A vörös köd, ami gyilkosan kavargó gyűlölethullámként átszőtte a bolygó teljes felszínét és levegőjét, most szemmel látható módon szabályosan vibrálni kezdett, mint egy kitörőfélben levő energiatömeg, ami felkészült, hogy mindent elemésszen. Ez volt Dathomir reakciója a behatoló személyére. A bolygó tomboló erőnexusa felismerte őt, beazonosította őt, és megtámadta őt – nem ember alkotta fegyverek és boszorkánymágia által, hanem az Erőn belül, mintegy terjedésnek indult kór, ami felszívódik a betolakodó sejtjeibe, és megfertőzi, összeaszalja, végül pedig elrothasztja a testét, mint egy éretlen gyümölcsöt.
Csakhogy az idegen nem csak testből állt. A szellem, az értelem sokkal erősebb volt bármilyen fizikai hordozónál. A szellem volt az, ami életben tartotta őt, amikor a testét felemésztette a sötét oldal nyersenergiája az Endornál, s szelleme költözött bele a Jaina Solo méhében vergődő gyermekbe, hogy kitörölhesse a csecsemő személyiségét, majd kénye-kedve szerint átalakíthassa a baba testét a saját genetikai mintájára. Ez a szellem, ami parazitaként belekapaszkodott az egyetlen ártatlan teremtménybe, akit talált, majd hónapokon át etettette magát az anyja által, az anyja testének tartalékait szívta, az anyja midi-chlorianjait zabálta fel, majd végül megszületett és kibújt a világba. Mint egy páncélját vesztett, nyálkás cabba rák, közszemlére téve igazi valóját.
Ez a teremtmény, ez a férfi, aki Sordisnak nevezte magát, most a Dathomir talaján, fölébe hajló tüskefák árnyékában lépkedett, jogarszerű sétapálcáját lóbálva maga előtt, hetyke könnyedséggel utasítva vissza minden ármányt, minden támadást, amit a bolygó ellene intézett. Alkalomhoz illően sötétvörös alapon fekete rúnákkal átszőtt tunikát viselt vékony félköpennyel, ami fél válláról lelógva a léptei nyomán fodrozódott az erőszakos szélben.
Sordis magában hálát adott Maliain emlékének. Az örök nyugalomra tért éjnővér valaha nagy hatalommal rendelkezett, az ereje a fiatal Sordis és Wenthar testvérpároséhoz volt csak mérhető. A fivérek megosztoztak Maliain testén, aki cserébe segített a küldetésük végrehajtásában, ami a Dathomirra szólította őket. Azóta Sordis sokszor visszatért Maliainhoz, és megtanulta tőle, hogy hogyan zabolázza meg erőszakkal a bolygó erejét, ami valamiért igen nagy ellenszenvvel viseltetett Sordis iránt, leginkább az újjászületése után. Maliain halála – ami közvetetten Wenthar halálát is okozta, mert Sordis miatta ment el a Hapesre, ahol elég nagy felfordulást okozott ahhoz, hogy senki se vegye észre a végső döfésre készülő Carl fiút – még érződött a távolban, és Sordis e visszhang által mérte be az egykori éjnővér hatalmi bázisaként szolgáló szentély koordinátáit.
A Renegát alakja hirtelen elmosódott, majd fekete gőzzé alakult át, mintha kitörölte volna magát az éterből, és áttért volna a túlvilági teremtmények birodalmába. Az anyagtalan pászmanyúlványok természetellenesen felgyorsultak, hamarosan sebesebben haladtak a szélnél. A növény- és állatvilág, agyarformájú fák és hatméteres magasságú rankorok, amelyek mellett elhaladt, elfeketedtek és elszáradtak és meghaltak, ahogy a puszta jelenlétével kiszipolyozta belőlük az életet. Így már szempillantás alatt eljutott a céljához.
