|
Post by Haruhi on Nov 2, 2015 17:23:17 GMT 1
Egy félreeső, anomáliák takarásán megbúvó csillagrendszerben keringő aszteroida, mely ezernyi társával járja útját egy vén fehér törpecsillag körül. Ezen egy azonban titkokat is őriz, melyek már hosszú ideje nem kerültek beavatatlan szemek elé
|
|
|
Post by Enz on Nov 3, 2015 1:43:27 GMT 1
Tiaena Chia, akiből egyszer talán a hapan admiralitás sorhajókapitánya lesz, most egy fekete masszában érezte magát lebegni. Az ürességben, ami mégis minden volt, az időtlenségben, ahol a múlt ugyanolyan valószerűnek tűnt, mint a távoli jövő. Nem létezett "most", ezért azt sem tudta volna megmondani, hogy melyik Chia az igaz azok közül, akiket maga körül érzett. A reményekkel teli kislány? A sokszor megalázott, ámde jószívű sztoikus katona? A lelkében forradalmár flottatiszt? Talán valaki egészen más? Olyan sok kérdés volt a fejében, és a válaszok egyáltalán nem voltak elérhető közelségben. - Ébredj! - szólt rá egy parancsoló hang, ő pedig felriadt és az egész fekete óceán képe, sőt emléke egy pillanat alatt illant el a fejéből, mintha sosem létezett volna. Egy fáradt arcú, cselédruhás, idősebb nő állt felette. - Eleget lazsáltál! - Bocsánat, asszonyom - pattant fel sietve az ágyból, és a sokágyas cselédszobába készített vízhez lépett, hogy gyorsan leöblítse az arcát. A lavórban lévő víz már színes volt, ami arra utalt, hogy megint az utolsók között ébredt fel. - Csak furcsát álmodtam. - A magunkfajtáknak az álmai sem kellemesek. Épp ezért mondom neked, hogy ne álmodozz állandóan! Mert ha a munkát nem csinálod meg, nemcsak az álmaid lesznek kellemetlenek - feddte meg a nő rövid panaszkodás után. Chia jól ismerte már a szokásokat a Tiszteletre méltó Stark Duchix családban, és megtanulta félni a büntetéseket, amiből igencsak bőkezűnek bizonyultak. Nemcsak magas nemesi rangjuk, de a családfő királynői testőri pozíciója is megkövetelte a legnagyobb szigorúságot. Miután kimosta az álmot a szeméből, sietve felöltözött, és kisietett a szobából, végighasítva a cselédlak lépcsőin, majdnem fellökve két társát az úton, amiért sietve kért elnézést. A bejáraton már megpróbált nyugodt léptekkel kisétálni, mivel azért is büntetés járt, ha valaki az udvaron rohangált - a sietség nem vetett jó fényt a nemesekre. A hapanok szerint mindent akkor végeztek el, amikor ideje volt és másoktól is megkövetelték ezt - még akkor is, ha a periférián lévő aszociálisokat és tökéletleneket nem tekintették hapanoknak. Odakint egy csapat fiatal úri lány beszélgetett éppen, akik hozzá hasonló korúak voltak. Őket azonban nem dolgozni hívták ide, hanem azért, hogy úri lánynak megfelelő nevelést kapjanak. Chia azonban egy érdekes alakra, egy oda nem illő ruházatú fiatal lányra lett figyelmes. Az úri lányok szinte semmiféle figyelmet nem fordítottak a cselédekre, ő azonban végig bámulta, míg Chia igyekezett a földet nézni közben. Tiszteletlenség lett volna visszabámulni, de pár lépés után győzött a kíváncsisága, és arra fordította a fejét. A lány már sehol sem volt. Tiaena picit gyorsabban gyalogolva érte el a fő lakóépületet. Nasena Stark kisasszony a család örököse volt. Apja a császári testőrség története elenyészően kevés számú féfi tagjainak egyike volt, és egyértelműen bírta Ta'a Chume teljes bizalmát. Chia szerencsés volt, hogy személyesen az ő igényeit szolgálhatta, és nem valami kényelmetlen munkát kellett végeznie. Most alázatosan meghajolt a lány felé, aki épp egy könyv felett ült az asztalnál. Ő unottan pillantott fel rá. - Semmi kedvem folytatni - közölte vele, és tudta már, hogy mi következik. A lány feladataira mutatott. - Csináld meg! - Ahogy parancsolod - hajtott fejet. Chia titokban élvezte azt a sok tudást, amire így szert tehetett, és ez volt az az oázis, aminek nyugalma minden nap folytatásra ösztökélte. Miről is van szó most? Ó igen, most a történelemről volt szó, amely kedvencei közé tartozott. A Pal'durath-dinasztia uralkodásának utolsó évei, mielőtt még a jelenlegi uralkodócsalád hatalomra került. Szorgosan dolgozott, és nemsokára el is készült a feladattal. Ugyan sokat szidták a bukott házat, Tiaena mégis érdekesnek, sőt szimpatikusnak találta a történetüket. - Most olvasd fel, ami még hátravan! - rendelkezett Nasena, aki eközben kedvenc szórakozásának hódolt. Chia engedelmeskedett. - ...Chume'da Lana Da'tana utolsó volt a dinasztia uralkodói közül, s igen érdekes, hogy egy ilyen nemes fából hogy születhetett ennyire hitvány ágacska. A trónörökös, kire sokszor a Fekete Hercegnőként emlékezünk, perbe fogta több tiszteletre méltó ház képviselőjét is, és maga felügyelte kivégzésüket. Egyesek szerint az anyja erőszakos halála vette el fiatal eszét, míg mások szerint gonoszként született erre a világra. Barátja volt mindennek, mi a nemesség értékeivel ellentétes, s polgárháborúba sodorta az országot...- Elég! - intette le Nasena, aki eddig figyelte. Nem tudta a téma miért kavarja fel ennyire. - Biztos vagy benne? - pillantott fel Chia furcsállva. - Nem akarok felségárulásról hallani! - pattant fel a lány vehemensen. - Szeretett édesapám is ezzel vádolják páran! - Bocsánat - tette le a helyére a könyvet. - Mit gondolsz... Lehet ebből baja? - kérdezte Nasena, kicsit nyugodtabban. - Úrnőm, ha bebizonyosodik, hogy igaz, a törvények szerint ki kell végezni vagy száműzni - emlékezett vissza a tanultakra Chia. Egy pillanatra nagyon okosnak érezte magát, hiszen emlékezett a tanultakra. Azonban a következő pillanatban kapott pofon teljesen meglepte, és Chia kirepült a székből, a földre. - Hogy mersz ilyet feltételezni, te szerencsétlen fruska! - kiabált rá a kisasszony, Chia meg döbbent arccal nézte. Újabb ütést mért rá. - Nem is csoda, hogy nem látod az igazságot, hiszen nincs rendes szemed! A családunk nagylelkűen befogadott, te pedig ezzel hálálod meg?! Chia védekezően emelte maga elé a kezét, amire záporoztak az ütések. Nem is annyira ezek voltak fájdalmasak, hanem az, ahogy az úrnő vele bánt. - Magunk mellé vettünk, mert apám lekötelezettnek érezte magát a családod felé! Fizettük a műszemeid, aminek köszönhetően látsz! És még azt mondod édesapám áruló?! - Bocsánat úrnőm... - nyögte ki. Nasena hátrébb lépett egyet. - Vagy talán csak azért irigykedsz, mert az én apám nem olyan, mint a tied? - tette fel a kérdést kihívóan. Chia értetlenül pislogott. - A szüleim meghaltak, még mikor kicsi voltam... - Dehogyis! - villantott rá egy gonosz mosolyt. - Most is élnek valahol, boldogan. Mert megszabadultak tőled, a tökéletlentől, aki szégyent hozott volna a családjukra. - Ez nem... nem igaz - nyögte ki Chia, és úgy érezte mindjárt elsírja magát. - Hát senki sem mondta el neked? Apám túl rendes