A lila bőrű twi’lek lány megmarkolta az előtte ágaskodó hímtagot, aztán előrehajolt és a szájába vette. Miközben kezével és a nyelvével egyaránt szorgalmasan nyúzni-nyalogatni kezdte, néha fel-felpillantott az előtte álló megtermett férfira – a kibontott nadrág fölött a legfinomabb krillből szőtt ing feszült, a vállakról fekete rankorbőr kabát lógott, a máskor nagy műgonddal elrendezett fekete haj pedig most felborzolódva állt minden irányba. A twi’lek, miközben nyelve végigszántott az emberi pénisz csillogó fején, tekintetét a férfi exkluzív arcára emelte, aki szaggatottan lélegezve, nyitott ajkakkal nyögdécselt.
Az egyik szeme úgy festett, mintha kilőtték volna. A bogárfekete írisz udvara bevérzett, és körben beszáradt vérként fröcskölődött szét a holdsápadt arcra. A szemből szivárgó, mocsokkal és fűszermaradékokkal kevert vér elkenődött és vékony csíkban lefolyt a férfi ábrázatán. Másik, ép szeme sárgán pulzálva viszonozta a twi’lek pillantását, mire a lány elkapta a tekintetét, és minden figyelmét arra fordította, hogy a lehető legtökéletesebb módon elégítse ki a Renegátot. Nem hibázhatott – ettől a szopástól függött nem csupán a karrierje, de az élete is.
Sordis erősen megmarkolta a twi’lek lekkuit, és a fejnyúlványoknál fogva gyorsabb ütemre ösztökélte a ribancot. Azt erre enyhe öklendezés fogta el, de Sordis belenyomta magát a szájába, s a szerszáma eltűnt a szűk, nyáltól és előváladéktól lucskos üregben. A férfi elengedte az egyik lekkut, és tapogatózva kutatni kezdett a kabátja belsejében. Előhúzott egy vékony tűben végződő, a halálpálcák foszforeszkáló színére emlékeztető anyaggal teli fecskendőt. Miközben a másik kezét továbbra is a nő fején nyugtatta, a tűt a szivárgó szeme elé emelte, és beleszúrta a szemgolyójába. A fecskendő tartalma eltűnt, ahogy az egészet fájdalmas kiáltás kíséretében belőtte magának. Újabb pataknyi fűszerrel kevert vér indult útnak az arcán lefelé, néhány csepp a twi’lek homlokán landolt.
A nő felszisszent, egy pillanatra kivette a farkat a szájából, de Sordis szigorú pillantására ismét befalta, és folytatta a munkáját. A férfi egyre hevesebben és szaggatottabban vette a levegőt, az arcára álomszerű, túlvilági kifejezés költözött. Már nem markolta olyan erősen a nő fejét, keze enyhén remegett. A szemeit élvetegen lehunyta – sérült szeme héja alól mocskos nedv préselődött az arcára – és fekete ajkai egyre tágabbra nyíltak, ahogy az élvezete növekedett.
– Vigyázz, Xi’an – sziszegte szaggatottan. – A spermám késhideg… maradj távol… tőle.
A twi’lek azonban nem állt le, tovább folytatta ura kényeztetését. Szájával magába falta az egész hímtagot, ami egyre gyorsabb ütemben csúszkált a nőben. Xi’an nyelvének és arcizmainak minden erejét beleadta a szopásba. Aztán a Renegát szempillái felcsapódtak, és a férfi elnyújtott ordítás kíséretében elélvezett. A farkának tartalma belerobbant Xi’an szájába, aki engedelmesen fogadta a spermát a torkában. Rövid időközökkel nyeldekelni kezdett. Sordis aztán kihúzta a farkát a szájából, mire a nő annak rendje s módja szerint megmerevedett – torkát elhaló hörgés hagyta el, lila bőre elsápadt, majd hajszálrepedések pókhálószerűen szétfutó térképe jelent meg rajta. A lila pigmentnek már nyoma sem volt, Xi’an tágra nyílt szemekkel, imbolyogva térdelt, míg a bőre kékes árnyalatot öltött és kiszáradt, mint egy rosszul hidratált, sivatagi mon cal. A tekintete fókuszálatlanná és üvegessé vált, majd a twi’lek egész teste élettelen játékbábuként csapódott a padlóra.
Szája szélén még a halála után is feketésen habzó lé szivárgott.
– Én mondtam, hogy ne nyeld le – csatolta be a nadrágját a Renegát. – Idióta ribanc.
