A vulkanikus, szürke hamutakaróval bevont kőtalajon tucatnyi űrhajó parkolt. Mióta a Mandalore-ra helyezett fejvadász szervezetek a bolygó felrobbanásával elpusztultak, és a kisemmizett mandalóriaiak által kontrollált vérdíjbiznisz értelmét vesztette, a Fejvadász Céh az ősi, hagyományosabb független minta alapján alakult újjá. Az új céhmester képviselője jelenleg a Nevarron tartózkodott, s ez a tény jócskán megnövelte az amúgy népszerűtlen bolygó forgalmát. Megbízók és munkavállalók, szponzorok és a katasztrófa miatt sürgős munkát kereső mandalóriaiak, a galaxis legkülönfélébb teremtményei érkeztek, hogy vérdíjakat szabjanak ki, vagy vállaljanak el.
A városnak csúfolt koszfészek szélén égésnyomokkal és horpadásokkal tarkított űrhajók álltak. Egyik koréliai
YT-2000 modell teljesen úgy festett, mint egy összevissza karcolt, túlméretezett holodiszk. Egy félig a porba süllyedt, évek óta gazdátlan
quadjumper mellett kisebbfajta
Incom vadászgép állt, amellett pedig egy állig felfegyverzett, már kinézetre is illegális
SoroSuub transzport. Az éppen leereszkedő
Barloz-osztályú korvett közelében egy, a sorból kitűnő fekete
Lambda-sikló terpeszkedett, aminek fényesre csiszolt borítása mellett izgatott jawák sutyorogtak.
A mandalóriai lesietett a lejtőn, ami a sziklába vájt helyi főutcaként funkcionált – a mélyedés oldalaiba alacsony, széles házakat építettek, amelyek között választékos fajokhoz tartozó, kérdéses erkölcsű életformák közlekedtek. A mandalóriai végigvonult a szemetes járdán – még szerencse, gondolta, hogy a sisakja kiszűrte a kellemetlen szagokat, különben kénytelen lett volna szembehányni magát – legalábbis a sisakja belső kijelzőjére kiírt, a levegőből kinyert adatok szerint erre következtetett.
Benyitott abba a reprezentatív épületbe, ami a Fejvadász Céh helyi irodájának számított. Az ajtó túloldalán minden átmenet nélkül egy füstös kantin következett. A hely tele volt a legerőltetettebb fejvadászpalántákkal, akiket valaha látott. Egy rodiai úgy forgatta a pisztolyát, mintha sivatagi hősnek képzelné magát, egy másik, alacsony teremtmény esetlen harci mutatványokkal szórakoztatta a társait, oldalt pedig ott állt a magát gazfickónak képzelő, mindenkire ráakaszkodó Toro Calican, a távolban pedig egy alacsony, sárga bőrű, nagyítószemüveges öregasszony, akiben a mandalóriai a takodanai alvilág jellegzetes alakjára, Maz Kanatára ismert. A vén csempészfejedelem összeverten, szemei alatt lila foltokkal és magányosan ücsörgött az egyik sarokban.
Mandalóriait egyet sem látott. Ahogy elhaladt az asztalok között, számos tekintet fordult felé, alaposan megnézve szürkén csillogó páncélzatát. Ebből arra következtetett, hogy a fajtáját még nem látták errefelé, ami különösen előnyösnek bizonyult a számára – nem akadt riválisa a saját bajtársai közül, és egyelőre megtarthatta magának az itt osztogatott vérdíjakat. Azt is tudta, hogy itt nem számíthat szimpátiára vagy sajnálatra azért, ami a szülővilágával történt – és ezt a tényt rendkívül megnyugtatónak találta. Nem volt szüksége sajnálatra – csak fényesen csillogó, aurodium kreditrudakra.
– Mandó! Hé! – harsant a közelében egy krákogó-sziszegő hang.
A mandalóriai olyan hirtelen fordult meg, hogy a helyi pisztolyhősök ösztönösen behúzták a nyakukat. Az egyik oldalsó beugróban ott ült a céhmester helyi képviselője – egy megtermett hüllő, a Jyssk nevű trandoshai fejvadász. A mandalóriai a gyíkszerű kékvérűhöz lépett, és leakasztotta a hátáról hosszú, multifunkciós sugárkarabélyát, majd félrevonta durva anyagú szövetköpenyét, hogy leülhessen. A fegyvert keresztbe tette maga előtt az asztalon, de a kezeit nem vette le róla.