volt hozzád! - Hagyd... hagyd abba.. - Milyen érzés, hogy azok is elhagytak, akik megszültek? Csak normálisan kellett volna megszület... Chia felpattant a földről, és ököllel egy hatalmas ütött Nasena arcának közepébe, aki hirtelen megtántorodott, és egyensúlyát veszítve hátradőlt. Meg tudott kapaszkodni az egyik polcban, nagy csörömpöléssel lerántva róla mindent, de Chia nem hagyta annyiban, utána lépett és újra behúzott neki, a polc is követte a törékeny dolgokat, Nasena pedig megszédülve az ablakhoz tántorgott. Orrából vér szivárgott, és ahogy meglátta ezt kezén, rögtön elájult, méghozzá az ablakon keresztül. Teste nagy csörömpöléssel és pihhanással ért földet. Chia döbbenten figyelte az ablakot, és leült a földre... Akkor is így ült, amikor a testőrök felsiettek a szobába. *** Chia utat vágott magának a füstön keresztül, és egy pillanatra maga sem tudta, miért bambult el. Furcsa emlékek jutottak ilyen helyzetben eszébe. Az esetet ugyan balesetnek minősítették, Nasena haláláért mégis ő volt a felelős. El kellett hagynia a Stark háztartást, de a botrány elkerülése végett katonai akadémiára adták be, a család pénzügyi támogatásával. A nemesi ház címere azonban csak addig védte a támadásoktól, amíg Stark Duchixot perbe nem fogták, és ki nem végezték felségárulás miatt. Chia minden megpróbálatás ellenére a tíz legjobb között végzett, ám származása miatt a szokásos hadnagyi rendfokozat helyett csupán alhadnagyként állhatott szolgálatba. Az Arxianah nevű Csatasárkány gépészeti fedélzetének parancsnoka lett. A gépészet a mostanihoz hasonló tűzesetek miatt veszélyes állomáshelynek számított, és Chia megkapta a parancsot, hogy a tűz továbbterjedésének elkerülésére zárja le az tűz által érintett folyosórészeket. A munka alacsony presztízse miatt főleg hozzá hasonló tökéletlenek dolgoztak itt, a fiatal alhadnagy pedig nem volt hajlandó olyan parancsot teljesíteni, ami a biztos halálra ítéli őket. Az arcán lévő légzőmaszk plexije lassan fekete lett a sok füsttől, de ő fáradhatatlanul tört előre. Az egyik ajtó beszorult, ám félig nyitva volt, vette észre, és odasietett, hogy felfeszítse. Rövid próbálkozás után az ajtó mechanikája végre hajlandó volt engedelmeskedni, és egy szisszenéssel félrehúzódott. Chia belépett a kis helyiségben, aminek sarkában egy gyengén lélegző, fiatal lánykadét feküdt. Chia odalépett, és gyorsan felnyalábolta a lányt, majd az ölében megindult vele a biztonságos rész felé. Ahogy végigsietett a füsttől nehezen járható folyosókon, mintha egy alakot látott volna a távolban. - Van ott valaki? - kiáltotta, amennyire a légzőmaszk engedte. Az alak azonban eltűnt a helyéről. - Kiürítési parancs van érvényben! Mindenki hagyja el az állomáshelyét! Chia nem akarta veszélyeztetni az ölében lévő lányt azzal, hogy eltéved az átláthatatlan füstözönben, ezért tovább indult a biztonságos pont felé. Pár perc múlva értek ki a füstből, és az ölében lévő lány lassan kinyitotta a szemeit, kábán tekintve fel rá. Szemei sarkában apró könnycseppeket formálódtak a füst miatt. - Jól van, kadét? - kérdezte tőle. - A jobb lábam nem érzem, de egyébként... igen - kezdett köhögni a benyelt füst miatt. Chia az egyik üres helyre tette, két ájultan fekvő katona közé. A felcserek már itt sürgőlödtek, így nem aggódott a lány miatt. - Tartson ki kadét, hamarosan ellátják - mondta, ám amikor a kezét el akarta húzni, látta, hogy a lány kapaszkodik bele. - Hadd tudjam meg a nevét, asszonyom - kérlelte. - Siaura kadét vagyok. - Tiaena Chia - felelte. - Gyönyörű név - mosolygott rá. Chia csak a sok benyelt füstnek tudta ezt be. - Köszönöm. Mikor a keresőcsapatok már senkit sem találtak bent, Chia elrendelte a tűztől érintett részek lezárását. Alig párra volt tehető az eltűntek száma, ő pedig úgy érezte, mindent megtett, ami tőle telhető volt. A sebesültekkel foglalkozott, egészen addig a pillanatig, amíg a hajó kapitánya fel nem tűnt egy csapat tiszt és testőr kíséretében. Finnyás képű nemesi nő volt, aki az orra elé tartott zsebkendővel pillantott körbe. - Ki a fedélzetparancsnok? - kérdezte, mire Chia felemelkedett. - Szolgálatára, kapitány - tisztelgett. - Pedig reménykedtem benne, hogy halott - közölte a kapitány őszinte lenézéssel. - Még mindig jobb lenne, mintha megszegte volna a parancsom. - Jelentem, úgy ítéltem meg, a tűz továbbterjedésére kicsi az esély, így a túlélők kimentése a katonai szabályzat szerint... - Szabályzat, persze-persze - intette le Chiát. - Mit is mond az a szabályzat a parancsmegtagadásról? Direkt utasítást kapott tőlem. Maga szerint mi lenne a hadseregből, ha mindenki a feje után rohángalná? - Igazi sorsközösség, asszonyom - felelte Chia bátran. A kapitány arca lassan elvörösödött. Az egyik tiszt a fülébe súgott. - Ó igen, te vagy az a rebellis tökéletlen, akinek volt mersze végigjárnia az akadémiát - közölte, és Chiának az arca sem rezdült. - Nos, az én hajómon hamar rendet fogsz tanulni. Büntessétek meg, keményen. Azzal megfordult, és elindult. A tiszt, aki korábban a kapitány fülébe súgott most egy parancspuskát húzott elő. Chia nagyot nyelt: már a kiképzés kezdetén megtanulta félni ezt a fegyelmezőeszközt. A nő mögül egy tisztsegéd lépett elő, kezében egy dobozzal, amelyben egy ostor pihent. A tiszt célzott, és kilőtte a parancssugarat, egyenesen Chiára. - Büntesse meg magát, alhadnagy - közölte vidáman. *** Chiában ott élt ennek az esetnek az emléke, és a szöges végű ostor ütéseinek nyomát máig a hátán viselte. Talán ezért is jelentett most olyan nagy elégtételt neki, ahogy a verkedő csapatra pillantott. Eltávot kaptak egy hétre, és azok, akiken segített, felháborodtak a büntetésén. Most ők birkóztak a büntetést kiszabó tisztekkel, akik menthetetlenül rossz helyzetben voltak: nemcsak létszámbeli hátrányban, de még parancspuskáikat is elvették tőlük. Újabb és újabb ütéseket mértek rájuk a katonák, akiknek az arcát nem tudták jól kivenni a sötét átjáróban - de még ha kivették volna, sem ismerték volna fel arcról saját lenézett katonáikat. Chia mellett a korábban megismert Siaura állt, aki elégedett arckifejezéssel figyelte az összecsapást. - Nem túl radikális ez? - kérdezte kicsit egykedvűen Chia, aki már rég megtanulta, hogy ne mutassa ki érzéseit vagy gondolatait. - Aki téged bánt, engem bánt. Megvédem a leendő házastársam - kacsintott rá a lány, aki azóta az eset óta levakarhatatlanul mellette állt. - Nagyra... értékelem - erőltette ki magából. Ahogy körbepillantott, hirtelen észrevett egy alakot, és rögtön rájött ki volt az: a lány, akit még a Stark kúriában látott... az nem lehet... - Ki vagy te? - fordult hirtelen felé, amíg újra el nem tűnik. - És mit csinálsz itt? Te nem ide tartozol!