Felfelé fordított tenyérrel kinyújtotta a kezét, mire a termet körülderengő árnyakból előröppent a sétapálcája, és a kezébe csattant. Sordis a bottal megpiszkálta a hullát, majd a hátára fordította, és érdeklődő tekintettel nézett a megmerevedett testre. A pálca végül a twi'lek altájékára vándorolt, és Sordis egy mozdulattal félrevonta a nemi szervet takaró alsót – aztán a látvány fölé hajolt, hogy jobban láthassa. Megállapította magában, hogy a nő, akár jól végződött a számára az aktus akár nem, mégsem színlelte a saját orgazmusát. Vagy csupán elernyedtek a záróizmai, amikor meghalt?
Sordis abbahagyta a hulla bottal való bökdösését, mert egyre inkább feszélyezte a hátának szegülő temérdek tekintet. Most már nem tehetett úgy, mintha egyedül lenne. Lassú, teátrális mozdulattal megfordult, és szembenézett az ő dicsőítésére odasereglett, a galaxis különböző pontjairól ideszállított tömeggel. Azok a káoszlordok sajátos összevissza, rég letűnt korok harcosaira emlékeztető öltözetében állva – és a hangár padlóján ülve és feküdve – bámultak vissza rá. Sóvár tekintetükből csak úgy sütött a mohó várakozás.
A beépített szuperlézer-ágyú miatt amúgy is hasznavehetetlenné vált hangárcsarnokban a Renegát feketére mázolt
beskar páncélzatban pózoló mandalóriai testőrsége korábban a Szindikátustól vásárolt, jól kondicionált szexrabszolgákat hajigált be a tömegbe. A legegzotikusabb fajokhoz tartozó életformák most riadtan nézelődtek a káoszlordok és káoszlord-aspiránsok gyűrűjében. Sordis meg tudta érteni a félelmüket – a bénítónyakörvek még mindig a torkuk körül fénylettek, és most egy újabb, ismeretlen, és talán még az előző életüknél is kiszolgáltatottabb helyzetbe kerültek. Néhány káoszlord kedves szavakkal puhította a hozzá legközelebb eső meztelen teremtményt, mások erőszakkal rántották magukhoz őket. Sordis nem akart közbeavatkozni – itt mindenki úgy viselkedhetett, ahogy a természete megkövetelte – még a szolgák is.
– Örülök, hogy ennyien eljöttetek – kezdte fennhangon, mire minden szem rá szegeződött. – Mindig is mondtam, hogy az én követőim a legintelligensebb teremtményei a galaxisnak: ti vagytok azok, akik rájöttetek az igazságra. Akik ki akarnak teljesedni, akik tudják, hogy a bennünk rejlő potenciálért és a szabadság eszméjéért áldozatot kell hozni! Nincs irgalom, nincs kegyelem azoknak, akik meg akarják akadályozni a szólásszabadságot! Nekik én csupán egy kívülálló vagyok, egy… renegát. A holomédia Renegátnak nevezett el, kikiáltott minden ellen való bűnözőnek… mert túl önálló, túl sajátságos vagyok ahhoz, hogy megértsenek… ezért az ő szemükben csak is a Renegát lehetek… ahogy ti magatok is!
– Mi vagyunk azok, akiket kirekesztenek, mert nem értünk egyet, akiket kidobnak, mert nem illik ránk semelyik kategória, semelyik lánc, amit a nagy csoportok alkotta társadalmak annyira kedvelnek! Meghatározni a világot… ah, ugyan már! Ezért hívtalak össze, ezért hozott minket össze az Erő: együtt végre korlátok nélkül önmagunk lehetünk, végre a saját utunkat járhatjuk! Az önmegvalósításunk magjait már elvetettük, és ott leszünk, amikor megtermeli a gyümölcsét, és jaj az ellenségeinknek!! Ahogy én, úgy mostantól ti is megszűntök egyetlen személynek lenni! Nem kérem, hogy szeressetek, engem nem lehet szeretni. Én egy eszme vagyok. Én vagyok... a Renegát. Mi vagyunk... a Renegát!
– Éljen!!
– Mi vagyunk a Renegát! Mi vagyunk az egyetlen! Mi vagyunk a Renegát!
– Most pedig az iménti példám szerint szaporodjatok, sokasodjatok – egyesek szó szerint – pillantott egy kis méretű, formátlan lényre, aki máris többedmagára osztódott, mint egy amőba. – Fejezzétek ki magatokat az őskommunikáció legnagyobb forrásával: a szexszel!
