|
Post by Grodin Tierce on Mar 28, 2016 11:55:16 GMT 1
Egy ősi világ valahol a "Sithek csuklyája" néven is ismert nehezen járható csillagköd mélyén, nem messze a Roontól.
|
|
|
Post by Grodin Tierce on Mar 28, 2016 13:25:15 GMT 1
- Megérkeztünk! - jelentette be diadalittasan a harminckettedik mikrougrást követően Skoor Waylan, miközben yachtja pilótafülkéjének plexije előtt a köd lilás kavargása és az űr feketesége előtt világosan kirajzolódott egy lakható zónában tartozó kőbolygó kerek sziluettje, néhány percnyi távolságban.
A columik csészealja felzárkózott az EGB Ahnenerbe szervezete által Skoor rendelkezésére bocsátott fekete, áramvonalas yacht mellé, a komban pedig felhangzott Cairtheus Qreph cérnavékony hangocskája. Skoor a folyamatos kalkulációkat és iránymódosításokat igénylő út alatt észrevette, hogy a columik egyre kevésbé kommunikálnak telepatikusan vele, és egyre többet hagyatkoznak a hagyományos kommunikációs berendezésekre. Vajon elfárasztotta őket a ködben való navigáció és az ehhez szükséges agymunka, gondolta a nagai nő, vagy egyszerűen csak elkezdte zavarni őket, hogy most már én is belelátok az ő vízfejük jelentős részébe, és nem csak fordítva?
- Küldöm a pályaadatokat a bolygó felé. Szkenneljük a környező űrt az üldözőnk után.
Skoor bólintott. A Roon óta rájuk tapadt hajó valószínűleg még mindig a sarkukban volt, a harmincegy navigációs pontból legalább tizenöt alkalommal Skoor látni is vélte a távolsági érzékelők ernyőjén - lopakodni próbáltak, de nem lehettek pontosan tisztában vele, hogy mennyire élesek a hajóik érzékelői... most azonban semmi nyomuk nem volt egyelőre a monitorok szerint, kivéve...
- Különös. - válaszolt végül a columiknak, miközben újrafuttatta az érzékelők lekérdezését, és ugyanazt kapta. Egy apró, maximum vadászgép - méretű, részben szerves anyagú hajót, teljesen más jellemzőkkel, mint az eddigi üldözőjük, Skoor számára elsőre ismeretlen konfigurációban, ami rájuk merőlegesen tartott a bolygó felé. - Egy ismeretlen hajó megelőzhetett minket, négy-kettő-kettőn, háromszázöt click-re, de nem hasonlít az eddigi követőnkre...
- Talán előreküldték a felderítőjüket. - jegyezte meg reszelős hangon Marvid Qreph. - Ne hagyjuk meglógni, ne hagyjuk, hogy előttünk érjen le! Támadósebesség!
- Vettem. - nyugtázta Skoor, és a hajója felgyorsult, majd az előre kilövő columi csészealj után eredt. Ezek aztán tudnak rohanni, ha van okuk rá, gondolta a nő, miközben a bolygó egyre növekedett előttük.
Akármennyire is rohantak azonban, az apró vadász sokkal közelebb volt a planétához, mint ők. Skoor ráállította a nagyobb felbontású érzékelőket, és amikor megjelent előtte a monitoron a részletes kép, finoman megborzongott.
Meg mert volna esküdni rá, hogy a hajó valamilyen mértékben Yuuzhan Vong volt, valamilyen mértékben pedig hasonlított azokra a repülő szerkezetekre, amelyekkel Zonama Sekoton találkozott, amikor előző mesterét szolgálta... talán érte jöttek volna?
- A légkörben elkapjuk, ne maradj le, Skoor Waylan az Ahnenerbétől! - sipítozott Marvid az egymásköztiben, miközben elérték a planéta felső légkörének határát. - Fegyverek célon!
- Várjatok! - Skooron egyszerre rossz érzés futott át, de mire azonosította volna a veszély forrását, már meg is jelentek a pilótafülke ablaka előtt a felé nyújtózó energiahullámok. - Légköri zavarok...
Így belegondolva inkább hatalmas Erővillámoknak tűntek, futott át a nő agyán, miközben a pajzsok kapcsolója felé nyúlt, de azok gyorsabbak voltak.
Mindkét hajó elektronikai rendszerei kisültek, a hajtóművek visszaálltak alapjáratra, és vektorukat vesztve zuhanni kezdtek a felszín felé. Bár a kommunikátorok megsüketültek, Skoor világosan érzékelte a Művészeten keresztül - bár a columik győzködték, hogy használja inkább a "telepátia" kifejezést, ő ezt szokta meg - útitársai ijedtségét a másik hajóban.
A nagai nő lehunyta a szemét, és az Erőre fókuszált, mindaddig, amíg nem érzékelte világosan az egyre sűrűsödő, villámokkal tűzdelt felhőrétegen keresztül a szabad utat lefelé... megvan!
A Művészet segítségével megnyugtató jeleket küldött a két columi felé a másik hajón, megbizonyosodott róla, hogy az ő alapvető irányító funkcióik is működnek, csak a magasabb rendű elektronikai rendszerek mondták fel a szolgálatot, majd leirányította őket affelé a pont felé, amelyről úgy érezte, az Erő hívja abba az irányba.
A két megtépázott hajó egy ovális alakban felállított, töredezett, hiányos oszlopsor mellett landolt egy sziklás, meglehetősen barátságtalan kanyon mélyén. Az oszlopsor által körbeölelt területen valamiféle építmény alig néhány méteres, erősen lepusztult, tető nélküli romjai magasodtak, melyek közepén jól ki lehetett venni valamiféle lépcsős, négyszögletes pódiumot, ami egy oltárféleségben végződött. Elsőnek Skoor szállt ki a hajójából, miután magához vette felszerelését, és meggyőződött róla, hogy a levegő belélegezhető, és ellenséges szándékú, milliméternél sokkal nagyobb élőlényeket sem érzékelt a környéken, nemsokára azonban megjelentek mögötte a columik is.
Ezúttal valamiféle kibernetikus asztroruhát húztak magukra, amiben csenevész végtagjaik vastagabbnak tűntek, afféle külső váz lehetett, de így is elég esetlenül mozogtak benne. Skoor önkéntelenül elmosolyodott.
- Nagyon vicces. - jegyezte meg Craitheus nagy fejét ide-oda ingatva, miközben a nő mögött magasodó romokat figyelte már fél gülüszemmel. - A repulzoros lebegőink is megsültek.
- Még mindig utazhatunk a válladon, Skoor Waylan az Ahnenerbétől. - tette hozzá Marvid olyan hangon, amiről Skoor jó pár pillanatig képtelen volt eldönteni, hogy most viccel-e, vagy sem.
- Nézzük meg. - biccentett végül jobb ötlet híján a romok felé. - Utána pedig próbáljuk meg működésbe hozni a rendszereket. Ha szerencsénk van, az üldözőink és a másik vendégünk berendezései is megsültek a viharban, de sosem árt biztosra menni.
- Én mondom, az egy Yuuzhan Vong hajó volt, azokban nem tesz kárt az ionizált vihar úgy, mint a mieinkben... - mormogta Marvid Qreph.
- Talán nem.. talán igen. - próbálta elterelni a témát Skoor Waylan. Nem akarta egyelőre megosztani a két columival az ezzel kapcsolatos félelmeit.
- Különös. - jegyezte meg Craitheus, aki valahogy elkacsázott az oltárig, és a romos kőre felvésett ábrákat nézegette. - Egy igen régi Taung dialektusban azt írják... "Dicsőség a Csillagok Királynőjének! Dicsőség és áldozat! Kímélj meg.... aha, itt megsérült a szöveg, nem tudom tovább olvasni. Nagyon - nagyon régi felirat. Régebbi, mint a mi ősi templomainké a Columuson, és valószínűleg régebbi, mint bármi, amit a Roon-on találtunk. Jó helyre hoztál minket, Skoor Waylan az Ahnenerbétől.
- És ezek itt? - guggolt közelebb az oltár másik oldalához Skoor, miután felsétált az odáig vezető lépcsők maradványain. A másik oldalon egy csápos lényt álltak körül apró, zömök, hegyes fülű, karmos végtagú lények. A középen álló lény arca helyén pedig egy stilizált csillag ragyogott - a véset másik oldalán pedig különféle nemű és fajú egyéb lények sorakoztak, az ő arcuk helyén is ugyanazzal a stilizált csillaggal. - Ilyen gnómszerű lényekkel utoljára a régi Jedi Tanács mestereiről szóló leiratokban találkoztam.
- Érdekes, érdekes... - vakargatta satnya kezével az állát a mellé lépő Marvid. - Kíváncsi vagyok, egy eredet-hívő mit mondana ezekről az ábrákról. Nem biztos, hogy azt találtuk meg, Skoor Waylan az Ahnenerbétől, amit Te keresel.
- Miért, kik azok az Eredet-hívek? - kérdezte a nagai nő.
- A bolygónkon is van belőlük néhány, egy régi szekta követői. - magyarázta Craitheus, akinek feje az oltár másik oldalán bukkant fel, úgy tűnt, valahogyan felmászott rá, és most a kőlap felső részén lévő vonásokat vizsgálgatta. - Úgy tartják, a galaxisban minden élet egyetlen közös ősre, egyetlen ősbolygóra vezethető vissza, ahol természetfölötti lények hozták létre a ma ismert intelligens életformákat, és szétszórták őket a galaxisban.
- Hát ez valóban nem biztos, hogy tetszene a cosraiaknak... - mormogta magában Skoor. Elképzelte, milyen vágna Hänsel és Tiebolt, ha közölné velük, hogy a kutatás eredményei szerint a felsőbbrendű cosrai humánok nemhogy nem tekinthetőek az emberiség őseinek (bár önmagában ezt még az Eredet- elmélet sem zárta ki), hanem egyenesen ezeknek a kis zöld manóknak a leszármazottai, de legalábbis oldalági rokonai. - Bár én azt hittem, ilyen mondák csak az Erő honára vonatkoznak...
- Az a Tython - mítosz, az teljesen más. - rázta meg szkafanderes fejét most egyszerre mindkét columi. Skoornak most tűnt fel először, hogy mennyire hagyományos hangképző szerveikre támaszkodtak, és még mindig mennyire kerülték a Művészet használatát... vajon féltek valamitől a bolygón, vajon direkt óvakodtak használni itt, nem akarták megnyitni az elméjüket?
A nagai nő hirtelen ötlettől vezérelve hirtelen valamennyicskét megnyitotta magát... egyszerre az Erőnek, és a Művészetnek, és rögtön rájött, miért zárkóztak be a columik. Valami ösztönös, definiálhatatlan, ősi gonosz erő jelenlétét érezte, ami egyszerre volt ijesztő... ijesztő, és ijesztően ismerős.
Skoor megremegett, és egy pillanatig újra Zonama Sekoton érezte magát. Felpillantott az égre, és látta, hogy a vihar odafent tovább sűrűsödik és feketedik, mintha nem is a bolygóról származna, hanem kívülről generálná valami... valami, ami egyre közeledik...
- Az oltárral majd később foglalkozunk. - állt fel hirtelen mozdulattal és intett a columiknak. - Most előbb nézzük meg, hogy helyre tudjuk-e pofozni a hajóinkat.
...
A vostroyai rohamcsónak távolsági verziója sötétszürkére volt festve, vörös sávokkal, a hátsó raktérrészt pedig teljesen kitöltötte a spéci hiperhajtómű és az álcázóberendezés generátorrendszere, de ettől eltekintve nem sokban különbözött a standard katonai példányoktól... a bolygóra zuhant két hajótól, amelyet követtek, pedig abban a tekintetben nem különbözött sokban, hogy a légkörbe érve a rohamcsónak rendszerei is ugyanúgy megsültek, és kőként zuhantak volna le a felszínre, ha a kormánynál ülő Strelok erőbeli képességei és a harci páncéljaikra erősített kristályokban hordozott tartalék energia nem stabilizálja őket.
A stalkerek egy sziklás területet választottak leszállóhelyül, ahol a kőpárkányok alatt felülről láthatatlan volt a hajójuk. Miután végeztek a rendszerek újrakalibrálásával és a személyes felszerelésük rögzítésével, aktiválták az álcázóberendezést, és immár a gyalogosan közeledő esetleges kíváncsi tekintetek számára is láthatatlanná vált a hajójuk.
- Csuzsa'ja pla'nyeta. - jegyezte meg Strelok első hadnagya, aki a Szellem becenévre hallgatott.
- Bsz'jo szisztyem'i konyec... U nyih to'zse - intett fejével a második hadnagy, Karom affelé a kanyon felé, ahol leszállás közben egy pillanatra látni vélték az előttük haladó két hajót. - Mozset bity. - nyugtázta Strelok. - Valószínűleg az ő rendszereik is megsültek, igen, ráadásul két hajót kell megjavítaniuk. Meglephetjük őket, amíg a javításokkal foglalatoskodnak. - Rögtön támadunk? - kérdezte Szellem. - Nyet. - rázta meg a fejét a Stalkerek parancsnoka. - Előbb megnézzük, hogy egyáltalán találtak-e valamit. - Fogadni mernék rá. - jegyezte meg a személyi érzékelőjének képernyőjét figyelve Karom, amelyen össze-vissza vörös vonalak villogtak. - Vez'gye artyifakti. Ez a bolygó tele van anomáliákkal és begyűjthető mintadarabokkal... kész aranybánya. - Most nem gyűjteni jöttünk, hanem vadászni... - rázta meg a fejét Strelok, majd aktiválta a légszűrőket. - Mindenki tartsa a fején a sisakot és élesen az agyát! A zavaró jelenségek legkisebb jelére megállunk! Davaj davaj, rib'jata!
A vostroyai kommandósok futólépésbe kapcsoltak, és megindultak a kanyargós mélyedésben abba az irányba, ahol látni vélték Skoor Waylan és a columik hajóit...
Strelok futás közben felpillantott az égre, és szúrós tekintettel méricskélte az odafent egyre erősödő vihart. Rossz érzése támadt. - Sztrasno.. - mormogta maga elé. - Különös, nagyon különös..
...
A Hydra körül úgy nyíltak ki és záródtak össze a felhők, mintha rég nem látott gazdájukat engednék be otthonába... mint ahogyan nagyjából ez is volt a helyzet.
A Kiimi Anaro testét birtokló lény kecses mozdulattal pattant ki a leállított Yuuzhan Vong - sekoti - gépi hibridből, majd körbepillantott, és mélyen beszívta a bolygó enyhén kénes, halott levegőjét.
- Otthon, édes otthon.. - mormogta maga elé, majd felpillantott az égre, ahol egyre erősödött a vihar. - Csak nem személyesen jössz el hozzám, Öreg? - mosolyodott el magában.
Megrázkódott, és Kiimi Anaro helyett egy kecses, fiatal nő alakja jelent meg a hajó mellett.
- No és persze a hívatlan vendégek is ott vannak... - mormolta maga elé, miközben felidézte elméjében annak a három hajónak és utasaik lenyomatát az Erőben, akiket még landolás előtt érzékelt. Különös, gondolta... hiszen bizonyos, hogy évezredek óta nem járt itt senki külvilági, most mégis hárman is érkeztek? Nem lehet véletlen, nem nem...
A vihar odafent tovább erősödött, a női testbe bújt lény pedig megigazította a haját, mintha csak valamiféle randevúra készülő tinédzser lenne.
- Rég nem láttuk egymást, Öreg... - mormolta maga elé félmosollyal az arcán. - Előbb nosztalgiázunk picit, aztán pedig megnézzük, kiket hozott ide az űr szele, nem igaz? Hihihi....
|
|
|
Post by sithlord on Mar 29, 2016 10:30:18 GMT 1
A Dracoon, fedélzetén egy ősi Istennel, megérkezett a Moraband szektorába. Az Időrabló már jó ideje úton volt, és ereje egyre gyengült és fogyott. Arra azonban még volt lehetősége, hogy az Ősi Világba, amelyet az ő nyelvén Zha'Haduumnak is neveztek, eljusson.
Szinte azonnal megérezte az ősi jelenlétet, önmagának mását, amely azonban sokkal másmilyenebb volt. A Királynő tehát itt van...nagyszerű! Az Időrabló megengedett magának egy enyhe mosolyt amikor eszébe jutottak közös kalandozásaik és élvezetes élményeik! Hát igen, jó lesz újra látni a Királynőt!
A Dracoon belépett a Moraband orbitjába, csendesen lavírozva a bolygó stacionárius pályáján. Waranous enyhe remegést érzett az erőben, miközben a Dracoon fedélzetén meditált. Hamarosan nagy változások jönnek a galaxisban, ezt érezte. Sajnos azonban ezeknek a változásoknak nem ő lesz a középpontja, hanem valami hideg és sötét, fémes és gépszerű valami...A Hidegek, akik nem becsülik semmire a mindenható Erőt, és akik pusztán az anyagi térben gondolkodnak. Ez a Hideg Birodalom, amely közeledik és amelynek hatalma feltörekvőben van, veszélyesebb mint bármi eddig a galaxis történetében...természetesen a Hidegek, ahogyan ő hívta az EGB Birodalmát, tudtukon kívül az ő hatalmát növelik. Máris erősebb volt azóta, hogy a Hidegek megfosztották életüktől jó pár kisebb Erőszekta látogatóit. A Hidegek, felszámoltak mindent aminek valami köze is volt az Erőhöz, csupa negatív energiát felszabadítva ezzel, amelyek viszont az ő hatalmát növelték. És ekkor az Időrabló harsányan felkacagott örömében! Mert látta a jövőt egy pillanatra:a Hidegek legyőzik az eretnek Sith Birodalmat, kivégzik lakóit, megszabadítva ezzel Waranoust a kéretlen riválisoktól! Még talán gazdatestre sem lesz így szükség ha így alakul!
Apropó gazdatest. Bár David egy ideig megmenekült attól a sanyarú sorstól, hogy az ő befogadó burka legyen, azonban ennek vége! Az a Vorennus nevű illető magára hagyta a kisfiút, a Korribanon viszont voltak hozzá hű emberek, akik azóta már elfogták és sztázisba helyezték Davidot. Hű szolgái azóta úton vannak ide, ahova jelenleg ő is tart. A Moraband ősi világán aztán, a Sötét Bolygó energiáinak felhasználásával, átveszi az uralmat a fiú teste felett! Davidban meg van az a potencia ami kell neki! Tökéletes álca lesz a számára, hiszen ki bántana egy ártatlan kisfiút nemde?
Ez a kisfiú azonban egy ősi Isten lakhelye lesz és aki esetleg megpróbálja megölni...csalatkozni fog és meghal!
A Dracoon közben megérkezett arra a pontra, ahol jelenleg a Királynő tartózkodott a bolygó felszínén. Waranous pedig nem vesztegette holmi siklókra az idejét, egyszerűen kilépett a Dracoon egyik zsilipén keresztül, bőrét kellemesen simogatta a jéghideg űr, és lassan leereszkedett a bolygó felszínére. Egy pici energia és egy-két ősi mágikus szó, és máris egyfajta buborék képződött körülötte, amely megvédte gazdatestét a bolygó légkörének súrlódásától. Waranous megérkezett a Morabandra…
A különös alakot hamar észrevette az a csöppet sem csúnya nő, aki már régóta várta régi játszópajtását és cimboráját. Abeloth felujjongott lelkében. A Királynő izgatottan várta Királyát:az ősi Istent Waranoust...
|
|
|
Post by Grodin Tierce on Apr 14, 2016 18:43:40 GMT 1
A vihar egyre erősödött, míg nem tornádószerű tölcsére egészen pontosan arra a sziklaperemre mutatott, amelynek tetején a nő várta az entitást, amellyel karöltve eonokkal ezelőtt emberi szemmel elképzelhetetlen időkben és dimenziókban uralták életet, halált, és mindent, ami közötte volt, amíg az ellenük lázadó erők - ahogyan manapság nevezték magukat, az Erő harcosai és teremtményei - le nem zárták a Káosz időszakát, és el nem szakították őket egymástól..