Helyi szolgálója már eligazította a követőit, akik már a tátongó szájú vöröskő épületnél várták. Sordis leereszkedett eléjük és visszaalakult halandó formájába, már ha ez a fogalom értelmezhető volt a személyével kapcsolatban. A Maliain klánjából hátramaradt éjnővérek élén egy megszürkült hajú és szakállú félmeztelen ember férfi fogadta őt, aki fél térdre ereszkedett Sötét Nagyura előtt, mellkasán büszkén viselve az általa belevágott, leegyszerűsített, de annál szembetűnőbb Renegát szimbólumot.
– Lord Malicos – szólította meg őt Sordis Nagyúr, mire a férfi, az egykori bukott Jedi, akit Dathomir megrontott és átformált, felnézett. – Minden készen áll a rituáléra?
– Igen, Sötét Nagyúr – emelkedett fel Malicos. – A szentély készen áll, a tranzisztorod pedig napokkal ezelőtt megérkezett, az előszertartásokat már elvégeztük. Csupán az utolsó fázis van hátra.
– Akkor hát be is mehetünk istent játszani, nemde? – Sordis tett egy kézmozdulatot a szentély irányába, mire Malicos és az éjnővérek megfordultak, és Urukkal a nyomukban besiettek a zöldes energiapászmáktól lumineszkáló csarnokba.
Odabent egész város terült el – zöld vizű, mérgezően füstölgő medencék és tavak, kupolás és toronyszerű lakóépületek százai, ha nem ezrei foglalták el a gigantikus barlangcsarnokot. Még Sordis ápolt bőre is felbizsergett az itt jelenlevő végzetes energiahalmaztól. Az ekkora mértékű hatalomnak, ami csak a sajátjával vetekedhetett, megvoltak a maga hátrányai, gondolta, és belenyúlt tunikája egyik gyűrődésébe, majd apró kapszulát húzott elő, amit szétmorzsolt az ujjai között. Az így keletkezett port az orra alá dörgölve felszippantotta, majd kellemetlenül fintorgott a fizikai utóhatásoktól. De az Erő mardosó erőszakossága máris eltompult benne, így Sordis elégedetten indult tovább a kőoltár felé.
Az asztal körül ott állt a tucatnyi életben maradt éjnővér, tőlük valamivel lemaradva a megfigyelőként jelenlevő Malicos. Sordis az oltár mögé lépett, amin természetellenes pózba csavarodva egy ritka, vörös bőrű alfajhoz tartozó twi’lek tetem feküdt. Ennél – és nyilvánvaló élettelenségénél – sokkal szembetűnőbb volt a testen végigkígyózó fekete rituális tetoválások pókhálója. Sordis letette a pálcáját, és lehúzta az egyik kesztyűt a kezéről. Végigsimított a meztelen twi’lek nő testén, érintve a gömbölyded melleket és a felfelé meredő bimbókat.
Ezek... a Sötétség csöcsei. Megehetné őket – futott át az agyán. De szüksége volt a káoszlények eme önjelölt bajnokára, hogy olyan feladatokra küldhesse, amelyeket csak ő, ez a féleszű, de semmiképpen sem gyenge Krayt által speciálisan kiképzett harcos végezhetett el.
A Renegát felnézett, ahogy egy újabb közeledő alak jelent meg az árnyékból. Keskeny derekú, vékony teremtés volt, fekete, az életben maradása érdekében kibernetikus beültetésekkel felerősített egyenruhában, jellegzetes, halálfejes tányérsapkában, egyik szemét fekete fedő takarta. Sötét bőrét pókhálószerű, bíborvörös csíkok szabdalták szilánkokra, mintha a nőt úgy rakták volna össze a héja mögött rejtőző gyilkosvörös energiatömegből. Az entitás, akit egykor Blava parancsnokként ismertek az első rendiek, most eljött, hogy a legnagyobb hatalmú erőhasználóját szolgálhassa a galaxisnak – az egyetlen hozzá mérhető alakot, aki képes volt neki megmutatni, hogyan kontrollálhatja és zárhatja el hirtelen jött hatalmát, az őt előbb szétszaggató, majd újra összerakó, fizikai formájukban kiszabadult sötét erőenergiákat.