Szabad kezével nagyvonalúan intett, mire a mandalóriaiak egy csoportja színültig megrakott aranyporos ládákat, tibanna- és koaxium gázzal telített légzőmaszkokat, sensostim és ryll készleteket, halálpálcafüzéreket, óboros és fűszeres, illetve szintoholos italokkal teli repulzoros hordókat vonszolt a csarnokba. Sordis az egyik felsőbb szint korlátjára támaszkodva figyelte, ahogy a káoszlordok megszabadulnak az öltözetüktől, és alávetik magukat a testi bűnök legélvezetesebbjeinek. Hamarosan kéjes nyögések és kétségbeesett sikolyok zengték körbe a hangárt, a mandalóriai zsoldosok pedig a tömeg szélén járőrözve ügyeltek a rendre.
Sordis kifinomult hallását még annak ellenére sem kerülte el a halk ajtószisszenés hangja, hogy jóformán arra sem emlékezett, hol van – a szemébe fecskendezett kybermeth adag kezdte éreztetni a hatását a szervezetében. Az egyelőre ismeretlen bandák által terjesztett újfajta fűszert a kyber kristály – eme nagyszerű, fénykardokba is alkalmazható, mérhetetlen erejű anyag – felfőzésével nyerték ki. A kyber kristályokat az ősidőkben használták, egy Óköztársaság nevű történelmi korban: a lelőhelye és a népszerűsége azóta homályba veszett. Most mégis újra ráakadtak – és valamiféle sötét oldali praktikával elérték, hogy megfőzhetővé váljon. Sordis, amikor magához vette az első adagot, megérzett valamit… pontosabban valakit, aki a kristályoknak az Erőben visszhangzó távoli tükörképében jelent meg, hosszú lapátfülei és kétéltű feje volt, és még most is rejtőzött a galaxis arca elől.
Valaki, akit a Renegát keresett, és akit meg is fog találni, ha rájön, honnan származnak a kristályok. A
szent elbújhely koordinátái hamarosan a markában lesznek. Máris leszűkítette a lehetséges ershani rendszerek listáját… Profetista zarándokhelyek, ősi Jedi származástani világok után kutatott, amikor csak tehette.
Hű szolgái a Coruscanton most is azon dolgoztak, hogy a bűnszervezetek közreműködésével kiderítsék ennek az új fűszerterjesztő csoport vezetőinek a kilétét. Sordis biztos volt benne, hogy az olyan nagy szervezetek, mint a Fekete Nap vagy a Szindikátus ugyanúgy nyomoznak a kybermeth-banda után, ahogy ő, hogy egymást megelőzve olvaszthassák magukba őket és a kristályokból származó mérhetetlen jövedelmet. A vigok némelyike a Renegát távoli csodálójának számított, és a káoszlordok már üzleteltek a Szindikátussal, persze közvetítőkön keresztül. Talán itt az ideje, hogy személyesen is felkeresse őket?
Végül szembefordult a jövevénnyel – a szigorú hajviseletű nő a magvilágiak előkelő öltözetében úgy festett, mint egy serennoi főnemes báli partnere.
– Mi az, Rosenthal? – emelt egy zsebkendőt szivárgó szemére Sordis, felitatva a váladékot.
– Az Ackbar nevű fogoly feldolgozása befejeződött, Sirryn. A hal elméje készen áll.
– Helyes – nyomogatta a zsebkendőt az arcára Sordis, amivel csak annyit ért el, hogy a véres szutyok még jobban elkenődött az ábrázatán. – Vezess oda, kérlek. A látási viszonyaim… kihívásra találtak.
…
Az
Anakin Solo Büntetésvégrehajtási Központját annak idején úgy alakították ki, hogy a falakra és a szinteket mutató panelekre nem tettek irányadó jelzéseket – így az őrizetes nem tudta, merre jár, illetve hogy a fogdába, a vallatóhelyiségekbe vagy a kivégzőtermekbe, esetleg teázni viszik. Mióta a Renegát megbízottjai átvették és a Renegát igényeinek megfelelően átalakították a csillagromboló elavult meghajtását és a védelmi, illetve a fegyverrendszereit, ugyanígy jártak el a hajó belső elrendezésével is. A Büntetésvégrehajtási Központ neve még mindig ott sötétlett az egyik bejárat fölé maratott feliraton, de a néhai specifikus feldolgozóüzemek helyén most kísérleti laborok, fejlesztési részlegek, illetve anatómiai és gasztronómiai kérdésekkel egyaránt – és egyszerre – foglalkozó szakértőknek otthont adó hentesboltok álltak.
