel és ha rosszul mérte fel a helyzetet, akkor az egész puccsnak lõttek. - Tullius tábornok meg akarja dönteni Keller marsall juntáját - mondta kertelés nélkül, ami láthatóan elnyerte az egyenes ember hírében álló tábornok tetszését. Azonban ezen túl nem lehetett semmit leolvasni az arcáról. - Ugye tisztában van azzal, hogy ez nyílt árulás és most helyben letartóztathatnám? - kérdezte a tábornok érzelemmentes hangon. Zaine ezredes nagyot nyelt, ám igyekezett megõrizni a nyugodtság látszatát, több-kevesebb sikerrel. A tábornok folytatta. - Mindenesetre nem fogom ezt tenni, ha megmondja miért is kéne csatlakoznom Tullius tervéhez - fonta keresztbe a karjait a mellkasa elõtt és várakozóan tekintett az ezredesre. Hát már az is eredmény, hogy meghallgatják. - Nézzen szét tábornok. Az egész bolygó forrong, a gazdaság az összeomlás szélén, a hadsereg sem egységes, a szövetségi rendszerünk széthullóban - sorolta az érveit. - Mindez a Keller-puccs elõtt nem volt meg. - Valóban - bólintott Grenhil rövid megfontolás után. - Viszont ha az egyik hadúr helyére másikat ültetünk az semmin sem segít. - Tullius tábornok feltett szándéka a demokrácia bevezetése - vágta rá szinte azonnal az ezredes. Grenhil arca ugyanolyan maradt, ám néhányat bólintott. - Tetszetõsen hangzik. De a lányom oda van a marsallért és az új rendszeréért - sóhajtott fel a tábornok. - Tábornok úr, uram - ment át ezúttal támadásba Zaine, azzal a reménnyel, hogy ez segít meggyõzni a másikat. - Önnek mi a fontosabb: a lánya vagy a hazája? - A hazám - érkezett a válasz rövid szünet után. A tábornok megadóan sóhajtott. - Megteszem majd amit lehet. - Köszönöm, uram! A részletekrõl majd tájékoztatni fogjuk. Azzal tisztelgett, majd sietõs léptekkel eltûnt. A tábornok megigazította a fején a zöld beretjét, majd folytatta az útját hazafelé. Közben volt ideje elgondolkozni, szeretõ apaként vajon tényleg fontosabb-e a hazája, mint a tulajdon gyermeke? Mert nem volt kétséges, hogy lánya, Frederika a végsõkig ki fog tartani a marsall mellett, még ha ez a biztos halált is jelenti. Talán valamilyen ürüggyel el kéne távolítania a fõvárosból a puccs idejére. Bizonyára sohasem bocsátaná meg neki ezt, de a fõ, hogy túlélné a véres eseményeket. De talán létezik egy kompromisszumos megoldás is, ami az elégedetlenkedõket és a junta tagjait egy asztalhoz ülteti. Már csak meg kéne találni ezt...
|
|
|
Post by Enz on Jun 11, 2012 1:58:41 GMT 1
Alia kissé zavartan lépett ki az õt szállító díszes siklóból. Sosem viselt még ilyen alkalmi ruhát mint most, inkább jobban szerette a jedik egyszerû ruháit. Egy fekete estélyi ruhát viselt, amelynek szegénye karmazsinvörös volt, bal lábánál egészen a földig leért, míg jobb lábánál épphogy fedte a combja végét, itt egy nagy, vörös textilvirág is helyet kapott. Fura ruhái vannak Grenhil kisasszonynak, gondolta magában, miközben lépkedni kezdett a bejárat felé. A hely, ahol a díszes vacsorát tartották, egy régi építésû és stílusú, hatalmas épület volt, korábban valamelyik fõnemes rezidenciája, amelyet a köztársaság kikiáltása után elkoboztak. A szépen kivilágított épületbõl már kiszûrõdtek az esemény zajai, és nem lehetett nem észrevenni az épületet biztosító nagyszámú fegyverest, akik a Serennói Hadsereg zöld felsõbõl, fehér sálból és fehér nadrágból álló egyenruha-kombinációjában pózoltak, kezükben a rendszeresített R91-es sugárvetõkkel. Az ajtó felé több vendég haladt, nagyobb részük katonai díszegyenruhában, másik részük az övé hasonló estélyiekben. Alia nem sejtette, hogy az egész serennói elittel kell találkoznia, ez esetben inkább szívesebben mondta volna vissza az egészet. De már késõ volt ehhez, így inkább a bejárat felé sietett. Egy nagydarab öltönyös fickó állta útját és tiszteletteljesen, de határozottan kérte tõle a meghívóját. - Én, ö, izé… a marsall… - habogott Alia. Meghívó? Olyat neki biztosan nem adtak. Tanácstalanul állt hát az ajtóban, bambán nézve az õrre. - Kérem, hölgyem, feltartja a sort – sürgette meg ugyanolyan kimért hangon az ajtónálló. Alia gondolatban megvonta a vállát: legalább van egy indoka, miért nem volt itt. De ha már felvette egyszer ezt a ruhát, akkor jobb lett volna nem feleslegesen.
