|
Metellos
Jan 30, 2018 12:44:37 GMT 1
via mobile
Post by Lord Brodrig on Jan 30, 2018 12:44:37 GMT 1
A városbolygó központi része talán még a hírhedt coruscanti kormányzati központnál is gazdagabb volt – a magasba vesző épületek erdeje, bár nem volt olyan előkelő, mégis a pompa látszatát keltette. Nem is csoda, hiszen Coruscant bármit megtett volna és bármennyi pénzt eljuttatott a Metellosra csak azért, hogy a helyi önkormányzatnak ne fájjon a foga a köztársasági központ szerepére. A Metellos egyike volt azon trónkövetelőknek, akik sosem hallgattak el, mégse jutottak előbbre.
A Köztársaság galaktikus stílusában épült, de kinézetében a Coruscantitól és a Hosnianvárosétól eltérő kinézetű épületek között sokkal nagyobb szabad teret hagytak a gyalogos, függőjárdás, és a légiforgalom számára. Az egyik ilyen épület legfelső szintjén berendezett irodájában a régi birodalmi főtiszti egyenruhához hasonlatos, csak annál hosszabb zakóval rendelkező férfi épp az íróasztala mögött ült, a nyaka köré fonódott, az egyenruhánál éppen csak egy árnyalatnyival világosabb színű köpenye ráterült a székre – afféle félköpeny volt, de inkább háromnegyedes. A köpeny a társadalmi ranglétrán magasra jutott alakok előkelőségét sugározta, az alatta levő egyenruha azonban sokakban megbotránkozást váltott ki, még akkor is, ha hiányoztak róla a birodalmi kódhengereket tartó mellzsebek, vagy a rangjelzés.
A mély tekintetű, negyvenes férfi az asztali vetítő fölött létrehívott arasznyi hologramalakot hallgatta. A lefedett csatornán érkező hívást nem lehetett kihallgatni vagy lenyomozni, efelől, ironikus módon, éppen a köztársasági titkosszolgák gondoskodtak. A hologram egy mandalori harcos képe volt, bordó sisakja horpadtnak és megviseltnek látszott, ugyanakkor az sem kerülte el a befolyásos férfi figyelmét, hogy a mandalori nagy hangsúlyt fektet a felszerelése tisztán tartására.
– Egész pontosan hány különítményt sikerült megszerveznie? – kérdezte a hologramtól.
– Három hadosztály áll a rendelkezésünkre a további támadásokhoz – jelentette a mandalori.
– Stratégiailag milyen célpontokat javasol?
A mandalori hallgatott, mintha a hologramján kívülről olvasna le valamit.
– A Coruscanton nagy felhajtást tudnánk intézni – felelte. – Esetleg a Commenoron, ahol amúgy is tart még a káosz.
– A Commenor pont ezért nem jó – mormogta a birodalmi ruhás férfi. – Ezek mind a Köztársaság területére eső célpontok. Nekünk viszont más szervezetek figyelmét is fel kell keltenünk. A következő megbeszélésre kérek öt célpontjavaslatot, és készítse fel a seregeit a támadásra.
– Ahogy akarja – felelte a mandalori, majd a holokép elenyészett.
A férfi felállt a székéből, és köpenyét maga után lobogtatva a legközelebbi ablak elé lépett. Nem szerette az olyan helyiségeket, amiket túlzsúfoltak ablakokkal, nagy volt a külső támadás veszélye, biztonsági értelemben. Rozess pedig, Metellos szenátoraként ki volt téve sokféle támadás lehetőségének. Többek között magától a köztársasági kormánytól tartott, lévén pont a Metellos szenátora. Nem mintha lett volna esélyük ellene az Arc bérgyilkosainak, vagy akárki másnak. Egyikük sem tudta, ki ő valójában.
Miután megfürdött a beszűrődő napsugarak melegében, hátat fordított az ablaknak, és visszament az íróasztalához. Kezébe vette az adattábláját, hogy végre elolvassa azokat az értesítéseket, amiknek a tudomásul vétele, esetleg aláírása a szakmájához tartozott. Utasította az asszisztensdroidját, hogy csak azokat az üzeneteket küldje át, amelyek a saját privát személyiségével voltak kapcsolatban. Most nem akart szenátorkodni, inkább arra a jelentésre volt kíváncsi, amit nemrégiben Sordis Nagyúr kultistái küldtek.