Nem találkozhattak akárhol, csak ősi kultuszuk egyik honában, egyikén azoknak a kevés bolygóknak a galaxisban, amelyeken már az Erőt mai formájában létre hívó civilizációk megjelenése előtt is volt élet... élet. amely akaratuk szerint létezett, vagy nem létezett, reménykedett, vagy hunyt ki, és tért vissza az ős-nemlétezés honába, ahol igazi Birodalmuk volt, a Káoszba.
Moraband, ahogyan a bolygót mostani primitív lakói nevezték, még mindig az Erő struktúrái és a Káosz közti vonalon egyensúlyozott, és most, hogy a Káosz energiái egyre inkább szétáradtak a kozmoszban, a bejutást is könnyebbé vált...
Mert az átjáró, gondolta a lény, akit ősi nyelveken Abelothnak, a Csillagok Királynőjének is neveztek, mindig kétirányú. Megkönnyítette az olyanoknak, mint ő és az ellentéte, aki közeledett hozzá, hogy a galaxis fizikai valóságát tapodják, de az itt élő primitív lényeknek is lehetővé tette, hogy olyan szent helyek megnyíljanak előttük, mint Moraband... az első vendégek már meg is érkeztek, mintha valamiféle láthatatlan energia vonzotta volna őket ide, és Abeloth biztos volt benne, hogy nem ők az egyedüliek.
Ó igen, mosolyodott el. Hamarosan egyre át-meg átjárhatóbbá válnak a kozmoszokat elválasztó határok, és akkor olyan lények és energiák áradnak szét majd a galaxisban, amiről az itt élőknek fogalmuk sincs... amelyekhez képest társa, Waranous legutóbbi próbálkozása, hogy a Yuuzhan Vong harcosokon keresztül zúdítson halált és pusztulást erre a galaxisra, apró tűszúrásnak fogt tűnni csupán.. amikor majd nem egész bolygók, de egész szektorok tűnnek el a semmiben... amikor egy faj léte, vagy nem léte, pusztán annyi lesz, mint egy porszem Abeloth női testének a lábai alatt... vagy között, aszerint, hogy éppen mihez támadt kedve.
A nőstény entitás elmosolyodott a gondolatra. Azért mégis csak voltak előnyei a fizikai létezésnek.
Elégedetten figyelte, ahogyan az előtte támadó viharból kilépett régen, korszakok óta nem látott társa, az Időrabló, aki mostanában a Waranous nevet használta, miután a Yun-Yammkát megunhatta valamikor, két tér-idő zűrzavar között.
Elégedetten, de egyúttal aggodalmasan is figyelte.. ő még csak nemrég ébredt fel hosszú álmából, és még nem volt olyan erős, mint hajdanán, amikor akaratával lények milliárdjainak elméjét roppanthatta össze, de Waranous már jó ideje e világban mozgott... mégis, ahelyett, hogy erősebbnek tűnt volna, a fölényes mosoly alatt némiképp fáradtnak tűnt.
Ennyire meg lenne számlálva az időnk? - gondolta magában Abeloth. - Micsoda paradoxon lenne, hihi.
- Megöregedtél, amióta nem láttalak. - mosolygott végül Waranousra.
- Ez csak egy máz, egy gyönge, halódó test. Hamarosan újat szerzek magamnak.. fiatalabbat, erősebbet. - húzta ki magát Waranous. - Visszatértél, Királynőm. Meghallottad a hívásomat. - Jöttem, mert úgy tartotta kedvem. - a nő hátából kiröppent egy játékos csáp, és szívókorongjaival végighúzótt Waranous arcán. - Mindig is azt hitted, Te irányítasz, Öreg, nem igaz? Hol vannak a rabszolgáid?
- Épp cserélem őket. - horkant fel Waranous. - Hamarosan új milliók és milliók állnak a szolgálatomban. - Mindig is imádtam veled versengeni. - nevetett fel Abeloth. - A nagy hadisten elvakult harcosai, vagy a Királynő hűséges bábjai vannak többen?
- A legutóbbit úgy emlékszem, én nyertem. - hörgött az Időrabló. - Ide hallgass, nemcsak bájcsevegni hívtalak ide.
- Hanem? - húzódott közelebb Abeloth. - Csak nem szimpatikusnak találsz? Vaaagy... - a jelenés megrázkódott, és karcsú, formás nő helyen egy tizenpár éves, áratatlan tekintetű, vékonyka gyereklány alakját öltötte magára. - Még mindig az ilyesmit szereted inkább, Öreg?
Waranous szeme letagadhatatlanul megcsillant, majd félrefordult. - Idővel. - Idő nélkül? - nevetett fel ismét Abeloth, majd visszavedlett előző alakjába. - Nagyon komolynak tűnsz, Időrabló. Mit forgatsz a fejemben?
Waranous maga elé meredt. - Oka van annak, Királynőm, hogy nem nő úgy a hatalmunk, mint korábban, amikor megjelentünk ebben az anyagi világban. Riválisaink akadtak. Olyan pondrók, akik megtanulták nem csak a nevetséges kis Erő használatát, de azt is, hogyan lépjenek túl a sötét és világos oldaluk nevetséges kettősségén... többé váltak, és fenyegetik a hatalmunkat. - Vetélytársak? - csillant meg Abeloth szeme, ami olyan volt, mint egy végtelen fekete lyuk és egy fényes csillag keveréke. - Hát nem csodálatos? Eonok óta nem volt egyetlen vetélytársunk sem... azok, akiknek eltörtem az elméjét, egész érdekesek voltak, különösen a két testvér... de nem mondanám, hogy nagy kihívást jelentettek volna, hihihi. - Nem ők azok. - rázta meg a fejét Waranous. - A nyomorult Skywalkerek, ehehehe... másvalakiről van szó. Pondró még ez is.. pondró, de veszélyes. - gondolkozott Waranous. - És napról napra távolabb kerül az anyagi léttől.. egyre veszélyesebb lesz. - Ha a mi oldalunkra állíthatnánk, talán erős szövetséges lenne. - morfondírozott Abeloth, majd kuncogva hozzátette - Mindig is szerettem volna kipróbálni hármasban, Öreg... végtére is elég csápot tudok növeszteni hozzá.. tudod mit? Hozd ide! Meg akarom ismerni!
- Ehehehe... - nevetett fel Waranous. - Miért is ne? Végtére is már régen beszélgetni akartam azzal a Pondróval.. most mindjárt ide is hozom!
Azzal az Időrabló, a Dracoon mindenható ura és parancsolója lehunyta a szemét, nem sokára pedig a sziklán megjelent egy újabb füstfelhő...
A füstfelhő pedig hamarosan kitisztult, a helyén pedig Sordis nagyúr bámult többé - kevésbé zavarós tekintettel a sziklás tájra, és a két lényre, akik idehozták.. Waranous hatalmas, fekete alakjára és Abelothéra, aki a látogatás tiszteletére megvillantotta fogas-csillogó szemű-csápos valódi formáját.
- Hölgyem, maga rendkívül ronda, már elnézést. - szegte fel az állát Sordis körbepillantva, majd tekintetével megállapodva egy pillanatig Abelothon. - Én pedig azt hiszem, vagy nagyon sok kéket és pirosat vettem be egyszerre, vagy ez itt tényleg nem a Hapes...
|
|
|
Post by Lord Brodrig on Apr 16, 2016 18:12:55 GMT 1
Darth Sordis, akit a Jedik Sirryn Smordreként, a Sithek Renegátként ismertek, most érdeklődve hordozta végig a tekintetét az új környezetén. Első látásra a hely a Korribanra emlékeztette, érzésre azonban teljesen más volt. Az Időrablóra pillantva Sordis először azt hitte, hogy kiragadták az anyagi térből, de amiután kiterjesztette az érzékeit, rá kellett jönnie, hogy még mindig az általa ismert Galaxis egyik szegletében van. Ami azt jelentette, hogy ez a két természetfeletti entitás jutott át az anyagi világba – és Sordis ekkor kezdte rosszul érezni magát.
- Ez itt nem a Hapes, se nem másik általad ismert bolygó – rázta a fejét Waranous. – Ez itt a mi arénánk.
- Nem is örvendhetnék kevésbé a találkozásnak – hajolt meg Sordis, és hozzátette: - Annyira reméltem, hogy ez a meeting nem fog bekövetkezni.
Abeloth kíváncsian körözni kezdett a Sith-Jedi mellett, alaposan végigmérve a férfit. Sordis érezte, hogy kívül-belül megvizsgálják őt, és egy pillanatra az a kellemetlen érzése támadt, hogy elvonón van, és éppen a vérét ellenőrzik. Kizárta a tudatából a két teremtményt, mire azok abbahagyták a kutakodást.
- Ici-pici halandó-ember – mondta Abeloth gúnyosan. – Rejtegeti a kis titkait.. de nem tudja, hogy mivel áll szemben.. hihihi..
- A Hapesre nem fogsz visszatérni – mondta az Időrabló. – Biztos érdekel, mi ez a hely. Nos, a hasonló üres tereknek nincs illő anyagi nevük, de igaz, hogy a fajtád úgy hívja: Moraband.
- Moraband? – húzta fel az egyik szemöldökét Sordis. – Azt hittem, az csak egy mítosz.
- Meglep, hogy ismered ezt a nevet – billentette oldalra a fejét az Időrabló.
- Ő lenne az, Öreg? – mutatott a Sith-Jedire Abeloth, mielőtt Waranous folytathatta volna. – Ez a vén, elmaszkírozott Palpatine-gyermek? Hihi, az arcáról ítélve ez is a csápokat szereti, úgyhogy itt gond nem lesz.
- Ez a pondró az egyik oka annak, hogy a hatalmunk megrekedt – mondta dörgedelmesen Waranous.
- Hm – mutatott rá Sordis. – Mi már találkoztunk. Kétszer is, ha jól emlékszem.. egyszer a Sekoton, aztán a Zioston – Sordisnak eszébe jutott, hogy azért pont ezeken a helyeken találkozott a sötét entitásokkal, mert lehet, hogy csak Erő-koncentrált területen tudtak mutatkozni. Talán csak a kapukon keresztül juthattak át az Erő dimenzióiból. Ha így volt, akkor azokat a helyeket kellett majd lezárnia. – De én, mivel nem választok oldalt, nem csatlakoztam. A hölgy pedig...?
Abeloth közelsimult Sordishoz, és egyik csápjával kéjesen átkarolta a férfit.
- Én pedig a jövendőbelid vagyok, drágám, hihihi – simogatta meg a Sith-Jedi arcát. – Micsoda dolgokat viszünk majd végbe... Mondd, Öreg – fordult most az Időrabló felé -, végignézed majd a nászunk? Vagy esetleg te leszel az ágyunk? Ihihihi..
- Csak ha én vezetem a menetet – susogta Waranous, és ördögi vigyorával közeledni kezdett.
- Állj! – kiáltotta Sordis, és az Erővel ledobta magáról Abeloth csápjait. – Az lehet, hogy fiatalabb koromban mindkettőjükkel elbírtam volna, de nagyon sok pirulára lenne szükségem ahhoz, hogy ez most is így legyen. Főleg két ilyen szép virágszál esetében.
Az Időrabló belehajolt Sordis arcába, és fenyegetően megjegyezte:
- Azt csinálunk veled, amit akarunk, halandó kutya! Azért vagy itt, hogy csatlakozz hozzánk.
- Igen? – kérdezte Sordis. – Jó tudni, kedves uram. De hadd appelláljak, mielőtt még légből kapott jóslásokba bocsátkoznánk. Tudniillik nagyon sok sensostim kell ahhoz, hogy belemenjek egy ilyen üzletbe. Tudják garantálni a kellő mennyiséget?
Abeloth a levegőbe siklott, és hangosan felnevetett. Aztán éles visítással hahotázott. Miután lecsillapodott, megállt Sordis előtt, és fülig nyitotta fogas száját.
- Ő pont olyan, mint mi! Hihi! A Káosznak szüksége van rád, drágaságom. Gyere velünk, mindent felborítani, mindent felborítani!
- Megtanítjuk neked, hogyan legyél olyan, mint mi – szólt Waranous. – Elég okos vagy hozzá, hogy felismerd a sötétség és a fény közötti összhangot. Mi mindezek vagyunk együttvéve, ahogy te is. Az Univerzum a lábaink előtt hever majd!
- Hát, ha így állunk – felelte Sordis -, esetleg meggondolom a kedves ajánlatot.
- Elfogadod? Elfogadod?? – suttogta Abeloth, tágra nyitva mélyfekete szemeit. - Elfogadja!
Darth Sordis bólintott, és sötét mosolyra húzta pirosra festett ajkait. - Ebben az esetben türelmetlenül várom, hogy teremtsünk egy kis... anarchiát.
|
|
|
Post by sithlord on Apr 23, 2016 11:38:24 GMT 1
Moraband világa:
Miközben Abeloth és Waranous éppen Sordissal voltak elfoglalva, az Időrabló arca hirtelen elkomorodott. Meghalt valaki, méghozzá egy hatalmas entitás az Erőben. Az Időrabló pedig tudta ki is az… -A testvéred halott Sordis Nagyúr! -intézte szavait szinte már szomorúan az Időrabló Sordis felé. -Egy dolgot bánok csak, hogy nem én végezhettem vele! -bár próbált mást mutatni, az Időrabló valójában szomorú volt hogy Wenthar a Káosz egyik képviselője meghalt.
Sordis nagyúr arca talán még az Időrablóénál is jobban elkomorodott. Meghalt hát a fivére, méghozzá anélkül hogy rendezték volna a dolgaikat. Soha többé nem fogja látni, immár egy lett az Erővel… Sordis legbelsőbb lényében egy hideg feketeség kezdett el növekedni. Bosszút fog állni a fivére gyilkosain! Elveszítette Mailaint, most Wenthart is… A gyilkosok meglakolnak és kegyetlenül fognak szenvedni a kezei által… Mintha csak kiolvasta volna a gondolatait, az Időrabló megszólalt. -Biztos így lesz Sordis, előtte viszont te fogsz szenvedni, mert voltál olyan vakmerő hogy hozzánk merészelted mérni magadat! -az Időrabló hangja ezúttal haragos és fenyegető volt és lassan megindult Sordis felé.-Hogyan is képzelheted ostoba drogfüggő pondró, te undorító visszássága az Erőnek, hogy csatlakozhatsz hozzánk??
Sordis az isteni lény haragját látva hátrálni kezdett. Tudta, hogy most meg fog halni… -Nem fogsz meghalni Sordis, ó nem! -találta ki megint az Időrabló a gondolatait. -Azt hiszed ilyen könnyen megúszod? Nem barátom! -azzal az Időrabló alakja megremegett és előtünt az igazi lénye…
A két borzalmas entitás, Abeloth és az Időrabló rávetették magukat a szerencsétlen Sithre és tépték marták ahol érték. Széttépték majd szétdobálták a testrészeit, aztán újra összerakták. Egyszer így másszor meg úgy. Sordis pedig nem tudott meghalni...mindent érzékelt és a pokoli fájdalom megőrjítette. Csápok nyúltak fel az ánuszán, hogy aztán belülről tépjék zsigereljék ki. Abeloth a szemein keresztül szívta ki az agyát, aztán visszahányta a koponyaüregébe. Darabolták, ették, marták belezték...Végül Sordis számára megszűnt az idő és felülemelkedett teste gyengeségein.
Kívülállóként szemlélte a borzalmakat, amelyekkel illette a két démoni lény és már nem érdekelte…
Napokkal később tért magához, megfiatalodva, új testtel. Izmos erővel teli teste volt. Persze a gyengeségeit, mint a karját nem javították ki, de megfiatalodott...Határozottan.
-Sordis Nagyúr! -kezdte az Időrabló ünnepélyesen. -Fogadd ajándékomat és örökre jegyezd meg, te csak pondró lehetsz a végtelen tengerében és az Ürességben! Mától a mi szolgánk vagy! Menj hát és terjeszd a Káoszt, de ne feledd, te csak szolga vagy semmi más!
|
|
|
Post by sithlord on Apr 24, 2016 8:20:14 GMT 1
Az Időrabló és Abeloth furcsa tekintettel méregették Sordist, aki azt se tudta hirtelen hogy mi vár még rá. Gondolatai kavarogtak a fejében, ahogy arra gondolt hogy Wenthar, a fivére immár halott. Sordis szívét valahogy üresség és szomorúság járta át, ilyenkor pedig ösztönösen a tablettáihoz nyúlt. Most viszont a drága bogyói, az életmentő tabletták sehol nem voltak…
Sordis legszívesebben sikított volna az elvonási tünetek miatt, amelyek hirtelen elöntötték az egész testét. Bőrén és újdonsült testén izzadtságcseppek jelentek meg, amikor hiába kereste az életadó pirulákat. Szemben vele, tőle alig pár méternyire, a két iszonyatosan gonosz entitás élveteg fejjel figyelte szenvedéseit. Ahogy az Időrablóra pillantott, Sordist hirtelen tehetetlen düh öntötte el, üvöltve indult meg Waranous irányába.
-Add vissza ÁTKOZOTT!! -üvöltötte kétségbeesetten. -Különben MEGÖLLEEEK!! -Sordis teljesen magánkívül volt. Waranous intett, mire energiaketrec vette körül a Renegátot, aki azonnal szublimált volna, hogy így meneküljön meg, de ez se sikerült neki. -Ó az most nem fog menni barátom! -röhögött a képébe az Időrabló. -Itt nem működnek az ócska trükkjeid! -Abeloth nem kommentálta az eseményeket, kíváncsian várta az Öreg újabb kínzási akcióját.
Az pedig hamarosan kiderült, hogy az Öreg a lehető legnagyobb kínzást találta ki Sordis számára.
Az energiaketrec körül, démoni, nőstény, kislánynak kinéző alakok jelentek meg, kezükben egy-egy zacskó pirulát lóbálva. Kis szoknyácskájuk alapján, úgy néztek ki mint akármelyik loli Wenthar háreméből. Copfos kis hajuk lobogott a hideg, érdes levegőben. Egyetlen dolog árulta el hogy démonokról van szó: vörösen és gonoszul villogó szemük. Gúnyolódtak, nevettek, az ördögien szép kislánykák, és incselkedtek a tehetetlen függővel, Sordissal. Egyikük látványosan feldugta a hüvelyébe a pirulákat tartalmazó zacskót, majd kivette és az áporodott, tömény démonpunciszaggal átitatott zacskót Sordis orra alá tartotta. Amikor a Renegát eszét vesztve próbálta elvenni tőle, a lolidémon egyszerűen eltűnt, hogy aztán a ketrec másik oldalán, röhögve tehetetlen áldozatán, jelenjen meg.
Sordisból hirtelen kitört a fájdalom, a tehetetlenség, a harag, a gyász érzése, legfőképpen pedig a gyűlölet kínzója iránt. Aki a legkedvesebb dologtól fosztotta meg, a piruláitól…
-Jóó, nagyon jóó! -mondta elégedetten az Időrabló. -Gyűlölj csak, nem számít! Mire végzünk, engedelmes bábom leszel, s azt kívánod csak, szánalmas életed perceiben, hogy hogyan tehetnél a kedvemre...Renegát!
|
|
|
Post by Lord Brodrig on Apr 25, 2016 12:07:23 GMT 1
Sordis, aki rémálmaiban sem gondolta volna, hogy ez a találkozás ilyen szépen fog lezajlani, kétségbeesetten őrjöngött. Az előbb, amikor elkezdték kísérteni egyetlen függőségével, az első percekben még megpróbált ellenállni és nyugodt fejjel gondolkodni. Mint az elme mesterének, ez egy darabig sikerült is. De idővel nem volt más választása, át kellett engednie magát a tudatalatti ösztönlénynek. Úgy üvöltött, mint egy holdkóros elmeháborodott, miközben folyamatosan nekiugrott a ketrece rácsainak. Abeloth és az időrabló kíváncsian figyelték a kínjait – mintha mozijegyet váltottak volna, olyan elbűvölten bámulták a jelenetet. Abeloth vidáman heherészett komor, fekete társa mellett.