Már éppen eloldalgott volna, amikor bentrõl egy fiatal, fehér díszegyenruhás tiszt indult meg felé sietve. - Kisasszony! Kisasszony! – kiabált felé már messzirõl. Alia elõször próbálta nem észrevenni, de kénytelen volt belátni, hogy ez a taktika bizony nem mûködõképes. Felsóhajtva állt meg és fordult a közeledõ katona felé, aki fél percen belül beérte. Lihegve állt meg elõtte. - Bocsánat a kellemetlenségért, kisasszony – szedte a levegõt a tiszt, aki láthatóan nem volt hozzászokva a rohangáláshoz. - Evans hadnagy vagyok. Magáért küldtek ki, csak kissé… elkalandozott a figyelmem. - Semmi gond – villantott meg egy diplomatikus mosolyt Alia, ahogy még a jediknél tanulta. Rövid csendet követõen Alia hozzátette. – Akkor gondolom, most bemegyünk. - I-igen – nevetett fel Evans. – Bocsánat. Alia és Evans elindultak együtt a bejárat felé. A hadnagy külsõ szemlélõ számára csak egy egyszerû, kissé szerencsétlen katonának tûnhetett, ám Alia érezte az Erõn keresztül, hogy ez csak álca és a felszín alatt visszafojtott érzések bújtak meg benne. A hatalmas ajtónálló ezután szó nélkül engedte tovább õket a bálterembe, ahol már javában folyt a mulatság: az asztaloknál emberek beszélgettek, az élõzenekaros zenére párok táncoltak. Evans utat tört neki a tömegben, és Alia a fejét lesütve követte. Amerre csak elhaladt, sok-sok tekintet szegezõdött rá és ez felettébb zavarta. Szerencsére rövid út után megérkeztek a marsall asztalához.
Keller jobbkezével, Sam Goodner államminiszterrel beszélt éppen, felettébb elmélyülve. Goodnerrõl beszélték, hogy õ az állam tényleges feje, az érdemi döntések meghozója, míg Keller inkább afféle hivatalos arca csak a juntának, egy karizmatikus vezetõ. Keller észrevette az asztal felé közeledõ párost és rájuk villantotta hírhedt mosolyát. Illedelmesen felállt, és az új vendéghez sietett. - Üdvözlöm, Alia kisasszony – mondta szívélyesen, majd kinyújtotta elõre a kezét. Alia nem tudta mit kezdjen ezzel, így megpróbálta egy gyors kézfogással letudni a dolgot, azonban Keller elkapta az odanyújtott végtagot és egy csókolt lehelt rá. – Nagyon örülök, hogy eljött. - S-semmiség – nyögte ki Alia elpirulva. Keller mosolyogva folytatta. – Ha nem bánja kisasszony, akkor szívesen megbeszélnék még néhány apróságot Goodner miniszter úrral. Kérem, addig vegyüljön el, Evans majd szolgálatára lesz. - Rendben – bólogatott gyorsan Alia. Így mindenkinek jobb lesz, gondolta, majd Evans-szal együtt elindult a tömeg irányába. Keller arcáról rögtön eltûnt a mosoly és fáradtan ült vissza a helyére. - Tehát a sithek… - sóhajtott fel. – Akkor most a bolondját járatták velünk? - Nem értjük mi sem, mi állhat az elutasítás mögött – rázta meg a fejét Goodner. – Még a legtapasztaltabb diplomatáink sem értik. - Kalandorpolitikát folytatnak – mondta Keller, majd elnyomta a feltörni készülõ röhögést. – Pont, mint mi. Ezért is tûntek olyan szimpatikusnak. - Megpróbálkozunk késõbb újra. A nagaioktól semmi negatív visszajelzést nem kaptunk – nézett szét a megjelentek között Goodner, a nagykövetet keresve. – Valószínûleg csak valami hangulatingadozás vagy hatalmi harc állhat az egész mögött. - Reméljük – mondta Keller bizakodva. – És mi a helyzet a lázadóinkkal? - Az elmúlt hetekben jelentõsen visszaszorult a tevékenységük. Tullius régiója kifejezetten békés. - Igen, Tullius – gondolkodott el a marsall egy pillanatra, majd inkább csak magának megszólalt. – Hiba volt csak úgy számûzni. Tehetséges fickó. - És veszélyes – tette hozzá Goodner jelentõségteljesen. – Ránk is. - Hm… lehetséges.
