Post by Lord Brodrig on Jul 15, 2016 21:49:46 GMT 1
A Finalizer fénysebességgel száguldott a hiperűrben. A téridőnek ez a megmagyarázhatatlan dimenziója úgy rohant szembe a csillagrombolóval, mint valami villámsebességű alagút. A parancsnoki torony orrában szétterülő panorámaablak csökkentett fényáteresztésre volt állítva, hogy a fény erőssége ne árthasson a hídon szolgáló legénységnek.
Vale kapitány még így is beleszédült a látványba, ezért elfordult az ablaktól. A fekete egyenruhás főtiszt végigbaktatott a süllyesztett munkaállomások közötti járdán. Miközben unalomba merülve lépkedett, odasandított a különböző adatokat közvetítő képernyőkre.
A Finalizer olyan útvonalon járt, amit becslésekkel kellett kiszámítaniuk. A vektor egyelőre biztonságosnak tűnt, de Vale tudta, hogy előbb vagy utóbb úgy is történni fog valami, aminek nem fog örülni. Amióta erre a hajóra került, többet látott egy év alatt, mint előtte harminc év alatt összesen. Úgy vélte, hamarosan ő maga is eljut arra a szintre, hogy nem lepődik meg a váratlan eseményeken, amik a feljebbvalóját kísérték.
Ekkor egy másik fekete tiszti egyenruhás férfi lépett a hídra. A fiatal, de annál talpraesettebb illetőt nemrégiben nevezték ki főhadnaggyá. Arkus Loik mindenképpen kiérdemelte a rangját. Ennek ellenére Vale bosszantónak találta a fickót. Loik magával Rin főparancsnokkal is vitázni merészelt, ha nem értett vele egyet. Ráadásul Lord Rin meg is becsülte az ötleteit, és Vale úgy érezte magát, mint egy hasznavehetetlen töltelékrang.
- Hamarosan elérünk arra a helyre, ahol Darth Marr és Darth Nox eltűntek – jelentette Loik hadnagy. – Onnantól viszont csak tapogatózni tudunk.
- Egyébként is igen hiányos információk alapján kutakodunk, hadnagy – bólintott Vale. – Nem szeretném, ha meglepetés érne minket az út végén! – tette hozzá parancsoló éllel.
- Pajzsokat a maximumra! – szólt le a munkaállomásokba Loik. – Hogy állnak a fegyverrendszerek?
- Minden feltöltve és készenlétben, uram! – jelentette a kezelőtiszt.
- Teljes készültség! – parancsolta Vale. – A szenzorokat hangolják szuperérzékenyre!
- Igenis, kapitány!
- Szerintem ide kellene rendelnünk a flottát – mondta Loik, elpillantva az összemosódott látkép felé. – Nem szívesen utazgatok a Vad Űrben felkészületlenül.
- Ezt beszélje meg a főparancsnokkal, hadnagy! – morogta Vale. – Diszkréten kell eljárnunk. A vezérünk szerint egy ekkora hajó is kockáztathatja a küldetés sikerét. Túl feltűnő.
- Sordis Nagyúr egy művész – vont vállat Loik. – Nem ért a katonai műveletekhez.
- Én nem róla beszélek, hadnagy! – fojtotta le a hangját Vale.
- Hogy érti ezt, uram? – húzta össze a szemeit Loik.
- Mindketten tudjuk, hogy az Első Rend kinek az utasításai alapján jött létre – magyarázta továbbra is halkan Vale. – Még Sordis Nagyúrnak is van... feljebbvalója... De ennek a küldetésünk szempontjából semmi jelentősége sincs, hadnagy! Percek múlva célba érünk, és Rin főparancsnok több, mint képes rá, hogy végrehajtsa a küldetést.
- Igen, kapitány. Ahogy arra is képes, hogy belelásson a fejünkbe, ha akar.
Vale gyanakodva méregette az első tisztjét. A főhadnagy ajkai gúnyos mosolyba biggyedtek, de mégsem mert nyíltan szembeszállni a kapitánnyal.
- Fenyeget, hadnagy?! – kérdezte vészjóslóan Vale, és lépett egyet a fiatalabb férfi felé.
- Szétszórtnak látszik, uram – felelte Loik anélkül, hogy meghátrált volna. – Erre próbálok célozni. A küldetés miatt fontosnak tartom, hogy összeszokott csapattal dolgozzunk. Most jönne a lehető legrosszabbul egy kapitányi váltás.
- Úgy... – hunyorított Vale, és hirtelen nem tudta eldönteni, hogy most képzelődik, vagy tényleg farkasokkal van körülvéve. – Látom, a főparancsnok megkapta magában a párját! Pragmatikus, számító, hideg. Talán még viszi valamire, hadnagy.
- Csak így lehet, uram – bólintott örömtelenül amaz.
- Vegye át a hidat, amíg informálom Lord Rint az érkezés időpontjáról!