Aztán az illúziókat eltüntették, a rács pedig átalakult. A vastag csővé változó fémalkatrész elindult, hogy lesújtson a Renegátra. A levegőben tekeregve és változtatva alakját, már majdnem elérte őt. Sordis tudta, hogy nehéz helyzetekben, legfőképp a legnagyobb szükségben az egyén belsejében az Erő csatornái megnyílnak, ezáltal az illető nagyobb hatalomra tehetett szert. Tehetetlenségére és a mindjárt bekövetkező halálára gondolt. Saját maga indította el a teleportáció folyamatát. A körvonalai elhalványultak, de nem úgy, ahogy rendes esetben. Amikor elkezdett felszívódni, hirtelen visszarántották. Az Időrabló dühösen ugrott eléje – ő blokkolta a kísérletet.
- Mit képzelsz magadról, senkiházi?? – üvöltötte túlvilágian túlfűtött hangon. – Ezért megfizetsz!
A fémrúd megnyúlt, miközben Sordis akaratlanul a levegőbe emelkedett. A hosszú cső bekúszott a ruhája alá, és hiába próbált megszabadulni, egyszerűen képtelen volt parancsolni a saját testének. A cső behatolt a végbelén keresztül, és Sordis érezte, ahogy végigkúszik a belein. Az érzés inkább volt őrjítően kellemetlen és kiszolgáltatott, mint fájdalmas. Soha életében nem érezte magát ennyire sebezhetőnek, mint ezekben a pillanatokban. A fémrúd még fennébb csúszott, és Sordis köhögőrohamot kapott. Idővel elkezdett vért köpni. Aztán nem kapott levegőt, de a tudatánál tartották. Érezte, hogy a cső felsiklik a torkán. A fogai szinte mind egy szálig kitörtek, ahogy kijött a száján keresztül.
Sordis így lebegett, éppen csak a határán az eszméletvesztésnek, vagy éppen a halálnak. Karóba húzták, és alig érzékelte a külvilágot. Azt kívánta, legyen már vége. Mindennek! Még akkor is, ha maga az élet meghal. Nem érdekelte az Univerzum bukása. Ebben a pillanatban bármire képes volt, csak megszűnjön ez az irgalmatlan állapot.
Mivel nem tudott megszólalni, gondolati úton jelezte, hogy eleget kapott. Elméjében megadóan bólintott, és a beletörődése nem is lehetett volna őszintébb.
Abeloth előrelépett, és ujjaival offenzív mozdulatot téve átváltoztatta a csövet hatalmas, vastag kígyóvá. A Sordis szájából előbújt kígyófej kidugta villás nyelvét, és mérgesen sziszegett. Sordis kitágult, és undorodva kívánta magában a halált. Öklendezett, nem kapott levegőt, mégis életre kárhoztatták. Elég volt! De a kígyó is fogoly volt az ő testében. Olyan dolgokat látott ott bent, amitől egyre inkább megvadult. A Sith-Jedi teste tele volt különféle toxinokkal és vegyületekkel, amik elkezdték megmérgezni a bestiát. Síkos bőre lassan, de sárgulni kezdett. Abeloth nem nézte végig, ahogy az állat belehal Sordisba. Eltüntette, mire Sordis elterült a homokban.
- Mára eleget tanultál – jelentette ki Waranous. – Most már tudod, hogy csak egy szánnivaló rabszolga vagy. Olyanná lettél, mintha az egyik karom lennél. Úgy mozdulsz, ahogy akarom.
- Ahogy akarom, a karom – heherészett Abeloth.
Sordis még mindig nem tudott megszólalni az imént átélt események után. A fogai továbbra is hiányoztak, vér szivárgott a légcsövéből, és bizonyára máshonnan is. Engedelmesen meghajtotta a fejét. Csakugyan megviselték a történtek, habár ezek ketten nem tudták, hogy ő nem érzett fájdalmat. Nem érezhetett fájdalmat vagy egyéb testi ingereket, ugyanis köztudomású volt róla, hogy kipusztította magában az ilyen tapasztalásokért felelős neuronokat.
Nem tudták, hogy azért kellett folyamatosan gyógyszereket és illegális szereket szednie, hogy az elméje el tudja viselni a saját hatalmának mértékét. Ezért fulladtak a támadási akciói elcseszett drogtivornyákba. A varázslatai megkínozták, felszaggatták a lelkét. Olyan erőknek, amiknek ő parancsolt, meg volt a maguk adója. Ha nem használt volna tudatmódosító szereket, olyanná vált volna, mint ők. Előbb utóbb szétesett volna a személyisége, céltalanná vált volna, ő vált volna a főgonosszá. Emellett pedig elvesztette volna minden értelmes gondolatát.
Mindezt a kínzói nem tudhatták. Nem vehették észre maradéktalanul lezárt elméjén keresztül a legbelsőbb titkokat, mert az ezeket rejtő kamrákat Sordis örökre és visszavonhatatlanul lelakatolta az agyában. A két őrült lény maga volt az Erő, mégis elszámították magukat, amikor azt hitték, hogy a gondolatai kiolvasásával megértik az ambícióit. Évtizedek óta dolgozott azon, hogy azt hitesse el, ő maga is az ő útjukat képviseli. Ezért az apró figyelmetlenségükért meglepetésként fogja érni őket a pusztulás. Sordis tudta, hogy mindenkit meg lehet ölni, még egy istent is.
Ezért pedig hajlandó volt ő maga is istenné válni.
Wenthar halála örömteli, mégis keserédes hír volt a számára. De egy ilyen nagy hatalmú Erőhasználó pusztulása kibillentette a sötét oldalt mérhetetlen erejéből. Sordis tudta, hogy fivére nyomot hagyott az Erőben, ott ahol meggyilkolták. Hátrahagyott létezésének az elmúlási helye évek elteltével is érződni fog a Hapesen, ott, abban a bizonyos épületben. A régi írások szerint a legnagyobb Sith Nagyurak nyomai nagy hatással lehettek a gyengébb akaratú egyénekre. Ha egy halandó áthaladt azon a helyen, ahol Wenthar meghalt, bizonyára megérezte volna azt a tömény sötétséget, ami a néhai császár hatalmának árnyéka volt.
Előbb vagy utóbb vissza kellett térnie a Hapesre, hogy felszívja fivére maradványait.
Soha életében nem állt ekkora kihívás előtt, mint most. Immár egyedül maradt, és sebezhetőbbé vált, mint valaha. Amikor még Sith Nagyúrként kutatta önmagát, megérzett egy messzi hívást, amit ismeretlen rendszereken át követve eljutott egy különleges lényhez. Az illető megmutatta neki azt, ami korábban is felkeltette Sordis érdeklődését, de sosem tudta meghatározni a mibenlétét. Megtanulta tőle, hogy sötét és világos korántsem annyira elkülöníthető egymástól, mint ahogy azt a Sithek és a Jedik gondolták. A súlyos sérüléseket szenvedett teremtmény nagy tudással és hatalommal bírt, testének állapota miatt nem mozdulhatott ki létfenntartó üveghengeréből. Sordis folyamatosan őriztette őt, afféle fogolyként, hogy kiszipolyozza a tudását.
Csakhogy volt egy történet, amit sehogyan sem akaródzott elhinnie. A bölcs alak egyszer elmondta neki, hogy a világon sokkal veszélyesebb lények is léteztek, mint a Sithek vagy a Jedik. Példának Vitiate Sith császárt hozta fel, az egyetlen ismert Sithet, aki ezer évnél tovább élt. Mint később kiderült, Vitiate-t ugyanúgy hidegen hagyta a Sithek sorsa, akiket vezetett, mint a Galaxisé. A Sötét Tanács, miután kiderültek a Sith császár valódi tervei, ellene fordult. Vitiate ugyanis meg akart ölni minden életet az Univerzumban. Ki akarta irtani a mindenséget, hogy aztán újrateremthessen mindent.
Sordis újdonsült tanítója ekkor tett egy megdöbbentő kijelentést. Elmondta, hogy Vitiate csak egy báb volt, eszköze a Káosznak, nem pedig az alapítója. Elmagyarázta, hogy az Univerzum négy nagy dimenzióra osztható. Ezek közül az egyik, a Káosz teremtményei ugyanazt akarták, amit Vitiate-nek kellett volna elvégeznie – elpusztítani, majd megint létrehozni a világot. És megint. Aztán megint. Csakhogy az anyagi Univerzumnak eme gyilkos, végeérhetetlen ciklusa a teljes véget jelentheti. A folyamatos halál-születés körforgás hatására szétmegy, megöregedik maga a téridő, összebolondul, végül elpusztul.
Sordis természetesen egyetlen szavát sem vette készpénznek. Ő maga bejárta a Galaxist keresztül-kasul, de sosem találta nyomát ilyesféle káoszlényeknek. A titokzatos, sérült teremtmény megmutatta neki a sebeit, amiket egy dimenzióközi csatában szerzett. Azt állította, hogy annakelőtte megvívott egy hasonló teremtménnyel. Ezért került létfenntartó berendezések gondozásába, és innen eredtek a sérülései.
Ren – így nevezte magát a nagy hatalmú, de nagyon sebezhető alak. Sordis ez után a beszélgetés után semmi mást nem tudott belőle kiszedni. Ren állandóan a káoszistenes teóriáját ismételte, és nem beszélt többet az Erő titkairól. Akármilyen módszerekkel kínozták, kérlelték vagy könyörögtek neki, ő állandóan ezt a történetet hangoztatta. Sordis megelégelte őt, és beszüntette a látogatásait. Ren pedig egy szép napon egyszer csak eltűnt. Az őrök, akik vigyáztak rá, megzavarodtak és tökkelütött, eszét vesztett fogyatékosokká váltak. Az Erő trükkjei mit sem értek az agyuk felkutatására.
Aztán Sordist a Zioston, majd a saját fejében felkereste az Időrabló, és akkor megtudta, hogy Ren igazat beszélt. Most pedig teljes valójukban megmutatkoztak előtte. Meg kellett keresnie a bölcs mestert. Egyedül nem győzhetett ilyen ellenféllel szemben, és el kellett mondania neki, hogy igaza volt. El kellett jutnia a Zakuulra. Ehhez pedig szüksége volt némi Káoszra is.
- Úgy látom, értetted a jó szót, pondró – mennydörögte Waranous. – Mi lenne, ha mondjuk... térden csúszva kérnéd, hogy ne öljelek meg?
Sordis a földre vetette magát.
- Kérlek, Uram – mondta. – Jó szolgád leszek...
- Nem így – rázta a fejét Waranous. – Úgy mássz, mint egy nyálas, jelentéktelen gránitcsiga!
- Az is vagyok, Uram – hasalt le Sordis, és a homokba tette az arcát. – A csigád. Terjeszteni fogom a Káosz magvait. Az egész világ előttetek fog csúszni!
Waranous oldalra nézett, és Sordis érezte, hogy Abeloth rámászik. A csúf lény csápjaival megtépte a Sith-Jedi ruháit, és szabaddá tette a hátát. Néhol a bőrből is letépett egy-egy csíkot. Aztán széles vigyorú szájával harapdálni kezdte a húst. A szemeiben mintha több Univerzum verődött volna vissza, de mindegyik fekete volt és halott, ugyanakkor eleven is. Apró, de jellegzetes mintát rágott Sordis hátába. A mindenség előtti időkből származtatható motívum égetett. Sordis azonnal tudta, hogy ez a fájdalom nem fizikai, ugyanakkor lekophatatlan és örök.
Abeloth az elevenjére talált – Sordis azért tett meg mindent azért, hogy ne érezhessen kínt, mert utálta érezni. Ezt a mostanit viszont a haláláig nyögnie kellett.
- Ó, hát nem ez az első tetkód – állapította meg Abeloth. – De ez, a többivel ellentétben a halálod után sem porlad el. Megmarad majd ez a kis részed, és ebből fogom meggyúrni a következő Sordis-bébit. Itt, esetleg egy másik dimenzióban... Mindenhova egy Sordis... mindenhova egy... minden napra, hihi, egy mindenhova, mindenhova egyért, de az az egy az én vagyok! Hihi – nevette el magát, amikor kifogyott a koherens gondolatokból. – Hihihi!
- Örökre megjelöltettél – mondta az Időrabló. – Életed legnagyobb dicsősége ért most, pondró!
- De vajon megérdemli? Megérdemli?? – tért magához Abeloth, visszatérve a saját végtelenségéből. Felállt, és megállapodott Sordis teste fölött. Ajkairól vér és bőrdarabok szotyogtak le, ahogy elvigyorodott. – Nem nem nem! De viselnie kell...
- Mától a Káosz teljes jogú szolgája vagy, Sordis – folytatta az Időrabló. – A fájdalmad emlékeztetni fog rá, hova tartozol. Tízévente erősbödni fog, mindaddig, amíg bele nem halsz. De még sok évtized áll előtted, végül is alig vagy negyven éves!
- A viszontlátásra, icipici perverz – búcsúzott Abeloth. Felvette a homokból Sordis elejtett rúzsát, és a szájába tette, majd lenyelte. – Máskor hozzál nekem is! Egy hölgynek csinosnak kell lennie.
- Menj! – parancsolta Waranous. – Eredj és folytasd a reád kiszabott munkát! Vígy zavarodottságot és anarchiát az élőknek... és a holtaknak.
Azzal a két entitás halványodni kezdett. A viharfelhők egészen leereszkedtek a narancssárga homokba. Körbeölelték a Káosz urait, akik úgy, ahogy megjelentek, a semmibe vesztek. Sordis egyedül találta magát. Most még inkább meg akarta semmisíteni az Erőt magát. Nem a Jedik állandó polgárháborúi okozta nyomor miatt, hanem az olyan anomáliák hatására, mint Abeloth és az Időrabló.
Sordis ott feküdt még egy darabig, ahol hagyták. Aztán felállt, és az Erőt segítségül hívva tompítani kezdte a fájdalmait. A hátából sugárzó kínhullám valamelyest enyhült. Sejtette, hogy ezt idővel nem fogja tudni megtenni. De nem félt – tudta, hogy a káoszlényekkel együtt a fájdalmai is meg fognak szűnni, mindörökre.
Összeszedte a szétszórt cuccait, és magához vett annyi mindent, amennyit csak tudott. Megvizsgálta magát egy törött holoverőben, ami, ha belenézett, pontosan visszamutatta neki a saját képmását. Annakelőtte, nem is olyan rég vén, kisminkelt öregemberként ijesztgethette a nagyérdeműt, esetleg kelthetett undort azokban, akikkel szembetalálkozott. De ennek már örökre lőttek. Most úgy nézett ki, mintha a Bedlami Intézet bentlakó, maga alá hugyozó elmeháborodottja lett volna. Az arcfestése imitt-amott lehámlott vagy levájódott. A haja elvesztette merev tartását, és össze-vissza állt, miközben látni engedte a jobb fülét, amit máskor eltakart. A fogai nem voltak meg, így furcsa alakú lett a szája körüli bőr. A ruhája félig leszakadva, cafatokban lógott róla. Levetette a zavaróvá váló darabokat, meztelenül hagyva félig eldeformált, de megfiatalodott felsőtestét. A nadrágja és a csizmái viszonylag épen maradtak, de a fenekénél levő részen több lyuk éktelenkedett. Sordis elhajította a kesztyűit. Fémkarja és az ép keze tökéletes kontrasztot alkotott egymással.
A találkozó alatt nem volt sem ideje, sem tehetsége megfigyelni a körülötte levő világot. De mostmár kereshetett egy módot, hogy kijusson a Morabandról.
Kiterjesztette az érzékeit, és letapogatta a bolygót. A felszín alatt kavargó gyilkos energiákat megzabolázva sokkal élénkebben fogta fel a mitikus világot, mintha csak a hagyományos képességeire hagyatkozott volna. Sordis képzeletbeli szelleme szélvészként suhant végig a Moraband atmoszférájában. Az egész bolygón rosszarcú, narancssárga homok terült el, míg az eget éjfekete viharfelhők borították. A Moraband nem szerette a látogatókat, de a viharok, amiket generált, csak az Időrablót és Abelothot követték mindenhová. Két napnyi járóföldre élőlényeket érzékelt. Igazi, értelmes teremtményeket, nem helyi vadakat. Sordis kilépett a meghosszabbított tudatállapotból, és lassan szublimálni kezdett. Szellemalakban néhány óra alatt megtehette a távolságot.
Aztán, amikor a körvonalai kezdtek elmosódni, visszaváltozott humán alakba. Az előbbi kutatásának utóérzete csak most érte el a tudatát. Bizonyára az átélt kínzás lelassíthatta az agyát, ezért későn vette észre a Moraband szuszogó talaját. Az egész bolygó alig érzékelhetően vibrált. Nem úgy, ahogy a Korriban vagy a Dromund Kaas – a Morabandot nem csak az Erő alkotta és pusztította. Sordis rájött, hogy a halál-születés ciklus a bolygó sajátja, de ezek az események olyan gyorsan mennek végbe, hogy a legfejlettebb agy számára is befogadhatatlanok és értelmezhetetlenek maradtak. Senki sem vehette észre, hogy a Moraband minden nanoszekundumban felrobbant, majd újjászületett.
Sordis azon töprengett, hogy ennek a dolognak lehet-e köze ahhoz, hogy a Moraband megnyílt kapuként szolgált a Káoszvilág számára. Talán nem kellene olyan elhamarkodottan elsietnie innen. Ha mégis helyes volt a feltételezése, akkor a Moraband által megérthette, hogyan jöhetett létre ilyenfajta átjáró. Ha ennek utána akart járni, akkor csak itt, a helyszínen tehette meg.
Miután a káoszlény és a káoszlány eltűnt, a porba érő sűrű homok- és viharfelhők eltakarodtak a környékről. A tájék sokkal beláthatóbban terült Sordis szemei elé, aki el is indult az egyik irányba, ahol felfedezett egy alacsonyabb, sötétbarna sziklát. Ő maga is egy hegyen lehetett, legalábbis a homokból kiálló kődarabokra, és a horizont milyenségéből erre következtetett. Meglepően könnyedén és fürgén mozgott, még csak az Erőt sem kellett használnia, hogy sietni tudjon. Habár az ő esetében a kor mindig is irrelevánsnak számított, mégis másképp érezte magát így.
Ahogy közelebb ért a sziklához, úgy tűnt, mintha azt mesterséges kezek alakították volna ki. Túl simafalú és egyenes volt ahhoz, hogy a természet munkája legyen. Ráadásul az oldalában teljesen egyformának látszó barlangbejáratok sorakoztak. Egész pontosan hét tátongó mélyedést számolt össze. Minden barlang szája fölött Sordis számára is érthető régi felirat díszelgett, bár nem mindegyiket lehetett kivenni.
A hozzá legközelebb eső járat fölé a „Mértékletesség” szót vésték. Mivel Sordis a saját személyéhez találónak érezte a tulajdonságot, ebbe a barlangba lépett be először. A sűrű sötétségben nem látott egy centit sem, de az Erővel sikerült tájékozódnia. A sötét oldalnál is maróbb érzés olyan szörnyűséget sejtetett, amire nem volt biztos, hogy fel volt készülve. De ez az érzés vonzotta őt, utat mutatott neki. A járat meglepően rövid volt, és Sordis egy tágas, alaposan kivilágított, családiasnak ható helyiségben találta magát.
A középen levő, roskadásig megrakott asztal láttán rájött, hogy valamiféle ebédlőbe került. A sűrűn tálalt gyümölcsök, húsok és egyéb, növényi eredetű ételek mellett ismerős dobozokat fedezett fel. Az asztal szélein szabadon hagyott, kékes sensostim porhalmok voltak felelőtlenül szétszórva. A szörnyűség pedig, amit érzett, az asztalfőn levő egyetlen széken szundikáló teremtményből áradt. A meztelen szörnyeteg teste sárga, hurkás bőrcsíkokban tekeredett, mint a múmiáknak. Az arca hosszú volt, és nem volt rajta egyéb, mint két párhuzamos orrnyílás. A hangtalanul alvó lakó kezei maga elé voltak téve az asztalra. A karjai közötti tálban két mozdulatlan szemgolyó feküdt a hozzájuk tapadó erekkel és apró társszervekkel együtt – Sordis akárhogy nézte, nem látta a helyet, ahová be lehetett volna őket tenni. (Ő maga a műszemét beletette volt már ilyen-olyan helyekre, például egy kislány lábai közé, még fiatalabb korában.)