Evans közben végigkalauzolta Aliát a díszes báltermen, ahol hónapokkal ezelõtt még a nemesek vigadtak gondtalanul és minden fontosabb asztaltársaságnak bemutatta õt. Annyi név repkedett a levegõben, hogy képtelennek bizonyult megjegyezni bármelyiket is, és mivel közben túlságosan elfoglalt volt azzal, hogy arcára bájvigyort varázsoljon. - Tartsunk egy kis szünetet – súgott oda a hadnagynak amikor már úgy érezte, hogy nem bírja tovább a bemutatkozósdit és ugyanolyan érdektelen kérdések megválaszolását minden egyes asztalnál. A hadnagy is megállt kifújni magát, majd az egyik ajtó felé mutatott. - Arra van egy pihenõszoba. A szoba felé haladva határozottan rossz elõérzete támadt. Tudta, hogy a pihenés helyett inkább nyitva kell tartania a szemét, mert valami készült. Nem feltétlenül ellene, de a marsall ellen, aki akárhogy is nézzük, a munkaadója volt ebben a pillanatban.
Az ajtón túl egy újabb tágas terem állt, ez azonban nem volt kivilágítva és látszólag üres volt. Látszólag. Alia azonban legalább három ember jelenlétét érezte odabent és mivel már nem vették annyian körbe, egyértelmûen érezte, hogy ellenséges szándékaik vannak. - Evans hadnagy, azt hiszem nincs minden rendben – súgta oda Alia, azonban válasz nem érkezett. Hát persze, Evans velük van és most biztos az ajtót õrzi. Az alakok közben mozgásba lendültek és sziluettjeik megjelentek a sötétben. Kezükben valami vágóeszköz volt: ha fegyvert használnak, azzal riadóztatják az egész õrséget. A sötétségbõl végül hárman bontakoztak ki, egyszerû katonai egyenruhában, elfedett arccal és megindultak Alia irányába. Õ harcoló pozíciót vett fel: fénykard nélkül és ebben a ruhában nem lesz olyan könnyû. Viszont volt egy nagy elõnye… Az egyik fickó váratlanul megindult felé, elõrenyújtott kézzel, hogy felnyársalja a katonai pengéjével. Alia kivárta a megfelelõ pillanatot, majd felemelte a kezét és az Erõ segítségével visszalökte arra, amerrõl érkezett, egyenesen az egyik kanapéba röpítve. A másik kettõ rögtön észrevette a veszélyt és együttesen indultak meg. Alia nem merte felelõtlenül használni az Erõt, egyiküket sem akarta megölni, így inkább az egyik kést felkapva hátrált a szoba közepe felé. A hárítások közepette úgy tûnik elfeledkezett a hátralökött merénylõrõl, aki egy óvatlan pillanatban elkapta hátulról és minden erejével lefelé húzta a felsõ testét. Alia hirtelen mozdulattal fejbe rúgta a két másik merénylõt, majd a földre dobbanva megzavarta az õt lefogó katonát és a meglazult szorításnak köszönhetõen a könyökével egy végzetes csapást tudott bevinni a golyói közé. - Hát illik ilyet csinálni egy nõvel?! – kérdezte felháborodottan és megindult Evans felé, aki valószínûleg nem tudta az összecsapás kimenetelét. - Elintéztétek? – szólalt meg, amikor Alia közel ért az ajtóhoz. - Három a földön – érkezett a nõ válasza, mire Evans rögtön le tudta vonni a konzekvenciákat, és elõkapta a sugárvetõjét, amit remegõ kézzel tartott a közeledõ vörös hajú lányra. - T…te boszorkány! - Kedves. Evans, ugye nem szeretnéd, ha veled is le kéne játszanom ezt a kört? – kérdezte a lány némileg unottan. - Hhhhh – csupán artikulálatlan hangok tudták elhagyni a férfi száját és a keze még jobban remegni kezdett, ahogy Alia lassan közelebb lépdelt felé. - Nos? A te döntésed… - Nnnn – úgy tûnik mondani akart valamit, de nem igazán jött össze neki. – Nem kaptok el élve! Azzal a saját állához raktak a lézerpisztolyt, de még mindig habozott meghúzni a ravaszt. Alia érezte, hogy gyorsan közbe kell lépnie, mielõtt megöli magát. Ha már akaratlanul is belekerült a politikai játszmákba, nem szerette volna, ha miatta hal meg bárki is. - Leteszed a fegyvert, most – használta az Erõt. Alapvetõen nem szerette ha másokat kellett befolyásolni, mert ez elvette az emberek szabad akaratát és döntési lehetõségét, de jelen helyzetben szükségesnek tûnt. Evans megbabonázva bámult maga elé. - Leteszem a fegyvert, most – ismételte el lassan és a föld felé engedte a fegyver csövét. Alia lassan közel lépett, kivette a kezébõl, és mögé lépve egy nagyot sózott a tarkójára. - Most pihenj kicsit, amíg visszajövök.
