Skoor Waylan türelmetlenül kifújta a levegőt, és egyik kezének ujjaival az asztalon dobolva tovább léptette a primitív, holotechnológia előtti kétdimenziós olvasó megfelelő billentyűjét, hogy a digitalizált, évezredes anyag következő oldalát mutassa.
A Baobab Archívum, a szektor legnagyobb könyvtára millió és millió különböző korú és állapotú anyaggal rendelkezett a vékony, könnyen szakadó sajtolt fakivonatból készült ősrégi, kemény fedeles füzeteken át az elavult, évezredes mágneses adathordozókig és a legmodernebb holodiscekig – azonban a tulajdonos kereskedőcsalád befolyása az elmúlt évtizedekben igencsak megcsappant, így a legújabb kiadványok közül egyre kevesebb került a gyűjteménybe, újonnan felfedezett relikviákról nem is beszélve... és azoknak is gyorsan romlott a minősége, amelyeket a polcokon és a hatalmas épület alsóbb szintjein, különböző raktárakban tartottak.
És ha ez nem lett volna elég, Skoornak a lehető legóvatosabban kellett eljárnia, hiszen köztársasági területen mozgott. A bolygó ugyan a Köztársaság egyik volt konföderációs exklávéja volt, de a nagai nő, Cosra
Ahnenerbe-szervezetének ügynöke balszerencséjére a szektorközpont pont a paranoid bothanok szektora volt, akik titkos módszerekkel gondosan figyelemmel követték a hozzájuk érkező látogatókat. És bár Skoor mindent elkövetett, hogy tetoválásokkal és megfelelő, bő öltözékkel elfedje eredeti származását, egy nagai nő már önmagában gyanút keltett a galaxis ezen részén. Gondolkozott azon egy ideig, hogy chissnek maszkírozza magát, de a jelenlegi köztársasági politikai irányvonal mellett az sem lett volna sokkal kevésbé árulkodó, ráadásul rosszullét környékezte már a gondolattól is.
Persze hagyatkozhatott volna a Művészetre is, remélve, hogy ha vannak is jedik a bothanok mindenhol ott lévő besúgói között, azok nem képesek érzékelni elméjének alternatív módon működő csápjait – csakhogy akármilyen mély is volt benne a Művészet, akkor sem tudta megmondani neki, hogy melyik ódon adathordozón rejlik a válasz a kérdésre, amelyet keresett...
Skoor ingerülten lapozott még egyet. A Művészet teljesen más volt az élettel teli Zonama Sekoton. Folyamatosan rezonált minden élő és élettelen lénnyel és tárggyal... ez a bolygó azonban halott volt. Itt az olykor-olykor felbukkanó, szánalmasan primitív elméjű helyi alkalmazottak és alkalmi kutatók, vagy éppen hozzá hasonló szerencsevadászok pár százas tömegén kívül csak a katalógust fenn- és karbantartó droidok voltak, illetve rengeteg élettelen adathordozó.
Annyit megtudott a Roonról, hogy jelenleg csak kisebb telepek vannak rajta, nem messze esik innen, és gazdag, a jediket és sitheket egyaránt érintő történelemmel „büszkélkedhet”. Egy „
Sithek csuklyája” nevű, nehezen megközelíthető űrszeletben helyezkedett el, ahol számos anomália nehezítette a navigációt, Skoor azonban nem aggódott emiatt... ahol a navikomputer nem boldogul el, ott elboldogul a Művészet, ebben biztos volt.
Az már érdekesebb volt, hogy a feljegyzések szerint a bolygó réges-régen igen fontos sith központ volt, azonban mégis távol esett a korribani szektortól, ahonnan a történelmi közfelfogás szerint a sithek elsősorban származtak. Skoor kíváncsi volt arra, hogy a feljegyzésekben csak Sötét Testvériségnek nevezett szervezetből maradt-e bármi a bolygó, esetleg a rájuk vadászó jedikből... Sekot után érdekes kihívás lett volna valódi sithhel is találkozni, bár Skoor nem gondolta, hogy bármelyik is közelebb vinné a megoldáshoz, amit keresett...
Felütötte a következő oldalt, amelyen a Taung harcosok legősibb dalának, a
Dha Werda Verda-nak a mai mandaloriai harcosok által is használt verziójánál jóval régebbi, egyik első feljegyzett verziójának egyik versszakát olvashatta:
Booten wooten lanlock vootem / Al a sinkee dunken pooten / Achta werda verda roll / Poonka dunkee loten cho.