Az üzenet nem a megszokott formában érkezett. Az Erőn keresztül kapta, azonban színlelnie kellett, hogy nem jutott el hozzá. Igazából ennél is többet tett: blokkolta az üzenetet, nehogy kijusson a nyílt űrbe. A kultisták elvesztek, nem használhatta fel őket többé.
De nem is a kultisták érdekelték, hanem az Első Rend nevű szervezet, aminek Sordis Nagyúrhoz is köze volt. Minél több információt szedett össze erről az agresszív, mégis a háttérben tevékenykedő militarista juntáról, annál inkább összezavarodott. Némely esetben az Első Rend vezetője, egy bizonyos Ren Vezér nevű alak manipulálta az eseményeket, máskor Sordis Nagyúr. Rozess nem tudta eldönteni, melyikük manipulálta a másikat, és ez frusztrálta őt.
Inkább úgy döntött, politikai ügyekkel foglalkozik, ezért a szenátori holocímét vette számba. Megválaszolt néhány levelet, aláírt néhány kérvényt és határozatot, jóváhagyott egy-két törvényjavaslatot, és már el is telt a délelőtt nagy része.
Éppen elindult volna, hogy ebédet rendeljen, amikor nyílt az iroda ajtaja, és három alak lépett be rajta. Mivel az asszisztense nem értesítette a látogatókról, Rozess sejtette, hogy a konok alakok erőszakkal nyomultak be hozzá. Már éppen nyúlt volna a biztonságiakat hívó vészjelző felé, amikor megpillantotta, hogy kik azok. Mivel meggondolta magát, és elébük sietett, a karpaneljén jelezte az asszisztensének, hogy minden rendben van.
A három alak közül csak a középső volt a fontos, a mögötte haladó marcona alakok a testőrei voltak. A muun ingerülten törtetett előre, és amikor az előcsarnokból nyíló helyiségben megpillantotta Rozesst, azonnal hozzá sietett. Tapasztalt politikus lévén visszanyelte az indulatait, és udvariasan fejet hajtott, Rozess viszonozta a köszöntést.
– Hill főigazgató, micsoda meglepetés – mondta a szenátor a lehető legudvariasabb álarcát mutatva. – Kérem, kerüljön beljebb.
– Inkább állnék – vágta oda a muun. – Köszönöm, hogy fogadott.
– Nem hagyott más választást – mosolygott elnézően Rozess.
Velmut Hill a Hill Konzorczium főigazgatójaként a leggazdagabb pénzügyi szakember és vállalattröszt-tulajdonos, meg még csomó egyéb más hivatal birtokosa volt, legalábbis a galaxis ezen szektorában. Egyes rossz nyelvek szerint az újításként induló, de később az EGB tisztjei által bebuktatott Intergalaktikus Monetáris Unióban is benne volt a keze – Rozess persze tudta, hogy a muun valóban fektetett pénzt a szervezetbe, és annak bukásakor örökölte is a megmaradt vagyont. Rozess nem gondolt rá úgy, hogy ellopta, egy muun számára ezeknek a szókülönbségeknek nem volt jelentősége.
A gazdag Velmut Hill főigazgató, amikor Rozess emberei felkeresték az IMU bukása után (amit szintén Rozess kezdeményezésére hoztak létre, hogy később megszerezhesse magának Velmut Hillt), azonnal elvállalta az együttműködést. Rozess célja az volt, hogy a Metellost tegyék meg a Köztársaság fővárosának és mindenkori központjának. Ha ez a cél sikerülne, Rozess emelkedne a ranglétrán, és új hatalmában Hill főigazgató is osztozkodhatna. Rozessnek természetesen semmi ilyen célja nem volt, de legalább meg tudta vezetni a muunt, és ki tudta csalni a Hill Konzorczium pénzét - amit a mandaloriakkal kivitelezett terrorakcióihoz csatornázott tovább. Hill természetesen nem tudott a terroristákról, ahogy Rozess egyéb terveiről sem.
– Azért jöttem, hogy számon kérjem – morogta a muun iparmágnás. – Már érik egy ideje, mivel nem csinál semmit az ügyünkben!
– Ha arra kíváncsi, mennyit haladtunk előre, meg tudom mutatni, de nem értem, miért nem értesül ugyanezekről az információkról, amikor az asszisztensemtől megkapja a jelentéseket.