- Értettem, uram – felelte Loik, és féloldalasan nézte, ahogy Vale kisiet a helyiségből.
Loik előresétált a főkomputerhez, és még egyszer leellenőrizte a mérési adatokat. A panorámaablakon keresztül jól látszott, hogy a fényesség lelassult, amióta a Finalizer eggyel kevesebb sebességre kapcsolt. Loik lenyűgözőnek tartotta, hogy még a fénysebesség is lehet háromsebességes. Az Első Rend tudósai a néhai Birodalom legjobbjai közül kerültek ki. Sordis Nagyúr mindenkit összeszedett, akit fontosnak és elég tehetségesnek érzett.
- Kilépés fél perc múlva! – jelentette a navigátorok parancsnoka.
- Számoljanak vissza! – utasította Loik.
Ebben a pillanatban Vale kapitány bukkant fel a hídon. A mögötte igyekvő férfi ugyanolyan fekete hajótiszti egyenruhát viselt, mint ők, de az ő válláról hosszú, fekete palást lógott. A pelerin nem volt nagyon bő, de súrolta a padlót, és arisztokratikusan lobogott.
- Kilépés tíz másodperc múlva!
Rin egyenesen a panorámaablakok előtt állapodott meg. Loik megérezte, hogy nincs rá szükség, és odébb állt.
- Kilenc...
Jégkék szemei kísértetiesen hasonlítottak az előtte örvénylő hiperűrre.
- Nyolc...
Arcát tekintve lehetett volna egy jellegtelen, hétköznapi, jóképű férfi. De a pupillái mögött ott volt az a mélység, ami megkülönböztette másoktól.
- Hét...
Érezte, hogy jó helyen jár. A sötét oldal ősi lenyomata fáklyaként parázslott előtte.
- Hat...
Darth Sordis volt az ő mestere, most mégis valaki mást is megérzett. Valakit, akitől még többet tanult, és aki felelős volt az életéért.
- Öt...
Rin kezdte kényelmetlenül érezni magát ennek a régi tudatnak a jelenléte miatt. Valóban ő lenne? És ha igen, hol volt eddig? Miért nem mutatkozott?
- Négy...
Ebben a pillanatban tudta, hogy életben van. Ő, az a másik mester, élt. A kérdéseire azonban nem tudta a válaszokat.
- Három...
Vajon az Erő azt akarata lenne.. vagy az Övé?
- Kettő...
Volt egyszer egy sötét erdő
benne lakott férfi és nő
jöttek, jött a hal és a másik
hamu s por lepi sirjaink
- Egy...
Ez meg mi volt? Rin észre sem vette, hogy az utóbbi másodpercekben lehunyva szorította össze a szemeit. Pontosan akkor pattant fel a szemhéja, amikor a csillagromboló kilépett a hiperűrből. A dimenzió szétszakadt, és összeállt, hányingerkeltően gyorsan. Már csak feketeség volt, az űr, a háttérre ragasztott fénylő pontocskákkal. Nem volt itt semmi.
- Jelentést! – követelte Rin.
- A szenzorok semmit sem mutatnak, uram!
Ahogy én is elvesztettem az imént befogott tudatot – kesergett magában Rin. Na és mi volt az a dal, amit a legutolsó pillanatokban hallott?
- Folyamatosan pásztázzák az egész környéket – rendelkezett Vale kapitány. – A legkisebb mozgásról is tudni akarok!
- Igenis, uram!
Miközben Rin az üres feketeséget bámulta, letapogatta a sötét oldal hátrahagyott maradványait. Bosszúsan szorította ökölbe a kezeit. Az égvilágon semmit sem tudott leszűrni az eredményből. A lenyomat több ezer éves volt, ami azt jelentette, hogy akár teljesen használhatatlanná is válhatott. Rin számított is erre, és a dühének nem ez volt a fő oka.
Semmi sem maradt a másik mester tudatából, se abból a dalból, amit hallott. Sosem hallotta még ezelőtt.
- Készítsék elő a vadászgépemet! – mondta.
- Az osztaga készen áll, uram – jelentette valamivel később Vale kapitány.
- Nincs rájuk szükségem – fordult sarkon Rin. – Egyedül vizsgálom meg a nyomokat!
- Ahogy óhajtja, uram.
- Nem ártana kísérőket vinnie – jegyezte meg Loik hadnagy, miután Rin eltűnt a hídról. – Ilyen messze az ismeretlen űrben.
- Amit ő akar megnézni, azt csak ő képes látni – bölcselkedett érdektelenül Vale. – Itt van fedezőnek a Finalizer.
Rin és a TIE Stealth tökéletes összhangban voltak egymással. A kis gép egyenesen belerepült abba a csomópontba, ahol Rin az Erő sötét oldalát érzékelte. Alaposan körbejárta a helyszínt, és a környező űrben is tett egy turnét, de hosszas repkedés után se jutott közelebb ahhoz, amit keresett.