Miközben alaposan körbejárta az asztalt, Sordis megnézegette a falra függesztett freskókat. Mindegyiken az alvó úriember szerepelt, hol egy gyermeket falt fel, hol feldarabolt valakit, hol egy testrészekkel megrakott oltár előtt falatozott. Az egyik kép alapján Sordis beazonosította őt a nevén. A pszeudo-értelmiségi hangzású Transzcendens Vén nevének kimondása után sem ébredt fel mély gondolkodásából. Sordis azt is levette a freskókból, hogy neki tulajdonképpen nem szabadna hozzányúlnia semmihez az asztalon. Csupán csak meg kellett keresnie azt, amiért jött, és csendben elmennie. De miért is jött?
- Kéne néhány új fog – mondta fennhangon.
Semmi nem történt. Sordis ingerülten az asztalhoz lépett, és kezeivel megsimogatta az illegális fűszerek feletti levegőt. Nem érzett semmiféle veszélyre utaló jelet, vagy mágikus csapdát. Nyilván sejtette, hogy a Transzcendens Vén miért ült ott mozdulatlanul, és miért nem látták el az asztalt sötét oldali védelemmel. De azért Sordis feladta minden önkontrollját, és belefúrta az arcát a sensostim-mezőbe. Érezte az ismerős szagot, a finom, lágyan omló por kedves tapintását. Az orrába és a szájába vette, szívta, rágta, ette, magába tömte, ahol csak érte. Az elkenődött sminkje immár nemcsak egy holdkórosra emlékeztetett, hanem egy elvonási tünetekben szenvedő pszihopatára is. A porlepte arca néhol kékesre festődött, a mellkasát is összekente a fűszerrel. Miközben élvezkedett, a tálban levő szemek megrizzentek.
A Transzcendens Vén felemelte a fejét. Hosszú ujjait begörbítette, majd megfogta az egyik szemét, és a tenyerén tátongó üregbe belenyomva azt elvette a másikat is, amit a másik tenyerében helyezett el. Hegyes karmokban végződő kezeit az arca elé emelte, tenyérrel kifelé fordítva körbepillogtatott, és szétnézett a helyiségben.
Sordis éppen ekkor tekintett fel, és a szörnyűség érzése egyszerűen elsöpörte belőle a sötét oldal hatalmát. Egyszerűen képtelen volt megidézni a Sith villámokat. Miközben egyéb trükkökkel próbálkozott, a Transzcendens Vén felállt, és lassú, esetlen mozdulatokkal elindult a Sith-Jedi irányába. Sordis megeresztett egy lökést, mire a szörnyeteg hátravetette a fejét. De aztán újból közeledni kezdett, viszont lassú mozgása lehetővé tette Sordisnak, hogy kitérjen a karmos kezek elől, amik megpróbálták elkapni őt. Ilyen öregemberes sebességgel köröztek az asztal körül, amíg...
Sordis megpillantotta az ételek mellett levő tálat, aminek a tetején apró vasdarabok sorakoztak. Jobban megnézve látszott, hogy szürkén csillogó emberi fogak voltak, de nem egy sorba ragasztva, hanem külön-külön. Sordis elvette a tálat, és miközben a Transzcendens Vént figyelte, beillesztette magának a vasfogakat. Egyiket a másik után nyomta bele a foghúsába, és azok ott is maradtak. Miután minden fontosabb foga megvolt, kiegészítette a művet, és megigazította őket. Amikor elkészült, lágy remegés futott végig az egész testén, mint valami elektromos impulzus. A fogak odaforrtak, ahová kellett, Sordis pedig érezte, hogy ő maga is afféle bestiává vált az évek során.
Ránézett a Transzcendens Vénre, és észrevette a kettejük közötti hasonlóságokat. A szörnyeteg hiába ért el messzire, csak hadonászni tudott, mert valami hiányzott belőle. Sordis otthagyta őt, és elindult visszafelé a járaton keresztül. A kijáratot keresve hamar elérkezett addig a pontig, ahol belépett. Csakhogy az Erő azt súgta, hogy szemben vele tömény szikla van, nem pedig a szabad ég. A barlang szája egyszerűen eltűnt. Sordis letapogatta a környéket, és azt tapasztalta, hogy a kis helyiséget, ahol volt, minden oldalról szilárd kövek határolják körül. Csapdába esett. Csapdába estek mindketten – ő, és a Transzcendens Vén, aki annyira igyekezett elkapni őt.
Ahogy megfordult, azonnal el kellett hajolnia a lecsapódó kar elől. A furcsa teremtmény halkan morgott magában, és megint az arca elé emelte az egyik kezét, hogy lásson. Sordis átbújt a lábai alatt, és visszafutott az ebédlőbe, ami ugyanúgy festett, ahogy az előbb. Mire a Transzcendens Vén odaért, ő már lázasan kereste a megoldást újabb szorult helyzetére. Nem akart örök fogságba esve kergetőzőst játszani. Megint végigkutatta a festményeket, és eldugott jeleket keresett, amik kisegíthették volna. Akárhogy erőlködött, nem talált semmit. Itt az eszét kellett használnia.
A Transzcendens Vénre pillantva észrevette, hogy annak fogai vannak az álla alsó felén. Fémfogak voltak. Sordis megtapogatta a saját új fogait, és még az előbbinél is jobban érezte a szörnyeteggel való hasonlóságát. Az érzés lekúszott a torkán, betöltötte a gondolatait, és rájött a megoldásra. Sehol nem érezte a menekülés lehetőségét, de nem kutatta át a Transzcendens Vén által árasztott szőrnyű érzést. Mindketten ugyanolyanok voltak, és miután ezt realizálta, rájött, hogy egyedül sosem kerülhetett ki innen. A másikkal egyesülve viszont, kettesben talán lehetett esélyük.
Nem is várta, hogy értelmes kommunikációt kezdeményezhet a szörnyeteggel, ezért egyszerűen felhővé alakult. Amikor a szublimáció teljes volt, Sordis elfolyt lénye eltávolodott a Transzcendens Véntől. Aztán nagy sebességgel repülni kezdett felé. Egyenesen nekiment, áthatolt a sárga mellkason, belefúródott a talán nem is létező teremtménybe, majd eltűnt benne...
...és egy nagy kőoltárból előgurulva megszilárdultak a körvonalai, majd kirajzolódott a humán test. A szabad ég alatt volt, egy nagy, régi obeliszk körül. A kőépítményen nagy fülű, apró lények mintáit fedezte fel, akik körül különböző felfaragott lényeket látott. A gnómok egyikének csillagot formázott a feje.
A lerongyolódott alak letántorgott az emelvényről, és abba az irányba fordult, ahol a menekülési lehetőséget sejtette. Kipróbálta a hatalmát – ujjai körül lila villámok cikáztak át. A kisülések felerősödtek, és Sordis fellőtte őket az égbe. Egy darabig nézte a felette sűrűsödő, mozdulatlan viharfelhőket, aztán megérezte, hogy élők közelednek felé. Elmosolyodott, majd széles vigyorra húzta a száját. Kieresztette magából gonosz kacagását, miközben vasfogai megcsillantak egymás fényétől. Széttárta a kezeit, és befogta a meginduló ónos eső cseppjeit. A savas víz égette a bőrét, de nem árthatott már neki. Semmi sem árthatott már neki úgy, ahogy újdonsült munkaadói tették.
- Jövök már, jövök, madárkáim – mondta, amikor megérezte az egyik kényszerleszállt csoport felől sugárzó türelmetlenséget. – Hamarabb kijuttok innen, mint azt sejtenétek. Exit!
Azzal egyik lábát maga után húzva, a vérző arcú, össze-vissza festett képű, félmeztelen Sith-Jedi megindult, hogy véget vessen néhány teremtmény rossz, illetve összes érzésének.
|
|
|
Post by Grodin Tierce on May 4, 2016 15:26:24 GMT 1
- Rendben, azt hiszem, működik. – jelentette ki diadalittasan Craitheus Qreph, miközben ide-oda ingatta hatalmas fejét vékony, kocsányszerű nyakán egyensúlyozva. A columi hajó gépterminálja néhányszor felvillant, majd a kék, illetőleg többségében élettelen fekete állapotjelzők sárgára váltottak.
- Ez most már jó így? – kérdezte aggodalmasan az alacsony mennyezet – magasság miatt a columik mögött guggoló Skoor Waylan. – Sárgán villog az összes..
- Miért, mit vártál, zöldet? – gurgulázott furcsa hangon Marwid Qreph, ami a nevetgélés valamiféle columi megfelelője lehetett. – Teljesen jó, áthuzaloztuk a rendszereket. Most következhet a Te hajód, Skoor Waylan az Ahnenerbétől.
- Igen.. – biccentett a nagai nő, és már indult volna kifelé, amikor megmerevedett. A bolygót eleve átjárta a sötétség, de ez más volt... egy rakás, legalább fél tucatnyi, világosan elkülöníthető tudat az Erőben... - Várjatok. Azt hiszem, megjöttek a vendégeik.
- Gyorsak, nagyon gyorsak... - forgatta a szemeit Craitheus, majd a testvérére pillantott. – Önvédelmi berendezések?
- Máris aktiválom őket. – biccentett Marwid.
Skoor egyik columiról a másikra pillantott, majd a leszállórámpa felé indult óvatosan, hogy semmit se törjön össze a szűk helyen.
- Kint leszek... gondolom, ti bent maradtok egyelőre. – mormolta inkább mentálisan és saját magának, mint hangosan és az útitársainak.
A columik nem válaszoltak semmit, csak kattintgatni és huzigálni kezdték az egyik vezérlőpanel fogantyúit.
...
Strelok egy kiszögellésről figyelte, amint a stalkerek három csapatra oszolva, három különböző irányból közelítik meg a két, külsőre élettelennek tűnő hajót. A páncéljának érzékelőihez kötött apró, hordozható képernyő ugyanazt mutatta, mint amit az Erőn keresztül is érzékelt... két idegen, és egy erőérzékeny humán tartózkodott a columi csészealjon, ami újra maximális energiaszinten üzemelt, a másik hajó üres volt és még mindig hideg, jórészt működésképtelen, csak tartalékrendszereken futott. A vihar, ami szinte indulásuk óta végigkísérte őket, egyre inkább sűrűsödött, Strelok úgy láttan, a horizonton egy tornádó is közelít feléjük.
A stalkerek gyorsan, összehangoltan mozogtak. Az első csoport megállt a hajó rámpájánál, a második a cosrai gyártmányú yacht mögött helyezkedett el, a harmadik pedig széles ívben szétszóródva fedezte messzebről az első kettőt, hogy minden irányból tüzelni tudjanak.
Strelok egy pillanatig dilemmázott azon, hogy a hatékonyság, vagy az udvariasság elvét kövesse, végül kivételesen az utóbbi mellett döntött, végtére is nem mindennap fut bele az ember cosrai erőhasználó ügynökökbe. Belső rádión jelzett a csészealj alatt álló kommandós egység vezetőjének, hogy robbantás helyett először kopogjon be.
- Stalker Specnaz! S’razu otkr’ivaty! – dörrent az ajtón a fémkesztyű némileg bátortalanul, hiszen a stalkerek tízből kilencszer nem így, inkább valamféle robbanóanyaggal szoktak kopogni.
Válaszul a csészealj alsó részén félrehúzódott három aprócska ajtó, és sorozatvető emelkedtek ki a homorú törzsből. A stalkerek gyorsan kapcsoltak, és tüzet nyitottak mindhárom fegyvercsőre, de ezzel a figyelmük a fegyverekre irányult, a csészealj felső zsilipjeiből kirepülő drónok, a columi hajó apró, egy méteres másolatai pedig hátba kapták őket... azaz csak hátba kapták volna, ha a fedező egység sortüzei nem vonják magukra a drónok figyelmét.
- Bisztra’ rib’jatki! - ösztökölte gyorsabb mozgásra a fiait Strelok a leleményes columi védelmi rendszerekkel szemben, de bizonyos volt benne, hogy a képzett, rohampáncélos katonákat csak pár percig tudja az automatika feltartóztatni.
A rámpa lenyílt, de mielőtt a stalkerek felrohanhattak volna rajta, egy csomó konténer és egyéb szemét repült ki rajta, jól érzékelhetően az Erő által vezérelve. A kommandósok szétszóródtak, páran a képzésen tanultak egyik legfontosabbikát elfelejtve megpróbáltak saját sötét oldali képességeikkel ellenlökéseket generálni az Erőben, így visszaverve a tárgyakat, de nem jártak sikerrel. (Strelok szívta a fogát. A stalkerek képzése évszázadok óta ugyanazokat az elveket követte, de nem minden junior kommandós tudta alkalmazni az elveket egy Erőhasználó elleni valódi harcban, elfelejtették, hogy igazi erejük a páncéljukban rejlik, és az Erő-érzékenység csak egy ezt segítő képesség, nem pedig fordítva).
Aztán egyik pillanatról a másikra megjelent a nagai nő, mintha a semmiből termett volna ott. Egy fekete obszidiánkard villogott a kezében, amellyel lesújtott a legközelebbi stalker páncéljára, majd döbbenten hátratáncolt, ahogyan a páncél energiája elnyelte a fegyverből származó kisüléseket, és a stalker egy mozdulattal felé küldte az energialöketet.
A nő visszatáncolt, megragadott két stalkert és egymáshoz vágta őket, majd kirohant a hajó alól, láthatóan szabadabb területet keresett, hogy nagyobb mozgástérhez jusson. Kecsesen kerülgette az utána küldött lövedékeket, mintha már kilövésük pillanatában érezte volna, hogy melyik stalker pnotosan hova szánja őket. Strelok még vagy két másodpercig figyelte némi elismeréssel az arcán a nő mozgását, aztán nekiállt, hogy feltápászkodjon, és csatlakozzon a csapatához... az érzékelői szerint a hely, különösen a hajók túlsó oldalán álló oltár hemzsegett a begyűjthető mintáktól... de ekkor megakadt a szeme a közeledő tornádón.
A második és harmadik kommandós csoport közrefogta a nagai nőt, széles kört alkotva körülötte, készen arra, hogy bevigyék a kegyelemlövést, az első csoport pedig a columi hajó automata védelmi rendszerei maradékának felszámolásával foglalkozott, így nem figyeltek a légköri jelenségre… Strelok azonban odafentről igen. Jól látta, hogy a tornádó szinte táncoló mozdulatokkal kerüli ki a hajókat, majd a nagai nőt közrefogó csoport közepére suhan. A stalkerek és bekerített ellenfelük egy pillanatra felhagytak a végső közjátékot megelőző szemezéssel, és igyekeztek volna arrébb húzódni a váratlan természeti jelenség útjából...
Csakhogy a tornádó abban a pillanatban összement, sűrűsödni kezdett, mígnem a kavargó por és levegő egy humanoid testté állt össze. A férfi szeme és ujjainak vége lilásan izzott, tekintetében semmiféle értelmet nem lehetett felfedezni, ahogyan apróhakt vihogott, majd először a nagai nőre, aztán az őt körülálló vostroyai stalkerekre pillantott.
- Na végre, megtaláltam a partit... nem késtem le semmiről, ugye? – kérdezte Sordis, majd hozzátette - Kinél van jegy a hazaútra, amit szívesen átadna nekem?
- Kakoj et'a mu'tant... - mormogta maga elé Strelo, miközbenk anomáliadetektora és Erőérzéke egyaránt értelmezhetetlen tartományokban mozgott, ahogyan visszavetette magát a sziklaperem mögé, és nekiállt összeállítani mesterlövész fegyverét. Ugyanebben a pillanatban odalent valaki elkiáltott magát: „a’gony, a’gony”, és a kommandósok tüzelni kezdtek Skoor Waylanra és Sordisra egyaránt...
|
|
|
Post by Lord Brodrig on May 28, 2016 10:31:45 GMT 1
Skoor Waylan az Erőre hagyatkozva pattintotta vissza a lövedékeket. A nagai nő ügyes kitérő manővereket hajtott végre, miközben a fénykardját is bevetve védekezett. Columni barátai nem bizonyultak hasznosnak a harc terén, és a nagai nő bosszúsan figyelte, ahogy a száratag lények igyekeztek visszatartani a támadókat. Ügyetlen próbálkozásaik láttán Skoor rájött, hogy bár a columnik bírtak a Művészet hatalmával, mégsem voltak erősek. Ezért kellett a Művészetet olyan teremtményekre bízni, akik elég kompetensek voltak a kezeléséhez.
Aztán észrevette, hogy a columnik még az előbbi másodpercekhez képest is gyengébben védekeztek. Egyre lassulva reagáltak az ellenség csapásaira. Skoor ráhangolódott az elméjükre, és meglepetésére a columnik még annál is szótlanabbak és inaktívabbak voltak, mint annakelőtte. Mintha valami kifejezetten elhomályosította volna a gondolataikat, és elfogyasztotta volna a cselekvési készségeiket. Hát ezért voltak annyira csendesek a Morabandra jövet – érezték, de az is lehet, hogy tudták, mi vár rájuk. Skoor a csata kellős közepében leereszkedett alakra vetette a tekintetét, és a columnik fejében ódivatú, mélyre visszanyúló félelmet érzékelt.
Sordist egyetlen vostroyai vagy columni lövedék sem találta el. A különböző színű sugárnyalábok egyszerűen elkanyarodtak a Sith-Jedi teste mellett, aki egy helyben állva pajzsot képezett belőlük. A lövedékek kettős sorban köröztek körülötte, afféle fényes bura alá vonva őt. Minden újabb lövés csatlakozott a két irányba szemmel láthatatlan sebességgel suhanó nyalábok védőfalába. Sordis ennek az energiának a közepében mozdulatlanul, semmit sem csinálva csak létezett. Kiterjesztette az Erőt, hogy hajó után kutasson, és hamarosan kivette az illusztris társaság fejéből, hogy melyik jármű volt működőképes.
Ugyanakkor másvalamit is megérzett. Született telepata révén Sordis azonnal kiszúrta a hozzá hasonló képességgel rendelkező egyedeket. A kis termetű humanoid lények nem voltak annyira fontosak, de a nagai nő olyasvalamivel bírt, ami egyedülállóvá tette őt a kollégái körében, legyenek ezek Jedik vagy Sithek. Ildomos lenne elvinnie őt magával, hogy kiképezze, nem mint Rint, hanem mint az ő személyes utódját. Talán ennek a képességnek további haszna is lehetne, nem csak az automatikus nyúlkálás mások gondolataiban. Mi lenne, morfondírozott magában, hogyha létrehoznának egy szuperintelligens gépezetet, aki a telepátia segítségével egymaga elkormányozna egy egész birodalmat? Sordis hallott már telepatikus droidról, aki a puszta véletlennek köszönhette a hatalmát.
A vostroyaiak erős össztüzében mindenki vállt vállnak vetve harcolt, kivéve Skoor Waylant és Sordist, akik egymás elméjét fürkészve nem igazán figyeltek oda a csetepatéra. A nagai méltatlankodva szívta a fogát, mert a teremtmény, aki a fejében mászkált, elterelte a figyelmét a védekezésről. Megpróbálta kizárni magából az idegen tudatot, de az talán észre sem vette a próbálkozásait. Skoor hirtelen támadást indított. Ki akarta sütni a másik agytekervényeit, hogy kiűzze a gondolatai közül. Ám ő tántorodott vissza, és egy lövedék majdnem eltalálta, amikor kibillent az egyensúlyából.