Az egyik, még a régi módi szerint berendezett, újramodernizált műtőben most a központi asztalon egy meztelen mon cal feküdt. Körülötte 9-1B orvosroidok és egy pöttöm, fehér köpenyes jawa doktor sürgölődött. A sivatagi teremtmény az ershani hiedelmek híve volt, apró szemei helyéről élesen villogó tudósi szemüveggel nézett ki a világba. A „gyógyító”, ahogy magát nevezte, most parányi kezei között egy uszonyos végtagot szorongatott, aminek a végéből vér csöpögött a padlóra – és a jawa fehér köpenyére.
A páciens végtagjai hiányoztak, helyettük éppen most szerelték be a hagyományos uszonyoknál amúgy is sokkal korszerűbb és hatékonyabb protéziseket. A jawa doktor hadaró nyelvén hangosan karattyolt a droidoknak, akik az utasításai alapján összeszerelték a mon cal kiborg elemeit, és ráműtötték őket a páciensre.
Amikor a Renegát és a tanácsadója beléptek a műtőbe, Ackbar eszméletlen formája már készen állt – teljes testét, művégtagjaival egyetemben sötét, a káoszlordokéhoz hasonlatos öltözék takarta. Sordis intett, mire a jawa és a droidok eliszkoltak a helyiségből. A Renegát a páciens mellé lépett, az egyik alacsony asztalról levett egy fecskendőt, és beadta a stimulánst a mon calnak. Az mocorogni kezdett, majd leszíjazott karjait rángatva kinyitotta a szemét, és körülnézett.
– Mi… mi ez… – suttogta kiszáradt torokkal. – Hol vagyok? És a… az elektro… elektrobilincsek?
– Mondd, mire emlékszel? – kérdezte negédesen Sordis. – Mire emlékszel legutoljára?
A kétéltű egy pillanatra lehunyta a szemét, majd a kocsányokat egyszerre Sordis arcába fordítva válaszolt:
– Arra, hogy… lelőtték a hajómat. Épp diplomáciai küldetést teljesítettem, amikor… egy fekete csillagromboló…
– Emlékszel… a nevedre? – szögezte neki Sordis, miközben egyik rejtett zsebéből félig elhasznált halálpálcát húzott elő, és szórakozottan rágcsálni kezdte.
– A… a nevem… Af… Aftab… Ackbar.
– Hazudsz… – sziszegte Sordis, s elkenődött tekintete fenyegetően megvillant. – Ne hazudj Sordis nagyúrnak, rostokban gazdag hal barátom… Még egyszer megkérdezem: mi-a-neved?!
– A… a… a nevem – nyögte a mon cal, és nyelt néhányat, miközben értetlenül pislogott. – A nevem… – a tekintete elködösült, de aztán dacosan kitisztult, és kivágta: Aftab… Ackbar!
Sordis haragosan meredt rá. Véres zsebkendőjét a padlóra hajította, majd hirtelen indulattal megindult, megkerülte a műtőasztalt, és az egyik szekrényből két keskeny korongot húzott elő. A korongok egyik oldala elektromos kisülésekkel villogott, és Sordis egymásnak dörzsölte őket, majd odaérintette a mon cal halántékához, és egyetlen gombnyomással elektromos töltetet küldött a páciens fejébe. Az felremegett, a teste megmerevedett egy pillanatra, majd kábultan elernyedt a műtőasztalon.
Sordis újra megismételte a procedúrát – egy ponton majdnem saját magát sokkolta meg, de idejében észbe kapott –, mire Ackbar elájult. Sordis egy újabb stimulánssal felébresztette, majd belehajolt az arcába, és ráförmedt:
– Na most lássuk, hogy hívnak!
A mon cal kinyitotta a száját, aztán becsukta. Végül elhaló hangon kinyögte:
– A… a… – megnyalta a szája szélét. – A… a… A…
– Nem, nem, nem! – szorította össze a fogait türelmetlenül Sordis. – Nem ez a valóságod, nem ebben létezel. Illetve, már nem – beletörölte a kezét Ackbar öltözékébe, majd folytatta: – Ha a Káoszanya azt hiszi, hogy csak ő tudja megváltoztatni a valóságot, hát téved… – hirtelen a mon cal arcába hajolt. – Te… az… én… saját… fejlesztésű… valóságom… része… vagy! – szótagolta, mintha nyomatékosítani akarná a mondanivalóját. – Szóval… mi a neved?!