– Ez az egész már évek óta tart! – emelte fel sötétzöld talárba bújtatott karjait Hill. – A Hosnian Prime máris bejelentette a központtá választási kérelmét, maga pedig még csak nem is ellenezte őket a Szenátusban! Nekünk kellett volna megtennünk, nem azoknak a vidéki parasztoknak!
– Azokat a vidéki parasztokat sosem nevezik ki központtá – felelte nyugodtan Rozess, és az asztala elé sétált. – A Köztársaság olyan események hálójába került, hogy jelen állás szerint a Szenátusnak jóval nagyobb gondjai akadnak a kis kaliberű belvitáknál. Ott van a háború, Awerisnél, vagy a terroristák a Naboon…
– Igen, szörnyű, ami ott történt – töprengett egy pillanatig Hill. – De ez még nem jelent semmit. Talán pont ez a káosz az, amit az előnyünkre fordíthatunk! Tegyük fel, hogy megtesszük a kérelmet, és ők elfogadják, gondolván, hogy úgyse lesz belőle semmi.
– Nem érti a helyzetet, főigazgató…
– Még hogy én nem értem?? – hőbörgött Hill. – Az efféle összeesküvések, mint a miénk csak akkor sikeresek, ha lassan haladunk! Ha a döntő pillanatra minden részlet már korábban a helyére lett téve! És maga semmit sem tesz, semmit! Magyarázatot követelek, különben búcsút mondhat a pénzemnek!
Rozess felsóhajtott, majd hátat fordított a muunnak, és a mögötte strázsáló két fogdmegnek. Számított rá, hogy előbb vagy utóbb eljön ez a pillanat, hiszen Velmut Hill egyáltalán nem volt hülye. Egy ekkora belső változást valóban jó előre meg kell szervezni, a lobbikat, a kifizetéseket, a törvényjavaslatokat és az alkotmánymódósítást, Wodon főbíró lefizetését, ésatöbbi ésatöbbi. De Rozessnek esze ágában sem volt magára haragítania a köztársasági elitet. Mindeddig csendben megvolt a Metelloson, látszatintézkedéseket hozott Hill számára, és végezte a szokásos szenátori munkáját. Ezen nem akart változtatni.
– Velmut – mondta bizalmaskodón, miközben közelebb sétált a muunhoz. A testőrök is közelebb léptek, mintha tartottak volna tőle, hogy Rozess kárt tesz a felettesükben. Helyes, gondolta a szenátor. – Hát nem bízik bennem? Azt hiszi, hogy a Metellos ügye nekem nem ugyanolyan fontos, ha nem fontosabb, mint önnek? Hiszen én még önnél is nagyobb hatalmat szerzek majd, ha mindez sikerül.
– Nem arról van szó – mondta a muun valamivel nyugodtabban.
– Az ön pénze, ha elveszik, elveszik – folytatta Rozess, mire Hill meghökkent, de a szenátor folytatta: – De az csak pénz. Amit én fektetek az ügyünkbe, az a személyes kapcsolataim és a karrierem… Ha bukunk, én sokkal nagyobbat bukok önnél, főigazgató! Meg kell értenie hát az óvatosságomat.
– Az ön kockázata valóban messzemenően nagyobb, mint az enyém, szenátor. De az eddig juttatott tőkével semmit sem csinált.
– A pénz a megfelelő utakon van, hogy elindítsuk a projektet – biztosította Rozess. – A kimutatások, amiket kért, hitelesek, ezt ön is ellenőrizheti.
Hill hirtelen odébb lépett, megrázta a fejét, és ismét utat engedett a dühének. Rozess azonnal látta, hogy a muun már eldöntötte a kérdést. Ha az Erő segítségével manipulálta volna, talán elért volna több eredményt is a kelleténél, csakhogy az Erő mindig megbosszulta magát, ezt Rozess tapasztalatból tudta. Inkább természetes úton kellett manipulálni a muunt, ahhoz, hogy hatékony szövetségese legyen. Hill legelső találkozásukkor nem értette, minek kell ehhez a projekthez ennyi pénz, de Rozess elaltatta a gyanakvását. Hill pedig a saját társai gyanakvását, és szépen kinőtte magát ez a sehová sem tartó mozgalom. Így hát eljött az ideje, hogy tartson valahová.
– Nem tárgyalok, szenátor! – makacsolta meg magát Hill főigazgató.
