Az apró tűhajó, amiből csak egyetlen létezett a galaxisban belesuhant a Had Abaddon átláthatatlan sztratoszférájába. Az elveszet sith bolygó fekete viharfelhőkkel és fehéren cikázó, csattogó villámcsapásokkal fogadta Darth Sordis személyes tervezésű járművét. A tűhajó azonban annyira áramvonalas és annyira gyors volt, hogy mire magához vonzotta volna a fatörzs vastagságú elektromos kisüléseket, már el is kanyarodott az eredeti irányából, s a villám csak azon a helyen robbant keresztül, ahonnan már továbbzuhant.
A
Galandféreg Sordis testére méretezett, egyszemélyes pilótafülkéjében Aretha Slint kapkodva billegtette, fordította és nyomkodta a vezérlőpadokon levő különféle kapcsolókat. A tűhajó hajtóműve mellett felnyílt egy panel, és a jármű kiengedte magából a legnagyobb fémtartalmú tartozékait. Aretha így remélte még jobban lelassítani, pontosabban elterelni a villámokat, amik bármelyik pillanatban véget vethettek volna az életének.
Amikor először és utoljára járt itt, a hajót maga a Sötét Nagyúr vezette, ő viszont most csak a vakszerencsében bízhatott, hiszen bár nagyhatalmú erőhasználó volt, a Renegát egyik hadnagya s ennélfogva legtehetségesebb végrehajtója, mégsem rendelkezett Sordis félistenszerű képességeivel.
A Nagyúr bizonyára a puszta hatalmával is le tudta volna tenni a gépet.
A tűhajó megrándult, majd eszeveszetten pörögni keztett. Aretha ránézett a villogó vészjelzőkre. A stabilizátor tropára ment, ahogy vagy fél tucatnyi más automata rendszer is... pedig ahhoz képest hogy nő volt, Slint nem volt a galaxis legrosszabb pilótája.
Miközben irányíthatatlanul hasította a levegőt, és a
Galandféreg külső borítása elkezdett leválni, hogy a vihar szilánkokra őrölhesse szét a hajót, Aretha pánikszerűen kapcsolgatott és forgolódott a túlméretezett pilótaszékben. Még nem jöhetett el az ideje, hogy meghaljon... Még feladata volt, el kellet távolítania a Hit Lordokat a képből, meg kellett akadályoznia Jude Rozess ámokfutását, aki a reaktív, de ostoba döntéseivel a halálba küldi a Renegátot, mint szervezetet, s tette mindezt az újraépítés reményében... De Jude nem értette, hogy Sordis Nagyúr nem ezt akarta.
Sordis Nagyúr együtt akart pusztulni a hatalmi bázisával.
Ahogy a Sötét Nagyúr képe benyomakodott az elméjébe, Arethát megszállta valami téren és időn túli nyugalom. A harmonikus hullám átviharzott rajta, elmosta a kételyeit, megtöltötte a tagjait erővel. Eszébe villantak Sordis egykori szavai:
- A folyamatot nem lehet megállítani. Együtt kell folyni vele, csak így lehet megérteni, csak így jutsz el az utad végére. Eggyé kell válni az áramlattal, Slint. Hagyd, hogy magával sodorjon, s az Erő majd oltalmaz téged, s te leszel a vihar szeme. A jediknek hiába papoltam erről, de te sem érted, mert nem haladsz együtt az áramlatommal...Slint mintegy isteni sugallatra elengedte a tolóerő-szabályozót, és karba tett kézzel hátradőlt. Felkészült, hogy ha menekülni kell, átalakulhasson, de sejtette, hogy erre nem lesz itt szüksége. A
Galandféreg pörögve belesimult a viharba, és ide-oda lökődve száguldott a biztos becsapódás felé. Slint összehúzta magát, amennyire csak tudta, és lehunyta a szemét, hogy ráhangolódjon a forrongó bolygóra. A sötétség hajszálpontosan megmondta neki, mikor vegye át ismét a hajó irányítását.
A vezérmű felé kapott. Ahogy a tűhajó kilövellt a vihar aljából, Slint abban a szekundumban felhúzta a gép orrát. Mindössze néhány méterrel járhatott a felszín felett. Örömittasan felkiáltott, majd élesen felkacagott. Elérkezett a céljához, végre felkutathatja az igazi, egyetlen fiát, és megadhatja neki azt, ami öröksége okán járt neki... az a vén, idióta férje is hamarosan megkapja a magáét, már nem volt szüksége rá, elhagyja őt... igazi hitvese csakis a Sötét Nagyúr lehetett.
A
mag pedig itt várta, idelent, ahová közösen zárták el.