– Nocsak… végül csak felbukkantak a mandók – sziszegte hüllőnyelvét kidugva Jyssk. – Minek köszönhetjük, hogy megtiszteltél a drágalátos T-vizoros sisakodban?
– Munka kell – hangzott a tömör felelet.
– Munka, az van – krákogta a trandoshai. – A kérdés csak az, hogy meddig vagy hajlandó elmenni… ami a kockázatot illeti – azzal az asztal oldalába épített fiókba nyúlt, és előhúzott néhány fémszínű, oldalt állapotjelző fényekkel villogó korongot. – Adószökevény – tolta előre az egyiket. – Adószökevény – pillantott fel. – Ez is. Körözött rablógyilkos, ez pedig egy alacsony profilú gengszter – tolta előre az összes korongot. – Mind a tiéd.
Amikor csupán egy néma, fémesen csillogó pillantást kapott cserébe, hozzátette:
– Mi van?
– Ez elég szegényes ajánlat – recsegte a mandalóriai hangmodulátora. – Ne sértegess vele! Nincs valami… veszélyesebb?
Jyssk hüllőszemei összehúzódtak. Hátradőlt, és visszasöpörte a korongokat a fiókba. Pikkelyes pofája olyan kifejezést öltött, mintha vonakodna megadni a másiknak, amit az akart.
– Akkor nem értem mit keresel itt,
mandó – sziszegte. – A független vérdíjak máskor se jobbak. Persze, ha hajlandó lennél valamelyik kartellnek vagy mondjuk, a Fekete Napnak dolgozni…
– Én független vagyok – szögezte le a fejvadász. – Nem állok be semelyik bűnvezér holdudvarába pózolni, amikor elég terepmunka van anélkül is. Különben is, a gengszterek megbízásai egy életre szólnak. Nem vállalok lekötelezettségeket.
Jyssk felhorkantott, és hüllőszerű nyelvével végignyalta az ajkait. Gondolkodott egy sort, majd bizalmaskodva előredőlt, mintha exkluzív információt akarna közölni.
– Úgy hallom – fogott bele –, hogy a Szindikátus külsős munkatársat keres. Függetleneket – emelte fel éles karmokban végződő mancsát, mielőtt a mandalóriai közbeszólhatott volna. – Olyanokat, mint te, akik nem részei a hatalmi struktúrájuknak, ezért a főnök megbízhat bennük.
– A Vérhold-Szindikátus? – csillant meg a másik sisakja, ahogy közelebb mozdult.
– Az egyetlen – bólintott ragadozószemeivel Jyssk. – Senki sem tudja, ki a vezetőjük, de tudod, hogy megy ez. Néha, amikor belső tisztogatások történnek, szükség van külsősökre, ahogy az utána való elrendezéshez is. Úgy hírlik, ez a vezető mindig bőven – és borsosan – megjutalmazza az alkalmazottait.
Mivel a mandalóriai nem válaszolt, folytatta:
– Ráadásul azt pletykálják, hogy a Szindikátus-főnök csak rövid ideig tartja meg a fejvadászait. Egy-két meló, és szabad leszel – ó, és majdnem elfelejtettem: gazdag.
– Paranoid, mi? – töprengett a mandó. – Az efféle alakok inkább megszabadulnak az alkalmazottaiktól, miután elvégeztették velük a piszkos munkát.
– Te mandalóriai vagy – csapott az asztalra Jyssk. – Azt próbálod bemesélni nekem, hogy holmi banditák képesek lennének legyűrni? Nem, mandó barátocskám, idehallgass: ez a legjobb biznisz, amit ajánlani tudok. Ez a legjobb esélyed. Hamarosan a harcostársaid is megérkeznek ide munkáért kuncsorogni, és akkor még kevesebb ajánlatom lesz a számodra. Ez egyszeri lehetőség – emelte fel sárga ujját.
– Még mindig nem vagyok meggyőződve – felelte lassan a fejvadász.