– Tehát kiszáll? – fordult meg féloldalasan Rozess, felemelve az egyik szemöldökét, afféle ultimátumként.
– A pénzemet kivonom, és követelem az eddig befektetett összegek visszatérítését – mondta a muun kérlelhetetlenül. – Ha esetleg tétovázik vagy nem teljesíti a követeléseimet, annak következményei lesznek – pillantott a testőreire, mintha a szenátort megijeszthették volna holmi fogdmegek.
– Ön fenyeget engem? – kérdezte Rozess, és elmosolyodott. – Nahát!
– Ha legalább haladtunk volna – mormogta Hill. – Ahhoz, hogy továbbra is kitartsak az ügyünk mellett, sokkal nagyobbat kell demonstrálnia, mint ami a hatalmában áll.
– Valóban? – kérdezte Rozess, és hirtelen előrenyújtotta az egyik kezét.
Hill ijedten hátralépett, de nem volt mitől tartania. A testőreinek azonban annál inkább. A muun elszörnyedve látta, ahogy a két teremtmény mozdulatlanná dermedve áll, a szemeik kitágulva, orrukból vér szivárgott elő. A szenvedés érezhető volt az irodában, mint valami fizikai dolog.. A két alak szájából sűrű, fekete vér bugyborgott elő. A lé lefolyt a ruházatukra, majd a padlóra. Egyikük köhögni kezdett, és Hill ijedten húzta maga elé a köpenyét, hogy a vércseppek ne menjenek az arcába.
A két férfi meggörnyedt, és mintha öklendeztek volna, újabb vérpászmákat köhögtek fel. A bőrük elszürkült, az ereik egyre láthatóbbá váltak. Míg végül hamuszürkévé és szinte már-már átlátszóvá lettek, de csak néhány pillanatig. Amikor az összes vérük távozott a szájukon keresztül, kiszáradva omlottak a padlóra.
Halottak voltak.
Hill a padlóba gyökerezett lábakkal meredt a két hullára. A szája tátva maradt, a kezeit tehetetlenül széttárva próbálta megemészteni a látottakat. A döbbenet és a felismerés valahogy egyszerre ült ki az arcára, amikor Rozessre pillantott, aztán ismét a saját embereire fordította a figyelmét. Az üveges szemek, a száradt, szürke bőr, az összevérezett, zsíros vérnek látszó padló, a folyadéktól kisebesedett ajkak…
A muun uralkodott a félelmén, és Rozess felé fordult. A szenátor ugyanolyan udvariasan és elegánsan állt az íróasztala előtt, mint bármikor máskor.
– Elégedett a demonstrációval, főigazgató?
– Ki maga? – nyögte ki halkan, rettegve, de saját vagyoni hatalmának tudatában Hill.
– Az ön egyetlen esélye a túlélésre – felelte Rozess, és egy pillanatra kaján kifejezést öltött az arca. De csak egy pillanatra.
Hill a szenátor övén himbálózó fekete, kétkezes fénykardmarkolatra pillantott.
– Azt hittem, az csak ereklye – mondta. – Mint a birodalmi sisakok az előcsarnokban.. vagy a.. vagy a rohamosztagos páncélok, a kiállított birodalmi régiségei… az egyenruhája.
Rozess lepillantott, majd leakasztotta a markolatot az övéről. Ahogy felgyújtotta a vörös pengét, a fekete markolat nyitott részein úgy tűnt, mintha a fénykard a markolaton belül is égett volna, holott ez csak dizájnermegoldás volt. A markolat elég hosszú volt, hogy Rozess mindkét kezével kényelmesen megfoghassa. A fegyver fenyegetően búgott az irodában, Hill főigazgató pedig kissé kíváncsian, de félve méregette.
– Ereklye? – tűnődött Rozess, továbbra is a fénykardot vizsgálgatva. – Érdekes elképzelés. Bizonyára nem akarja letesztelni – pillantott a muunra, majd kikapcsolta a fegyvert, és Hill felé hajította azt.
A muun ösztönösen elkapta a markolatot, és döbbenten nézte. Ez volt az a fegyver, ami bármelyik pillanatban véget vethetett az életének. Hill megforgatta a markolatot – és titkon úgy próbálta tartani, hogy ha életre kel, neki abból ne lehessen bántódása. De tudta, hogy Rozess csak rá akart ijeszteni, ami sikerült is, de szüksége van rá és a vagyonára. Amiből Hill azt is ki tudta következtetni, hogy Rozess nem az a fajta Sith, aki az ESB-ben szívesen látott, hiszen akkor lenne pénze bármire… És Hillnek eszébe jutott a rokona is, Vigo Damask.