Sordis elvigyorodott – fémfogaira rávetült a köröző lövedékek fénye. Itt volt az ideje egy kis leckének. Skoor Waylan érezte, ahogy teste köré láthatatlan védőpajzs került, ami mintegy visszaverte az ellene irányzott lövéseket. Ezzel egy időben elakadt a lélegzete, és hiába igyekezett szuszogni. Erős hányingere támadt, és úgy érezte, a szemei kilövődnek az üregeikből. Ehelyett vékony, fekete könny eredt meg belőlük. Aztán öklendezni kezdett, és a lehető legcseppfolyósabb formában fekete lé szaladt elő a szájából. A látszatra ártalmatlannak tűnő anyag elégette a légcsövét, és a nagai nő olyan kínokat élt át, hogy felkiáltani sem tudott volna. A fekete könnyek árkot vájtak az arcába.
Aztán mindez megszűnt, és ő megint a csata kellős közepében találta magát. Nem volt semmilyen lé a ruháján, és még az ízét sem érezte. Az illúzió után semmi sem maradt hátra, és a nagai nő sem érzett semmiféle kínt.
A Skoortól nem messze leereszkedett alak, aki a tornádóból bontakozott ki az imént, sértetlenül állt egy helyben, miközben a vörös sugárnyalábok meghajlottak körülötte. Sordis mindkét szeme immár vörösben szikrázott, és a lövedékek körbejárták az auráját. Azután egyre gyorsulva pörögni kezdett egy helyben, miközben a körülötte forgolódó sugárnyalábok által alkotott egybefüggő pajzs halványodni látszott.
Sordis úgy döntött, elég volt a szórakozásból. Ideje az igazán fontos dolgokkal foglalkozni.
Miközben ő maga is pörgött a védőfalával együtt, úgy intézte, hogy közelebb jusson a működőképes csillaghajóhoz. Csak most vette észre, hogy a lapos, kerek szerkezet úgy fest, mint azok a kis alátétek, amikben bizonyos körökben a rill-fűszert szolgálták fel. A nedvben oldódó típusú fűszert Sordis nem nagyon szerette. Nem érezte az ízét, ami felhigult az oldatban, ráadásul ebben a formában a hatása sem volt kielégítő. A humanoid mentalista lények, akik a hajó körül sündörögtek, azonnal szembefordultak az új fenyegetéssel, és Sordis drónokkal, valamint idegen formájú fegyverekkel felszerelkezett ellenfelek között találta magát.
Elengedte a pajzsát – a lövedékek szélsebesen repültek szanaszét a szélrózsa minden irányába. A Sordis közelében tartózkodó columnik és vostroyaiak mind kaptak legalább egy találatot. Ezzel egy időre megritkult a harcmező, és a Sith-Jedi a sorozatlövő drónokra fordíthatta a figyelmét. A pilóta nélküli, apró gyilkológépek meglepően könnyű prédának bizonyultak az Erőben. Sordis megragadta őket, és hozzávágta a másik hajó törzséhez, mire működésképtelenné váltak.
Először azt hitte, hogy a lapos hajó valamelyik lövege tüzelt rá. Miután elugrott a vastag nyaláb elől, rájött, hogy ügyes mesterlövésszel akadt dolga. Ugyankkor azt is észlelte, hogy a csészealj körül tevékenykedő vostroyaiak, akárcsak a többi támadó, valamiféle különös Erő-felszereltséggel rendelkeztek. Vajon az EGB örülne, ha megkaphatna egy ilyen különleges alakot? A Sith-Jedi széttárta a karjait, és ezzel olyan hullámot hozott létre, amivel mindenkit ledöntött a lábáról, aki a közelében tartózkodott.
Aztán kinyúlt, és lehunyt szemmel vigyorogva lasszóként vetette ki az Erő láthatatlan csápjait. A mesterlövész tehetetlenül a levegőbe repült, elejtve a fegyverét. Strelok minden tudását bevetette, hogy ellenálljon a láthatatlan béklyóknak, de semmit sem tehetett. Hamar megérkezett Sordis elé, aki kinyitotta a szemeit, és leengedte a vostroyait, de nem hagyta megmozdulni őt.
- Hadd pihenjünk egy kicsit – javasolta Sordis, és felvillantotta fémfogsorát. – Hirtelen eltöprengtem, vajon még mindig a voska a nemzeti italotok? Ehehe. Mondj valamit a nyelveden! – utolsó kijelentése parancsként dörrent. Ám mielőtt Strelok válaszolhatott volna, a Sith-Jedi folytatta. – Semmi baj. Előbb utóbb meg fogjátok tanulni, hogy nincs bipoláris világszemlélet. Viszont van bipoláris szexualitás helyette, ehehehe.
- Mi vagy te, mu’tant... – dönnyögte lihegve Strelok. Látta, hogy a másik szemeiben villan némi értelem, de valami eltakarta azt.
- Cosra über alles – súgta gúnyosan Sordis a fülébe, majd kinyújtotta a kezét és messzire repítette a sztalkert. – Rohadt vostroyaiak. Rohadt Moraband. Édes kis sápadtzöld lények.
Már majdnem feljutott a columni hajó rámpáján – az idegen teremtmények gondolatai közül sikerült kihámoznia, hogy nevezik magukat -, négy vostroyai állta el az útját. A sztalkerek ugyanazt a különös módszert alkalmazták, hogy szembeszállhassanak vele, mint a mesterlövész és a többi vostroyai. A columnik, amelyikük tehette, odasereglett a rámpa közelébe, hogy megvédjék, ami az övék. Sordis végrehajtott egy újabb trükköt, aminek a hatására a négy sztalker felemelte a fegyverét. A columnik hátrálva célozták be őket, de Sordis újabb intésére a kis létszámú teremtmény megjámborodott, és engedelmesen feltrappoltak a hajójukba.
Akárcsak a négy vostroyai sztalker...
Sordis lezárta maga mögött a bejáratot. Beletelt némi időbe, amíg ő és a kábult sztalkerek megtalálták az idegen hajó vezérlőközpontját. A furcsa alakú helyiségben tevékenykedő columnik kapcsolókat kattogtattak és karokat húzogattak, mire a hajó észrevehetően mozgásba lendült. Sordis meglepődött, hogy a csészealj milyen hamar elindult, holott nem is érezte a hajtóművek beindítását követő enyhe remegést.
A vostroyaiakat elaltatta – a négy harcos engedelmesen elterült a padlón. Aztán elindult, hogy keressen egy helyet, ahol meghúzódhat, mielőtt a columnik fejében keltett illúziói elhalványodnak. Egyelőre nem akarta bántani őket, legalábbis most még mások voltak a prioritásai. Behúzódott egy kisebb fülkébe, és magára húzta az ajtót. Elővette a személyes kommunikátorát, és beütötte az Első Renden belül használt hiperhullámú relérendszer számait. Az Első Rend nem nagyon használta a Galaxisban elterjedt HoloHálózatot, ezért nehezen lehetett lehallgatni az adásait.
Miközben a columni csészealj sebesen távolodott a Morabandról, Sordis létrehozta a kapcsolatot, miután beírt egy személyes hívókódot.
- Rendvezető – jelent meg arasznyi alakban Rin hologramja.
- Kíváncsi vagyok, mi történt a távollétemben – mondta Sordis. – Érzem, hogy nem minden úgy alakul, ahogyan kellene. Tájékoztass, kezdve a hapan eseményekkel!
- Pontosan ott kezdődött – felelte Rin. – Saba Sebatyne nem érkezett meg időben. Úgy véljük, vagy megölték, vagy átpártolt az ellenséghez.
- Semmi esélye sem volt nélkülem – biggyesztette le összekent száját Sordis.
- Distint Igazgató addig várakozott, amíg tehette. Aztán meg is érkeztek a várt hajók... csakhogy az ellenség flottája volt. A Dark Side megsemmisült, Distint és Kaard pedig az ESB kezébe kerültek.
- Nocsak... Distint öregedik... nem kellett volna annyit várnia arra a száraz gyíkra!
- Mindazonáltal sikerült lekövetni az Igazgatót. Az ESB mélyén vannak, egy nehezen megközelíthető bolygón. Elküldtem neked a koordinátákat, rendvezető, de sajnos ilyen rendszer nem szerepel az adatbázisban.
- Nincs probléma – legyintett Sordis. – Én ugyanis ismerem ezeknek az adatoknak a kódnevét. Szóval egyenesen a Kardassra vitték. Tudod, hogy ez mit jelent, Rin?
- Nem, Nagyúr.
- A Kardass az ESB legmesszebbre kinyúló titkosszolgálatának központja. Évek óta a nyomomban vannak. Egy olyan fogást, mint Distint, nem eresztenek csak úgy ki a markukból. Én azt mondom, a jó Igazgató már... halott.
- Nem lenne logikus döntés megölni egy ilyen potenciális informátort – tiltakozott Rin.
- Úgy értem, Distint eddig megölte saját magát. De ha így is van, még mindig ott van Zekk. Érte is érdemes belenyúlni a Sith Birodalomba – Sordis töprengeni látszott, majd folytatta. – Milyen lépéseket tettél az ügyben?
- Calixte doktor és Melas prior már dolgoznak rajta – felelte Rin. – A terv alapján a Rinek beszivárognak a helyre, ahol a foglyokat tartják, miközben Calixte felügyeli az akció katonai részét. Azért választottam őt, mert tudomásom szerint vírusokkal is foglalkozik, ami előnyünkre válhat.
- Talán van egy jobb megoldás – mondta Sordis határozottan. – Vannak kapcsolataim a polneyei klónokkal az EGB-ben. Ezt az ügyet kihasználhatjuk, hogy tovább élesítsük az EGB és ESB közötti konfliktust. Utasítsd a Rineket, hogy maradjanak helyben. Calixte doktornőnek pedig meséld el, hogy induljon a Polneye-ra. Megadom a kódjaimat, nem fogják feltartóztatni. Mire odaér, tudni fognak a jöveteléről.
- Értettem, mester. Intézkedek.
- Neked is van egy feladatom, Rin – folytatta a Sith-Jedi. – Igénybe veszem a hosszabb távú szolgálataidat. De úgy érzem... zaklatott vagy. Ehhez a küldetéshez összeszedettnek kell lenned! Történt valami más is?
Rin hallgatott.
- Majdnem belefutottam Tahiribe – vallotta be végül. – Nem sok választott el, hogy üldözőbe vegyem.
- Azt hittem, az érzéseid világosak a múlttal kapcsolatban – hazudta Sordis.
- Ez így is van, mester.. Ennek semmi köze nincs a képességeim megfogyatkozásához, most is ugyanakkora a hatalmam! Holott tudom, hogy veszélyt jelent... erősebbnek kellene lennem. De a jelenléte felébresztett valamit bennem. Kísértés...
- Nos, ha így állsz, akkor előbb vagy utóbb szembe kell nézned vele. Csak így nyered el a teljes győzelmedet.
- Meg kell ölnöm őt? – kérdezte szenvtelenül Rin, de Sordist nem tudta megtéveszteni.
- Ahhoz még te sem vagy elég erős – mosolyodott el a Sith-Jedi. – De lehetséges, hogy ezt kell tenned. Állítsd a magad oldalára, békülj meg vele, zárd ki, öld meg, mindegy. A lényeg az, hogy szembe kell nézned a múltad eme darabjával, és le kell zárnod azt. De előbb teljesíted a parancsomat. Talán jót is tenne, ha találkoznál egy bölcs teremtménnyel...
- Talán.
- Emlékszel még, amikor azt mondtam, hogy sokkal rosszabb dolgok is vannak a halálnál?
- Igen, Nagyúr. Tudom, hogy mekkora felelősség van a kezünkben. Néha úgy érzem, magáért a Galaxisért is mi felelünk... Ezért döntöttem úgy, hogy nem megyek Tahiri után. Ismerem a feladataimat.
- Valóban így van? – kérdezte kissé megvetően Sordis, de hangja azonnal visszaváltozott a szokásos megnyerő, mégis rideg modorába. – És ott vannak azok, akik ellenünk dolgoznak. Olyan erők, amikkel még te sem érhetsz fel.
- Sosem kételkednék Wenthar hatalmában! – vágta rá Rin. – Soha nem becsültem alá az ellenségeimet!
- Nem róla van szó – Sordis valamiért nem mondta ki a fivére nevét. Sem azt, hogy mi történt vele. Szája lebiggyedt, és keserűen megjegyezte: - A Káosz elhozóiról beszéltem.
Rin szemei elkerekedtek.
- Bizonyítékot találtál rá, hogy ilyesféle sötét entitás valóban létezik? – hüledezett.
- Nem is egy.
- Tehát igaza volt Rennek!
- Ren... Igen. Elmondta nekem, hogy szörnyű sérüléseit egy olyan harcban szerezte, ahol maga az ősgonosz volt a fő antagonista. Ren, amikor találkoztam vele, annyira gyenge volt, hogy egy tartályban kellett lebegnie ahhoz, hogy élhessen. De egy keveset megszereztem a tudásából. Harcolt az Időrablóval, aki valóban létezik... És túlélte! Nem hittem el neki, mert lehetetlennek gondoltam ekkora hatalom felhalmozódását egyetlen egyénben. Azt hiszem, azóta Ren erősebb lett, de nem közülük való.
- És most te is megküzdöttél velük?
- Nem egészen... Ren mindig meg akart győzni a valóságról, miközben fogságban tartottam a kis üvegkamrájával együtt. De aztán valahogy megszökött. Talán nem volt olyan sebezhető, mint amilyennek mutatta magát. Végig ezt akarta.
- Csak nem azt mondod, hogy...
- Talán – bólintott Sordis. - Mindvégig tudta, hogy nem nyugszom addig, amíg utána nem járok, hogy miért terjed ilyen ütemben a Káosz. Tudta, és erre akart felkészíteni.
- A Káoszt te magad is terjesztetted, Nagyúr. A saját céljaidra fordítottad az anarchiát.
- Én az Egyensúlyt hoztam létre, a Káosz ellenlábasát! – magyarázta hevesen a Sith-Jedi. – De úgy kellett tennem, mintha a Káoszt képviselném. Megjátszottam, hogy a Káosz kezére játszom, és ezért valóban létrehoztam némi káoszt. A legjobb hazugság az igazság. Ezért teremtettünk olyan individualistákat, mint te magad is vagy, akik semlegesek az Erő kétpólusú felfogásában. Akik esetleg felvehetik a harcot... mostmár mindent értek. Sokszor ösztönösen cselekedtem, de most rá kell jönnöm, hogy valójában tudatosan építettem fel mindezt! Különös. De csodálatos! Ezért nem győztek még a Káosz urai, holott minden hatalmuk megvan hozzá. Késleltettem őket.
- De mindez, most már látom, édeskevés – folytatta. - Még többet kell tennünk.
- Ha ekkora veszélyt jelentenek ezek a lények, akkor talán az Első Rend egyedül nem lesz képes fellépni ellene – töprengett el Rin. - Most már értem, miért támogattátok egy olyan Erőt megvető kultusz létrejöttét, mint az EGB, mester. Ezért engedtetek át nekik több szektort és hatalmas flottákat.
- Valóban. A személyes ellenszenvem a cosraiakkal szemben irreleváns. Most akkora a fenyegetés, hogy mindent meg kell ragadni, mindenkinek egyfelé kell haladnia. Ha kell, magát az Erőt is el kell pusztítani, hogy megfékezzük ezeket a természetfeletti idiótákat!
- Hogy érted ezt, mester? – húzta össze a szemeit Rin.
Sordis rájött, hogy talán túl sokat mondott. Aztán így szólt:
- Meg kell keresnünk Rent.
Rin hallgatott, és megrázta a fejét.
- Van erre időnk?
- Nyertem időt – mondta egyszerűen Sordis. – De nem sokat. Ren tudja, hogyan zárja ki magából ezeket a lényeket, hogy ne tudják zaklatni őt. De én ezt nem tudom megtenni. Neked kell felkutatnod őt. A te létezésed eltörpül a szemükben, így észrevétlenül tevékenykedhetsz.
- Hol kell őt keresnünk? Van valami elképzelésed, rendvezető?
- Korábban is üldözőbe vettem volna, de nem tudtam, hogy hol keressem. Most azonban kirándultam egyet a fejemben, és találtam egy emléket. Ez a varázslat napokba tellett... Ren egyszer mesélt nekem Vitiate Császár idejéről. Egész pontosan a Nagy Galaktikus Háborúról. Mindenki tudja, hogy egy ismeretlen birodalom vetett véget a konfliktusnak, de a neve valahogy elsikkadt, kitörlődött a köztudatból. Én viszont tudom!
- Tehát meg kell keresnem az ismeretlen birodalmat... gondolom, rendkívül diszkréten kell eljárnom. Csak a Finalizerrel fogok utazni, kísérők nélkül.
- Helyes. Fel kell kutatnod a Zakuult – folytatta Sordis. – Darth Marr és Darth Nox a fogságukba estek, amikor a Sith Császár nyomait kutatták az ismeretlen területeken. Megtaláltam a koordinátákat, ahol a két sötét tanácsos nyoma elveszett. Nem tudni, hogyan omlott össze a Zakuul Birodalom, de gyanítom, hogy Marr és Nox keze is benne volt, elvégre nagy hatalmú Sithek voltak, akiket még ma is sokat emlegetnek...
- Megkaptam az adatokat – pillantott le Rin. – Mihamarább útnak is indulok, mester.
- Ha találsz valamit, azonnal szólsz nekem – parancsolta Sordis, miközben észrevette, hogy Rin egy pillanatra kihajolt a képből. – Megértetted?
- Parancsod szerint lesz, Nagyúr. De most hadd tájékoztassalak egy újabb ügyről, amiről épp most kaptam jelentést.
- Mégpedig?
- Az egyik Jaemus hajógyárat támadás érte. Kalózok, ráadásul néhány ESB cirkáló is felbukkant a környéken.
- Melyik gyár?
- Az Astorias III-ra telepített, gyorsított termelésű komplexum.
- Á, igen. A helyi diktátor még mindig azt hiszi, hogy a hajókat a Jediknek rendeltem. Úgy tudom, Nihtmares Castronak elég droidja van hozzá, hogy megvédje magát és az Astorias bolygókat.
- Így van, és hevesen ellen is áll, mester. De a kalózok – mellesleg Szürke Koponyának nevezik magukat, a vezetőjük pedig egy hírhedt alvilági figura, Zulla Braballos – utánpótlása kifogyhatatlannal látszik. Ez a Zulla nevű nő ügyes stratéga.
- És ez hol lenne az én problémám, azt még mindig nem árultad el...
- Ne haragudj, Nagyúr! – Rin nyelt egyet, és folytatta: - Mivel Nightmares azt hitte, a hajógyár a Jedik ügye, szólt nekik, és most ott vannak a helyszínen.
- Tudtam, hogy annak a muunnak magányos az agysejtje – jegyezte meg bosszúsan Sordis. – Ha azt akarjuk, hogy a gyár fennmaradjon és senki se jöjjön rá, hogy az Első Rend létezik, valakinek oda kell mennie elvarrni a szálakat. Azokat a Jediket vagy haza kell küldeni, vagy megsemmisíteni, ha túl sok információ birtokába kerültek.
- Így van, Nagyúr. Utólagos engedelmeddel összeállítottam egy Rin egységet...
- De mivel épp szabad vagyok, és épp kell egy új hajó, magam megyek az Astoriasra – mosolyodott el Sordis. – Elég fontosnak tartom az ügyet, hogy megfelelően kezelve legyen. Van még valami, amiről be kell számolnod nekem, Rin?
- Nincs, rendvezető.
- Akkor azonnal indulj a megadott koordinátákra. Én majd elrendezem a másik két ügyet.
Sordis megszüntette az adást, és előbújt a rejtekhelyéről. Egyenesen a vezérlőterembe ment, ahol a columnik értetlenül pillantottak rá. Hamar előkerültek a fegyvereik, de mielőtt használhatták volna őket, Sordis lenyomta a tudatukat. Befolyásolta őket, hogy az általa megadott koordináták alapján számítsanak ki egy új irányvonalat az Astorias 3-ra. A nagy szemű lények erősen ellenálltak a Sith-Jedinek, így nem vesztették el a saját tudatukat, de kényszeredetten úgy cselekedtek, ahogy azt Sordis akarta.