Jyssk hátradőlt.
– Gondolj csak bele – gondolj bele, milyen gyorsan jönnének a kreditek. Ráadásul a Szindikátus fejvadászaként félnék a neved az egész galaxisban, nem csak ebben a lepukkant, ócska sárszektorban… Már jó kis hírnevet összeszedtél magadnak a környező planétákon, de azért még nem vagy egy Boba Fett vagy Hondo Karr.
- Ki mondja, hogy nem? – recsegte a mandalóriai.
Jyssk elmosolyodott. Úgy tűnt, a büszkeségére való hatással nagyobb sikert ér el a fejvadásznál, mint észérvekkel.
– Kell a kontakt vagy sem? – tárta szét a karjait a trandoshai.
– Először is – könyökölt fel az asztalra a fejvadász – honnan van a kontakt, ha a Szindikátus főnöke ennyire elérhetetlen alak? Azt mondtad, személyesen neki kell majd dolgozni.
– És a belső körének – bólintott Jyssk. – A helyzet az, hogy ők kerestek fel engem. Az ő saját bejáratú mandalóriaiuk meghalt, úgyhogy megadták a Céh vezetőinek az ő adathordozó lemezeiben talált neveket. Olyan neveket, mint Hondo Karr, de vannak más elismert vadászok is. Hát nem lenne jó szerepelni egy igazi, hivatalos megbízási listán? – lepillantott az asztalon fekvő adattáblára.
A mandalóriai hátradőlt, és megmarkolta a karabélyát.
– Csak előbújt a devaroni második fogsora – kezdte fenyegetően. – Részesedsz belőle, ha fejvadászokat toborzol nekik. Ez nincs a Céh-szabályzat ellen?
– Itt, ezen a trágyadombon én vagyok a Céh – tárta szét vaskos karjait a trandoshai.
A fejvadász mandó mindkét kézzel megmarkolta a karabélyát – aztán ellazuló vállakkal elengedte a fegyvert. Szüksége volt a kreditekre, égető szüksége, nem csak neki, de az egész mandalóriai népnek. A megérzései azt súgták, hogy takarodjon onnan, a Vérhold a legbrutálisabb, legkönyörtelenebb bűnszövetkezet volt, amit valaha a hátán hordott a galaxis. Ugyanakkor a legbefolyásosabb és a leggazdagabb is… A fejvadász ugyanakkor azt is tudta, hogy már nem úgy mennek a dolgok, mint régebben – régen, ha egy fejvadász érvényesülni akart, egyedül is el tudta látni a feladatát. De mára ez megváltozott. Még a legendás Boba Fettnek is egy időben oda kellett csapódnia Jabbához, ha azt akarta, hogy galaxis-szerte komolyan vegyék.
– Rendben van – mondta végül.
– Nagyszerű, nagyszerű – sziszegte táncoló nyelvvel Jyssk. Benyúlt a fiókba, és elővett egy újabb korongot – ez a többitől eltérő módon vérvörös volt. Megnyomta az oldalán levő kapcsolót, mire a korong fölött egy marcona férfi arasznyi holoképe rajzolódott ki. – Ez itt Monroe tábornok – magyarázta Jyssk. – Valószínűleg nem fogsz személyesen találkozni vele, de ő lesz a főnökkel való kapcsolattartód, a
de facto főnököd.
– Valaki túl befolyásos lett ahhoz, hogy ő maga végezze a piszkos munkát, eh? – húzta magához a korongot a mandalóriai.
– Valami olyasmi – hagyta rá Jyssk. – A korongban benne van minden információ, hogy hol és kivel kell felvenned a kapcsolatot. Hidd el nekem, jó döntést hoztál, mando.
A fejvadász a szereléköve egyik táskájába tette a korongot, és felállt. Karabélyát a hátára akasztotta, majd a Céh szokása szerint kezet fogott a trandoshaival.
– Remélem is – zárult rá a páncélkesztyűs keze a hüllő mancsára. – Különben visszajövök, és az neked nem lesz jó.