Leeber soong whar tung tach picta / Manner manner migta richta / Schelecht varn toom-soing pa ho-grunten / Gersh ve dala funken mimpa / Droit! / To Gropen wettkampf Zunken!
Betteltung seeck da mindy cooten / Parta blax dha scunken drassen.
Manner manner, mitteltouse manner / Dha Dhazz jedoch / Land zu land offt letza / Unun nung.
Manner manner / Durchsprung Nocha / Immer hauk gewordenspa / Zeeetoof en poof / Olaffka begonnenspah / Var var goopinski / von moglodite / Kortzva.
Verto verto taplasko ta verto.
Vom zoomenfest / Va va voomenfest / Kopocka locka hatta statan / Schel Tha noobin rest du common / Morbskurtz!
Kaffee kaffee zum doom kaffee! / Ausbroll mobist manner mockah! / Ssstrung tartung tha stroong tartung! / Wo-cha nickschat hobbentrose.
Jungclaus dha spricken / Impoot ga kunginchock!
Kungach / Noplenkacht / Kungar Kungar / Ale Da Kungare!"
Skoor hunyorgott párat, miközben megpróbálta a szöveggel párhuzamosan futó fordítást összevetni. Már fiatal korától kezdve érdekelték az idegen kultúrák, így az ilyesfajta kutatás nem volt idegen tőle, ugyanakkor a szöveg és a nyelvezet legalább annyi kérdést nyitott meg, mint ahányat bezárt. Maga a dal jelentése nem volt különösebben lényeges – ugyanolyan átlagos „ellenségeink elpusztultak, mi pedig győztünk” – jellegű harci induló volt, mint amilyeneket az elmúlt harmincezer évben, vagy még többen a galaxis összes szegletében szívesen énekeltek, énekelnek a primitívebb és fejlettebb kultúrák tagjai egyaránt.
A nyelvezet annál érdekesebb volt. Határozottan szerepeltek benne cosrai jellegű szavak, nem is egy – mégis úgy nézett ki, mintha egy másik nyelvvel keveredtek volna, egy szó innen, egy szó onnan... ráadásul az sem volt világos, hogy hogyan került az Ahnenerbe által a Zhelleknek tulajdonított ős-cosrai dialektus szavai a halálos ellenségüknek számító Taungok indulójába... talán a második nyelv lett volna az eredeti Taung, és a Zhellek harci indulója ugyanilyen kevert volt, mert a konfliktus előtt a két nép együtt élt, és közös nyelvet használtak? Vagy talán nem is a Zhellek, hanem a Taungok voltak a cosraiak nyelvének megalkotói? Skoor elmosolyodott az utóbbi opción – elég kellemetlen lett volna az
Ahnenerbe számára, hiszen ez azt jelentette volna, hogy nem a Coruscanton élő ős-humánokkal, hanem egy idegen fajjal rokon a kultúrájuk, ráadásul rokon a Mandalorokéval is, akik nem tartoztak a cosraiak kifejezett kedvencei közé – bár nem is gyűlölték őket úgy, mint a velük egy fajt alkotó vostroyaiakat.
Skoor arra a következtetésre jutott, hogy ennél több időt valóban nem kell eltöltenie ezen az unalmas helyen... és már éppen felállt volna, hogy a kint várakozó robogójához induljon, amikor eddigi általános érzése, hogy figyelik, és amit betudott a bothanok kémszolgálata által végzett, egész bolygóra kiterjedő figyelőtevékenységnek, nagyon is konkréttá vált. Oldalra pillantást nélkül kisietett a folyosókra, nyugodtan kicsekkolt a központi bejáratnál, majd a parkoló felé fordult, ahol a vendégek siklói és robogói is álltak.
Lépteit csak közvetlenül a siklók között járva gyorsította meg, majd besurrant az ilyen helyeken elmaradhatatlan kelléknek számító szűk sikátorba az archívum főépülete és az egyik biztonsági generátorház között. Néhány lépést még ment előre, majd hátát a falnak támasztva várakozott. Nem akart menekülni. Egy Művész senki elől nem menekül.