Végül visszarepült a Finalizerre, és dokkolt. Indulatosan lépkedett végig a vadászgépek között. A frusztrációja olyan magasra hágott, hogy úgy érezte, minden képzése ellenére képtelen kontrollálni azt. Amikor elérte a turbolifteket, egy fiatal tiszt éppen az egyik üres fülke felé sietett. Rin egy hirtelen előtörő energialökettel bezúzta a fülke ajtaját. A tiszt ijedten torpant meg, és értetlenül bámulta az előtte kialakult romhalmazt, illetve a fekete alakot.
Rin egyenesen a kabinjába ment, és kiadta a parancsot a maradásra. Valahogy nyomot kellett találnia. Leült a fekete meditációs körre, és transzállapotba merült. Meg kellett találnia, akit érzett. Meg kellett találnia a másik mestert.
A kutatást a saját múltjában kezdte.
EMLÉKKÉP
Sötét. Veszteség. Halál.
Egyetlen hang sem süvített, egyetlen nesz sem létezett. Az alélt test, a fiatal fiú teste élettelenül feküdt a csatatéren. A hullák közül azért tűnt ki, mert ő volt a legfiatalabb és a legtragikusabb áldozat.
Az Erő foltokban áramlott körülötte. A Myrkr őshonos lényei buborékokat hoztak létre az energiamezőben. Olyan térségeket, ahol az Erő teljesen semmivé vált. Létrehozták a halált. Vajon hogyan lehetséges, hogy ilyen jelentéktelen kis hüllők képesek útját állni a legnagyobb hatalomnak, ami az Univerzumban létezett? Vajon rejlik e mögött az észrevétel mögött mélyebb igazság? A Lázadók Szövetsége, bár porszem volt a kősziklához képest, legyőzte a szinte végtelen Galaktikus Birodalmat. A Sithek legnagyobbjait jelentéktelen alakok semmisítették meg.
Hirtelen a fiú is megérezte, hogy az Erő megfoltosodott. Az elmúlt percekben – években? – nem volt a tudatánál. Most sem volt teljesen éber. Nem úgy. Nem úgy, ahogy eddig ismerte a valóságot. Talán átjutott a kapun abba a bizonyos másik dimenzióba. Rádöbbent, hogy az Erő itt is ugyanolyan ízű. Aztán, miközben szokta a fekete semmit, észrevette, hogy az Erőmentes buborékok egyszeriben megszűntek. Ahol az imént még egy Jedi is alig tudott volna koncentrálni, most zavaróan erős energiaörvény terpeszkedett. Aztán ez is megszűnt.
- Aanakin!
De az Erő ott volt, ezt a halott fiú tisztán érzékelte.
- Aanakin! Kelélj fel, bingyárt visszajaönnek!
A hang! Ahogy kitisztult a tudata, és az Erőbeli képességei is simábban szivárogtak vissza, Anakin felismerte a saját nevét. Legelőször nem értette meg a szavak tartalmát. A magas hangú idegen még mindig döfködte és szólongatta őt. Talán mégsem halt meg?
Megpróbált hangokat kiadni, beszélni, de csak valami nagyon mélyről jövő sóhajra futotta. Ezzel egy időben érezte, hogy elfúlik a lélegzete, és valami friss és hűvös áramlik át a légútjain.
Levegő! Életben volt! Hirtelen a szavak értelmét is felfogta. Az idegen furcsa dialektusban beszélt.
- Gyere már, sürge! – hallotta a vékony hangot megint. – Maxinagy veszélybe vagyunk! Reádfekkent az a maxi vong, hogyvegyemle??
Anakin kinyitotta a szemét. Nem látott egyebet maga előtt, illetve alatt, mint a Myrkr magas fémtartalmú aljnövényzetét. Meg némi vért és maradványokat. A fény zavarta a szemét, de alig néhány másodperc alatt megszokta.
Aztán erős kezek ragadták meg, és már bele is bámulhatott egy nagyfülű, hosszú fejű teremtmény halarcába. Érezte, hogy felnyalábolják, és a fiú látképe megváltozott, ahogy elindultak. Az idegen futásnak eredt Anakinnal az ölében, miközben evező méretű fülei idétlenül hánykolódtak a hátán. Sárga szemeivel a fiúra nézett, de nem volt sok ideje bámészkodni. Rövidesen az előtte levő útra fókuszálta minden figyelmét.
Anakin, amennyire tudta, megmozgatta a végtagjait, és nézelődni próbált. Ennek köszönhetően az idegen majdnem elejtette őt. A fiú úgy döntött, jobb, ha mozdulatlan marad. A tagjai amúgy is sajogtak, mintha minden energia véglegesen elhagyta volna a testét. Végülis, gondolta, örülhet, hogy egyáltalán életben van.
Jelen pillanatban tökéletesen emlékezett rá, hogy feláldozta magát a barátaiért.