A közelben egy természetesnek tűnő toronyépület rajzolódott ki a sűrű köd mögött. Slint nagy nehézségek árán elkanyarította a tűhajót a sziklabázis irányába. Az irányítás egy részét visszakapta, és képes volt letenni a gépet néhány méterre a képződménytől.
Slint megállt a torony előtt, amin nem volt se ajtó, se ablak, se semmiféle másik bejárat egyetlen vékony szellőzőnyíláson kívül. Az arisztokrata nő vonásai megremegtek, a körvonalai elhalványultak, és Aretha Slint sötét massza formájában beszivárgott az alig látható résbe.
...
A sziklás helyiségben egy meztelen alak volt erőterektől kifeszítve – egy lehunyt szemű, fiatal férfi. Arcán jól felismerhetőek voltak a Slint vonások, de talán még a Sötét Nagyurat is bele lehetett látni, ha valaki nagyon akarta. Kivételesen jóképű volt. Barna hajából egy tincs a homlokába lógott, kezei széttárva álltak, lábait szintén szétfeszítette az erőtér. A terem sziklafalaiban vörösen izzó sith holokronok százai futottak körbe, és mindegyikükből halvány, vöröses szál kötődött a fiatalemberbe, mintegy kordában tartva és börtönmezőbe zárva veleszületett, természetes hatalmát.
A hatalmat, amitől Slint és Sordis megijedtek.
Slintnek napokba tellett, mire meggyőzte Sordist, hogy a fiút nem szabad elpusztítani. Sok nagyravágyó lázadóval ellentétben a Sötét Nagyúr sosem akart örökké élni, de kellett valaki, aki tovább vihette az örökségét, ha ő eltávozik. Sordis végül belement az ötletbe, hogy ezen az elhagyatott, elveszett világon gúzsba kössék a gyermeket és a benne szunnyadó mérhetetlen erőket. Azóta a gyermek daliás fiatalemberré nőtt – egy kissé elszomorította Slintet, hogy a fia, a kedvenc, egyetlen fia sosem lépett ki ebből a mezőből pólyáskora óta.
A nő közelebb lépett az erőtérmezőhöz. Elővett egy speciális táblapadot, és beütötte az engedélykódjait, majd a Sordisét, amit a
Fortress Sordisból végül sikerült megszereznie Jude orra elől, mialatt a Hit Lordok tárgyalkoztak. Nem mintha Jude tudott volna a fiúról. Sordis és Slint úgy határoztak, hogy mindketten megjegyzik a kód egyik felét, hogy csak közösen kutathassák fel a gyereket – Slint attól félt, hogy ha Sordis egyedül jön ide, akkor megöli. Sordis pedig attól tartott, hogy Slint, ha egyedül rendelkezik a kódokkal kiszabadítja a fiút és felhasználja ellene.
Aretha gombnyomására a fiatal férfi nyakához kapcsolt komputerátjátszó levált, és visszahúzódott a saját csatlakozójába. Annak ellenére, hogy a fogoly nem nagyon mozdult ki csecsemőkora óta, az izmait valahogy fenn kellett tartani, ahogy az elméjét is tele kellett csorgatni a galaktikus eseményekkel és más, fontosabb információkkal. Csak a harci képzések esetén engedték le az energiamezőből, de azt is csak néhány méternyire. A képzői és ellátói pedig Sordis régi harci droidjai voltak, akik most Slint úrnő jelenlétére diszkréten behúztódtak a falmélyedésekbe.
Ahogy a kábel kicsatlakozott belőle, a fiatalember szemei felpattantak. Feje ostorként csapott Slint irányába, és jóképű arca most valahogy nem kellemes, hanem vadállatias látványt nyújtott. Vicsorogva lenézett az anyjára, majd amikor felismerte, sötét szemei mögött mintha vörös lángtenger gyúlt volna.
- Helló, anyám – sziszegte ridegen. Aretha hátán végigfutott a hideg. – Eljöttél, hogy kigyönyörködhesd magad a tehetetlenségemen? Hát rajta... gyere közelebb. Nem kell félned... hisz te magad gondoskodtál arról, hogy ne érhessen ezen a helyen bántódás.
- Nem volt más vál... választásom – nyelt Aretha. – Darko, meg kell értened, hogy...
- Gyűlölöm ezt a nevet! – hasított bele Aretha tudatába a rideg hang, amitől ösztönösen elharapta a mondatot. – Tőled és attól a koszos, halandó gránitcsigától kaptam, attól a Slint majomtól, aki apámnak nevezi magát! – Az arca egy pillanatra kisimult, és hidegen elvigyorodott. – De mind tudjuk, hogy valójában honnan származom.
- Sajnos a Sötét Nagyúr nem az apád, és ennek köszönheted, hogy nem ölt meg azonnal, amikor megszülettél – vágott vissza Aretha.