|
|
|
Serenno
Jun 11, 2012 11:34:18 GMT 1
Post by Enz on Jun 11, 2012 11:34:18 GMT 1
Aliát odakint már felbolydult terem várta. A mulatozásnak vége szakadt és a helyét sietõsen futkározó és csoportba gyûlõ emberek vették át. Különösen a nõk tûntek ijedtnek. Alia a szemével a marsallt kereste, és végül az asztalnál ülve találta meg, ahol nyugodtan ült. Sietõs léptekkel elindult felé, ám hirtelen két katona állta az útját. - Nem mehet tovább! - lökte hátra az egyikük R91-es sugárvetõjével. - Ma már elég embert vertem el, de szívesen növelem a számot eggyel - felelte Alia fenyegetõzve. A katona láthatóan meglepõdött a válaszon. - Engedjék tovább! - szólt hátulról a marsall hangja, mire a két katona azonnal félreállt. - Mi folyik itt, marsall? - sietett oda Alia az ücsörgõ vezetõk csoportjához. - Coup d'état - felelte Keller. - Államcsíny. - Kik? Miért? Hogy? - Alia meglepettnek tûnt a hírek hallatán. Õt egy mulatságra hívták meg, nem harcolni. Bár utóbbi határozottan érdekesebb programnak tûnt. - A puccsisták, akik már szervezkednek egy ideje. Nem volt más dolgom, mint kicsalni õket - mosolygott kajánul a marsall. Alia már kezdte érteni: Keller önmagát használta csaliként. És õt is belekeverte ebbe az egészbe, amibõl ki akart maradni. - Legalább háromszáz ellenséges katona közeledik az épület felé - jelentette az egyik katona, aki a kommnál ült. - Ezen kívül a Flottaparancsnokság, a Fõparancsnokság, az 1. hadsereg parancsnoksága, a Belügyminisztérium, a Rendõrség központja és a Médianegyed is ostrom alatt áll. - Remek - biccentett elégedetten Keller. - Alia kisasszony, azt hiszem itt az ideje, hogy maga is harcba szálljon. - Még mit nem! - vágta rá azonnal a lány durván. Semmi kedve nem volt ahhoz, hogy ilyen csúnyán átverjék. Keller azonban csak csendesen elõhúzta a lány fénykardját és az asztalra tette. - Akkor maradjon itt - vonta meg a vállát egykedvûen. - De ha meggondolja magát...
Az épület felé haladó csapatot Anton Ferner százados vezette. Bár tudta, hogy ezzel az akcióval mindenféle tervtõl eltérnek és sikertelenség esetén az egész puccs bukását kockáztatják, de a lehetséges nyereség megérte az áldozatot. Úgy tudta a bálnak otthont adó épületet Witte parancsnok védte. Most majd kiderül, milyen képességei is vannak... A katonák szabályos rendben futottak végig a sötét és üres utcákon a volt nemesi palota felé. Ferner intett a többieknek, hogy álljanak meg, és kikémlelt a sarok mögül. Odakint nem voltak õrök: vagy szétszéledtek vagy bemenekültek az épületbe. - Ne feledjétek, a fõ cél likvidálni Keller marsallt! - szólt hátra a katonáknak. - Senki se felejtse ezt el! - Van valami hír Evans egységérõl? - fordult a helyetteséhez. Õ azonban a fejét rázta. Hát akkor vagy lebuktak vagy inukba szállt a bátorság. - Mozgás! - adta ki a parancsot, és a katonák futva indultak el az épület felé. Ferner lövésre készen lépett ki a sarok mögül.