Ahonnan most távolodtak, nem ugyanaz a csatamező volt – és ahogy Anakin körbepillantott, önkéntelenül felnyögött a látványtól. Körös-körül a Vongok által hitetlennek bélyegzett, élettelen testek feküdtek. A preparált hullák egy mély verem fenekén, egymás hegyén-hátán feküdtek, miközben Jar Jar Anakinnal az ölében a verem oldalán kaptatott felfelé. A hitetlenek között idegennek és oda nem illőnek tűntek a Yuuzhan Vong harcosok tetemei. Itt-ott füstpászmák szállingóztak az égbe. Ezt azt jelentette, hogy az áldozati gödörbe hajigált hullákat a vongok nemrégiben végezhették ki rituálisan, az isteneiknek áldozva… de valami velük is végzett. A Vongok össze-vissza szabdalva és füstölögve feküdtek egymáson, az áldozataik között. A nagydarab testek lehetetlen, természetellenes pózokba csavarodtak.
Ilyen mértékű pusztításra csak egy Jedi lehetett képes. Anakin azonban senkit sem érzékelt közel s távol, aki Erőérzékeny lett volna. Megmentője talán nem is rendelkezett midi-chlorianokkal, annyira kismértékben koncentrálódott benne az Erő.
Apropó, vajon ki lehet? Anakin alaposan megnézte magának az emlős-szerű alakot.
- Nevezel Jar Jar Binks – sipította hirtelen a teremtmény, rátapintva a fiú gondolataira. – Éna mentlek meg téged, Anakin! Leszünk barátok! Éna Jar Jar, nem nehéz megjegyezgetni, éna úgy hívlak hogy Ani!
Vajon honnan ismerheti őt ez az alak?
Több szó nem esett kettejük között. Anakin elcsodálkozott, hogy a másik aránytalan, vékony karjai hogyan képesek megtartani az ő súlyát. Ráadásul Jar Jar olyan gyorsan szaladt, mintha meg sem kottyant volna neki a többletsúly. Végül is tartozhatott olyan fajhoz, melynek tagjai kifejezetten edzett fizikummal rendelkeztek. Anakin tapasztalatból tudta, hogy a kétéltű teremtmények a vízi életforma miatt fitt izomzattal rendelkeztek.
Anakin most vette csak észre, hogy Jar Jar arcán az élénk színű bőrszövetek repedezettek és ráncosak. Akárki is ez a figura, nem lehetett fiatal.
Anakin szentül meg volt győződve, hogy a különös idegen eltévedt. Annyira összevissza és ügyetlenül haladtak, hogy már harmadikszor számolta össze ugyanannak a facsoportnak a részeit. De Jar Jar nagyon is jól tudta, merre van az arra.
Egy apró, fehér kalyibához érkeztek. A házikó úgy festett, mint egy bejárattal ellátott félgömb vagy iglu. Közelebb érve Anakin látta, hogy egy kupola alakú sátorról van szó. A tetejéről műanyagból öntött kémény vezetett ki. A környéken pedig eldobált szemét és különböző használati tárgyak voltak szétszórva. Azt Anakin nem tudta eldönteni, hogy Jar Jar miért éppen az erdő mélyén, a fák között húzta fel a szállását.
- Üdvönéked otthon, Ani! Juhúú! – kurjantotta a teremtmény, és bevitte a fiút a sátorba. – Itt bizontagságba vagyunk! Legalább is azta hiszem el... – tette hozzá bizonytalanul.
Anakin érezte, hogy kényelmes helyre fektetik. A sebei sajogtak és iszonyúan égtek, de Jar Jar bekente őket valamivel, és a fájdalom alábbhagyott. Anakin tudta, hogy napokig nem lesz képes felkelni. De mélyen belül örvendezett. Újra láthatja a barátait, a családját! Ahogy felsejlett előtte Tahiri arca, Anakin lelkét melegség árasztotta el. A követlező pillanatban ránehezedett a fáradság, és tudatát elnyelte a kimerültek jótékony, békés álombirodalma. Másodpercek alatt elaludt.
...
Rin tudta, hogy nem élte volna túl. Ha nem jelent volna meg ő, hogy idejében összeszedje őt és megölje a Vongokat, ma nem lenne itt.
Felpattantak a szemei. A másik mester mindig is különös figura volt. A dal... vajon mit jelenthetett? Kitől származhatott? Rin a legfontosabb feladatának tekintette, hogy kiderítse a megoldást. A vezére tesztelte őt, mind mindenkit maga körül, mindig, minden pillanatban. De azt sem tartotta kizártnak, hogy egyszerűen csak üzenni akart neki.
Beütötte a híd hívókódját.
- Vale kapitány!
- Igen, uram?
- Számítsanak ki egy irányt a Vad Űr mélyére! Hamarosan a hídon leszek. Ha nem tudunk elnavigálni, akkor majd az Erő segíti az utunkat.