És hogyan használja fel ezt a hatalmas sötét erőt Darth Talon feltámasztásához.
Sordis Nagyúr az oltár fölé magasodva széttárta a karjait, majd lehunyta a szemét. A körülálló éjnővérek az ég felé emelték a kezüket, és ősi szólamokkal átfont kántálásba kezdtek.
–
Dathomir, Dathomir mindenki felett – énekelték, s a zene zöldes energiapászmák formájában hagyta el a szájukat, felszállva a levegőbe, hogy aztán az isteneknek áldozva eltűnjön, mintha ott sem lett volna. –
Gyertek hozzánk, Dathomir szentjei! Gyertek hozzánk, adjátok az erőtöket nekünk! Fogadjátok a szívünket, fogadjatok minket! Gyertek, Dathomir istenei, gyertek, Dathomir…A közelükben fodrozódó nagy kiterjedésű zöld tó felszíne derengeni kezdett. Aztán bugyogó formák képződtek a felszínén, mintha felforrt volna. A víz kiemelkedett a medréből, de mire a levegőbe ért már anyagtalan, zöld füstpászma volt csupán. Sordis behatolt az éjnővérek és a Blava parancsnokból képződött entitás elméjébe – ez utóbbi esetében elmének nem egészen nevezhető energiaközpontjába –, és egy határozott fogással rájuk markolt, hogy kontrollálhassa őket. Éktelen, szinte elképzelhetetlen hatalmat érzett. A Sötét Nagyúr orrlyukai kitágultak, ahogy elszipolyozta tőlük ezeket az energiákat. Hirtelen összecsapta a tenyerét, mire a kezében a gondolatbombára emlékeztető, fekete energiaörvény képződött – és az oltár mellett állók, beleértve a kőlapon fekvő holttestet a levegőbe emelkedtek.
Lassan forogni kezdtek körbe, miközben a Sordis kezében levő fekete energiagömb összeért a medencékből és az éjnővérekből szivárgó zöldes kavargással, valamint a Blava-entitásból kiszabaduló bíborvörös sötét erővel. A leghatalmasabb éjnővér mágia volt ez, egy olyan legendás rituálé, amit eddig még senkinek, még a legerősebb éjnővér anyáknak sem sikerült túlélniük. Sordis azonban nem volt már halandó teremtmény. Csak tompán, távoli suttogásként érzékelte a környezetét, elméje már egy volt a Sötét Oldallal. Érezte, hogy segítői azonnal meghalnának, ha ő nem fókuszálná egy pontba, jelen esetben a saját testébe az összeadott erejüket. Dathomir sugárzása még inkább felerősítette a hatalmukat, ahogy Darth Talon, eme ismeretlen harcos teteme körül forogtak.
Sordis szinte öntudatlanul nyújtotta a karjait a kör közepe felé. Ujjait lilás villámok hagyták el, és belecsapódtak a twi’lek testébe. Ahogy a végtelen, felfoghatatlan erőhullám áthaladt rajta, megérezte, hogy kudarc esetén nem pusztán csak elpusztul a teste, amit pótolhat majd, hanem a tudata, csakúgy, mint az ősi gondolatbomba esetén, a két világ közti csapdába kerül, ahol örök idők szenvedése vár majd rá. Sordis erre csak elmosolyodott magában – az Erő figyelmeztetni akarta, hogy amit tesz, az nem csak természetellenes. Hogy ennek még következményei lesznek. A Sötét Nagyúr azonban úgy okoskodott, hogy ő majd ezeket a következményeket is elszívja, ha jönnek.