Ebben a pillanatban vakító fény árasztotta el õket, ahogy az erkélyeken elrejtett reflektorok mûködésbe léptek. Ferner katonái megtorpantak. Az ajtó kinyílt és katonák rohantak ki rajta, és a bokrok mögött rejtõzõk is felegyenesedtek. - Keller számított ránk - nyögött idegesen Ferner. Valójában több száz katona rejtõzött el az épületben. Egy másodperccel késõbb már ki is tört a tûzharc és egyértelmûen a támadók voltak rosszabb helyzetben, hiszen õket nyílt terepen érte a tûz. - Százados! - kiáltott fel az egyik katonája. - Nincs mit tenni... visszavonulás! A támadók hátat fordítva futni kezdtek, ám az egyik keresztutcából egy szakasznyi katona rohant elõ, útjukat állva. Futás közben tüzelve egyszerûen keresztülgázoltak rajtuk a támadók és futva siettek a belváros felé. Keller az ablakból élvezte a látványosságot. Witte parancsnok kommon keresztüli jelentése zavarta csak meg. - Az ellenség menekül. Engedélyt kérek az üldözésre! - mivel a parancsnok igencsak heves ember volt, Keller nem akarta megfosztani a lehetõségtõl. - Az engedélyt megadom. A csata itt már eldõlt, a kérdés csak az volt, hogy a többi helyen hogyan alakul az ütközet. Illetve, hogy Grenhil tábornok, a fõvárosi védelem parancsnoka végül ki mellett dönt. Igen, ez volt a leglényegesebb. A szobába Alia sétált be, és az ablak felé vette õ is az irányt, majd kinézett és bámulta a város villogó fényeit. - Gyönyörû, nemde? - kérdezte tõle Keller nem sokkal késõbb. - Éppen, mint kegyed. - Hm? - Alia meglepõdött. Részben azért, mert még nem igazán bókolt senki, részben pedig a bizarr hasonlaton. Olyan lenne, mint a lézerfegyverek fénye? Igaz, lobbanékony volt, amiért gyakran meg is feddték a mesterek, de erre még sosem gondolt. - Izé... köszönöm... - Pedig ez az igazság - mosolygott maga elé Keller.
Grenhil tábornok tanácstalanul feszengett a helyén. A puccsisták azt mondták, elõre közlik vele a támadás idejét, legalább két héttel korábban. Ezzel szemben most hirtelen kitör a ribillió, ráadásul az õ csapatainak egy része lázad fel. Ez akaratlanul is gyanúba keveri majd õt. Valószínûleg egy magánakció lehet, de abból is meggondolatlanabb fajta, valószínûleg a fiatal tisztek részérõl. Ha most õk elbuknak, az egész puccsnak annyi, vagy legalábbis jó ideig nem lesz más lehetõség. Ha pedig nyernek, akkor bele sem mert gondolni, hogy mi lesz itt. Mivel a puccs egyik vezetõje sem volt itt, valakire szükség volt, aki az élükre áll és átveszi az irányítást, amíg megkezdõdnek a tárgyalások a Keller-adminisztárcióval. Hiszen hiába esik fogságba a marsall, a hozzá hû csapatok nagy többségben vannak és így is elsöpörhetik az új kormányt. Grenhil magához intett az egyik tisztet és valamit súgott a fülébe, majd intett neki. A vendégek idõközben kezdtek megnyugodni, ám hamarosan újra felkavarták a kedélyeiket, amikor fegyveresek rontottak be a bálterembe. A nõk sikítozni kezdtek, a katonák pedig készen álltak arra, hogy akár ököllel is, de védjék magukat. Grenhil tábornok felállt a székébõl és megköszörülte a torkát. - Figyelmet kérek a tábornok úrnak! - kiáltotta az egyik katona, majd a rend kedvéért a levegõbe lõtt. A tömeg morajlása azonnal elhallgatott. - Õrizzék meg a nyugalmukat! - szólalt meg Grenhil. - Idõlegesen átveszem az irányítást Keller marsalltól. - a tömeg azonnal felhördült, de újabb lövés dörrent. - Serenno és a lakosai érdekében. Önök egyelõre házi õrizetbe kerülnek, amíg megkezdõdik a tárgyalás a lázadókkal. Bízom az együttmûködésükben. - A lázadókkal? - kiáltotta valaki a tömegbõl. - Garantálom, hogy nem esik bántódásuk.
Grenhil néhány katonával jelent meg annak a szobának az ajtajában, ahol Keller és Alia tartózkodott. A marsall hátra sem fordult, miközben megszólalt. - Látom döntött, tábornok. - Így van. Döntöttem, Serenno mellett. Nincs más módja, hogy maguk egy tárgyalóasztalhoz üljenek az ellenzékkel. - Tárgyalni? - Tárgyalni. Most pedig fáradjanak velünk, házi õrizetbe helyezem magukat ideiglenesen. Alia a fénykardjáért nyúlt, Keller azonban leintett és elindult az ajtó felé. A lány rövid habozás után követte a példáját. Grenhil legbelül megkönnyebbült a döntésükön.
|
|
|
Serenno
Jul 31, 2012 19:11:15 GMT 1
Post by Lord Brodrig on Jul 31, 2012 19:11:15 GMT 1
A Kodir sikló komótosan ereszkedett a leszállóplatformra. A Harmadik Birodalom felségjeleit viselő űrkomp két Victory csillagrombolóval érkezett, a csillagcirkálókat azonban a rendszer szélén hagyta, jelezve a Harmadik Birodalom békés szándékait.
A lejáró ráéreszkedett az acélpadlóra.