Visszanyújtotta a pengét Rozessnek, aki elvette, majd felakasztotta az övére.
– Ön tehát Sith? – tette fel a kérdést Hill.
– Nem, nem vagyok Sith – felelte Rozess, és besétált az asztala mögé. Leült, majd folytatta: – Nem tartozom semmilyen felekezethez sem. Egyszerűen csak kihasználom azt, ami számomra megadatott.
– A kontrollálatlan hatalom nem vezet sehová.
– Ezt pont maga mondja, korrupt barátom? Velmut, Velmut – csóválta a fejét rosszallóan Rozess. Aztán megkeményedett a hangja. – Ugyanúgy folytatunk mindent, ahogy eddig. A megállapodásunk nem változott. A mai körülményekhez a képest a tervünk nem keresztülvihető, de el fog jönni az ideje. Vigyázzon, hogy a maga ideje ne jöjjön el – ekkor nyomatékosan felemelte a szemöldökeit.
– Ahogy óhajtja – bólintott Hill, majd hátat fordított, hogy elmenjen. Kissé irtózva átlépdelt a hullákon, próbálva kikerülni a szőnyegbe szurkosodott vért. Úgy kullogott ki a helyiségből, mint valami megvert akk.
Rozess felhívta a takarítódroidokat, azokat, amelyek nem voltak elég értelmesek hozzá, hogy megállapítsák a bűntényt. A lehető legjobban járt el a körülményekhez képest. Velmut Hill megkapta a motivációját, Rozess pedig tovább ügyködhetett a tervein.
Felállt, hogy ismét kinézzen a környező épületekre, amik bezárták a látását az ablaka előtt elterülő mikrokozmoszba. Ilyen volt az egész galaxis. Rendezett sorokban haladó járművek, nem egy, hanem tucatnyi irányban és szinten. Ilyen volt az Erő is, de Rozesst most nem a filozófia, hanem a körülötte nyüzsgő élet hangzavara izgatta. Amíg a droidok megérkeztek és nekifogtak a hullák eltakarításának, behunyt szemmel próbálta befogni ennek a kis városrésznek a zaját, magát az életet. Kicsivel később, amikor a droidok befejezték a munkájukat, töltött magának egy kevés Tarisi Levet, leült az előcsarnokként funkcionáló nappali kanapéjára, és hátrahajtotta a fejét, lehunyta a szemeit, és csak úgy volt.
Évezte, hogy végre teljesen átlagosnak érzi magát.
|
|
|
Post by Lord Brodrig on Jan 31, 2019 10:30:18 GMT 1
Az Intergalaktikus Monetáris Unió direktorátusa a Metellos egyik legmagasabb tornyának legfelső szintjén ülésezett. Az átlagteremtmény számára felfoghatatlannak tűnhetett fel az a luxus, ami körülvette a direktorátus tagjait. A halványzöld árnyalatú falakat méregdrága kárpitok díszítették, a folyosókon nagy műgonddal faragott oszlopok álltak, körülvéve felbecsülhetetlen értékű szobrokkal, festményekkel, és a pompát sugárzó minden egyéb kellékkel. Ennek az irodának például maga a bejárata is előkelő volt. Az ajtószárnyak bársonyos érintése csakis a legfinomabb kezeknek készült, a kissé szűk, de annál kényelmesebb helyiségben levő asztal körül süppedős székek sorakoztak. A karfás ülőalkalmatosságok könyöklőibe különféle vezérőpaneleket szereltek, hogy a direktorátus tagjai kedvük szerint bármihez hozzáférhessenek, amire csak szükségük támadt.
A körülbelül negyven méter hosszú, tíz méter széles terem három fala – a mennyezet, és a rövidebb oldalak – transzparacéllal lettek helyettesítve. Ezeken túl jól látszott Metellos hatalmas ekumenopolisza: a dolgukra siető, rendezett járműoszlopok és sorok, valamint a toronyt körbevevő, nála valamivel alacsonyabb felhőkarcolók. Az edzett szem könnyedén megállapíthatta, hogy a környék nem véletlen volt így elrendezve. A legmagasabb tornyot körülvevő kisebb épületegyüttesek a testükkel védték a központot, erődszerű védőzónát teremtve a homlokzatán hatalmas IMU feliratot viselő főépületnek.