|
|
|
Post by Haruhi on Nov 3, 2015 23:17:16 GMT 1
A lány némán tekintett vissza rá, vizslató kék szemei haloványan derengtek a sikátor falának árnyékában, ruhájá. Alig egy pillanat múlva alakja teljesen kivehetővé vált, megerősítve Chia felismerését, minden mást azonban magába nyelte a sötétség, míg végül ketten néztek farkasszemet egymással a nagy semmi közepén. Olyan volt mintha egy álomba csöppent volna bele, a lány ajkai megrebbentek mintha mondott volna neki valamit, hang azonban nem hagyta el őket. Előtte egyik kiképzőtisztje nézett le rá leplezetlnen megvetéssel és rosszallással, ő pedig egy pillanatnyi bizonytalanságot követően feszültebb vigyázzba vágta magát - ... és amikor az ellenség mozgásba lendül, nem lényegtelen pozíciókra szórja szét az egységeit hanem felveszi a harcot és mindenáron feltartja őket, míg a főerők kalapácsként súlytanak le rájuk! Nem értett egyet vele, semmilyen információval nem rendelkezett a szimulált ellenség erőinek nagyságával és eloszlásával kapcsolatosan, csakis az ebben a helyzetben megfelelő eljárást alkalmazta hogy megpróbáljon minnél többet megtudni összetételükről - Asszonyom, alapos indokom volt feltételezni, hogy a támadók nem egyetlen döntő mozdulattal fognak megpróbálkozni, ezért eltömtem a lehetséges réseket, máskülönben... Az instruktőr arcára sújtó pálcája azonban belé folytotta a szót, s hogy ne gondolja meg magát, még egyet kapott tőle - Nem a maga dolga gondolkodni kadét, hanem a parancsnokainak! Követi a parancsokat és eszerint irányítja saját egységeit! Ilyen ostoba, tökéletlen lénnyel még életemben nem találkoztam! Deja vu. Mintha mindez már megtörtént volna egyszer, ahogy ott állt és hallgatta tovább a nő szitkozódását, miközben arca égett, ő maga pedig mindent megtett azért hogy megőrizze lélekjelenlétét és türelmét. Már átélte ezt, mégis ott volt és élte a valóságot, gondolatai egymásba ütköztek és szemei körbepillantottak. A terem, a többi kadét, a fény mely az ablakokon szűrődött be, minden valóságos volt, minden... kivéve azt az egy dolgot, azt az egy lányt aki a terem egy sarkából figyelte őt. Az idő mintha megzavarodott volna, úgy tűnt az imént még egy sikátorban volt ismeretlen... vagyis ismerős figurákkal, ami most volt pedig még azelőtt történt. Az instruktőr most szinte arcába hajolt és torkaszakadtából ráüvöltött, mire maga sem tudja miért, de öklével az arcába húzott. Keze azonban átsiklott annak fején, a világ megremegett ő pedig mintha elütötte volna egy jármű, a falhoz vágódott. Felnézve azonban önmaga hátát látta ahogy mozdulatlanul tűrte a megalázó szavakat, ahogy... ahogy egykor történt. Döbbenten nézte a jelenetet percekig, míg tekintete a sarokban álló felé vándorolt, aki még most is csak őt nézte kék, átütő szemeivel. Most azonban megelégelte a látványát, álom és valóság egyvelegében emlékezett azokra a pillanatokra és helyekre, ahol már találkozott vele és mégis tudta, most már egész biztosan, hogy Ő nem történhetett meg, Ő nem lehetett ott, mert Ő... Ő csak egy zászlós volt, akit évekkel később látott életében először! Odarontott hozzá, s az nem tévén semmilyen kitérő mozdulatot, erősen vállon ragadta és határozottan viszonozta tekintetét. Ahogy ajkai közűl előtörtek a szavak, tudta hogy fűtötte a düh és valahonnan azt is érezte, hogy most ez nem számított - Zászlós, magyarázatot követelek! Hol vagyunk és mi történik itt? Csak egyvalaki tudhatja és az maga! Amaz állta tekintetét, ő pedig csak rázta tovább, kitartóan - Mondjon valamit, parancsolom! KÖVETELEM! Körmei mintha vállaiba vájtak volna, mire a zászlós szemei elkerekedtek, szembogarai pedig szürreálisan apró ponttá váltak, a világ pedig forogni kezdett és olyan volt, akár egy sötét, kavargó örvény középpontja. Aztán minden elcsendesedett, ő a semmibe kapkodott, a semmi pedig körülvette, a lány sehol. Ekkor vett észre valamit szeme sarkában, s kérdőn fordította arra tekintetét. Először nem tudta mit lát, lehetetlen volt kivenni, aztán egyre közeledni kezdett és végül már meg tudta állapítani hogy egy gyéren világított termet láttott, melynek padlóját és falát hatalmas kövek alkottták, plafonja pedig a semmibe veszett, illetve egy szintén fekete bejárat tátongott. Azzal szemben egy kőpjedesztál maradványai hevertek, illetve egy vörösen pislákoló, apró kristály, melyet ugyanolyan szilánkok vettek körül. Sosem járt itt, soha, és ebben teljesen bizonyos volt Csak akkor tűnt fel, hogy nem volt egyedül a teremben: válláig érő ízelt lábu lények hemzsegtek, hátrált volna de rájött hogy azok ügyet sem vetettek rá, ehelyett egy jelentéktelen, feketeségbe burkolózó alakot vettek körül. Aztán a homály ismét feljebb ereszkedett, már ki tudta venni egy lány alakját, ki arcát egyik tenyerébe temette, míg szabad karjával hadonászott. Akkor vette csak észre, hogy nem is hadonászik hanem ernyedten laffog a levegőben, vállába az egyik lény éles rágói marnak, más lények pedig a teste többi részét tépték, vagy szúrták fullánkjaikkal. Egy pillanattal később azonban nyüszítve eresztették el és egyenként pottyantak élettelenül a kőre, míg a lány fél térden támaszkodva zihált és vért köpködött, hosszú fekete fürtjei az arcába lógtak. Értetlenül figyelte, nem jutott eszébe közelebb menni vagy megszólalni, csak nagysokára mozdult meg benne valami hogy kihúzza tétlenségéből. A lány alakja azonban ekkor abbahagyta a nyűglődést, s mintha enyhén maga elé meredt volna, épp a vörösen izzó kristály irányába. Kevésbé sérült kezét felemelte és a tárgy felé nyúlt, ekkor azonban tagjai megmerevedtek, s oldalra pillantott: őrá. Most már felismerte akit sejteni vélt hogy eddig is látott, ő pedig szintén, tekintete azonban éppen olyan szürreálisan meglepetté vált, mint az imént. S mintha egy lámpát oltottak volna, minden elsötétedett