Egyszerű kezeslábasba öltözött nő lépett ki a hajóból. Nem volt túl bájos, sem különösebben szép, de még feltűnően karcsú sem. A szájüregét és orrát eltakaró légzőmaszk lorrdi származására utalt, nem beszélve feltűnő magasságáról. Egyetlen kísérőt hozott magával.
A barnabőrű férfi feszes, fekete kyrtegyenruhát viselt. Ez az anyag rendkívül finom és könnyen beszerezhető volt. Bal felkarján egy S betű, alatta a TF betűk díszelegtek.
- Az én nevem Kiria Darson – mondta a nő bariton hangján. – A Harmadik Birodalom külkereskedelmi megbízottja. Társam a Kereskedelmi Szövetség Véderejének hadnagya, Karsch Shorenzalt. - A bemutatott középkorú férfi biccentett.
|
|
|
Serenno
Jul 31, 2012 20:59:03 GMT 1
Post by Enz on Jul 31, 2012 20:59:03 GMT 1
Dwight Grenhil mindössze két napja foglalta el az elnöki irodát ideiglenes, de máris szembesült a puccsal járó számos problémával, amelyek bármely pillanatban az összeomlással fenyegettek. A hívásra csak pár magas rangú tiszt reagált: August Tullius tábornok, az Klihni Katonai Körzet (KKK) parancsnoka, Constantine Chase tábornok, a novaci erõk parancsnoka, Kier Mahsa rendõrtábornok, a rendfenntartók parancsnoka, Chester Abren tábornok, a katonai hírszerzés feje. Õk képezték most ténylegesen a Serennói Nemzeti Védelmi Juntát. A Junta életrehívója, John Keller marsall, jobbkeze, Sam Goodner tábornok, Regin Wash dandártábornok, Alon Ta'em admirális és Dash Gilder tábornok házi õrizetben voltak, míg a különleges erõk és a tartalékosok parancsnoka, Owen Writte parancsnok sikeresen elmenekült. A puccshoz hû tisztek az elnöki irodába hozatott hatalmas asztal körül gyülekeztek. Mivel a létszámuk kevés volt minden pozíció betöltéséhez, több új emberrel kiegészítették õket: Anton Ferner százados lett a különleges erõk ideiglenes feje, Evans hadnagy a sajtófelelõs, Gordon Zaine ezredes a tartalékos erõk vezetõje, Motoko Kusanagi õrnagy a puccsista vezetõség ügynökének szerepét kapta, a korábban pedig külön akcióval próbálkozó Daniel Miran kapitány lett a flotta vezetõje. Elég vegyes társaság, gondolta Grenhil, aki sietve magához ragadta a puccs vezetését, bár nem értett egyet vele - de hát ha nincs aki vezesse õket, akkor vajon mibe torkollna végül az egész? - Egyedül a fõváros és Chase, valamint Tullius tábornokok egységei hûségesek hozzánk egyértelmûen. Egy kis mag, fõleg Tainer tábornok körül, nyíltan ellenünk tör - sorolta a tényeket Zaine ezredes apró noteszébe bele-belepillantgatva. - A legtöbben azonban ingadoznak. Ha megmutatjuk, hogy elég erõsek vagyunk, hogy kormányozzunk, akkor mellénk állnak. - Nem akarok egy újabb juntát életre hívni - szólalt meg Grenhil tábornok szokott nyugodt, erõt sugárzó hangján. - Nem ezért vettük át a hatalmat. - Természetesen - bólintott Zaine, aztán hozzálátott, hogy kifejtse jobban az álláspontját. - Azonban tábornok hadd jegyezzem meg, hogy egy erõs hatalomra van szükség, egy jelentõs erõközpontra, hogy a demokratikus átmentet végrehajtsuk. - Jogos, ezredes - ismerte el Grenhil. - Azonban nem akarok mindezek mellé egy nyílt polgárháborút. Elég testvéri folyt már ezen a bolygón. - Ha kiegyezünk a lázad... - Tullius megakadt a beszédben egy pillanatra, majd javította magát a megfelelõ kifejezésre. - a politikailag másvéleményûekkel, akkor Tainer hússzor ennyi tankkal sem tud nekünk ártani. Én a magam részérõl nem bánom, ha még egy kevés vér folyik. - Inkább kerüljük el - vetett ellen szelíd hangon Grenhil, majd oda fordult, ahol Ferner és Abren ültek. - Jól tudom, hogy az ellenséges érzelmû tábornokok Jaénben gyûltek össze? - Ez a helyzet. Valamiféle ellenjunta alakításán dolgoznak éppen, ha információim nem csalnak - néztem meg adatait Abren, majd kaján mosoly ült ki az arcára. - Persze nem tévednek. Akár még azt is meg tudnám mondani, Tainer mit reggelizett és milyen alsógatya van rajta. - Remek munka, tábornok. Nagy nyereség Ön az ügyünknek - biccentett felé elismerõen Grenhil. - Ferner: végre tudnak hajtani valami olyan akciót, ami egy idõre kikapcsolja õket, mint zavaró faktort? A megöletésüket inkább kerüljük, csak magunknak csinálunk vele problémát. - Gond nélkül meg tudjuk bénítani a kommunikációjukat - vágta rá Ferner százados lelkesen. - Sõt, akár még azt a