Velmut Hill legfőbb igazgató, aki az asztal hosszabbik végének közepén, a bejárattal szemben ült, elfoglalva a legelőkelőbb helyet, keskeny szájába tette a carababba-szivart, és nagyot szippantott belőle. Két tüdeje kitágult a dohány füstjétől, akárcsak a muun lapított orrának lyukai. Hozzá hasonló keskeny fejű teremtmény még kettő volt a teremben, egyik a jobbján, a másik vele szemben és kissé balra foglalt helyet. Hesk Momin magiszter, aki az IMU Muunilinsti kapcsolata volt, ugyanolyan dohányt szívott, mint Hill. A legfőbb igazgató balján Cos DaShit, az IMU ember helytartója ült, a szemben levő páros maradék tagja pedig, egy rideg tekintetű umbarai az asztalra készített csemegéből rágcsált.
A három muun, az ember és a umbarai alkották a direktorátust. Előbbiek a fal színeihez – és a muunilinsti szokások szerint a pénz színéhez – idomuló zöldes, magas gallérú öltözetet viseltek, egyik vállukról ugyanilyen színű köpennyel. DaShit helytartó élénkzöld ujjast, sötét nadrágot és csizmát, valamint a hátán szétterülő vékony palástot hordott. Az umbari tanácstag a coruscanti divat mintájára magasított gallérú, világosszürke, finom szőrű köntösben pompázott.
– Az Információ értesülései szerint az utóbbi években figyelemreméltó mennyiségű tőke vándorol a Hutt Űr felé – kezdte minden köntörfalazás nélkül DaShit helytartó. Ő afféle katonai szerepet játszott a tanácsban: a hírszerző és operatív ágakat vezette. – Miután a Corporate Szektorból kivetettek minket, egyre több elemzés mutatja ki, hogy az ott mozgó pénzek jelentős hányada a Ton Muund nevű ekumenopoliszon összpontosul.
– Mindannyian tudjuk, hogy a Nal Hutta és a Nar Shaddaa vezető gazdasági szerepe véget ért, amikor az Első Rend annektálta a Hutt Űrt – vette át a szót az egyik muun. – A környékről évek óta vállalatok százai költöztek a Ton Muundra. Minden jel arra mutat, hogy ez a bolygó lesz a helyi politikai és gazdasági élet fő mozgatópontja.
– A Corporate-szektorban sokat veszítettünk az előző adminisztráció miatt – szólt az umbarai. – Valahogyan pótolnunk kell a profitot.
– Arra céloznak – szólt Velmut Hill legfőbb igazgató –, hogy a Corporate-beli veszteséget leírhatnánk az Első Rend területein?
– A Magvilágokban jól tartjuk magunkat, de nemrégiben sikerült tőkét kihelyeznünk a Chommel-szektorba is – magyarázta DaShit helytartó. – A Pallopides királynővel kötött kizárólagos szerződésünk által rátettük a kezünket a nabooi plazmára, cserébe támogatjuk az Újjáépítési Bizottságuk erőfeszítéseit. Az Újjáépítési Hatóság vállalatait különféle lefedésekkel átnyomtuk a Bizottsághoz, így az önműködő lett, miközben a felszínen még mindig úgy látszik, a mi pénzünk mozgatja őket. Tiszta, veszteségmentes haszon. De a Külső Gyűrűben még korántsem szilárdult meg a befolyásunk. A Ton Muund által pótolhatnánk ezt a hiányosságot.
– Az se válik a mutatóink növekedésének a javára – szólt közbe Hesk Momen –, hogy az Operátor utasításai alapján nem koncentrálhatunk a Coruscantra. Minden nagyobb konglomerátumot a Metellosra, a Denonra költöztettünk, a Coruscantra egyre kevesebben helyezik a székhelyüket. Az ottani potenciális befektetéseink alig érnek el jelentős mennyiséget.
– A befektetéseinket ezentúl a coruscanti székhelyű cégekre is kiterjesztjük – jelentette ki Hill legfőbb igazgató. – Az Operátor új utasításai szerint szakítunk az eddigi politikával, és a fővárost is bevonjuk a tevékenységünkbe. Hosszabb távon talán a székhelyünket is áttesszük.