|
|
|
Post by Enz on Apr 11, 2016 0:08:42 GMT 1
Chia szemei hirtelen pattantak fel, és úgy kapkodott levegőért, mint aki fuldoklik. Hirtelen egy nehezen kivehető alak ugrott mellé, és gyorsan ellenőrizte az állapotát. A lány nem tudta eldönteni, hogy egy újabb rossz álomba került-e csupán vagy pedig ténylegesen felébredt. Nem tudta mennyi ideig volt kiütve, de az átélt események elegendőek voltak ahhoz, hogy ne tudjon különbséget tenni a valóság és az álom között. Homlokán izzadtságcseppek folytak végig, de most nem érzett egyetlen dolgot sem olyan kegyetlenül szükségszerűnek, mint korábban. Úgy tűnt, most teljesen ura önmagának, ez pedig bizakodásra adott okot. - Még kissé zavart, sorhajókapitány! - nyugtatta a hang, és ahogy a látása kiélesedett, felismerte benne az egyik medikist. Önkéntelenül is az az emlék jutott eszébe, amikor az önkorbácsolás után ellátták, és hirtelen ellökte magától a nőt, majd idegesen tapogatni kezdte hátát, ahol csak elérte, de az nem tapadt vértől. - Nyugodjon meg asszonyom - a felcser hangja még mindig nem árulkodott dühről, ő pedig egyre jobban kezdte összeszedni a gondolatait. - Meddig voltam kiütve? - kérdezte minden előzmény nélkül, miközben igyekezett egyenletessé tenni a légzését a már ismert technikák alapján. - Hol vagyunk? - Három napig. Az NH-145 aszteroidán, a hapan űr határvidékén - válaszolt a legjobb tudása szerint. Chia felsóhajtott, és megtörölte a homlokát. Sürgősen össze kellett szednie magát, elvégre a Hapesen számítottak rá. Meg kellett védenie Charis királynőt a támadóktól. - Épp ideje volt jobban lenned - hallott egy összetéveszhetetlen hangot az ajtóból, és most egészen meglepő módon megörült Siaura jelenlétének. Máris nem érezte magát olyan elveszettnek. - Jól áll neked a mosoly. - Mosolyognék? - pislogott meglepetten, hiszen ilyesmi elég ritkán fordult elő vele. - Ne vágj ilyen fejet, most mondtam, hogy tetszik - mosolygott egészen csibészesen Siaura, mint aki valami újabb csínytevést vitt véghez. - Várj, mi a helyzet Hapesen? - tört ki belőle hirtelen, ahogy eszébe jutott milyen feladatuk is van. - Zavaros a helyzet - kezdett bele a másik, és Chia türelmetlenül várta a folytatást, így kezével megsürgette. - De az anyakirálynő jól van. Egyelőre az ittmaradásra kaptunk parancsot. - Mi ez a hely? - pillantott körbe a láthatóan elég jól felszerelt helyiségben. Siaura hirtelen elég groteszk fejet vágott, nyelvét félig kidugva a szájából és szemeivel kancsítva. - Diliház - közölte vele orrhangon, és Chia most először egy rövidke kuncogással reagált a dolgokra. Felszabadítónak élte meg azt, hogy kikerült abból a sötét álomvilágból, ahol az eltelt időt töltötte. - Nem akárkik számára. A hapan nemesek dugták itt el azokat, akik szégyent hoztak volna rájuk. Chia arca hirtelen elkomorodott a kijelentésre. Szóval olyanok lennének, mint ők? A társadalom elől elrejtve és egész életükben megbélyegezve, csak azért, mert nem születtek tökéletesnek vagy később balesetet szenvedtek. - Ez talán jó lehetőség, hogy... - ...már összeszedtem a névsort - húzta ki magát elégedetten Siaura, arcán széles mosollyal. - Vacosa már végigfutott rajtuk, de a személyes szemlével meg akartunk várni. - Hát akkor menjünk - ugrott fel szinte a helyéről. Siaura aprót bólintott.
A bentlakók igen vegyes képet festettek: a többségük valóban valami komoly elmebeli problémával küzdött - az egyikük még a falat is összekente a saját fekáliájával -, de akadtak olyanok is, akiket hatalmi harc miatt vagy más okból dugtak el egy ilyen helyen, ők pedig kivétel nélkül boldogan csatlakoztak az Aityra Különítmény soraihoz. Chia mellett lépkedett Siaura és Vacosa is, utóbbi még a szokásosnál is lenézőbb arccal figyelte a bentlakókat, de nem panaszkodott a feladatra egyszer sem. Tiaena értékelte csendes kitartását, és tudta róla, hogy legalább annyira áldozata a mostani helyzetnek, mint ők. Hiába volt kifogástalan hátterű nemes, egy valahogy ugyanolyanná tette őt, mint a Különítmény többi tagja. De vajon ő mennyire érezte ez legbelül? Elárulná őket, ha a tengernagy ezt kívánná? Ez valószínűleg csak éles helyzetben fog eldőlni. - C-047-es kórterem - olvasta fel a következő hely aktáját a százados. - Egy bentlakó. Az ajtó mellett pózoló gárdista sietve kinyitotta azt, és láthatóvá vált számukra egy itteni dolgozó nővér, aki egy tolószékes, természetellenesen pigmenthiányos lánnyal foglalkozik, akinek csak a hátát látták az ajtóból. - A megbeszéltek miatt? - pillantott fel az ápoló. - Az ő teste túl gyenge ehhez. - Csakugyan - bólintott Vacosa, aki egyetlen mozdulattal oda is helyezte az aktát a többi mögé. Chia figyelte még pár pillanatig a lányt, majd megfordult, hogy tovább haladjanak. Ebben a pillanatban azonban megszólalt a lány, az ő lába pedig földbe gyökerezett.