Mivel az Első Rend egyik Jaemus Fleet Systems gyáráról volt szó, biztos volt benne, hogy Lord Jaemus, a multimilliárdos tulajdonos már a helyszínen tartózkodik. Ami azt jelentette, hogy az Astorias III közelében levő katonai állomás, ahol első rendi rohamosztagok teljesítettek szolgálatot, most nem csak hogy tele volt harcképes egységekkel, de még az öreg Jaemus hadianyaga is jelen volt. Az más kérdés, hogy miért nem avatkoztak eddig bele a harcokba. Talán megijesztette őket a Jedik jelenléte?
Sordis mindenképpen különösnek találta az esetet. Végignézte, ahogy a hiperűr kéksége a szeme elé tárult, majd hátratette a kezét, és türelmesen várakozni kezdett.
|
|
|
Post by Grodin Tierce on May 29, 2016 14:41:32 GMT 1
Skoor Waylan úgy érezte, mintha félig a saját testében tartózkodna, félig pedig valahol máshol. A különös idegennel való találkozás - aki még mindig humanoidabbnak tűnt mindennek ellenére, mióta columi társai és páncélos támadóik - teljesen szétzilálta az elméjét, és egyszerre ismét úgy érezte magát, mintha megint Zonama Sekot dzsungeleiben bojongana. Úgy érezte egy pillanatig, mintha minden oldalról Sekot dzsungellakó vad lényei támadnának rá... kinyúlt feléjük fegyvereivel, de semmivé foszlottak..
Úgy érezte, az Erő és a Művészet összekeveredik az elméjében; egyszerre volt a Művészet az Erő és az Erő a Művészet... Skoor Waylan elveszítette a kontrollt saját képességei felett, és már éppen maga ellen fordította volna zavarában fegyverét, amikor egy nyugodt, szinte sikamlósan hűvös hang kizökkentette.
- Helyes kislány vagy.
Skoor zavartan körbenézett, minekutána elég régen mondott neki bárki is ilyesmit. A columik hajóstul - mindenestül eltűntek, nem érzékelte őket sehol sem, csakúgy, ahogyan nem érzékelte a különös támadót sem, aki közéjük ereszkedett, és egynéhány pillanatra elborította az elméjét. Támadói legnagyobb csapata, a rohampáncélt viselő humanoidok azonban nagy részt itt hevertek körben, ahol a küzdelem zajlott. Egyik sem mozdult, így tehát nem lehettek az előbbi hang tulajdonosai.
Már csak azért sem, mert ez az illető kicsivel távolabb állt a testektől és a törmeléktől, pontosan szembenézve vele. Egy fiatal humán férfi volt, szemei úgy ragyotak, mint két végtelen, ezüstös csillag. Elsétált Skoor mellett, és végigsimította az oltáron lévő karcolatokat.
- Milyen régen is volt, de szép is volt... - kuncogott fel, majd a nagaira bámult. - Na, nem mondasz semmit?
Waylan egyre inkább úgy érezte, hogy a fejében lévő zavar forrása ettől az alaktól származik. Tétován kinyújtotta a kezét.
- Ki.. mi vagy te?
- Én Te vagyok. - fogta meg Abeloth a nagai nő kezét Kiimi Anaro testében, és a körülöttük levő aura pedig felvillant. - Te én... Te mi... az enyémek vagytok mindketten hihihihii!
Egy pillanatig úgy tűnt, mintha valójában nem két humán, hanem egyetlen egy, amőbaszerűen rángatózó, csápos lény állna a két alak helyén.. aztán a lény középen szétszakadt, ahogyan a sejtek osztódnak, majd a két alak ismét visszatért humán formába. Mind Kiimi Anaro, mind Skoor Waylan tekintetében Abeloth csillogó szeme világított.
- Hihi... - szóltak egyszerre mindketten Abeloth hangján, ahogyan Kiimi megragadta és az oltárra döntötte a nagai nőt. - Mindig saját magammal a leszórakoztatóbb.
...
Strelok úgy érezte, mintha minden egyes apró csontját darabokra törték és újra összerakták volna. A hatalmas esés végén úgy megrázkódott a vostroyai stalker rohampáncélban, mintha egy konvervdobozba zárva hajigálták volna ide-oda.
- Rib'yata .. rib'yata... pomog'i m'nye. - nyögte az egymásköztibe Strelok, de bajtársai csatornáján csak statikus zörejt kapott válaszul. Úgy tűnt, egyetlen stalker sem élte túl a mutáns elleni ütközetet rajta kívül.
Strelok nagy nehezen megérintett a páncélja alkarján néhány kapcsolót, mire a rendszer újraindult és a vállába szúró tűkön keresztül fájdalomcsillapítót és stimulánsokat fecskendezett megfáradt testébe.
Megrázta a fejét, amitől rettenetes fejfájás tört rá. Újabb gombnyomás, újabb stimulánsok.
- Gr'jazno'je Kon'troll'jor. - A mocskos rohadék szupermutáns belemászott a fejembe, a többiekébe is, vonta le a következtetést magában Strelok, de csak saját magát hibáztathatta. Annyira lekötötte, hogy egységét a fasiszti ügynök és gnómszerű társai ellen vezényelje, hogy nem szkennelte kellőképpen a tágabb környezetet egyéb mutánsok és anomáliák után. Az egyik pedig meg is jelent, és a nagai kurvánál sokkal veszélyesebb ellenfélnek bizonyult...
Strelok bekúszott egy kiszögellés mögé, és aktiválta taktikai térképét és látcsövét. A térképen egyetlen Vostroyai életjel sem látszódott, a gnómok és hajójuk is eltűnt... két életjel, igen, kettő, de ezek az energiaszintek...
A két humanoid, akik láthatóan éppen azzal voltak elfoglalva az oltáron, hogy különböző örömökben részesítsék egymást, a távcsövön keresztül humánnak tűnt. Az egyik a nagai ribanc volt, a másik pedig egy ember férfi, akit Strelok korábban nem látott. Nagyszerű, gondolta, ez a meglepetések bolygója.
Az anomáliákat rögzítő mutatók azonban vörösbe-lilába fordulva szikráztak, világosan megmutatva, hogy ezeknek az illetőknek semmi közük a közönséges hús-vér lényekhez azon kívül, hogy a testükben tartózkodnak. Ráadásul a két egyén egyedi jelei olyan koherenciát mutattak, mintha legalábbis ikertestvérek lettek volna, holott egyáltalán nem hasonlítottak egymásra.
- Uzsaszno - mormogta maga elé a stalker és folytatta az adatrögzítést egészen addig, amíg a páros be nem fejezte a szexet. Aztán megjelent egy vongszerű hajó, leereszkedett a fasiszti jacht mellé, majd a férfi bevágta magát a koralljárműbe, a nő pedig felsétált a saját hajója rámpáján, és mindkét jármű felemelkedett a levegőbe, hogy elhagyják a rendszert.
Strelok megvárta, amíg semmi sem mozdul, majd magában motyogva nekiállt összeszedni a csata helyszínén a maradványokat, majd eltemetni elesett bajtársait. Felszerelésük legfontosabb darabjait, dögcéduláikat és a páncéljuk energiáját biztosító kristályokat gondosan elcsomagolva a hátizsákjába helyezte. Ugyanígy tett a többi stalker sisakjába épített adatrögzítők mikrolemezeivel is. Begyűjtött még néhány mintát a nagai nő és a gnómok hajóiról lehullott fegyver- és alkatrészdarabok közül, valamint mintát vett az oltáron lévő lilás - zöldes folyadékból, amihez a legmagasabb sugárbiztonsággal ellátott gyűjtőkonténert kellett elővennie.
- Lesz mit mesélni.. kakaja Zona..- mormogta maga elé, miközben tisztelgett a többi stalker sírjai fölött emelt apró, hevenyészett fejfáknak. - Do'szvidanyie, druz'ja. Hamarosan találkozunk odaát.
Aztán apró, bizonytalan lépésekkel, még mindig szédülve, stmulánsok újabb adagjait lőve magába megindult jóval arrébb parkoló saját hajója felé.
Csak akkor engedte meg magának, hogy elájuljon, amikor a beérkezési vektort követve a rohamcsónak hipertérbe ugrott Vostroya felé, maga mögött hagyva ezt az átkozott planétát.
|
|
|
Post by sithlord on Mar 15, 2017 9:08:26 GMT 1
Waranous Nagyúr menthetetlenül haldokolt. A gazdatest amit birtokolt, már az utolsókat rúgta. Húsa lassan rothadni kezdett és foszlányokban vált le róla a bőr, mérhetetlen és élvezetes kínokat okozva a gazdatestnek, de nem Waranousnak. Az Időrablónak is nevezett entitás, jól tudta ha nem talál időben egy új és egy tartósabb testet, visszatér oda ahonnan jött: Abyss feneketlen mélységeibe. Már az Abelotthal való szórakozás sem vidította fel, pedig Morabandon különleges és undorítóan groteszk szexuális perverziókkal szórakoztatták egymást. Abeloth különösen értett ahhoz hogy a mocskos perverziót a fájdalmat és a gyönyört egyesítse.
Most azonban annak jött el az ideje, hogy felkeresse a gazdatestet, amely valahol a Tatooineon van elrejtve számára. Talon Úrnő legutolsó jelentése szerint, megtalálta az ideális testet ura számára. Aztán az Úrnő egyszerűen eltűnt, Waranousnak pedig már annyi ereje sem volt, hogy felkutassa pontosan kik és miért vitték el. Egyedül azt érezte, hogy az úrnő életben van...egyelőre! A hatalmas éjfekete hajó így elhagyta Morabandot és úton volt az Időrabló új lehetősége felé. Napok teltek el és a Sötét Úr meditált. Egy ősi és hatalmas mágiára akarta elhasználni utolsó megmaradt erejét, melynek során egy aranygyűrűbe költözteti hatalmának és tudásának nagy részét. A folyamatot már régóta végezte, ám egyéb dolgok közbeszólása megakadályozta, hogy befejezze a rituálét. Most azonban, mialatt átszelte a jéghideg űrt, bőven volt ideje befejezni az ősi varázslatot. A gyűrű a tenyerében pihent, miközben halkan mormolta az ősi mágikus szavakat. A gyűrű mintha lüktetett volna a tenyerében, aztán hirtelen felfénylett, különös aranyszínű aurával vonva be, majd ősi rúnák jelentek meg a gyűrű felületén, amelyek aztán eltűntek. A varázslat befejeződött és az Egy Gyűrű, a hatalmas Sötét Úr hatalmának rejteke, immár elkészült. Waranoust rendkívül kimerítette a mágia ezért meditálva pihent, miközben a gyűrűt ujjára húzta. Máris érezte ahogy a hatalma egy része visszatér gyenge porhüvelyébe. Meditált és figyelt.
Hirtelen hatalmas lökést érzékelt az Erőben, amely az Endor felől hullámzott, méghozzá óriási erővel. Waranous érezte, hogy meg kell szakítania utazását a Tatooine felé, meg kell vizsgálnia az Endor felől érkező hatalmas energiakisülést, amely mint egy Erő által alkotott cunami, úgy borította el a Bogan szövetét. Aztán megértette mi történt...A Fény Bajnoka van ott és egy hatalmas küzdelem következik nemsokára. Mintha öreg barátját, Sordist is megérezte volna ott. Talán segíthetne neki, amit aztán a Renegát úgy hálálna meg hogy segítene neki felkutatni a gazdatestét.
Őszintén szólva megkedvelte Sordist aki Walarára az Őrült Istenre emlékeztette, még évmilliókkal korábbról. Walara azonban elpusztult, amikor összecsapott a Prófétának nevezett entitással. Sordisban mintha ő tért volna vissza. Talán Walara testet öltött? Meglehet! Waranous úgy döntött, mielőtt új életre kel, segít öreg barátjának, Sordisnak a Renegátnak és közösen pusztítják el a Fény undorító Bajnokát!
A hatalmas éj-fekete, ék alakú hajó, amely még az Űr sötétjénél is feketébb volt, vektort változtatott és az Endor felé vette az irányt...
|
|
|
Post by Grodin Tierce on Aug 15, 2017 14:09:19 GMT 1
A Dracoon egészen alacsonyra ereszkedett, hogy gyermekei, a vadászgép méretű, pókszerű hajók szinte a Moraband szent bolygójának légkörébe ereszkedve megkezdhessék a bolygó mélyebb, elfelejtett rétegeiben és barlangjaiban lévő sötét energiák kinyerését, és az élő sötét oldali entitás - hajó raktárainak és generátorainak feltöltését sötétséggel.
Abeloth valódi, karmos-szájas-csápos valójában egy hatalmas képernyő előtt állt, amelyet parancsára szolgái, a hajó jelenlegi legénysége, a sötét oldali draganok építettek neki - a képernyőn a holonet különböző műsorsávjai futottak, tudósítva a galaxisban zajló eseményekről; az Awerisnél kibontakozó, egyre nagyobb volumenű csatáról, ami már így is hosszú napok óta zajlott, a Naboon zajló királyválasztásról, a Tarison kitört zavargásokról, Vostroya és szövetségesei ünnepségéről, vagy éppen a Hapesen és Nagin zajló uralkodó audienciákról.
- Úgy érzem, kérdésed van, Szolga. - szólalt meg végül Abeloth, miközben egyszerre csillogó, egyszerre fekete lyukra emlékeztető szemeit a mögötte térdeplő draganok vezetője, Xenorth felé fordította oly módon, hogy teljesen kitekerte a nyakát, miközben a törzse továbbra is előre nézett. - Miért van szükséged ezekre a hitetlenségekre, Királynőm? - kérdezte Xenorth a holoképernyőn futó műsorok felé intve fejével. A draganok a hajó fedélzetén legszívesebben egy humanoid, mégis sárkányszerű alakban jártak, ami megmutatta igazi valójukat, de egyúttal könnyebbé tette számukra a mozgást is a folyosókon. - Hiszen Te mindent és mindenkit látsz egyszerre, az egész univerzumot! - Sokak szemein és elméjén keresztül látok, ez igaz. - biccentett Abeloth. - De ezek a hírek és információk segítenek kontextusba helyezni azt, ami a Kiválasztottjaim elméjében és tekintetében van. Az álmok és gondolatok a Kiválasztottjaim fejében fontosak, de nem elegendőek. A többi pondró gondolatai és tettei is formálják ezt a szeméthalmazt. - Bocsáss meg tiszteletlenségemért, Királynőm. - biccentett Xenorth. - Éppen csak azért bátorkodtam kérdezni, mert előző urunk, Krayt Nagyúr, az Időrabló sosem foglalkozott ilyesmivel. - És látjátok, mi lett belőle? - nevetett fel Abeloth. - A tájékozottság sosem bűn. Elhoztad a leghűbb követőidet, Xenorth? Itt az ideje, hogy gyermekeim megérezzék hívó szavamat.
- Elhoztam, Királynőm. - fújt kékes lángot Xenorth, a mellette térdeplő sötét oldali draganok felé biccentve. - Határozd meg, hogy mely rendszereket kell meghódítanunk, és mi elhozzuk neked vezetőiket. - Rendszereket, ugyan! - nevetett fel Abeloth. - Az az ostoba, kicsinyes Krayt talán így gondolkodott, talán neki kielégülést okozott, hogy egy-egy egzotikus bolygót az uralma alá hajtson, mint az Élő Bolygó és pacifista teremtményei, vagy néhány Yuuzhan Vong túlélő abból a hajdan hatalmas inváziós flottából.. nem, én nem érem be ennyivel, Xenoth... nagyban kell gondolkodnunk.. generációkban. A gyermekek, akik ma elfogadnak Úrnőjüknek és testemmé válnak, évtizedek múlva az Univerzum nagy Birodalmainak vezetői lesznek majd... miért vesztegetném az időmet egynéhány rendszerre és néhány ezer, vagy millió rabszolgára, ha némi türelemmel az egész galaxis újra engem a Királynőt és az Anyát imádhatja? - Bölcs vagy, mint mindig, Királynőm. - Xenorth láthatóan nem akart tovább vitatkozni. - Várjuk a parancsaidat.
Abeloth biccentett, majd fejét újra a képernyők felé fordította, hogy egyszerre lássa mindegyik híradást, miközben végtelen elméjét szabadjára engedte a galaxisban, hogy összekapcsolódjon azokkal az elmékkel, melyeket már bizonyos mértékig befolyása alatt tartott, vagy amelyeket érdemesnek tartott arra, hogy új gyermekei legyenek.. a testének és akaratának részei, de nem csak azok. Ketten voltak, a Fiú és a Leány. És ha újra ketten lesznek, ha ki tudja emelni gyermekei közül a két legrátermettebbet, felruházva őket az ajándékkal, amely hamarosan az ő kezében lesz, akkor együtt uralkodhatnak az Erő felett is itt, a szent Morabandon, régi templomának romjain új palotát építve, mint Anya, Fiú és Leány. Immáron az Apa és az általa képviselt beteges egyensúly zavaró befolyása nélkül.
Abeloth karmos-fogas szája széles mosolyra húzódott a gondolatra. Igen, hatalom az Erő felett, és hatalom a fizikai világ felett is, amely a Káoszba taszítva irányítást és védelmet fog keresni majd... hazug politikusok és hadvezérek helyett a Királynő hitében. Persze ehhez Káosz kellett.. Káosz, és az, hogy az egyensúly követői ne térhessenek vissza.
- Készítsd fel a Dracoont. - biccentett Xenorth felé Abeloth. - Ezt a feladatod rád bízom, leghűségesebb draganom. Találjátok meg az utat a Tythonra, az Erő harcosainak ősbolygójára, és pusztítsátok el mindazokat, akik oda menekültek Zonama Sekotról. - És Sekot? - kérdezte Xenorth. - Sekot nem számít. - rázta meg a fejét Abeloth. - Az ellenfeleink Tythonon vannak. A Dracoon képes az útra, ha megtaláljátok a megfelelő irányt. - Engedelmeddel, Királynőm, legénységre van szükségem. - fújt nagyot Xenorth. - Katonákra, kapitányra, harcosokra és karbantartókra. Mi, draganok magabiztosan mozgunk az űrben, de ahhoz, hogy áttörjük a Tythont őrző energiamezőt, ennek a hajónak tökéletesen kell működnie. Mi pedig, engedelmeddel, nem vagyunk űrhajós nép..
Abeloth bólintott. Ez jogos észrevétel volt. - Melyik a legmegbízhatóbb draganod, Xenorth? - Rhagar. - Xenorth intésére egy barnásszürkés pikkelyű, félszemű dragan lépett ki a felsorakozott sárkánylények sorából. - Vedd be ezt. - nyújtott neki egy apró üvegcsét egyik csápjával Abeloth, amelyben valamiféle lilás, ködszerű anyag kavargott. Engedelmes vongpók-vadászai az Endor körüli űrben, a felrobbant szuper-csillagromboló roncsai között gyűjtötték neki, mielőtt a Dracoon elhagyta volna a rendszert. - Ez néhány molekulát tartalmaz a Renegát Sordis testéből.
Rhagar felszippantotta a fiola tartalmát, majd megrázta magát, és megtörtént a metamorfózis... Sordis nagyúr egészen élethű mása állt előttük. - A Renegát szervezete kiterjedt és hatalmas volt, nem csak az Első Rend nevű katonai erőt foglalta magában. - biccentett egyik csápjával a híradások felé Abeloth. - Azt akarom, hogy kutasd fel azokat a követőket, akik Sordist szolgálták, és hozd el nekem a legerősebbeket, legőrültebbeket, legmegveszekedettebbeket. Legalább hármat. Ők majd eldöntik egymás között, hogy ki lesz a Dracoon kapitánya, és ki toborozza majd a legénységet a Tython-i úthoz.
Rhagar egészen Sordis-szerű mozdulattal meglibbentette a köpenyét, sarkon fordult, és távozott.