- Értettem, uram. Intézkedem.
Rinnek beletelt egy kis időbe, amíg teljesen éberré vált. Felállt, és megigazította az egyenruháját, kisimította a köpenyét, és elindult a turboliftek felé.
Vale kapitány még így is beleszédült a látványba, ezért elfordult az ablaktól. A fekete egyenruhás főtiszt végigbaktatott a süllyesztett munkaállomások közötti járdán. Miközben unalomba merülve lépkedett, odasandított a különböző adatokat közvetítő képernyőkre.
A Finalizer olyan útvonalon járt, amit becslésekkel kellett kiszámítaniuk. A vektor egyelőre biztonságosnak tűnt, de Vale tudta, hogy előbb vagy utóbb úgy is történni fog valami, aminek nem fog örülni. Amióta erre a hajóra került, többet látott egy év alatt, mint előtte harminc év alatt összesen. Úgy vélte, hamarosan ő maga is eljut arra a szintre, hogy nem lepődik meg a váratlan eseményeken, amik a feljebbvalóját kísérték.
Ekkor egy másik fekete tiszti egyenruhás férfi lépett a hídra. A fiatal, de annál talpraesettebb illetőt nemrégiben nevezték ki főhadnaggyá. Arkus Loik mindenképpen kiérdemelte a rangját. Ennek ellenére Vale bosszantónak találta a fickót. Loik magával Rin főparancsnokkal is vitázni merészelt, ha nem értett vele egyet. Ráadásul Lord Rin meg is becsülte az ötleteit, és Vale úgy érezte magát, mint egy hasznavehetetlen töltelékrang.
- Hamarosan elérünk arra a helyre, ahol Darth Marr és Darth Nox eltűntek – jelentette Loik hadnagy. – Onnantól viszont csak tapogatózni tudunk.
- Egyébként is igen hiányos információk alapján kutakodunk, hadnagy – bólintott Vale. – Nem szeretném, ha meglepetés érne minket az út végén! – tette hozzá parancsoló éllel.
- Pajzsokat a maximumra! – szólt le a munkaállomásokba Loik. – Hogy állnak a fegyverrendszerek?
- Minden feltöltve és készenlétben, uram! – jelentette a kezelőtiszt.
- Teljes készültség! – parancsolta Vale. – A szenzorokat hangolják szuperérzékenyre!
- Igenis, kapitány!
- Szerintem ide kellene rendelnünk a flottát – mondta Loik, elpillantva az összemosódott látkép felé. – Nem szívesen utazgatok a Vad Űrben felkészületlenül.
- Ezt beszélje meg a főparancsnokkal, hadnagy! – morogta Vale. – Diszkréten kell eljárnunk. A vezérünk szerint egy ekkora hajó is kockáztathatja a küldetés sikerét. Túl feltűnő.
- Sordis Nagyúr egy művész – vont vállat Loik. – Nem ért a katonai műveletekhez.
- Én nem róla beszélek, hadnagy! – fojtotta le a hangját Vale.
- Hogy érti ezt, uram? – húzta össze a szemeit Loik.
- Mindketten tudjuk, hogy az Első Rend kinek az utasításai alapján jött létre – magyarázta továbbra is halkan Vale. – Még Sordis Nagyúrnak is van... feljebbvalója... De ennek a küldetésünk szempontjából semmi jelentősége sincs, hadnagy! Percek múlva célba érünk, és Rin főparancsnok több, mint képes rá, hogy végrehajtsa a küldetést.
- Igen, kapitány. Ahogy arra is képes, hogy belelásson a fejünkbe, ha akar.
Vale gyanakodva méregette az első tisztjét. A főhadnagy ajkai gúnyos mosolyba biggyedtek, de mégsem mert nyíltan szembeszállni a kapitánnyal.
- Fenyeget, hadnagy?! – kérdezte vészjóslóan Vale, és lépett egyet a fiatalabb férfi felé.
- Szétszórtnak látszik, uram – felelte Loik anélkül, hogy meghátrált volna. – Erre próbálok célozni. A küldetés miatt fontosnak tartom, hogy összeszokott csapattal dolgozzunk. Most jönne a lehető legrosszabbul egy kapitányi váltás.
- Úgy... – hunyorított Vale, és hirtelen nem tudta eldönteni, hogy most képzelődik, vagy tényleg farkasokkal van körülvéve. – Látom, a főparancsnok megkapta magában a párját! Pragmatikus, számító, hideg. Talán még viszi valamire, hadnagy.
- Csak így lehet, uram – bólintott örömtelenül amaz.
- Vegye át a hidat, amíg informálom Lord Rint az érkezés időpontjáról!
- Értettem, uram – felelte Loik, és féloldalasan nézte, ahogy Vale kisiet a helyiségből.