|
|
|
Post by Haruhi on Apr 11, 2016 1:42:25 GMT 1
- Egy százados, egy kapitány és egy sorhajókapitány miért éppen egy bolondverem folyosóit járják? - szólt az rekedt, száraz hangon, mintha nyelve tradícionális szénpapírból készült volna Ám hangja volt a legkevésbé különösebb, szavai ellenben nem olyasfélék voltak, melyekre egy ehhez hasonló helyen számíthatott egy hozzájuk hasonló kaliberű látogató. Talán ennek ténye éppen ezért csengett össze oly illően az elhangzottakkal, mert hát sem jelenlétük, sem a bentlakó parancsnoki tisztre emlékeztető informáltsága nem volt szokványos, s kettő közűl utóbbira nem is volt feltétlen értelmes magyarázat. Siaura valószínűleg hasonlóan gondolhatta - Hé, ez egész jó - jegyezte meg, s kíváncsian támaszkodott az ajtófélfának, úgy festett ő hirtelenjében még maradt volna egy keveset, nem úgy mint Vacosa ki éles pillantással reagált - Miért ne? - értette meg a százados nemtetszését, ám az kevés volt hogy kedvét szegje - Egy ilyen akár még hasznos is lehet, ha már hátul is van szeme!Senki sem mozdult, s szó sem esett, mintha az idő idebent másképp telt volna mint ott ahonnan ők jöttek. Talán az ódon falak és a modern technológia létezését hazuttolni igyekvő vasajtók és szellőzőrácsok miatt volt, talán az itt élők cseppet sem kellemes változatossága, esetleg ruházatuk kölcsönzött kétes érzéseket mindennel kapcsolatban, ami itt volt. A lányt ápoló nővérnek jutott először eszébe feloldani a légkört - már amennyire itt ilyesmire mód volt - s a rozoga széket félig feléjük fordította, felfedve alakja egy részét. Vézna teremtés volt, fésült hajfürtjeit leszámítva egy ápolatlan és elhanyagolt élőlény képzete, bőre a mesterséges fényben még fakóbbnak tűnt annál, mint amilyen lehetett. Bal karja élettelenül hevert a szék karfáján, öléből apró fekete lény meresztette rájuk látszólag világító szemeit, jobbját azonban maga előtt tartotta, s mintha kavargott volna körülötte valami. Vacosa alig észrevehetően közelebb hajolt majd visszavonult feje alappozíciójába, nem közölve esetleges megállapítást melyre talán jutott. A lány kezét viszonylag frissen ejtett vágások barázdálták, az anyag mely lángokra emlékeztetve táncolta körbe vér benyomását keltette. Erőhasználó kellett hogy legyen, mással nem lehetett volna magyarázni a túlvilági látomást. Lábai térde alatt bepójált csonkokban végződtek, kezdetben kezét bámulni látszó tekintetéről csakhamar feltűnt hogy az ürességbe meredt, sárga szemeiből hiányzott fénye. Fejét enyhén megmozdította, s arca innenső felét takaró fürjtei függönyként siklottak félre, otromba és méretes sebhelyet fedve fel, mintha egykor lehántolták volna bőre egy részét egészen szája széléig, majd meg is perzselték volna - Visszhangnak hívják - súgta idegenvezetőjük Chia fülébe - nem igen áll másokkal szóba, általában olyan mintha itt sem lenne és mindig ezt csinálja a kezével- Pedig én itt vagyok, ahogy máskor is mindig - jegyezte meg érdektelenül a lány, szinte félálomban
|
|
|
Post by Enz on Apr 11, 2016 19:57:59 GMT 1
Chia a lánnyal való találkozását követően igen furán érezte magát, mintha csak újra abban a szörnyű álomban lett volna, és ami a legszörnyűbb volt, hogy most biztos volt benne, hogy ébren van. A tolószékes lányt körbevevő aura egyfajta furcsán kiismerhetetlen nyugtalanságot eredményezett a hapan parancsnokban, aki igyekezett saját idegességét palástolni, miközben feléjük fordították. Ahogy végre meglátta, egy érdekes érzés fogta el, mintha csak láttak volna valahol ezeket az arcvonásokat. A nyilvánvaló sérülések ellenére volt benne valamiféle kifinomult, nemesi attitűd, olyasmi, amit az épeszűek egy ilyen ronda és visszataszító helyen sem tudnak magukról levetkőzni. Emellé igencsak groteszk látványt nyújtott, ahogy láthatólag saját vérével szórakozott, miközben két lába helyén csak csonkok voltak. A nővér bizalmasan hozzá lépett és közölte vele a lány itteni nevét, de ő rögtön meghallotta. Valóban, igen találóan nevezték Visszhangnak: szinte eltűnt saját kórtermében, mégis újra és újra emlékeztette az embert, hogy létezik. A furcsa mutatvány amivel saját magát szórakoztatta, valamennyire felkeltette Siaura érdeklődését. - Vegyük fel kabalának... várjunk, az foglalt - mosolyodott el, ahogy előhúzta a korábban már mutatott miniatűr űrcsigát a belső zsebéből, és a nyúlszerű lény riadtan pillantott körbe. A lány szórakozottan cirógatta meg a füle mögött a testét. - Ez még mindig hadsereg, nem cirkusz - jegyezte meg kissé mogorván Vacosa. Remiel azonban nem az a fajta volt, aki ilyen könnyen feladja azt, amit egyszer már a fejébe vett. - Értesz a számítógépekhez? Oda nem kellenek lábak - mutatott rá egy lényeges pontra. A lány feléjük fordult kissé ültében, és némileg hanyagul válaszolt. - Áh, gépnyelvek - tűnődött az - Hacsak nem akartok engem is beléjük építeni, a szemeimre szükségem lesz. Áh, milyen kár hogy csak képek a falon, ugye? - Szóval vak is - volt ezúttal a sor a századoson, hogy nyomatékosítson. Remiel összefont kézzel, a szeme sarkából váltott csak gyorsan ellenséges tekintetet a másikkal, majd ismét a lányra koncentrált, miközben Chia hátával félig az ajtófélfának támaszkodott. A kérdéseknél jobban érdekelte az, hogy pontosan honnan is lehet neki ennyire ismerős ez a lány. - Szerzünk neki implantátumokat. Gondolom semmi akadálya, igaz? - érdeklődött ismét a lánytól. Bizonyos ritka egészségügyi kondíciók esetén az implantátumokat nem lehetett használni, ezt jól tudta Chia, aki maga is mesterséges szemekkel élte a napjait. - Az egészségügyi kartonja szerint jelenlegi technológiával további idegi károsodás esélye meghaladná a kilencven százalékot - válaszolta az ápoló - bár ez eddig sosem volt aktuális. - Kinek is lenne rá szüksége egyébként is? - tette hozzá halkan a lány, cinizmus nélkül. Vacosa felsóhajtott, és tüntetőleg csípőjére tette bal kezét, ezzel jelezve, hogy időpocsékolásnak tartja az egész kikérdezést, de Chia egyelőre még nem akart közbelépni. Egyre csak a lány arcát figyelte, és egy pillanatra még mintha találkoztak is volna a tekinteteik. Ez furcsa volt, tekintve, hogy a lány egyértelműen vak. - Vak és nyomorék. Kiderülhet még bármi mentesítő tényező? - élcelődött Vacosa. - Például? - kérdezte a lány sejtelmes hangon válasz helyett. - Téveszteni a smaragdot a rubinttal? - Rendelkezésükre bocsáthatjuk az egészségügyi dossziéját - javasolta az orvos. Chia azonban meglepetten vette észre, hogy Vacosa eddigi lefitymáló arckifejezésének helyét átvette a döbbenet. Úgy tűnt, valamiért nagyon betalálhatott nála ez a kérdés. Rubint és smaragd? Nem igazán tudta hova tenni ezt a dolgot. - Keresse elő kérem - bólintott a sorhajókapitány.