– Ackbar… Afta… Ackb… bar… Bar… Ar… arbin… – hirtelen a szemei Sordis arca felé kanyarodtak. – Karbin?
– Úgy van – bólintott elégedett képpel Sordis. – Örülök, hogy végre felépült pillanatnyi… amnéziájából, Karbin parancsnok. Emlékszik már, hogy én ki vagyok?
– Az én sötét nagyuram, Lord Sordis – felelte könnybe lábadó szemmel a mon cal.
– És mi a maga funkciója a szolgálatomban? – vonta fel leborotvált szemöldökét Sordis.
– Én vagyok… én vagyok a gyalogos- és vadászerők parancsnoka – mondta Karbin, és hangja egyre határozottabban csengett. Az agyában átbillent kapcsoló hatására sosem térhetett vissza régi önmagához, de a szemei megmagyarázhatatlan módon még mindig könnyeztek, mintha a tudata mélyére eltemetett eredeti személyisége siratta volna Aftab Ackbar elvesztését.
– Bingó! – rikkantotta Sordis, és sokat tudó pillantást lövellt a háttérben álló Rosenthal felé.
– Működik – biccentett a nő, és olyan halkan beszélt, hogy szavait csak Sordis kifinomult érzékei hallhatták. – Mármint az átalakítás, nem a mon cal.
– Nagyúr! – próbált felülni Karbin. – Nem számítottam a jelenlétére! Karbin parancsnok a szolgálatára áll.
– Ő is működik – suttogta a nőnek Sordis, eltakarva a száját a mon cal elől, majd így szólt: – Karbin parancsnok, felépülése alkalmából hadd örvendeztessük meg egy kis… hazaváró ebéddel.
…
Az Étkező Szalonban megterített asztalon néhány vízi különlegesség mellett ropogósra átsült gunganhúsok álltak. Sordis a nyakába akasztott egy kendőt, Karbin a másik oldalon máris nekilátott egy csigaszerű lény bekanalazásának. A helyiségbe lépő, tiszti egyenruhás felszolgáló letakart tálat tett az asztal közepére, és amikor Karbin odafigyelt, levette róla a fedőt: azon vastag, uszonyos sült állt, mon cal módra.
– Hogyan szereti, Karbin? – érdeklődött Sordis.
– Közepesen átsütve – felelte amaz, miközben a felszolgáló vágott neki a néhai Lázadó tábornok fiából maradt fogásból.
– Ah, egy arisztokrata – felelte erre Sordis, aki kajánul figyelte, ahogy Karbin maga elé húzta a tányért, és megszimatolja a tartalmát. – Egyenesen a Dacról hozatott vibropengeorrú cet.
Karbin a villájára szúrt egy darabot, a szájába tette, és megízlelte. Néhány rágás után elismerően biccentett, majd bekapott egy újabb falatot.
– Igazán előkelő íz – mondta. – Remélem, van még belőle ezen kívül is!
– Sajnálom, de ez az utolsó adagunk – vigyorodott el sötéten Sordis. – Vitaminokban gazdag étek, jól jön majd a felépüléséhez… parancsnok.
– Fogadja alázatos köszönetemet, nagyúr – hajtott fejet Karbin, és meglehetősen mohón, kissé civilizálatlanul folytatta a zabálást.
– Különben van még egy ajándékom a számodra, hűséges parancsnokom – mosolyodott el Sordis visszaváltva tegező stílusba, és intett, mire a felszolgáló egy másik letakart tálcát hozott a színe elé. Sordis ezúttal még a levegőben, saját maga emelte le a fedelet.
A tálcán egy alaposan megmunkált fénykard markolata hevert. Sordis megfogta a hengert, és Karbin felé hajította, aki ügyesen elkapta az ereklyét, és szinte azonnal tanulmányozni kezdte.
– Ezt a fénykardot egy Rozess nevű szenátornak köszönheted – magyarázta Sordis. – Csupán a legmagasabb rangú alattvalóimnak engedélyezem a viselését, de úgy vélem, te kiérdemelted, fiatal barátom.
– Köszö… köszönöm, nagyuram – felelte meghatottan Karbin. Azzal felállt, odasétált Sordis mellé, és fél térdre ereszkedett. A fénykardot az övére akasztotta, és megcsókolta a felé nyújtott kéz egyik ujján sötétlő, fekete kőgyűrűt. – Az életem a tiéd!
– Állj fel – paskolta meg a feje búbját Sordis. – És fejezd be a vacsorát. Azután pedig nekilátunk a fénykardforgatás művészetében való kiképzésednek.