– Ideje volt – morogta az umbarai. – A coruscantra helyezett tőke politikai befolyást csinál nekünk, amiből eddig kevésbé bővelkedtünk. Ezek szerint az Operátor is rájött, hogy már elég erősek vagyunk hozzá.
– A Ton Muundra menesztett delegációt olyasvalakinek kell vezetnie, aki a legközelebb áll ahhoz, amit a birodalmiak katonásnak hívnak – folytatta Hill. - A helytartó rang önmagában nem mond sokat, de mégis jobban fogadnák, mint egy igazgatót.
– Akkor hát én megyek – bólintott DaShit helytartó. – Talán kiterjeszthetnénk a megegyezést a bűnszervezetek felé is.
– Erre nem adok engedélyt – emelte fel hosszú, sápadt kezét Hill. – A banditák nem érik meg a fáradtságot, e tekintetben nem vagyok hajlandó vállalni a kockázatot. A veszélyt egyelőre hagyjuk minimális szinten.
– Egyetértek – mondta Momen. – Esetleg csak akkor tegyünk efféle lépést, ha már az Első Rend területein megnőtt a befolyásunk.
– Ahogy szeretnék, uraim – bólintott DaShit.
– Ami pedig a coruscanti terjeszkedést illeti, az Operátor utasítására, és az Információ által leellenőrzött hírek alapján egyikünknek a Balmorrára kell mennie – közölte Hill.
– A szenátortalálkozóra? – emelte fel a szemöldökét Momen.
Hill bólintott, és elnyomta a szivarát az erre a célra tátongó atomláng-tartóban. A csikk szempillantás alatt megsemmisült, még dohánypor se maradt belőle.
– A választások egyik új lehetősége – Hill végignézett a társain, majd folytatta. – Lex Lu’uthor és a gazdasági elit képviselői jelentékeny számban képviseltetik magukat. Az IMU-nak kell az elsőnek lennie, aki harap ebből a tortából. Crisis szenátor elvesztésével a pozíciónk meggyengült a Szenátusban, és a jövőben szükségünk lesz még arra a páholyra a Köztársaság szenátorai között. Biztosítani akarom, hogy az új kormány alatt már saját képviselettel rendelkezzünk a testületben.
– Tehát hozzádörgölőzünk mindenkihez, akihez kell? – érdeklődött az umbarai.
– A balmorrai találkozó résztvevői a Galaxis leggazdagabb teremtményei közé tartoznak – pillantott rá DaShit. – Ha koalíciók vagy pártok születnek, nekünk is szövetséget kell kötni valamelyik féllel. A szenátusi székért cserébe viszont adnunk kell valamit.
– Ez nem a Régi Köztársaság, helytartó, hogy csak úgy adják-veszik a pozíciókat – figyelmeztette Momen. – Itt más befolyási övezetekre, ismeretségekre kell támaszkodnunk. Lu’uthor valószínűleg helyet kérne a Direktorátusban, vagy egyéb követelményeket támasztana. Mások pedig hasonló eszközökkel használnák ki a kérésünket.
– És ez miért lenne akadály? – kérdezte a csendesebbik muun.
– Természetesen nem az – felelte Momen némi hallgatás után.
– Ezért is kell kideríteni, milyen megállapodások kötődnek, és hozzátenni a magunk üzletét – bólintott DaShit helytartó.
– Momen magiszter – szólt Hill legfőbb igazgató. – Önre bízom a feladatot. A Muunilinst által ugyanúgy érdekelt a Sith űrben, mint a Köztársaságban. Lu’uthor számára ez megközelíthetőbbnek tünteti fel önt. Kérem, képviselje a direktorátust a találkozón.
A nyurga muun fejet hajtott. – Mi sem természetesebb, legfőbb igazgató.
Mivel a tanácstagok elcsendesedtek, és senki sem emelkedett szólásra, Hill úgy ítélte meg, véget ért a megbeszélés. Megnyomott a széke karfáján egy gombot, mire a bársonyos ajtó kinyílt, és tálcákkal megrakodott droidok léptek a terembe. Az italokat és élelmet felszolgáló gépezetek a legdrágábbak voltak ebben a szektorban, talán még a Szenátus sem pazarolt ennyi pénzt a luxus fenntartására. A muunokhoz azonban az efféle külsőségek úgy hozzátartoztak, mint a végtagjaik vagy a számlaegyenlegük.
Hill előrehajolt, és nekilátott az ebédjének.
|
|