Loik előresétált a főkomputerhez, és még egyszer leellenőrizte a mérési adatokat. A panorámaablakon keresztül jól látszott, hogy a fényesség lelassult, amióta a Finalizer eggyel kevesebb sebességre kapcsolt. Loik lenyűgözőnek tartotta, hogy még a fénysebesség is lehet háromsebességes. Az Első Rend tudósai a néhai Birodalom legjobbjai közül kerültek ki. Sordis Nagyúr mindenkit összeszedett, akit fontosnak és elég tehetségesnek érzett.
- Kilépés fél perc múlva! – jelentette a navigátorok parancsnoka.
- Számoljanak vissza! – utasította Loik.
Ebben a pillanatban Vale kapitány bukkant fel a hídon. A mögötte igyekvő férfi ugyanolyan fekete hajótiszti egyenruhát viselt, mint ők, de az ő válláról hosszú, fekete palást lógott. A pelerin nem volt nagyon bő, de súrolta a padlót, és arisztokratikusan lobogott.
- Kilépés tíz másodperc múlva!
Rin egyenesen a panorámaablakok előtt állapodott meg. Loik megérezte, hogy nincs rá szükség, és odébb állt.
- Kilenc...
Jégkék szemei kísértetiesen hasonlítottak az előtte örvénylő hiperűrre.
- Nyolc...
Arcát tekintve lehetett volna egy jellegtelen, hétköznapi, jóképű férfi. De a pupillái mögött ott volt az a mélység, ami megkülönböztette másoktól.
- Hét...
Érezte, hogy jó helyen jár. A sötét oldal ősi lenyomata fáklyaként parázslott előtte.
- Hat...
Darth Sordis volt az ő mestere, most mégis valaki mást is megérzett. Valakit, akitől még többet tanult, és aki felelős volt az életéért.
- Öt...
Rin kezdte kényelmetlenül érezni magát ennek a régi tudatnak a jelenléte miatt. Valóban ő lenne? És ha igen, hol volt eddig? Miért nem mutatkozott?
- Négy...
Ebben a pillanatban tudta, hogy életben van. Ő, az a másik mester, élt. A kérdéseire azonban nem tudta a válaszokat.
- Három...
Vajon az Erő azt akarata lenne.. vagy az Övé?
- Kettő...
Volt egyszer egy sötét erdő
benne lakott férfi és nő
jöttek, jött a hal és a másik
hamu s por lepi sirjaink
- Egy...
Ez meg mi volt? Rin észre sem vette, hogy az utóbbi másodpercekben lehunyva szorította össze a szemeit. Pontosan akkor pattant fel a szemhéja, amikor a csillagromboló kilépett a hiperűrből. A dimenzió szétszakadt, és összeállt, hányingerkeltően gyorsan. Már csak feketeség volt, az űr, a háttérre ragasztott fénylő pontocskákkal. Nem volt itt semmi.
- Jelentést! – követelte Rin.
- A szenzorok semmit sem mutatnak, uram!
Ahogy én is elvesztettem az imént befogott tudatot – kesergett magában Rin. Na és mi volt az a dal, amit a legutolsó pillanatokban hallott?
- Folyamatosan pásztázzák az egész környéket – rendelkezett Vale kapitány. – A legkisebb mozgásról is tudni akarok!
- Igenis, uram!
Miközben Rin az üres feketeséget bámulta, letapogatta a sötét oldal hátrahagyott maradványait. Bosszúsan szorította ökölbe a kezeit. Az égvilágon semmit sem tudott leszűrni az eredményből. A lenyomat több ezer éves volt, ami azt jelentette, hogy akár teljesen használhatatlanná is válhatott. Rin számított is erre, és a dühének nem ez volt a fő oka.
Semmi sem maradt a másik mester tudatából, se abból a dalból, amit hallott. Sosem hallotta még ezelőtt.
- Készítsék elő a vadászgépemet! – mondta.
- Az osztaga készen áll, uram – jelentette valamivel később Vale kapitány.
- Nincs rájuk szükségem – fordult sarkon Rin. – Egyedül vizsgálom meg a nyomokat!
- Ahogy óhajtja, uram.
- Nem ártana kísérőket vinnie – jegyezte meg Loik hadnagy, miután Rin eltűnt a hídról. – Ilyen messze az ismeretlen űrben.
- Amit ő akar megnézni, azt csak ő képes látni – bölcselkedett érdektelenül Vale. – Itt van fedezőnek a Finalizer.
Rin és a TIE Stealth tökéletes összhangban voltak egymással. A kis gép egyenesen belerepült abba a csomópontba, ahol Rin az Erő sötét oldalát érzékelte. Alaposan körbejárta a helyszínt, és a környező űrben is tett egy turnét, de hosszas repkedés után se jutott közelebb ahhoz, amit keresett.