hájpacni Tainert is el tudjuk rabolni. - Jó ötlet, tegyenek meg mindent az ügy érdekében - értett egyet Grenhil tábornok. - Amíg fogoly, addig nem tud szervezkedni ellenünk, az ellenséges hatalmi tömb egy vezetõ nélkül meg felbomlik. - Uram! - lépett be egy tiszt jelentésre sürgõs ügyben. - A Harmadik Birodalom két csillagrombolója belépett a fõ rendszerünkbe! - Remek - jegyezte meg epésen Grenhil. - Ezek is a legjobb idõben jönnek tárgyalni. Félõ a beavatkozásuk? A tábornok teljesen hátrafordult. Az asztala mögött, egy sötét résznél egy alak állt, kényelmesen a falnak dõlve. Lassan egyenesbe hozta magát és elõrébb lépett, így már látni lehetett, hogy a szobában egyedül õ visel civil ruhát. - Nem túlságosan. Megvannak a maguk problémáik - közölte unott hangon, majd némileg nagyobb érdeklõdéssel hozzátette. - Azonban ez a tárgyalás fontos a számunkra. A régóta dédelgetett integrációs terveink számára. - Természetesen megértem. De ideiglenes kormányfõként nem tárgyalhatok ilyen kérdésben. Majd az elsõ szabadon választott kormány... - Grenhil - mondta ki a nevét a diplomata, mire a tábornok azonnal elhallgatott. Bár nem látszott rajta, szavaiból csak úgy áradt a düh. - Eddig két rendszert mozdítottunk el a helyérõl, mert nem volt alkalmas a terveink végrehajtására. Ne akarja, hogy magáé legyen a harmadik. - Hogy érti ezt? - a tábornok igencsak meglepõdöttnek tûnt. - Hiszen Kellert... - Azt hiszi, olyan különlegeset tett? Hogy ha maga nincs, akkor most még mindig a beképzelt, uborkafára kapaszkodott ezredesünk ülne itt? Ha maga nem lép, találtunk volna mást, igaz Tullius tábornok? - húzódott mosolyra a szája, miközben a nevezett illetõ felé fordult. - És ne higgye Grenhil, hogy nem találunk maga helyett mást erre a feladatra. A nemesi beltenyészet leszerepelt, a hadsereg rugalmatlan, kevéssé kreatív. Ideje ennek a demokrácia dolognak is egy esélyt adni. De hogy ki lesz a demokrata hõs, azt mi döntjük el. Világos? Grenhil és az asztalnál ülõk válaszolni sem tudtak erre semmit. Csupán a hírszerzés fejének keze indult el a sugárvetõje irányába, ám Grenhil egy kézmozdulattal leállította. Ha agyonlövetnek minden diplomatát, ez a bolygó a legnagyobb fegyverét veszíti el és ezzel együtt a függetlenségét is. Majd a demokrácia véget vet a háttérben folytatott kis technokráciájuknak. - Fogadjuk a követeket - szólalt meg végül Grenhil. - Remélem számíthatunk a diplomaták segítségére. - Bármikor.
A kis delegációra hasonló méretû fogadóbizottság jutott: egy szakasznyi díszõrség, amelynek két hasonló hosszúságú sora végén két férfi: egy húszas éveiben járó katonatiszt és egy negyvenes éveiben járó kimért diplomata állt. A katona a hadseregben szokásos sötétzöld felsõrészt és fehér nadrágot viselte, nyakában a ruhába tûrt fehér sál volt - minden az elõírások szerint. - Balfur Dyarron, szolgálatára hölgyem - közölte a tõle elvárható stílusban a fekete hajú diplomata és enyhén biccentett felé. Most a katonán volt a sor. - Soun Soulszzcuaritter fõhadnagy - hadarta a maga megdöbbentõen hosszú nevét a férfi, miközben katonás vigyázzállásban állt. Akárcsak egy díszszemlén. - Kérem kövessenek minket, a szállásukra kísérjük Önöket - mutatott féloldalasan a diplomata az egyik folyosó felé. A vendégek nem ellenkeztek, így hát a kis csapat négy katona kíséretében elindult elõre. Útjuk a fõbejárat helyett egy másik kijárat felé tartott, amihez végül egy pár perces séta után jutottak el. Odakint a vendégekre váró kocsi elõtt és mögött egy-egy katonai sikló állt, tele fegyveresekkel. - Börtönbe visznek minket vagy a szállásunkra? - tudakolta látszólag semleges hangon Kiria Darson. - Az Önök biztonsága érdekében történik minden - közölte hivatalos hangon Soulszzcuaritter fõhadnagy. Miután mind a négyen beszálltak, a jármûvek felszálltak és elindultak kifelé az ûrkikötõ területérõl a Majestic Hotel felé, ahol a küldötteket kívánták elszállásolni. Az utcák durván kihalt képet mutattak, csak itt-ott tûnt fel egy-egy sietõsen sétáló ember. A bortok redõnyei leengedve, a kocsmák zárva, a fõbb csomópontokon siklók, repluzoros tankok és több szakasznyi katona, állandó õrjáratok az utcákon. Aki egy kicsit is értett az ilyen dolgokhoz, tudhatta, hogy valami komoly gond van.