Abeloth ismét visszafordult a kijelzőkhöz. - És mi lesz, Királynőm.. - kérdezte most óvatosan Xenorth. - Ha a másik hajó is előkerül? - Régen elveszett. - mordult fel Abeloth. - Ne is emlegesd, szolga! Egy hajó van, amelyik képes eljutni a Tythonra, és az a mienk, ez az a hajó!
Abeloth lehunyta a szemeit, végigjárva azokat az elméket, a romlatlan és ifjú gyermeki jelenléteket, amelyeket kinézett magának.
... egy sziklás, erdős szirt egy magas óceánparton, a szirten egy szakállas jedi mester, meditatív állapotban.. - Igen, a leány Zonama Sekotról... - mormolta Abeloth. - A vostroyai leány, aki a néma próféta szolgálja volt, és a nő, aki Krayt ágyasa volt.. képes vagy megölni Tahiri Veilát, ha szükséges, Xenorth? Mindketten a Tythonon vannak. - Ha elárult Téged, Királynőm, megteszem. - fújt nagyot a dragan. - Ajánlom is. - biccentett Abeloth.
Abeloth folytatta az elmélkedést, kissé megremegve, ahogy az ízlésének kevésbé megfelelő, idős, férfi elmébe hatolt be. ... egy tarisi sikátor, amelyben egy kinyúló kéz éppen elroppantja egy hozzá hasonlóan mocskos utcapatkány nyakát.. - Keresd csak a terveket, öreg szolgám.. - nevetett fel Abeloth. - Keresd csak a titkos terveket, jedi mester!
Aztán folytatta az elmék útját... egy idősebb, női elme, közel az előzőhöz, mégis távol, vágyódik utána, de nem tudja, hogyan érheti el.. a tekintetén keresztül pedig két fiatal fiú, egy vörös és egy világos hajú, egyetlen, kis méretű hajóban, valahol a hipertér mélyén...ú Abeloth elnézte szolgája szemein keresztül a vörös hajút, amikor az egy pillanatra pont felé fordult. - Jan, minden rendben? Abeloth megremegett és kiszállt az elméből.
- Innen is érzem az érintésedet, te undormány kétéltű. - sziszegte maga elé. A Másik megérintette az ifjú jedit, ez világos volt. De mit akarhat tőle? - Küldj egy ügynököt Tarisra. - vetette hátra Xenorthnak. - Tudni akarom, mi történik ott, és miért mennek oda annyian azok közül, akiket szemmel tartok. - Így lesz. - Xenorth intésére egy újabb dragan távozott.
Abeloth folytatta vándorlását... hatalmas tornyok, felvonuló katonák, vörös lobogók tűntek fel a szemek előtt, amelyeken keresztül a világot látta éppen... a holofelvételek alapján tudta, hogy a lány, akinek elméjét már korábban kinézte magának, mint a Leány egyik lehetséges avatarját, a vostroyai ünnepségeket figyeli. - Oly tiszta, és mégis oly... romlott. Elnyomott vágyak, sötét, pajzán gondolatok.. ó, milyen finom, még a végén féltékeny leszek.. - nevetett fel az elme sarkait járva Abeloth, majd finoman hozzányúlt a szemmozgató idegekhez, hogy körbenézhessen a tribünön... villogó, vörös egyenruhás katonák, magas rangú tisztek - a lányka láthatóan valami vostroyai fejes rokona lehetett -, ott egy jedi mester, ott egy sugárzó szépségű vostroyai parancsnoknő, ott pedig...
Abeloth felszisszent, ahogyan immár másodszor fordult az általa megszállt elme felé gyanakvó arccal valaki.. ráadásul az az arc.. sötét, csuklyás, és ismerős jelenlét... ami úgy tett, mintha ismerné őt. - Uljana, v'szjo v parjadke? - Vszjo, konyes'na, masz'tyor sztalker - hallotta még a csilingelő, ártatlan gyermekhangot Abeloth, ahogyan kiszállt az elméből. - Küldj egy ügynököt Vostroyára is. - fordult Xenorthoz. - Mindent tudni akarok a sztalkerekről, és arról, hogy mit tudhatnak rólunk. Skoor Waylan találkozott velük itt, ezen a bolygón, amikor már az én testem volt. Ha van közöttük olyan, aki itt járt, és túlélte, meg kell ölnöd! - Parancsod szerint, Királynőm. - egy vörös pikkelyes dragan is elhagyta a termet, és útjára indult.
Abeloth folytatta az utat.. egy fiú, egy sith kezdemény elméjét pécézte ki, akiben némiképp hasonló vér folyt, mint a Renegátéban, valahol nagyon messze, a galaxis átellenes oldalán.. a szemein keresztül egy magas, az Erő sötét oldalától duzzadó nagai sith nagyurat látott, és egy őrült tekintetű barabelt, amint egy gyakorló fénykarddal támad a fiúra... aztán a fiú koncentrációja és eltökéltsége elzárta Abeloth elől a gondolatokat. - Carl.. - ízlelgette magában a nevet Abeloth. - Nem... túl.. idős, túl eltökélt.. nehezen formálható. Így egyelőre elvetette az ötletet, hogy a Nagira is ügynököt küldjön.
Abeloth figyelmét most a cosraiak birodalma felé fordította, de az elmék, amelyekkel Skoor Waylan érintkezett, sterilek és zártak voltak előtte.. mintha kődarabokat akart volna megérinteni. Abeloth felszisszent... csak egy romlatlan, idealista, gyermeki elme kellene neki.. - Akkor hát marad az admirálisom. - mormogta maga elé, miközben előkészített egy mentális víziót Hänsel számára, hogy szabadidejében futtasson le egy keresést a Cosra katonai adatbázisában az Abeloth kívánalmainak megfelelő ifjak iránt. Nem ígérkezett egyszerűnek.
Tovább, tovább.. Abeloth gondolatai tovább járták a galaxist, a Hapan Csillagköd mélyére hatolva... - Ó... erős... Jacen Solo vére, majdnem olyan erős, mintha a Renegát vére lenne.. - a gyereklány elméjét beárnyékolta a mellette ülő sith nő erőteljes kisugárzása, aki szintén Wenthar vére volt. - Már értem, miért akarta Krayt oly nagyon uralma alá hajtani ezt a családot... mindkét családot. - biccentett Abeloth. Az Allana Solo nevű gyermek valóban hatalmas volt, saját potenciáljának még nem is volt tudatában... ráadásul rajta keresztül elérhette nem csak Wenthar lányát, a hapan császárnét, de a Jedik Kardját és azt a másikat is, akikkel az Endor felett csapott össze. Igen, talán Allana Solo a kulcs a Skywalker - Palpatine vérvonalhoz?
A lány elméje azonban gyakorlott volt, mint egy politikusé.. zavart, de erős védelemmel ellátott. Majdnem olyan nehéznek tűnt feltörni, mint az idősebbik Solo leányét, a Jedik Kardjáért, Azért, aki Nem Létezik... Abeloth megpróbált finoman behatolni Allana gondolatai és rejtett vágyai közé, mígnem egy név merült fel, nagyon haloványan...
- Nahát, micsoda véletlen egybeesés! - nevetett fel Abeloth, majd Xenorthoz fordult. - Küldess azért a sztáziskonténerért, amelyik az alatt az idő alatt landolt, amíg távol voltunk!
Amíg az újabb dragan dolga után indult, Abeloth még egy helyett megpróbált meglátogatni, még egy elmét befolyása alá vonni..
Az elmét, amelyben mindig akkora forgalom volt, hogy ő maga is alig találta meg a helyét a sarokban... Most is kavarogtak a különböző szellemek gondolatai, Abeloth pedig figyelt..
Egy labort látott, mélyen a föld alatt.. egy tudósszerű alak dolgozott egy klóntartály mellett, amelyben egy fiatal, álmatag arcú ifjú klón lebegett.. - Érdekes.. - suttogta Abeloth, de Arya Stark elméje gyakorlottabb volt annál, semhogy ne szűrje ki az efféle hívatlan vendégeket. - Ki vagy? - kérdezte saját magától Arya, Abeloth pedig gyorsan visszavonult.. - Senki.. Senki.. - Figyeljük egymást elég régóta, Senki. - küldte vissza Arya a gondolatot. - A nagyurak figyelmeztettek rád. Látlak. Hallak. Tudom, hol vagy...
Abeloth felvisított, és kizárta elméjéből Aryát, aki a gondolatfoszlányon át megpróbált behatolni a fejébe... - Küldj ügynököt a Korribanra! - utasította Xenorthot. - Tudj meg mindent a lányról, aki a Hegyi Öreg székében ül!
A vezérdragan biccentett, miközben egy másik dragan megérkezett a korribani sith rúnákat ábrázoló sztáziskonténerrel.
- Helyes.. - mosolyodott el Abeloth. - Az első jelölt a Fiú szerepére, igen... hagyjatok magunkra!
A draganok kisorjáztak, Abeloth pedig felvette legszebb női, humán alakját, és elindította a sztázisprogramot feloldó parancssort a konténeren.
A kriofagyasztás felengedett, a felszálló hideg gőzben pedig nem sokára láthatóvá vált egy tíz-tizenkét év körüli fiú alakja. - Mi.. mi történt.. hol vagyok.. nem látok.. - suttogta a gyermek. Abeloth megfogta a kisfiú fejét, és magához szorította. - Ne aggódj, ez csak a fagyasztás utóhatása. Hamarosan visszatér a látásod. Jóval tovább voltál sztázisban, mint kellett volna.. - Ki.. ki vagy te? - suttogta a fiú, megérintve Abeloth puha arcát.
- Hát nem emlékszel már? - mosolygott le a kisfiúra Abeloth. - Otthon vagy, hazaérkeztél. Én vagyok az anyukád, David.
|
|
|
Post by Grodin Tierce on Dec 6, 2017 17:33:58 GMT 1
Abeloth mélyre meresztette csápjait Moraband földjébe, és megpróbálta az összes energiát is kisajtolni az öreg, haldokló bolygóból.. és ehhez igazán mélyre kellett nyúlnia, egészen a haldokló, szinte teljesen kihűlt bolygómagig.
Moraband öreg volt. Ősöreg, és már annak idején is szinte teljesen kiszívták és felhasználták a bolygó energiáit azok a követők és akoliták, akik sokkal-sokkal régebben imádták ugyanitt a Csillagok Királynőjét. Moraband tehát öreg volt, Abelothnak pedig a tervei megvalósításához sokkal többre volt szüksége.. energiákra.. nem evilági energiákra.
Zonama Sekot lett volna ez egyetlen lehetséges alternatíva ebben az univerzumban, de az Élő Bolygó - ki tudja, talán azért mert előre látta Abeloth terveit (vagy éppen utólag, Sekot esetében ez mindig is kissé összemosódott volt) - eltűnt, maga mögött hagyta a galaxist. Abeloth megtehette volna, hogy a Dracoon segítségével az üldözésére indul, de akkor fel kellett volna adnia másik tervét.. a Tythont. Ami szintén jó megoldás lett volna, de ahhoz, hogy fellelje, Abelothnak már ezt megelőzően szüksége volt a megfelelő energiákra.. egy másik lét- és idősíkról.
Abeloth még mélyebbre hasított a bolygó kőzetében, olyannyira, hogy kilométer hosszú repedések keletkeztek a felszínén.
Az oltáron feküdt lekötözve David, aki ijedten sírdogált. Nem értette az egészet. Valójában semmit sem értett, amióta felébredt. - Mama.. miért csinálod ezt velem.. - hüppögött a fiú. - Amilt akarom.. azt mondtad, visszaviszel Amilhoz és újra együtt lehetünk.. mi ez..
Az egyik csáp kiszakadt a földből, összement, és sikamlós, puha tapintásúvá vált, majd végigsimított David arcán.
- Ne aggódj, kisfiam.. anyukád elküld valahová messze, de hamarosan újra együtt leszünk. Hamarabb, mint gondolnád. - Félek.. - suttogta David. - Egyedül leszek.. - Sosem leszel egyedül. - nevetett fel Abeloth, miközben kivillantak hosszúkás, végtelen fogsorai. - Mindig veled leszek.. valamilyen formában. És ne félj, nem fogsz emlékezni.. megvívod a saját harcaid, ifjú David, amíg nem állsz készen rá, hogy visszatérj hozzám.. mindazzal együtt, amit létrehoztál..
David felett formálódni kezdett egy gömb, utat nyitva térben és időben egy másik univerzumba, jó 60-70 standard évvel korábbra.
- Álom és valóság, Káosz és Erő... a szövet egyre erősebb lesz.. igeen.. érzem. - Abeloth érthetetlen szavakat mormolt maga elé, majd a gömb elkezdte magába szippantani Davidot. - Anya... - Ne sírj, kicsi David.. ne sírj, kicsi.. Ezra. - ültette el David fejében új nevét és személyazonosságát egy mentális fröccsel Abeloth, majd a gömb magába szippantotta a fiút, hogy visszarepítse néhány valósággal és sok tíz évvel korábbra.. hogy különleges adottságainak köszönhetően létrehozzon valamit, amire Abelohnak szüksége volt, és ami Davidon keresztül immár ehhez a valósághoz is kötődött.
Egy új Élő Bolygót, egy új Morabandot, amely friss és életerős, és amelyet felhasználhat céljai eléréséhez. Egy új forrást, amelyet nem szentségtelenítettek meg a kíváncsi ügynökök és kommandósok...
Abeloth még egy pillanatig figyelte, ahogyan az energia- és időgömb Daviddal együtt eltűnik, majd elgondolkozott. A fiú különleges volt, és jó hasznát vette tervéhez, de nem tudta volna elképzelni, hogy ennek a fejletlen hímnek a testét használja valaha is. Nem.. formálhatóbb anyagra volt szüksége.. egy leánygyermekre.
- Vajon az Égenjárók fattya legyen, vagy a kis vörös? - tette fel elgondolkozva a nagy kérdést Abeloth, miközben mélyre merült az Erőben. - Vagy az elátkozott gyermek, akiben ezer sith nagyúr lelke lakozik? Vagy valaki, aki még el sem érkezett e világra?
Nem tudott dönteni. Legszívesebben beköltözött volna mindegyikbe, hogy kipróbálja. - Hihi.. - vihogott fel szinte kislányosan. - Végül is miért ne?
Egy dragan szolga érkezése zavarta meg. Xenorth elvitte a Dracoont, hogy megpróbálja felderíteni vele a Galaxismagba vezető nem konvencionális utakat, így most Azazel felelt Abeloth "udvartartásáért".
- Hívattál, Királynőm. - ereszkedett négy mancsra a szürkés-ezüst pikkelyes, félszemű dragan. - Igaz is. - emlékeztette magát a parancsra Abeloth, amelyet félig tudat alatt, mentális adott ki abban a pillanatban, amikor David eltűnt. Hiszen egy Anya sosem feledkezik meg a gyermekéről. Még akkor sem, ha most küldte el fél évszázaddal korábbra. Hiszen megmondta neki, hogy hamarosan úgy is újra együtt lesznek.
- Találd meg nekem a Lothal nevű bolygót. - közölte a dragannak, aki először értetlen pofát vágott. - Ilyen nevű planéta emlékeim szerint nem szerepel a csillagtérképeken, amelyeket a Dracoon-ról letöltöttünk, Királynőm. - Most már igen. - mosolyodott el Abeloth. - Találd meg a bolygót, szolga. És találd meg az öregembert, akinek a neve Ezra Bridger.
|
|
|
Post by Grodin Tierce on Mar 8, 2018 18:09:33 GMT 1
Abeloth a Moraband felett kavargó füstöt figyelte, amelyet a szél kavart fel, tornádószerű alakzatokba rendezve a feketére égett homokot az egyre inkább köves pusztaságra emlékeztető, kietlen planétán.
Az idő egyre fogyott. Abeloth jelenléte már önmagában is folyamatos csapolásnak tette ki a Morabandot éltető energiákat, ráadásul már nem volt egyedül. Egy hevenyészett, az áldozati oltártól nem messze álló barakkszerű építményben csuklyás alakok serénykedtek. A Kultusz azon hívei, akikhez Abeloth sikeresen elért az elméjével és elhitette velük, hogy valójában ő Sordis, a Renegát örököse.
Nem volt egyedül. Számos kultista agyába behatolva tudomásul kellett vennie, hogy valaki más már kitöltötte ezt a szerepet a feltétel nélküli szolgálatra vágyó elvakult fanatikusok elméjében. Persze hozzájuk is szólhatott volna, megérinthette volna őket, elforgatva elméjük tekervényeit, hogy őt imádják, de ez nem maradt volna észrevétlenül. Ahogyan beavatkozhatott volna akkor is, amikor az Első Rend nevű másik kultusz hívei lerohanták a Sordis-Kultusz híveinek egy nagyobb csapatát egy nem messzi, évezredekkel ezelőtti elbukott civilizációk könnyeitől sós pusztasággá vált bolygón, de nem tette.
Még nem volt itt az ideje, hogy a Csillagok Királynője mindenhol megmutassa magát és hatalmát.
Abeloth közben rádöbbent valami olyasmire is, hogy haladnia kell a korral. Mióta Xenorth és a Dracoon elment, hogy a szent Tythonra vezető utat keresse, Abeloth a köré gyűjtött sordisista kultisták és a draganok egy részét új feladattal bízta meg - állomáshelyeikről és a hevenyészett barakkból rákapcsolódtak a Holonetre, és titokban elvégzett módosításokkal támasztották alá Abeloth új birodalmának valóságát.
A Csillagok Királynője csápjainak egyikével megérintette az előtte, a földön lévő kis üvegcsét, amelyben egy maroknyi lilás füstfelhő kavargott.. az elhullott Sordis, a Renegát endori örökségének egy apró darabja, néhány molekula a Renegát légnemű formájából, amelyből Abeloth ezidáig a kultisták egyenként történő azonosításához szükséges információkat nyerte.
Most Abeloth felemelte az ibriket, és az előtte úszkáló, leginkább egy Yuuzhan Vong élő űrhajóhoz hasonló lény elé tartotta.
A fajt Purgillként ismerték. Legalábbis azóta, hogy Abeloth kultista ügynökei a rájuk vonatkozó mendemondákat elkezdték terjeszteni a Holoneten keresztül. Az űrjárók, csempészek és tévelygők hatalmas, űrbeli haladásra, sőt, hipertéri utazásra is alkalmas űrbálnáiról szóló meséket szőtték egybe Abeloth teremtményeivel, a Dracoon hátrahagyott pókszerű gyermekeinek mutációival.
A lény nagyot szippantott a füstből, majd elégedett gurgulázást hallatva felrepült a légkörbe, hogy csatlakozzon odafent köröző társaihoz.
Abeloth elmosolyodott. Hamarosan ezek a lények szétterjednek a galaxisban, megalapozva a régi legenda mögötti valóságot. És akkor ott lesznek mindenütt, mint az Ő figyelő szemei és fülei.. idővel pedig akkorára nőnek, hogy képesek lesznek akár hadihajók megsemmisítésére is. Egy Yuuzhan Vong élő flotta Yuuzhan Vongok nélkül.. végtére is ki gyanakodna ezekre a békés lényekre?
A Királynő megfordult, ahogyan a barakk felől Azazel lépései hangzottak fel. A beesett arcú, szürke sötét oldali dragan kitűnő eminenciásnak bizonyult.
- Az ügynökeink megtalálták a férfit, aki Ezra Bridgernek hívja magát. - hajtotta magát kétrét a dragan. - Kiváló, alig várom, hogy újra lássam a fiam. - nevetett fel Abeloth. - Hol? - A Dagobah-n. - magyarázta Azazel. - Egy kihalt kunyhóban. Az ügynök jelentése szerint, aki elfogta, az öreg teljesen megbolondult. Hamarosan leszállnak. - És a bolygó, amit keresek? - villantak meg Abeloth csillagszemei türelmetlenül. Azazel összerázkódott.