Végül visszarepült a Finalizerre, és dokkolt. Indulatosan lépkedett végig a vadászgépek között. A frusztrációja olyan magasra hágott, hogy úgy érezte, minden képzése ellenére képtelen kontrollálni azt. Amikor elérte a turbolifteket, egy fiatal tiszt éppen az egyik üres fülke felé sietett. Rin egy hirtelen előtörő energialökettel bezúzta a fülke ajtaját. A tiszt ijedten torpant meg, és értetlenül bámulta az előtte kialakult romhalmazt, illetve a fekete alakot.
Rin egyenesen a kabinjába ment, és kiadta a parancsot a maradásra. Valahogy nyomot kellett találnia. Leült a fekete meditációs körre, és transzállapotba merült. Meg kellett találnia, akit érzett. Meg kellett találnia a másik mestert.
A kutatást a saját múltjában kezdte.
EMLÉKKÉP
Sötét. Veszteség. Halál.
Egyetlen hang sem süvített, egyetlen nesz sem létezett. Az alélt test, a fiatal fiú teste élettelenül feküdt a csatatéren. A hullák közül azért tűnt ki, mert ő volt a legfiatalabb és a legtragikusabb áldozat.
Az Erő foltokban áramlott körülötte. A Myrkr őshonos lényei buborékokat hoztak létre az energiamezőben. Olyan térségeket, ahol az Erő teljesen semmivé vált. Létrehozták a halált. Vajon hogyan lehetséges, hogy ilyen jelentéktelen kis hüllők képesek útját állni a legnagyobb hatalomnak, ami az Univerzumban létezett? Vajon rejlik e mögött az észrevétel mögött mélyebb igazság? A Lázadók Szövetsége, bár porszem volt a kősziklához képest, legyőzte a szinte végtelen Galaktikus Birodalmat. A Sithek legnagyobbjait jelentéktelen alakok semmisítették meg.
Hirtelen a fiú is megérezte, hogy az Erő megfoltosodott. Az elmúlt percekben – években? – nem volt a tudatánál. Most sem volt teljesen éber. Nem úgy. Nem úgy, ahogy eddig ismerte a valóságot. Talán átjutott a kapun abba a bizonyos másik dimenzióba. Rádöbbent, hogy az Erő itt is ugyanolyan ízű. Aztán, miközben szokta a fekete semmit, észrevette, hogy az Erőmentes buborékok egyszeriben megszűntek. Ahol az imént még egy Jedi is alig tudott volna koncentrálni, most zavaróan erős energiaörvény terpeszkedett. Aztán ez is megszűnt.
- Aanakin!
De az Erő ott volt, ezt a halott fiú tisztán érzékelte.
- Aanakin! Kelélj fel, bingyárt visszajaönnek!
A hang! Ahogy kitisztult a tudata, és az Erőbeli képességei is simábban szivárogtak vissza, Anakin felismerte a saját nevét. Legelőször nem értette meg a szavak tartalmát. A magas hangú idegen még mindig döfködte és szólongatta őt. Talán mégsem halt meg?
Megpróbált hangokat kiadni, beszélni, de csak valami nagyon mélyről jövő sóhajra futotta. Ezzel egy időben érezte, hogy elfúlik a lélegzete, és valami friss és hűvös áramlik át a légútjain.
Levegő! Életben volt! Hirtelen a szavak értelmét is felfogta. Az idegen furcsa dialektusban beszélt.
- Gyere már, sürge! – hallotta a vékony hangot megint. – Maxinagy veszélybe vagyunk! Reádfekkent az a maxi vong, hogyvegyemle??
Anakin kinyitotta a szemét. Nem látott egyebet maga előtt, illetve alatt, mint a Myrkr magas fémtartalmú aljnövényzetét. Meg némi vért és maradványokat. A fény zavarta a szemét, de alig néhány másodperc alatt megszokta.
Aztán erős kezek ragadták meg, és már bele is bámulhatott egy nagyfülű, hosszú fejű teremtmény halarcába. Érezte, hogy felnyalábolják, és a fiú látképe megváltozott, ahogy elindultak. Az idegen futásnak eredt Anakinnal az ölében, miközben evező méretű fülei idétlenül hánykolódtak a hátán. Sárga szemeivel a fiúra nézett, de nem volt sok ideje bámészkodni. Rövidesen az előtte levő útra fókuszálta minden figyelmét.
Anakin, amennyire tudta, megmozgatta a végtagjait, és nézelődni próbált. Ennek köszönhetően az idegen majdnem elejtette őt. A fiú úgy döntött, jobb, ha mozdulatlan marad. A tagjai amúgy is sajogtak, mintha minden energia véglegesen elhagyta volna a testét. Végülis, gondolta, örülhet, hogy egyáltalán életben van.
Jelen pillanatban tökéletesen emlékezett rá, hogy feláldozta magát a barátaiért.