|
|
|
Post by Haruhi on Apr 11, 2016 21:14:21 GMT 1
- Máris megyek - bólintott az orvos - várjanak itt, míg idehozom a papírokat Papírok, az ehhez hasonló dolgok juttatták eszébe mindenkinek, hogy olyan hely volt ez ahol nem mindenki szerette volna ha egy hacker betör az adatbázisba és hozzáfér a betegekről tárolt adatokhoz, legfőképp ha az érintett személyek voltaképpen egészségesek voltak. Úgy tűnt, csend ült a helyiségre: Chia várakozón állt, most akadálytalanul mélyedve saját gondolataiba, miközben Vacosa szeme sarkából a bentlakót bámulta, Siaura leplezetlenül ugyanígy töltötte idejét. Az ő kíváncsisága kerekedett felül előbb ezúttal is - Hé, mi volt ez a smaragd-rubint dolog az előbb? - fordult Visszhanghoz, ki először mintha meg sem hallotta volna - Nem igazán van, amit mondhatnék - válaszolta, épp mielőtt úgy tűnt Siaura megismétli kérdését - miért nem kérdezi meg mondjuk a Kapitányt, talán ő többet tud hasonló dolgokról. Nálam egész biztosan, a fekete mindig fekete marad - Hallotta a főnököt - surrant kellemetlenkedően Siaura Vacosa mellé - mi van a smaragdokkal? - Miféle smaragdok? - pillantott rá hűvös tekintettel, megőrizve a hidegvérét. Mégis volt ebben az egészben valamiféle szokatlan mesterkéltség. - Egy diliházban egy dilinyós szavára mégis ki adna? - Nem is tudom, állítólag a bolondok jobban látják az igazságot - villant ki vigyora ajkai szélén - vagy csak kimondják amit gondolnak, de at is lehet hogy mindkettő! - Nem csodálom, hogy az egyik bolond védi a másikat - vonta meg Vacosa a vállát - Ó, valóban? Tehát? - tűnt úgy, mintha a szavak nem igazán bántották volna őt - Heh? - veszítette el Vacosa a fonalat, már amennyiben volt mit megragadnia, tekintete alapján legalábbis valami hasonló járhatott fejében - Háááát, én is úgy gondolom hogy többet tud rubintokról és smaragdokról, asszonyom! - egészítette egy lelkes vigyázba állással és tisztelgéssel - Kérem világosítson fel! Vacosa ezúttal valamiért erősen csikorgatni kezdte fogait, akármi is lehetett a dolog ami a fejében forgott, Siaura faggatózása csak rontott a helyzeten, róla pedig lerítt hogy ezzel természetesen teljes mértékben tisztában volt - Tudja mit...? - készült mondani valamit, Chianak azonban eddigre már feltűntek az elharapódzni látszó indulatok, s lábával a padlón dobbantott - Ebből elég - mondta határozottan, bár félig még mindig másutt járt az esze - úgy látom ma mindketten jól olvadnak bele a környezetükbe.
|
|
|
Post by Enz on Apr 12, 2016 23:58:47 GMT 1
Chia egyéb esetben hagyta volna, hogy besztottai egymás között rendezzék el a nézeteltérésüket, de ezúttal túlságosan foglalkoztatta az előttük lévő furcsa lány, semmint az ő soha véget nem érő vitáikkal vonja el a figyelmét. Egyébként lehetett a helyben is valami furcsa, elvégre mindenki ingerültebbnek tűnt, mint egyébként tenné. Most rajta volt a sor, hogy fagassa a lányt, hátha eljut az igazságig, és kideríti miért is tűnik olyan ismerősnek a számára. Nem hitt a véletlenekben és biztos volt benne, hogy oka volt annak, hogy éppen most kellett találkoznia vele. A lány láthatóan nem félrebeszélt az előbb, és bármire is célzott, az komolyan érintette Vacosát. Talán hasznát vehetik a későbbiekben, már ha hajlandó együttműködni. - Hogy kerültél erre a helyre, Visszhang? - kérdezte tőle, némileg áthágva a meghallgatás hivatalos környezetét. - Ide hoztak, hacsak nem a miért az igazi kérdés. Bár abban az esetben azért, amiért másokat is... a személyzetet leszámítva. Az űrben senki nem hallja a sikolyukat, de vagyunk talán néhányan kik ezt tudják és inkább hallgatnak - felelte a lány, és ezzel nem igazán jutott közelebb a megértéshez. Bizonyára a bentlakók közül kevesen kerültek ide önszántukból. - Régóta látsz... - állt meg egy pillanatra, mivel nem volt biztos benne, hogy ez a megfelelő szó, de aztán folytatta. - olyan dolgokat, amiket más nem? - Tiltakozom asszonyom, ez alaptalan - kezdett volna bele Vacosa, de Chia csak felemelte a kezét, mire a százados elhallgatott. - Igaz vagy nem - mondta némi tűnődéssel hangjában. - Amit biztosan nem tudok, hogy évek vagy csak hónapok teltek el amióta itt ébredtem. Chia úgy érezte, most végre haladt előre egy kicsit: a lány szavaiból ugyanis azt vette ki, hogy korábban normális életet élt. Történt hát valamikor valami, ami ilyen állapotba juttatta és azóta tudja képességeit is használni. - És mi volt azelőtt, hogy itt ébredtél volna? - kérdezett rá, hátha igazolni tudja ezzel feltevéseit. - Mesék Csodaországban - válaszolta gondolkodás nélkül. - Látszik, hogy dilinyós, nem? - mondta Vacosa, inkább csak magának. Chiának azonban úgy tűnt, mintha össze akarná zavarni őket. - Nem olyan világ az, amiről lehet bármit is mesélni. Csodaország is olyan akárcsak ez: minden rothadóban, csak ott elfedik a bűzét. Engem egyik sem érdekel - felelte a lány, némileg elmerengő hangon. A sorhajókapitány számára ez vakvágánynak tűnt, ezért jobb ötlet híján próbált tovább haladni a porfesszionális kérdésekkel, hátha talál valami kapcsolódási pontot.
- Erős személyiségnek tartod magad, Visszhang? Nem zuhansz néha magadba? - tette még hozzá a második felét, tekintettel a lány állapotára. Legyen bármennyire is erős valaki, ha ilyen sebekkel kell leélni az életét, bizony néha összeomolhat. - Ha egy hegy tetején állsz és lehajítasz egy követ, mit számít hány darabban ér földet, ha attól te lettél erősebb? De ha én inkább egy kőhöz hasonlítok, az hogy erős vagyok mennyit nyom a latba? Régóta nem én formálom a saját sorsomat, nekem nem fontos merre dobnak éppen. Igaz, némelyek erős jellemnek hívnak valakit, ha az bármire készen áll, de én ebben nem feltétlen vagyok bizos. Mit gondol ön, mint aki már hajított el köveket? Chia felettébb furcsának tartotta a választ, de nem volt szokatlan a lánytól az eddigiek alapján. Azt azonban felettébb furcsának találta, hogy a lány magát kőhöz, őt pedig kőhajítóhoz hasonlította. Mintha ennek valamilyen más értelmezése is lehetett volna a konkrét példán kívül. - De honnan tudja valaki, hogy ő kő-e vagy pedig kőhajító? - kérdezte Chia, akit egyre inkább érdekelni kezdett, vajon mire is gondolt a lány. - Tudja milyen a szabadesés? Sok mindenki szeret róla elmélkedni és sosem arról, hogyan ér véget. Elvégre bármit is tesz valaki addig, ugyanoda jut, Ha ez jut valakinek eszébe tetteiről nap mint nap, akkor ő egészen biztosan a kőhajító. Az ő kezükben van a kövek sorsa, mondhatjuk, mégha az ő csontjaik is reccsennek, mikor néhanapján kővé válnak. De végül úgyis maguktól kelnek fel. Chiát egyre inkább nyomasztotta ez a bizonyos példa az esésről és a földet érésről. Túlságosan is a gondolataiba idézte azt a rossz emléket, amelyet álma során újra át kellett élnie. Persze rögtön el is próbálta hessegetni ezt a gondolatot, elvégre nagyon is biztos volt benne, hogy a lány nem élte túl azt a napot. Ő pedig büntetés helyett lehetőséget kapott arra, hogy tovább tanuljon. De mi a helyzet, ha mégse... - Úgy látom, te tudod milyen a szabadesés, Visszhang - jegyezte meg. - Ön tehát nem, kapitány? - Zuhanóként biztosan nem. - Hanem? Anélkül hogyan tudhatná?