A villámok csontig átjárták Darth Talon testét, átvilágítva a bőrét, láthatóvá téve a szkeletonját. Az éjnővérek valamelyike felkiáltott. Sordis fenntartotta a rituálét, agyát égő, tüzes késként ostromolták a neki ellenállni akaró energiák, ezek a túlvilági hatalmak, akik örök szenvedésről és szörnyű büntetésekről suttogtak a fülébe. Sordis csak nevetett és nevetett, miközben ujjaiból újabb és újabb folytonos villámok rázták meg Talon testét, ami nem szenesedett el, nem gyúlt meg, nem aszott össze, hanem inkább élénkebb színbe váltott, kivirult, és halványan lumineszkálni kezdett, mint egy túlvilági erőszellem.
Miközben a tetem visszaereszkedett a kőoltárra, Sordis, az éjnővérek és az erőentitás lelassították a körforgásukat, és egyenként, a kapcsolatot megszakítva leszálltak a földre. Ahogy az összeköttetésben álló elméjük közötti fonalak elszakadtak, néhányan felsikoltottak a fájdalomtól, mások kimerülten, végelgyengüléssel hulltak a porba. Sordis a botjához kapott, hogy megtámaszkodjon rajta. Talán úgy tudta volna leginkább leírni az érzést, hogy a koaxiumgázról való lejövés vagy maga az újraszületés sem volt annyira kényelmetlen, mint az a hányinger, ami most elfogta.
Ennek ellenére felegyenesedett, és egyik ujjával a twi’lek homloka közepére bökött... -
Kelj fel, káosz gyermeke! - ...mire Darth Talon szemei felpattantak – láthatóvá téve a tűzvörös íriszeket –, majd néhány pillanat után egy fekete tetoválásokkal körbevarrt kéz lőtt ki, megragadva a hozzá legközelebb állót, történetesen Lord Malicos állát, és közelebb húzta magához a férfit. Malicos tágra nyílt szemekkel nézett szembe az arcán az izzó gyűlölet szótári meghatározását viselő Darth Talonnal, a Sith harcossal, akit a Káosz valamikor a legígéretesebb végrehajtójának tartott.
Talon ujjai belemélyedtek Malicos bőrébe, vért fakasztottak. Aztán az acélos szorítás megszűnt. Talon lassan felült, mire az éjnővérek elhátráltak tőle. A Sötét Nagyúr szinte hitetlenkedve, de elégedett képpel sétált be a feltámasztott Sith nő látóterébe. Talon szemei rávillantak.
– Sordis… – búgta, s még a hangját aláfestő, kissé gépies altónus is hallatszott, ami félelmetessé tette a beszédét.
Elfordult, és maga elé emelte a kezeit, mintha maga sem hinne a saját létezésében. Megmozgatta, felhúzta a lábait, majd oldalra fordulva felült, és a kőoltárra támaszkodva álló helyzetbe nyomta magát. Lépései bizonytalanok, botladozók voltak, de ahogy a sötét oldal ereje átvágott a lelkén, hirtelen feltöltődött energiával, és gyors ütemben előreszaladt, majd átugrotta az oltárt, egyenesen Sordis előtt landolva. Bizonytalansága teljesen eltűnt.
– Mi történt? – követelte. Emlékezett, hogy éveken át az útját kereste, a szabadságát… aztán végül úgy döntött, hogy felkeresi a legerősebb teremtményt, aki egyáltalán rivalizálhatott a régi gazdáival. És akkor… akkor… – Halott voltam – jelentette ki. – Az Időrabló…
– …meghalt, igen – vágott közbe Sordis, és elmosolyodott. – Ahogy te is.
– Te voltál az, aki visszahozott – állapította meg Talon.
– Persze hogy visszahoztalak! – csikorogta a Sötét Nagyúr villámló szemekkel. – Mit adsz nekem azért, hogy kihúztalak a halál karmai közül, Darth Talon? Miféle szolgálatot tehet nekem egy olyan bukott Sith, mint te vagy? Milyen áldozatot tudsz... felkínálni nekem?
Talon előbb elámult, aztán fél térdre ereszkedett és így válaszolt:
–
Mindenemet.