- Talán igazad van... hisz milyen apa az olyan, ami el sem jön egyszer sem, hogy meglátogasson? Milyen apa az olyan, aki évtizedekig kiköti a saját gyermekét, csak mert fél az erejétől ahelyett, hogy megtanítaná kordában tartani ezt az erőt? Milyen apa az, aki legszívesebben eltaposott volna engem, mint egy férget? Az ilyen apa... gyenge. Nekem nincs gyenge apám. – Amikor az anyja nem válaszolt, érdeklődve pillantott a nő arisztokratikus vágású arcába. – Miért jöttél? Miért pont... most?
Aretha tökéletesen értette a kérdésben leledző bújtatott utalást. Darko természetesen a Sötét Nagyúr haláláról beszélt, ami lehetővé tette, hogy Aretha egyedül is eljöhessen hozzá. A kérdés magában sejtette a választ is, és mindketten pontosan tudták, hogy a nő miért van itt.
- Azért, hogy szabadon engedjelek, fiam – mondta ki mégis hangosan Aretha.
- Á, csak ezért...? Jelzem, hogy tizenkilenc évet késtél vele. Milyen hősies... – gúnyolódott vicsorogva.
- Ha azt akarod, hogy meggondoljam magam, jó úton jársz, kölyök! – forrt fel Aretha vére. – A tanítóid nem okítottak ki rá, hogy ha szövetségeseket akarsz szerezni, nem állhatsz neki fenyegetőzni velük?! Ha akarom, ezek a holokronok még tizenkilenc évig itt fognak tartani.
- Ugyan már, igazán megadhatnád nekem az örömöt, hogy dühös legyek rád – keményedett meg Darko bőre, amitől egy pillanatra úgy festett, mintha rászáradt volna az arccsontjára. – Elvégre te se repesnél az örömtől, ha fordított helyzetben lennénk.
- Talán én elfogadnám a sorsomat – torkolta le Aretha. – Szükségünk van egymásra, Darko. Készülj fel – kikapcsolom a zárómezőket, utána pedig utasítom a holokronokat, hogy engedjenek el.
A fiú csak bólintott, és lehunyta a szemét.
Aretha aktiválta a kódszekvenciát, a rendszer verifikálta a számokat, és az erőtér megszűnt. Darko továbbra is ott lebegett a holokronok haloványvörös kötelékében, mintha alig látható zsinórok tartották volna. Aretha mélyen belenyúlt a sötét oldalba, és a holokronok őrzői sercegő, elviselheteten hangon azonnal kántálni kezdtek az elméjében. A nő rezdületlen arccal meditált, felvette velük a kapcsolatot, kommunikált velük a gondolataival, hagyta, hogy agyfelsértő visításuk átáramoljon rajta. Amikor egyedül maradt, belső szemét utánuk fordította, és a sziklafalba épített izzó piramisok vörös fénye kihunyt.
Darko Slint pedig leesett a kövezetre.
A fiú négykézláb landolt. Előbb fél térdre ereszkedett, majd kissé remegő lábakkal felállt. Kiegyenesedett – meztelen teste vékony volt és sápadt volt. Majdnem két évtized alatt alig kapott fényt, így hát ez nem is volt csoda. Lassan felegyenesedett – jóval Aretha fölé magasodott -, és követelőzően az anyja felé nyújtotta hosszú, vékony ujjakban végződő jobbját.
- Köpenyt! – csattant a hangja ostorként.
Aretha engedelmeskedett. Átnyújtotta a magával hozott alsóruhát, majd a fekete, lenge anyagú kámzsás ancúgot, amit Darko sietve maga köré terített. A csuklyát nem tette fel. Amikor Aretha feléje nyújtotta a csizmákat és a kesztyűket, a fiatal férfi megrázta a fejét.
- A fénykardodat... – tartotta ki megint a tenyerét.
Aretha összeráncolta a homlokát, de engedelmeskedett. Egyenesen mellbetaszította a másikból áradó energiaforgatag. Egyszerűen képtelenség volt ellenállni neki. A nő elbizonytalanodott – talán nem kellett volna megtennie... talán mégsem kellett volna. Talán rosszul döntött, amikor idejött.
Leakasztotta a míves markolatot, és a fia tenyerébe nyomta.
Darko ujjai köré fonódtak. Aztán egy mozdulattal összeroppantotta az erős fémötvözetet, a markolat pedig kisebb nagyobb törmelék- és szilánkdarabokként folyt ki az ujjai közül. Egyedül a világító szintetikus kristály maradt a tenyerében, a sötét oldal energiáiból szőtt vörös kődarab, ami a penge erejét adta.