|
|
|
Post by Haruhi on Apr 13, 2016 21:15:18 GMT 1
Chia megvonta vállát, egyre kevésbé érezte úgy hogy a beszélgetésüket képes volt követni, Visszhang szavai pedig mintha egyre csak vissza-visszahúzták volna annak fonalát, stagnálásra kényszerítve. Nehéz volt koncentrálnia, s ezt nem is egészen a lány passzív hozzáállásának, hanem inkább annak tehette be, hogy még mindig zavaros és túl sok pontban is összefüggéstelen, s egyre halványodó lázálmainak utórengései tartották hatalmuk alatt. Felocsúdott, valóban túlságosan elragadták gondolatai, Vacosara pillantott, ki már kezdett visszavetkőzni abba a feszengő és türelmetlen állapotára, mely leginkább akkoriban jellemezte, mikor a kötelékbe került. Siaura ellenben egy cseppet sem változott - állapította meg - ahogy a beszélgetés perifériájára szorult, úgy lankadt figyelme is mígnem mostanra már a gyéren pakolt és kissé poros könyvespolcokat tanulmányozta. Ahogy pedig ismét visszhangra pillantott, nyoma sem volt eddigi úgymond kisugárzásának - leginkább enyhe testbeszédének - mely most arról árulkodott hogy minden bizonnyal ő is egészen másmerre járt éppen. Az itt kezeltek többsége mégiscsak hagyományos okokból volt erre az állomásra száműzve - tűnődött el - ő pedig leginkább időt vesztegetett velük, amit ahhoz lehetett hasonlítani mint amikor valaki egy visszhanggal próbált beszélgetni. Már értette, honnan kaphatta a lány a nevét - Itt végeztünk - szólalt meg habozás nélkül, ahogy elzárta feleslegessé vált gondolatait, s biccentett az ápolónőnek - asszonyom, köszönjük a közreműködést Az némán fejet hajtott, s elfordította a széket, miközben társaiba egyszersmint visszatért az élet. Vacosa mintha mély levegőt vett volna, s teketória nélkül kisétált az ajtón, s Siaura is követni kezdte, bár az ő figyelme még most is ide-oda kalandozott. Ő maga a százados példáját követte, nem téve szóvá hogy ez fordítva kellett volna hogy legyen - ezúttal úgy találta hogy az iménti beszélgetést nehezebb lehetett végighallgatni, mint aktívan részt venni benne. Alig jutottak mindannyian a folyosóra, Visszhang szavai szűrődtek ki a szobából, Chia gondolatai azonban már egészen máshol keringtek, hogy hallja - Tartsa meg kapitány, nem az enyém - szólt az rideg közömbösséggel - valaki egyszer régen nálam felejtette, talán visszakerül még hozzá Siaura erőltetett nevetést hallatott, de mikor rájött hogy tulajdonképpen senki sem vetett az egészre ügyet, felzárkózott a többiek mögé. új szerzeményét nézegetve
|
|
|
Post by Enz on Apr 18, 2016 21:36:04 GMT 1
Miután otthagyták Visszhangot, Chia nem tudott másra gondolni, mint arra, hogy micsoda szürreális élményben is volt része az előbb. Mintha a korábbi álmaiba tért volna vissza, azzal a jelentős különbséggel, hogy most végig ébren volt. Igyekezett visszarázódni korábbi professzionális hangulatába, és sikerrel is járt, így a szemle gond nélkül folytatódhatott tovább. Semmi említésre méltó esemény nem történt az elkövetkező másfél órában, amíg tucatnyi bentlakót csekkoltak le, míg a folyosó végén meg nem álltak egy összesítésére. Vacosa lelkiismeretesen előre vette a zöld színű medikai kartotékokat, és összegezte az eddigi eredményüket. Remiel unottan támaszkodott neki egy falnak, ritkán bírt öt percnél tovább megülni egy helyben. Aki nem ismeri, nehezen tudná elhinni, hogy egy ilyen személy kompetens katonai parancsok lehet. Pedig nagyon komolyan tévedne. - A bentlakók többsége nem bizonyult alkalmasnak a toborzásra. Ugyanakkor sikerült több alkalmas személyt is találunk. Az A1 folyosóról heten, az A2 folyosóról hárman, az A3 folyosóról kilencen jelentkeztek, továbbá.... Chia ekkor oldalra pillantott, és látta, hogy Remiel szórakozottan babrálgat egy apró láncszemekből álló ékszert, ami nem tűnt különösebben értékesnek. Siaura amúgy sem viselt soha ékszereket, tehát az övé biztosan nem lehetett. De akkor mégis hogyan kerülhetett hozzá, morfondírozott magában, már nem is figyelve oda annyira a jelentésre. - Összesen negyvenegy fő. Őket átadtuk a Chume'da Pal'durath ellátótisztjének. Asszonyom? - pillantott rá kissé türelmetlenkedve a százados, amire Chia azonban nem is figyelt. Olyan ismerősnek tűnt neki ez a lánc, és ezt már másodszor érezte a mai nap. Aztán rejtélyes módon eszébe jutott az, amit Visszhang a távozásukkor mondott. "Tartsa meg kapitány, nem az enyém" - akkor nem sok jelentőséget tulajdonított neki, de most ráébredt, hogy Siaura nemes egyszerűséggel elemelte azt a lánytól. Viszont... - Már végeztünk is? - pillantott fel Remiel, akinek szintén feltűnt a hirtelen beállt csend, és rögtön észrevette, hogy Chia a kezében tartott bizsut bámulja. - Ó, Tiaena, tetszik? Megtarthatod, én meguntam. Ahogy ezt kimondta, kinyújtotta előre. Chia azonban eddigre felismerte az ékszert. Valamikor régen az övé volt, mikor még a Starkok házában lakott. Akkor veszítette el, amikor megtörtént az a balesete Nasenával. "Valaki egyszer régen nálam felejtette, talán visszakerül még hozzá" jutottak eszébe a lány szavai. - Add ide! - lépett oda hirtelen Remielhez, és kikapta a kezéből az ékszert. Vacosával egyetemben őt is sikerült meglepnie ezzel, de ez most nem foglalkoztatta. Csak egyetlen dologra tudott gondolni, ami a fejében kattogott: "Az nem lehet!" Hirtelen megfordult, és sietős léptekkel, szinte futva indult meg a kórterem felé, ahol Visszhang élt. Szinte feltépte az ajtót, de a nővér addigra már eltűnt a szobából, csak Visszhang ült ott, az ajtó felé fordulva, mintha csak őt nézné. Mintha a lelkébe látna. - Te - szólalt meg Chia, de hirtelen, ahogy megérkezett, nem tudta mit is mondhatna neki. - Honnan szerezted ezt az ékszert? Az arcod... olyan ismerős. Tudom... tudom, hogy... kicsoda vagy. De vajon te tudod-e én ki vagyok?