- Arra is rátaláltunk, nagy hatalmú Királynőm. Érdekes.. tulajdonképpen az otthonunk, a Draco - rendszer szomszédságában volt. Mi más néven ismertük, és mindig is ott volt a népem emlékezete szerint. - Miért, mit gondoltál, egyszer csak előbukkan egy pukkanás közepette a semmiből? - nevetett fel Abeloth. - Gyermekem, még sok időnek kell eltelnie, hogy megértsd a valóságaim mibenlétét. Azazelt ritkán nevezték gyermeknek, legalábbis az elmúlt ötszáz Basic évben, szóval elégedetlenül megrántotta csonka, füstös végű bajszát, de folytatta. - Most máshogy hívják a rendszert, Királynőm. - folytatta a dragan. - És úgy tűnik, a Cosra Birodalma már szemet is vetett rá. - KÍváncsi pondrók. - horkant fel Abeloth. - Mi a neve most a rendszernek? - Calim, felséges Királynőm. - suttogta a dragan.
- Calim.. Lothal.. az eretnekek át is nevezték, bizonyára azért, hogy elmossák elméjükben a történtek emlékét. Az emléket, hogy az enyémek.. - nevetett fel becsvágyóan Abeloth és ide-oda csapkodott csápjaival. A draganok hűséges szolgák voltak, és viszonylag tehetségesek is még az olyan modern feladatokban is, mint álhírek, új valóságok gyártása a holoneten, de nem voltak olyan ... komplexek.. szórakoztatóak, izgalmasak, mint az öreg, bolond Waranous, az áruló Renegát, vagy egy-két test, amelyet Abeloth az utóbbi időben megszállt, vagy legalább beletekintett a fejükbe. Kezdett neki hiányozni az ilyesmi... még a végén én is ott ragadok egy elpusztult bolygón, és a világmindenség végéig főzőgetem soha meg nem valósuló gonosz terveimet, mint Krayt, az Időrabló.. konstatálta elégedetlenül a Csillagok Királynője.
Közben egy tojásdad, idegen hajó landolt a barakk mögött. A hajóból kilépő két sárgás arcú, vöröslő szemű hutlari zsoldos megrázkódott, felvéve eredeti, sötétbarna dragan alakjukat. A férfi, akit közrefogtak, öreg volt, és zavaros tekintetű.
- Ki vagy, gyermekem? - simította végig egyik kezével humanoid női alakját visszavéve Abeloth a férfi arcát. - Ezra vagyok... Ezra mester.. - motyogta az öreg. - Sabine.. végre eljött értem? Te vagy az? - Ugyan, fiam. - nevetett fel Abeloth. - Hát nem emlékszel, fiam? Az anyád vagyok. - Az.. anyám.. - hebegte az öreg. - Az anyám... meghalt.. Lothalon.. eltűnt.. - Hosszú, fájdalmas életed volt, fiam, amire alkalmasint nagyon kíváncsi vagyok. - villantak meg Abeloth fekete lyukakra emlékeztető, sötéten fénylő szemei. - Most azonban emlékezz, ki vagy valójában.. emlékezz az előző életedre, öreg Ezra.. emlékezz, David fiam! - Amil! - szakadt ki egy vékony, szinte gyermeki kiáltás a férfiból, majd elájult.
Abeloth egyik keze ismét csápokká alakult, és körbefonta a férfi fejét.
Ezra Bridger elmúlt több, mint hatvan évének emlékei átrohantak a férfi elméjéből Abelothéba. Egy élet, egy univerzum emlékei, amelyek talán nem is ebből a dimenzióból származtak, talán nem is az övéi voltak.. és most már mégis.
- Hát megtaláltad.. ó igen.. - nevetett fel Abeloth. - Hát ott van.. most már itt.. most már elérhetem!
Az emlékek ködén egy alak materializálódott, mintha Abeloth látomást látott volna. - Sosem lesz a tied. - suttogta a fehér köpönyeges, csuklyás alak. - Takarodj az elmémből, ostoba kurva! - sziszegte Abeloth, csápjaival saját szemei előtt csapkodva. A látomás elenyészett.
A Királynő reszkedve kushadó dragan szolgáihoz fordult. - Szerezzetek egy hajót, amivel meglátogathatom ezt a Calim-rendszert, ahogyan most a lothaliak hívják magukat. - Igenis, Királynőm. - recsegte Azazel, majd az elalélt David-Ezrára pillantott. - Az öreget megehetjük? - Ostoba, nem! - Abeloth egyik csápja végén vörös energiagömb jelent meg, közrefogva és leégetve a húst az egyik draganról, amelyik az imént érkezett. - Egymást egyétek, az való a háziállataimnak! Tegyétek vissza a sztáziskamrába, amelyben annak idején érkezett! Az majd életben tartja, amíg nem találom ki, mi legyen vele. Két személyiség küzd az elméjében, őrült marad, hacsak nem gyógyítom meg.
A draganok biccentettek. - És még valami. - fordult Azazel felé Abeloth, a barakk felé intve. - Új feladataim vannak az Anyjuktól elfordult hitetlen pondrók Holonetjét kutató szolgáknak. - Bármit megteszünk, Királynőnk. - nyöszörögte társa égett testét látva a dragan. Odafentről kisebb méretű Purgillek ereszkedtek le, Abeloth teremtményei máris lakmározni kezdtek a testből. - Tudjatok meg mindent egy bizonyos Ahsoka Tanoról. - sziszegte gyűlölettel a hangjában Abeloth.
|
|
|
Post by Grodin Tierce on Nov 23, 2019 22:09:56 GMT 1
Az összeomlott, ősi Sith és még az ő időszakukat is megelőző hatalmak és erők tiszteletére emelt templomok megremegtek, ahogyan lilás kavargás támadt a semmiből a máskülönben teljesen sötét völgyben, majd két humanoid alak materializálódott a semmiből. Néhány pillanatig kábultan álltak és körbe-körbe nézelődtek, mintha hozzá kellett volna szoktatniuk szervezetüket az utazás és a megérkezés okozta sokkhoz - mint ahogy valószínűleg így is volt -, majd néhány kombinációt leütöttek a karjukra erősített terminálokon, mire megszűnt az őket körülvevő kavargás. Csendben, a romokat kerülgetve baktattak fel a fennsík szélére, hogy lepillantsanak a csillagok által alig megvilágított, kesze-kusza völgybe, amelyben itt-ott ezüstös fénygömbök cikáztak, a helyet uraló energiák lenyomataként... majd fel, a csillagokra.
A magasabbik alak természetellenesen vékony volt, mint egy muun, arcéle és tarkója mögött kezdődő, vaskos, lefelé görbülő, majd végükön elvékonyodó és kihegyesedő szarvai miatt azonban chagriainak, devaroninak, vagy iktotchinak is lehetett volna nézni... mégsem volt egyik sem, faja ismeretlen volt ezen univerzum népei számára. A másik humán volt egyértelműen, ember férfi, harminc év körüli fiatal, aki különös, az EGB-ére emlékeztető fekete egyenruhát viselt, de rangjelzéseit sem a Cosrán, sem a Polneyeon, sem a Birodalom bármely más bolygóján nem használták. Szinte csillogóan átható tekintete és fénylően sima arcéle alapján az avatatlan szemlélő azt is hihette volna, hogy valamiféle android, vagy replika… de nem volt az. Az általa birtokolt Erő és hatalom intenzitása ragyogott az arcán, csakúgy, mint az övén függő, ébenfekete, igényesen megmunkált, egyedi pengéjű fénykardon. Birodalmi jelvénye ezüstös villámokkal tarkított, valamiféle levelek alkotta koszorúval körbekerített sziluett volt, mellkasán nyolc gyémánt alakú, fehéres fényű ékkő jelezte rangjelzés gyanánt, hogy rendfokozata hazájában és Birodalmában egyedi lehet.
A férfi körbepillantott, beleszimatolt a halott kövek és a jéghideg éjszaka levegőjébe, majd útitársához fordult, miközben leolvasta a karján lévő terminál adatait. - Már nincs sok hátra, Shanar - jelentette ki végül. - Ennek a világnak a Birodalma hamarosan kiküldi saját Weltkommandoit a mi univerzumunkba. Ennek a helynek a Káosz-úrnője pedig egyre gyengül, hamarosan talán távozik is erről a létsíkról. Akkor pedig eljön a mi időnk.
- De miért várunk még, uram? - kérdezte a szarvas idegen. - Ha a Káosz-úrnő hatalma már ennyire meggyengült, miért nem lépünk? Miért várunk... az ő átjáróikra? - Ne felejtsd el Shanar, a mi világunkban nem áll rendelkezésre minden technológia ahhoz, hogy az egyszeri halandók is átjárhassanak akár... ide - rázta meg a fejét a fiatal férfi. - Meg kell várnunk, amíg ők nyitják meg az átjárókat. - Te meg én vagyunk erre az élő ellenpéldák, Kormányzóm - tette hozzá Shanar, miközben sárgán villogó szemeivel a fekete horizontot fürkészte.
- Te már azelőtt jártad a világokat, barátom, hogy én megszülettem - mosolyodott el a férfi. - Én pedig csak azért tehetem meg ezt, mert amikor átvettem apám helyét az Árnyékokon Túli Helyen, megnyíltak számomra az utak az Erőn át az univerzumok között is. De amíg a Káosz úrnő világa annyira nyitott errefelé, mint egy Tatooine-i homokszita, addig még te és én is csak ilyen és ehhez hasonló világokon jelenhetünk meg... amelyek a Mi univerzumunkban nem léteznek.
- Igaz... - biccentett Shanar. - Ahogyan mi sem. Mármint itt. - Ahogyan mi sem... itt - nyugtázta a férfi. - Bár néha... elfog a kísértés és a kíváncsiság. Vajon mivé lett ebben a világban Noel... nélkülem? - A kísértés mindig ott van, hogy kielégítsük kíváncsiságunkat... ez az Utazás vele járója - veregette meg társa vállát az idegen, majd elgondolkozott. - Vajon rádöbbentek már az utazás korlátaira? Az élőkre és a holtakra vonatkozó szabályra?
A humán férfi végigsimított fénykardja markolatán. - Ha még nem, hamarosan rájönnek - biccentett végül. - Hiszen mindkettőnk ideje közeleg. Nekem vissza kell térnem a saját univerzumomba és saját időmbe, hogy megvívjam a háborúmat, amelyet nem nyerhetek meg... Neked pedig át kell menned az itteniek kapuján, hogy megtanítsd őket az Utazásra... és felvedd a kapcsolatot az alvó ügynökünkkel... apám szövetségesével.
- Ezúttal nem vallunk kudarcot, Kormányzóm - ismételte az idegen hideg meggyőződéssel. - Nem, Shanar - biccentett a társa. - Gondoskodni fogunk arról, hogy ez a világ azzá váljon, amit apám odaát megálmodott... hogy megkapja a második esélyt, amit megérdemel az áldozatokért, amiket értem hozott. Hogy végre győzedelmeskedhessen.
Percek múlva csak újabb lilás vibrálás jelezte, ahogyan a két alak eltűnt. Csak néma romok maradtak utánuk, és egy másik univerzum semmibe vesző molekulái.
|
|
|
Post by Grodin Tierce on Jul 3, 2021 8:30:24 GMT 1
Monroe egy kőszirten állt, amit a nemrég lebontott és alapanyagnak használt ősrégi Káosz-hívő kőtemplomok romjaiból eszkábáltak a rabszolgák, hogy ideiglenes emelvényéről nézhesse vezérük a közeli konstrukciós feladatokat. Körös-körül ezer és ezer különböző fajú és nemű próféta-hívő robotolt - pontosabban az Új Hit terminológiája szerint vezekelt -, hogy az első szintre léphessenek a nulladik szintről, a hitetlenség és megtévelyedés útjáról, megkezdve útjukat a régi - új hit, En Sabah Nuur nagyúr hite, a Mormon Útja szerint.
Mert amíg a nagyúr saját keze munkájával, néhány csettintéssel - vagy, ahogy térítői a környező megszállt rendszerekben mesélték, hat nap alatt - teremtette az új Ershant, hogy a hetedik napon megpihenhessen (azóta is pihent, tette hozzá magában gunyorosan Monroe), addig a többi szakrális célú rendszer, így az ősi Moraband átalakítása is sokkal hagyományosabb módszerekkel, kétkezi munkával történt. A hatalmas, szent kőpiramisok felépítése, amelyeken hatalmas, öt méter magas szobrok trombitaszerű fúvós hangeszközöket tartó szárnyas humanoidokat ábrázoltak, akik a Mormon Útját hírdették, egyúttal jó alkalmat jelentettek az előző, prófétista hitű ershani elit munkára fogására.
Persze Monroe jól tudta, hogy néhány szakrális célú kényszermunka-tábornál jóval több kell majd ahhoz, hogy az egész szektort átformálják és valamiféle működőképes államrendet teremtsenek a régi helyén. Bár nem ismerte a Sith Birodalom eredeti főkormányzóját, csak ezt az új alakot, aki most a birodalmiak élén állt és ki tudja, honnan jött, Monroe többé-kevésbé azonosulni tudott az öreg dilemmájával... ahogyan az ESB Főkormányzója, úgy ő is egy nagy hatalmú, szakrális teokráciát kiépíteni szándékozó uralkodó nagyúrnak jelentett, de az államrendszer kiépítése és az operatív feladatok ellátása többé-kevésbé rá maradt, miközben az uralmuk alá került térség nagy részt fejletlen, vagy egymással korábban végletekig ellenséges rendszerekből és államcsonkokból állt. Már a Szindikátusban is meggyűlt ezzel a baja, de ott legalább támaszkodhatott tehetséges alvezéreinek azon körére, amelyek tulajdonképpen az új államban is az egyetlen épkézláb hatalmi kört alkották, akikhez bizalommal nyúlhatott.
Mert bár En Sabah Nuur nagyúr szinte percek alatt letörte, megsemmisítette az előző, sőt még az azt megelőző ershani elit hatalmát is egyetlen csettintéssel - sőt, magukat az eliteket is megsemmisítette és újraformálta engedelmes, de múltjukból és tudományaikból semmire sem emlékező akolitákká -, így túlságosan sokan nem maradtak az ershani társadalmi elitből, akikre a Moh'amad'ahnból Mor'monná avanzsáló új, nagyobb Birodalom támaszkodhatott volna.
Márpedig Monroe-nak nem volt kétsége afelől, hogy új urai - vagy inkább új alkalmi szövetségesei, mosolyodott el magában - ezt várják tőle. Amikor éppen nem az új, épülő piramisokat figyelte, furcsa jelenetek zajlottak le látomásszerű formában elméjében, s tisztában volt vele, hogy ezeket nem régi-új nagyura, En Sabah Nuur küldi, hanem az a fura férfi, az a Neo.
"Régiók Dominiuma". Ez a szó tért vissza Monroe elméjében újra és újra. Fura, simulékony bőrű alakokat látott maga előtt, máskor az ESB-ből eltűnt jem'hadar katonákat, akik egyes pletykák és Monroe által hozzáfért jelentések szerint a Köztársaság Tython rendszerében lezajlott titkos ütközetben is részt vettek, annak a Káosz-entitásnak a szolgáiként, aki En Sabah Nuur nagyúr után uralta ezt a szektort, ugyanúgy, ahogyan Ershant a prófétisták. Arcokat látott, olykor humanoidokat, olykor az ubese-khez hasonló sisakos alakokat, akiknek színes fények villogtak az egyenruhájukon... látta Il-Raz kormányzót, az EGB pederaszta tisztjét, aki őt szolgálta, és látott hatalmas ütközeteket, arcokat... Jagged Felt, cosraiakat, simulékony, fura tekintetű klónokat, akik nem hasonlítottak az EGB-ben látottakhoz... Egyszóval perspektívát látott, hatalmat, és végtelen lehetőségeket.
Monroe-nak meggyőződésévé vált, hogy itt is elérheti mindezt, amit a látomásban. Csak türelmesnek, ravasznak, és főképp sokkal nagyratörőbbnek kellett lennie, mint eddig. Az első lépés azonban továbbra is ennek az új birodalomnak a megszilárdítása volt. A régi ershani elitből az ajatollahok mind elpusztultak, ahogyan Edjad pártelnök radikális párthívei is. Ibam, az idősebbik elengedésével ugyan sok ershani flottatiszt, köztük a ifjabbik Ibam is többé-kevésbé lelkesen esküdött fel a Mormon hitre és az ősi nagyúrra, de Monroe hamar rájött, hogy meg kell tartania a jelenlegi katonai struktúrát, ahol minden egyes szindikátusi flottaparancsnoknak saját ershani kontingense van... így az a fura helyzet állt elő, hogy a régebbi gyártású szindikátusi flottaegységek, amelyek alapvetően területvédelemre voltak alkalmasak, zászlóshajóként kommandírozták a modernebb, erősebb, de még a birodalmi tréningek után is csapnivaló képességekkel bíró ershani legénységű hajókat... Monroe persze hozzáfért egy klón-technológiához, amelyet állítólag személyesen a Főadmirális hagyott itt, de az Abdulok tömeggyártásához új üzemekre volt szükség, amelyekkel a szektor nem rendelkezett, az EGB-ből kellett megrendelniük a terveket és először fel kellett építeniük az üzemeket... amihez szintén tudástranszferre volt szükség, mert amíg egy kőpiramist felépítettek saját kezükkel a vezeklő prófétista akoliták is, addig egy klónüzem, vagy hajógyár más tészta volt.
A gazdaság helyreállításában pedig a szindikátus bűnözéshez, zsaroláshoz és feketepiachoz szokott alvezérei mellett csak az Ershannal határos környező rendszerek kalifáira támaszkodhatott Monroe, de mindkét csoport inkább kereskedő volt, mint logisztikus, vagy kormányzati szakértő, a semmiből kellett megtanulniuk, hogyan üzemeltessenek államigazgatást és hadiipart. Persze a Cosrai Iparvállalat ügynökei ott nyüzsögtek mindenhol, de Monroe diverzifikálni akart. El volt szánva rá, hogy saját, önálló hadiipart egyéb szektorokat épít ki, ehhez pedig más irányba is ki kellett nyúlnia.
Szerencséjére a Nagyúr bőkezű volt, és bár hajódokkot nem tudott úgy teremteni egyetlen csettintéssel, mint templomokat és piramisokat, megengedte Monroe-nak, hogy néhány ponton módosítsák a külpolitikát. A jedik és prófétisták továbbra is tiltólistán voltak, hiszen az új állam és hit régi-új ideológiája sokban táplálkozott a Sötét Oldalból és a Sith tanokból, de Monroe elérte, hogy a Nagyúr engedélyezze a Pius Dea működését a rendszer perifériáján és a nem-ershani bolygókon, s ezen keresztül Monroe remélte, hogy megnyílik az út a OCP titkos kapcsolataihoz és a vágyott technológiákhoz - bár a férfinak kétsége sem fért hozzá, hogy a Köztársaság kormánya és a pofára esett serennoi-commenori katonai elit nem feltétlen akar nyíltan, vagy akár titokban szóba állni vele azok után, amit tett, azt is tudta, hogy az olyanok, mint Rand szenátor, vagy Lex Lu'uthor pragmatikusabbak, és nem zárkóznak el egy jó üzlet lehetőségétől... de mivel semmi sem volt ingyen, ezért kemény valutára is szüksége volt... az ershani kincstárak és a Szindikátus pénze pedig megvehette a jólétet a vezető elitnek, de más volt a helyzet, ha az ember hadihajókat akart belőle építeni, vagy klónüzemeket... ott már több nulla sorakozott fel az összegek mögé.
Monroe megcsóválta a fejét és visszatért a kőtömbőkből álló emelvényen berendezett sátrába, hogy nekiálljon megfogalmazni a Mormon Birodalom működésére vonatkozó kiáltványt... utána pedig pénzt, sok pénzt kellett szereznie valahonnan... bár csak olyan egyszerű lenne, mint ahogyan a Nagyúr idehozta az Exegolt, futott át az agyán. Bár csak lenne valahol, egy másik világban egy működő állam, amelynek felhasználhatnánk az erőforrásait a sajátjaink mellett...
Megrázta a fejét. Micsoda őrült gondolat, futott át az agyán. Bizonyára az agyára mentek ezek a fura látomások, gondolta.
|
|