- Szükségem van rád, hogy elűzzük az árulókat – szólt Aretha. – Jude Rozess átvette a Sötét Nagyúr stafétabotját, de a pusztulásba kerget minket. Ments meg minket, Darko! Mentsd meg a társainkat a Jedhán és az Adumaron, mert fölöslegesen küldik őket a halálba! Kérlek, fiam, segíts!!
Darko továbbra is a tenyerén vöröslő kristálydarabot bámulta. Annak fénye távoli lángolásként tükröződött sötét szemeiben. Talán nem figyelt oda, talán gondolkodott valamin. Aretha tovább ütötte a vasat:
- Gyerünk... nem maradhatunk itt sokáig. Így is elkéstünk. Jude már összehívta az összes káoszlordot, hamarosan megindulnak a küldetéseikre.
- Engem nem érdekelnek a te koszos csatlósaid, anyám, sem az a nyomorult Sordis – pillantott fel hűvösen Darko. – Még arra se valók, hogy felhasználjam őket. Add ide a kezed! – parancsolta, és megragadta Aretha karját.
Felhúzta rajta a köpenyt, láthatóvá vált a nő fehér bőre.
- Ahogy te sem – sziszegte, és arcára vadállatias kifejezés költözött.
- Mit... – nyögött fel Aretha.
Darko villámgyors mozdulattal belevágta a vörös kristályt az anyja karjába. Vér nem csordult, de az erek mintha közelebb jöttek volna a felszínhez... hamarosan viszeresek lettek, és vörösen pulzálva elindultak felfelé a nő karján, egyre csak terjeszkedve, mint valami halálos méreg. Darko még szorosabban megmarkolta az anyját, körmei belemélyedtek a nő bőrébe. Arcával Aretha arcába bámult, kéjesen figyelve az elszürkülő Slint mátriárka kínlódását.
Az erek elvörösödtek és kiviláglottak Aretha egész testében, mint egy hajszáltérkép, ami az egész testét lefedi. Mintha szét akarnák vetni őt... Hamarosan felkapaszkodtak a nyaka alatt, és minél jobban körbeérték a testét, a nő bőre annál jobban kifeszült, mint a viasz. Már az arca is tele volt vörösben pulzáló vérerekkel és a bennük folyó láthatatlan energiazuhataggal. A szeme kérlelőn felakadt... aztán az arca megmerevedett, és Aretha Slint holtan zuhant el.
Élettelen teste kőkeményen csattant a földön.
Darko Slint lepillantott a karjába ékelődött fénykardkristályra, amiből minden irányba indultak az elvörösödött erek. Meztelen talpával szenvtelenül elfordította a nemzője és kihordója fejét. Köpenyének alja végigsimított az anyja halott arcán, amikor átlépett fölötte.
- Ostoba bolond... - kacagott fel sziszegve.
Arcát vadállatias öröm járta át, és a belsejében oly sokáig őrzött ősszörny végre kiszabadulhatott. Feloldotta az utolsó gátakat is a szörnyeteg útjából, ami irdatlan energiaként áramlott ki belőle, tombolva zúzva porrá minden sziklát, ami az útjába került. A mesterséges kőtorony megremegett, oldalain repedések nyíltak, végül hatalmas dörej közepette önmagába roskadt, és omolni kezdett. És a felkavarodott porvihar legközepén Darko Slint csak nevetett és nevetett, és miközben a börtöne a feje tetejére omlott, rajta egyetlen karcolás sem esett.
Amikor a por leülepedett körülötte, még mindig ott állt... lenge köpenye lobogott a hátramaradt szélben. Vicsorgó vigyorral megpillantotta az anyja hajóját, ami ott állt nem messze attól a romhalmaztól, ami az imént még a bejárat lehetett. Elégedetten heherészett egy sort, majd elindult a jármű felé.
A toronyból nem maradt semmi, csak a romok és egy entitás, aki felkészült rá, hogy rászabadítsa rémuralmát a galaxisra, később pedig az egész univerzumra.
Megzabolázta a szörnyeteget és a lelke mélyére parancsolta – csak akkor hívhatta elő, amikor hasznát vehette. Tenyerével megtapogatta a rossz állapotban levő járművet, mire az elkezdte befoltozni a borításában keletkezett lyukakat, a belsejében okozott károk pedig kijavították magukat, a hajtómű pedig magától felizzott... A gép Sordis bűzét hordozta magán, de ő ettől kelletlenül elfintorodott.
Amikor bemászott a pilótaülésbe, diadalmas vigyorát kiemelten helyes álarca mögé rejtve megragadta a toló-erőszabályozót. A tűhajó felemelkedett, és utasával együtt kilőtt az űr, s vele a tágabb galaxis felé.
Darko Slint Nagyúr... megérkezett.