|
|
|
Post by Haruhi on Apr 18, 2016 23:34:30 GMT 1
Visszhang szótlanul bámult tovább a semmibe, mintha mégsem akart volna tudomást venni Chia ottlétéről, mikor azonban türelme kezdte volna el-elhagyni, az elnyűtt lény ajkai megrebbentek - Miért tesz fel ilyen kérdést? - szólt szinte suttogva a benti félhomályban - Tudhatja egyáltalán valaki hogy ki kicsoda, saját magát leszámítva? Miből gondolja hogy ezen a helyen bármi is lehet valaki? Chia kissé türelmetlenül válaszolt, láthatóan nem volt kedve most ezekhez a kitérőkhöz és vakvágányokhoz. - Csakugyan, régen soha nem hittem volna magamról, hogy képes lennék megtenni azt, ami történt. Azt nem tudom, hogyan kerülted el a véget, de abban biztos vagyok, hogy nem véletlenül most kellett szembesülnöm a régi bűnömmel. - Talán tévedtem - folytatta az közömbösen - olyasvalakiként beszél, aki előtt mintha saját maga nem lenne több egy rejtélyes idegennél, s mindenben mindenhol összeesküvést lát. Mi történhetett vajon, amit bűnként könyvelt el és miért kellene szembesülnie bármivel is? Chiát láthatóan nem nyugtatta meg a lány irreálisan közömbös hozzáállása, sőt még inkább pörögni kezdett. Szokott professzionalizmusának és hűvösségének most nyoma sem volt, ehelyett az agya pörgött és kattogott, mintha kiszabadult volna az alól a hatalmas súly alól, ami eddig nyomta. - Ne tereld a témát, hiszen minden világos! Te vagy Nasena, a Stark-ház egykori örököse. Én... én tettelek ilyenné. Megcsonkítottalak és tönkre tettelek! Ezt te nem érzed bűnnek? Hogyan is kelhetnék ki az igazságtalanság ellen, ha magam is abból profitáltam? Először nem érkezett válasz, s Visszhang arca se mutatta jelét annak hogy Chiahoz hasonló elményen ment volna át épp, most is csupán egy üres báb látszatát keltette ami egy poros raktárhelyiségbe lett zsúfolba olyan korok hagyatékaként, melyek még nem ismerték a holomédiát. Ódon volt és jelentéktelen. - Ezek a falak nem hallották még a neveket, melyeket kimondott. - közölte az érzelmi tónus teljes hiányával - Sem bűnt, melyet annak vall. Kérdést halmoz kérdésre, miket inkább saját magának lehetne feltennie, miközben megválaszolandó leginkább csak egy van: miért van most itt?
Chiában teljesen belefojtotta a szót Visszhang - vagy inkább Nasena - utolsó kérdése. Tanácstalanul állt ott, elvégre valóban: miért is érkezett ide? Hogy megerősítse azt, amit tudott? Hogy kimondja azt, amit eddig elhallgatott és mélyen elnyomott magában? Hogy önmagát gyűlölje még inkább? - Én... Én azért vagyok itt, hogy szembe nézzek saját magammal. Mindazzal, ami egykoron voltam és ami most vagyok. Hogy vállaljam mindazt, amit eddig tettem és amit még tenni fogok. Nem futhatok örökké saját magam elől. - Ilyesmit azt hiszem, tükrök előtt szoktak gondolni. - mondta - Egy visszhang tompa és olykor elkorcsosult, nem fogható egy másolathoz, mely egy tükörből néz vissza. Igaz, ha nem látja valaki saját tükörképét, a visszhang minden másnál tisztább. Bármi is az igazság, miért éppen itt gondolja úgy hogy szembeszállhat saját magával? - Mert veled állok szemben, mégis önmagamat látom. A lányt, aki elveszítette az ártatlanságát, de megtanult kiállni magáért. Emlékeztet, hogy a múltat nem tudom sem meg nem történté tenni, sem megváltoztatni. Bármennyire is gyűlölöm, bennem él, a lényem része. És nem félek most kimondani ezt. - Biztosan szükség volt erre a helyre ahhoz, hogy erre a következtetésre jusson? - Nem a hely volt a lényeges - felelte szűkszavúan Chia. - De úgy látom a múlttal nem csak nekem kell őszintén szembe néznem. - Mert mit lát? - kérdezte az, nem téve hozzá semmit. - Az igazságot - felelte ugyanolyan rövidséggel. - Nem minden az, aminek elsőre látszik - jegyezte meg - talán túl gyakran is. Nem mindenkinek van múltja és jövője, s nem mindenkinek van miért beletekintenie ha mégis.
|
|
|
Post by Enz on May 1, 2016 22:36:29 GMT 1
Chia ökölbe szorult kezekkel állt ott a helyén és hirtelen nem tudja mit mondhatna. Azt, hogy ha a lány gyűlöli, még el is tudta volna viselni, hiszen egy érthető reakció lett volna. Sőt, bármi más jobb lett volna annál, mint ami most történt. Egyszerűen nem tudta hova helyezni ezt a fajta nemtörődöm viselkedést. Hiszen ő végig tudta kivel beszél, és sem akkor, sem a vele való konfrontálódás után nem adta ennek semmi jelét. Sőt, úgy tűnt egyáltalán nem is érdekli a tény. A sors kegyetlen fintora volt, hogy újra találkoztak. - Ez nem lehet - nyögte ki nehezen, de nem tudta mit is kezdhetne a lánnyal. Néhány pillanatig ismét csend telepedett a szobára, amit az tört meg, hogy Chia lépteket hallott maga mögött. Egy kéz nyugtatóan végigsimított a jobb karján, majd a friss jövevény megállt mellette. - Kár ilyen drámainak lenni, Chia drágám - hallotta Remiel hangját, ami szokatlanul komoly volt, már-már a helyzethez illő. - Mondhatnám, hogy kár begurulni. Már ha nem sértelek meg, Nasena, hihi. Na jó, talán mégsem annyira túlságosan komoly, állapította meg magában. De Remielhez általános szokásaihoz képest eléggé nagy előrelépés volt. A helyettese viszont nem engedte ki a kezéből a kezdeményezést. - Érdekes a kis mutatványod - utalt arra, hogy a lány mindig valamiféle vörös dolgot lebegtetett a keze fele, mintegy szórakozásképp. - Gondolom másra is tudod használni a képességeid. - Talán valami hasznosra? - kérdezte vissza gondolkodás nélkül, bár a választ nem várta meg. - Mindig attól függ, kinek mit jelent a hasznos. - Látom érted - bólogatott hevesen, miközben öklével a tenyerébe csapott. - Nem is tudom, mondjuk ellenséget érzékelni, rakétákat reptetni, Vacosát távolról megpofozni. - Khmmm... - hallatszott az ajtó felől egy erőteljes torokköszörülés az említett nő részéről. - És ki az ellenség? - válaszolt újfent kérdéssel, ám most nem tett hozzá semmit. Remiel úgy tűnik habozott a válasszal, ami szokatlan volt tőle, így Nasenán volt a sor, hogy kisegítse. - Sok minden lehet ellenség - mondta halkabban - Armada a Mélyből, Fémlégiók, a Régmúlt Álmai vagy éppen Rémálmai. Valóban széles a választék. - Én arra gondoltam, hogy az, aki éppen turbólézerekkel lő téged. Odakint jóval egyszerűbb az élet - felelte könnyedén, majd ismét Chiára pillantott, aki még mindig nem igazán tudta mit mondhatna. - Van hogy az idebent válik odakintté, elsimítva a határokat - tette hozzá. - Remek, házi filozófusunk még egy sem volt. Szerintem mindenképp szórakoztató lenne, ha velünk tartana - mondta, különösebben nem törődve a lány vészmadárkodásával, majd Chiára pillantott, aki alig észrevehetően bólintott. - Plusz Vacosát is feldühítette már, ami mindig jól ajánlólevél. Szóval üdv, a csapatban itt írd alá. - De hát vak - jegyezte meg nyersen az emlegetett százados, mire Remiel kuncogni kezdett. - Ez benne a vicc, nemde? - Emellett nincs is mit aláírnom - tette hozzá a lány mindenféle humor nélkül. Remiel megvonta a vállát, nem mintha láthatta volna. - Vacosa százados, adja át új barátunk személyes aktáját is a fedélzetmesternek. - Értettem, kapitány - felelte a nő fanyarul. - Három óra múlva indulunk vissza Hapesre - szólalt meg végül Chia, aki megnyugodott annyira, hogy ismét képes volt a régi profizmusával parancsolni.
|
|