Ahonnan most távolodtak, nem ugyanaz a csatamező volt – és ahogy Anakin körbepillantott, önkéntelenül felnyögött a látványtól. Körös-körül a Vongok által hitetlennek bélyegzett, élettelen testek feküdtek. A preparált hullák egy mély verem fenekén, egymás hegyén-hátán feküdtek, miközben Jar Jar Anakinnal az ölében a verem oldalán kaptatott felfelé. A hitetlenek között idegennek és oda nem illőnek tűntek a Yuuzhan Vong harcosok tetemei. Itt-ott füstpászmák szállingóztak az égbe. Ezt azt jelentette, hogy az áldozati gödörbe hajigált hullákat a vongok nemrégiben végezhették ki rituálisan, az isteneiknek áldozva… de valami velük is végzett. A Vongok össze-vissza szabdalva és füstölögve feküdtek egymáson, az áldozataik között. A nagydarab testek lehetetlen, természetellenes pózokba csavarodtak.
Ilyen mértékű pusztításra csak egy Jedi lehetett képes. Anakin azonban senkit sem érzékelt közel s távol, aki Erőérzékeny lett volna. Megmentője talán nem is rendelkezett midi-chlorianokkal, annyira kismértékben koncentrálódott benne az Erő.
Apropó, vajon ki lehet? Anakin alaposan megnézte magának az emlős-szerű alakot.
- Nevezel Jar Jar Binks – sipította hirtelen a teremtmény, rátapintva a fiú gondolataira. – Éna mentlek meg téged, Anakin! Leszünk barátok! Éna Jar Jar, nem nehéz megjegyezgetni, éna úgy hívlak hogy Ani!
Vajon honnan ismerheti őt ez az alak?
Több szó nem esett kettejük között. Anakin elcsodálkozott, hogy a másik aránytalan, vékony karjai hogyan képesek megtartani az ő súlyát. Ráadásul Jar Jar olyan gyorsan szaladt, mintha meg sem kottyant volna neki a többletsúly. Végül is tartozhatott olyan fajhoz, melynek tagjai kifejezetten edzett fizikummal rendelkeztek. Anakin tapasztalatból tudta, hogy a kétéltű teremtmények a vízi életforma miatt fitt izomzattal rendelkeztek.
Anakin most vette csak észre, hogy Jar Jar arcán az élénk színű bőrszövetek repedezettek és ráncosak. Akárki is ez a figura, nem lehetett fiatal.
Anakin szentül meg volt győződve, hogy a különös idegen eltévedt. Annyira összevissza és ügyetlenül haladtak, hogy már harmadikszor számolta össze ugyanannak a facsoportnak a részeit. De Jar Jar nagyon is jól tudta, merre van az arra.
Egy apró, fehér kalyibához érkeztek. A házikó úgy festett, mint egy bejárattal ellátott félgömb vagy iglu. Közelebb érve Anakin látta, hogy egy kupola alakú sátorról van szó. A tetejéről műanyagból öntött kémény vezetett ki. A környéken pedig eldobált szemét és különböző használati tárgyak voltak szétszórva. Azt Anakin nem tudta eldönteni, hogy Jar Jar miért éppen az erdő mélyén, a fák között húzta fel a szállását.
- Üdvönéked otthon, Ani! Juhúú! – kurjantotta a teremtmény, és bevitte a fiút a sátorba. – Itt bizontagságba vagyunk! Legalább is azta hiszem el... – tette hozzá bizonytalanul.
Anakin érezte, hogy kényelmes helyre fektetik. A sebei sajogtak és iszonyúan égtek, de Jar Jar bekente őket valamivel, és a fájdalom alábbhagyott. Anakin tudta, hogy napokig nem lesz képes felkelni. De mélyen belül örvendezett. Újra láthatja a barátait, a családját! Ahogy felsejlett előtte Tahiri arca, Anakin lelkét melegség árasztotta el. A követlező pillanatban ránehezedett a fáradság, és tudatát elnyelte a kimerültek jótékony, békés álombirodalma. Másodpercek alatt elaludt.
...
Rin tudta, hogy nem élte volna túl. Ha nem jelent volna meg ő, hogy idejében összeszedje őt és megölje a Vongokat, ma nem lenne itt.
Felpattantak a szemei. A másik mester mindig is különös figura volt. A dal... vajon mit jelenthetett? Kitől származhatott? Rin a legfontosabb feladatának tekintette, hogy kiderítse a megoldást. A vezére tesztelte őt, mind mindenkit maga körül, mindig, minden pillanatban. De azt sem tartotta kizártnak, hogy egyszerűen csak üzenni akart neki.
Beütötte a híd hívókódját.
- Vale kapitány!
- Igen, uram?
- Számítsanak ki egy irányt a Vad Űr mélyére! Hamarosan a hídon leszek. Ha nem tudunk elnavigálni, akkor majd az Erő segíti az utunkat.
- Értettem, uram. Intézkedem.
Rinnek beletelt egy kis időbe, amíg teljesen éberré vált. Felállt, és megigazította az egyenruháját, kisimította a köpenyét, és elindult a turboliftek felé.