Jyssk gyíkszemei elkerekedtek, de a harcos vaserősségű szorítása megszűnt, és a mandalóriai megfordult, hogy távozzon. Ahogy nyugodt léptekkel a kijárat felé tartott, a kantin vendégseregének vizslató, gyanakvó szemei végigkövették az útját.
- Várj... Mit mondtál, mi a neved? - kiáltott utána Jyssk, miközben az adattáblája fölé hajolva előkészítette az újonnan beírandó potenciális tag adatainak felírását.
A mandalóriai lassan hátrafordult, majd némi feszült csend után kibökte:
- Din. Din Djarin - azzal kifordult a csehóból az utcára.
Odakint ismét megcsapta az a – számára szagtalan – bűzös levegő, ami a kaotikusan széthajigált szemétcsomagokból eredt. Csak reménykedhetett benne, hogy nem kap el semmilyen betegséget. Az ilyen helyeken még a légmentesen zárt testpáncél sem zárta ki a fertőzések lehetőségét.
Egyenesen a kikötő felé vette az útját. Mivel a Nevarro települései kevés lelket számláltak, ezért a helyiek, néha még a külvilágiak is minden idegen felbukkanását újdonságnak és megbámulandó dolognak tekintették. De még az ő mandalóriai sisakjánál is több nézőt vonzott az a furcsa páros, akik a fekete
Lambda-sikló felé igyekeztek. Mindketten olyan ruházatot viseltek, ami egyáltalán nem illett ebbe a környezetbe. Az arisztokratikus vonású nő üzleti öltönye azt sugalmazta, hogy a Magból származott. Társa, egy hosszú, krémszínű köpenyt viselő férfi pedig lágyan lépkedett a hamun – ajkai állandó mosolyba fordulva csillogtak.
Ahogy Djarin elhaladt mellettük, a férfi oldalra fordította feltűnő hajviselettel megkoronázott fejét, és a mandalóriaira pillantott – egyik szeme fekete volt, a másik sárga és fényes, mintha világított volna. Tekintetében furcsa kifejezés ült, mintha sajnálkozva mérte volna végig Djarin páncélzatát. Aztán elfordult, majd a nőhöz fordulva vállat vont, és mindketten felvonultak a jól karbantartott sikló lenyíló rámpáján.
Djarin nem tudta mire vélni a dolgot, de hirtelen úgy érezte, mielőbb távoznia kell a Nevarroról. Mintha a levegő romlottá vált volna, gondolta, de a sisakszenzorai szerint ugyanolyan maradt, mint eddig. Rossz közérzet kerítette a hatalmába, ami érdekes módon azonnal elmúlt, mihelyt a birodalmi sikló leeresztette a vezérsíkjait, és hatalmas, csúf madárként a levegőbe emelkedett, majd kilőtt a horizont felé. Djarin egy ideig még bámult utána, aztán a
Razor Cresthez sietett, és felsietett a hajó fedélzetére.
A mai korhoz igazított ősrégi
Crest hajtóművei feldübörögtek, amikor a mandalóriai némi műszerfalcsapkodás árán beizzította őket. A hajó vészesen remegni kezdett, de ekkor Djarinnak eszébe jutott, hogy a stabilizátort külön kell aktiválni, mert máskülönben nem bírja a más rendszerekkel való közös indító kapcsolóját, és kikapcsol. Amikor felkattintotta a megfelelő kart, a
Razor Crest remegése megszűnt. Ez lesz az első dolog, amit megjavít, gondolta – úgyis napokba fog telni, amíg eléri a Hutt Űrt.
Az
Crest a levegőbe emelte lomha testét, és sisteregve-zúgva kúszni kezdett az atmoszféra felé. Nemsokára felgyorsult, és maga mögött hagyta a Nevarro felszínét. Miközben az űr felé vonszolta magát, Djarin beprogramozta a korong által megadott koordinátákat a navikomputerbe, és várakozni kezdett, hogy az őrnaszád elhagyja a bolygó gravitációs terét a térváltáshoz.
Egy pillanatra ránehezedett a Mandalore pusztulása iránt érzett súly, ami mindig beleköltözött a gyomrába, amikor eszébe jutott a katasztrófa. Aztán megrázta a fejét, és arra gondolt, hogy hamarosan ő lesz az egyik leggazdagabb fejvadász a galaxisban.