- Remélem tetszik Önöknek a hely - mosolygott hízelgõen a hotelboy, hogy egy kicsivel több borravalót kapjon, ám a fõhadnagy sietve elküldte vissza dolgozni. - Kérem, érezzék otthon magukat. A tárgyalásokra hamarosan sor kerül. Addig is nyugodtan vegyenek igénybe minden szolgáltatást, a költségeket a Serennói Köztársaság állja - közölte a diplomata. - Továbbra a személyes védelmük érdekében itt hagyok egy egységet a hotelben. Nem fogják Önöket zavarni. Viszont látásra! A fogadóbizottság elég hamar elhagyta a szállót, mielõtt még a vendégek kényelmetlen kérdéseket tesznek fel. Természetesen a juntának kisebb baja is nagyobb volt a küldötteknél, így a hamarosan sorra kerülõ tárgyalások legalább egy-két hét távlatában voltak és akkor is csak azért, hogy a követeket ne sértsék meg - Grenhil eltökélt volt abban, hogy a tényleges szerzõdést már egy demokratikusan választott államfõ írja alá.
|
|
|
Serenno
Jul 31, 2012 21:51:51 GMT 1
Post by Lord Brodrig on Jul 31, 2012 21:51:51 GMT 1
Darson az ablak elé lépett, és kitekintett a bolygóra.
- Elég nagy katyvasz van itt – jegyezte meg. – Valami azt súgja, amíg nem rendezik az ügyeiket, addig ebben a hotelban kell rostokolnunk.
Az egyenruhás férfi a bal karjához kapott, és feltépte a TF jelzésű fehér rangjelzést. Az anyag kifordult, és elég hosszú lett ahhoz, hogy Karsch Shorenzalt a karja köré tekerhesse a vörös alapú jelvényt. Mostmár csupán egy duplavillámot formázó SS jel tündökölt a karján.
Kiria szembefordult vele, és hivatalosabb hangnemet ütött meg. - Mi a fene folyik itt?
Az SS Felvezér megvonta a vállát.
- Tudtunk szerint heves politikai csatározások.
- Igen „hevesek” lehetnek – mutatott Darson megbízott a kint masírozó fegyveres alakulat felé. – Én csak nem szeretném, ha itthagynának minket ebben a kalitkában addig, amíg el nem száradunk.
- Nincs oka aggodalomra, asszonyom – szögezte le Shorenzalt.
- A Harmadik Birodalomnak nem jelentünk semmit, és az állam nem veszít semmit, ha minket itt elveszejtenek. És maga sem. De én igen! – a nő bosszúsan biggyesztette le az ajkait. – Emiatt a kis szabadság miatt lemaradok a coruscanti Mordiemort koncertről. Nem beszélve a…
- Asszonyom – vágott közbe a Felvezér. – Én nem a pszihológusa vagyok.
- Én csak nem akarok úgy viselkedni magával, mint valami szolgával.
Shorenzalt közelebb lépett a nőhöz, és mélyen a szemébe nézett.
- És ne beszéljen állandóan úgy, mint egy vészmadár. Magát keményebb fából faragták.
Darson ismét az ablak felé fordult.
Az SS a füléhez kapott, majd továbbította az információkat.
- Az alakulatunk elhagyta a rendszert. A Főparancsnokság nem kíván kellemetlen félreértésekbe bocsátkozni a Köztársaság kormányával.
- Ilyen ingoványos időben nem is ajánlatos – hagyta rá Kiria. A nő továbbra is a mélyben tevékenykedő harcosokat tanulmányozta. Rengeteg helyen megfordult már, de úgy érezte, kezd kiöregedni a munkájából. És ebben a galaxisban kereskedni korántsem volt gyerekmese. Kiria szeretett úgy gondolni magára, mint hivatásos csempészre, aki legálisan végzi a munkáját. Irónikus. Alig várta, hogy történjen valami. Nem állt szándékában az unalomtól elhalálozni.
|
|