Végül lépések hallatszottak és felbukkant a sikátor szájában egy fehér bozontú, egyszerű, a könyvtárban látott akadémikusok ruhájára emlékeztető tunikát viselő bothan, és egy tinédzserkorú, szeplős kislány, aki bő köpönyegében leginkább valamiféle jedi padawannak tűnt, legalábbis Skoor erre tippelt volna az alapján, ahogyan az Erőben tapogatózva igyekezett azonosítani őt, és eloszlatni esetleges kételyeit, vagy félelmét... Skoor nem volt biztos benne, hogy az Erő, vagy a Művészet kivetülését érzékeli, ezért érdeklődő arcot vágva biccentett feléjük, miközben egyik keze az övén, egy ivókulacsnak álcázott tokban függő fénykard felé indult.
-
Tam a’na. – mutatott előre a lány, a bothan pedig biztonságos távolságban megállt.
- Üdvözlöm, polgártárs. – biccentett végül a bothan. – Eltévedt?
- Csak kicsit megfájdult a fejem, polgártárs. – ismételte meg a rendkívül irritáló helyi megszólítást Skoor. – Bejöttem ide... levegőzni.
- Itt nincs túl sok levegő. – vágott barátságosnak szánt, de hegyes fogakkal teli mosolyt a bothan. – Esetleg hívjunk orvost?
- Szükségtelen, már jól is vagyok. – Skoor megérezte a feje fölé sikló automata rendőrszonda felől áradó gonosz szándékot. Hiába volt gépi eszköz, a bothan gondolatainak fele világosan oda irányult, így Skoor is pontosan be tudta mérni, hol rejtőznek azok a kábító- és pusztító fegyverek, amelyek nem a bothan köpönyegében voltak. Keze a kulacsnak álcázott tokhoz vándorolt. – Csak innom kell pár kortyot...
- Várjon, polgártárs, meg kell kérnem... - lépett előre még egy felet a bothan, kezét inkább fölfelé, a drón irányába nyújtva, mint előre, de aztán megtorpant.
- Nem kell ellenőriznie a polgártárs iratait, és egyéb segítséget sem kell nyújtania neki. – hallatszott egy bugyborékoló hang a bothan mögül. – És a kis hölgynek sem.
Skoor keze még mindig a tokon maradt... egyelőre nem látta a hang tulajdonosát, de érzékelt még két jelenlétet, akik mintha a semmiből tűntek volna elő... és ráadásul nem az Erőben, hanem a Művészetben érezte őket. Csak nem fognak elmetrükkel átverni egy jedit... futott át az agyán, miközben a bothan kísérőjére pillantott.
Pedig nagyon úgy tűnt, igen. A fiatal, szeplős padawan megrázta a fejét, furcsa arckifejezést vágott, majd megrángatta a bothan ruhaujját.
-
Ny’e nuzs'na. O'na normaln'a... U’igy’jom. A bothan bólintott, majd visszafordult Skoorhoz.
- Elnézést, hogy zavartam, polgártárs. További szép napot.
Skoor hallotta, ahogyan a drón is elsurrog a feje fölül, a páros pedig kisétált a sikátorból... a búgó hang, amelyet eredetileg a drónnak tulajdonított, azonban nem szűnt meg, Skoornak pedig rá kellett jönnie, hogy két repulzoros egység még mindig van a sikátorban.
Az egyik apró lebegő előtte, a másik mögötte szállt le. Mindkettőben egy-egy aránytalanul nagy fejű, vézna testű, gülüszemű idegen foglalt helyet. Skoor megpróbálta felidézni tanulmányait a galaxis fajairól, de jó pár pillanatig gondolkoznia kellett, amíg eszébe jutott.
Columik, mondta magában. Mi a fenét akar tőlem két columi... két columi, akik jártasak... a Művészetben?
-
Hagyd már azt a Művészetet, kislány. – hallotta a vele szemben lévő apró idegen hangját Skoor a fejében. –
Szimpla telepata vagy, ahogy mi is.
Skoor megrázta a fejét. Az nem lehet, gondolta, hiszen ez annyira más, mint az Erő...
-
Persze, hogy más. – hallotta a columi hangját a fejében. – A
telepaták és az erőérzékenyek kombinációja igen ritka, de nem kizárt. Egyszerre érzed mindkettőt, és néha megzavarodsz, hogy épp melyikkel érzékeled a hozzád valamilyen módon hasonló elméket. De ezért vagy érdekes nekünk... pontosabban nem csak ezért.
- Mit akartok tőlem? – indult vissza Skoor keze a fegyvere felé.
-
Azt hittük, az előbb már rájöttél, hogy fénykarddal, vagy nagai karddal hadonászni a legjobb módszer arra, hogy kivívd a Köztársasági Hírszerzés figyelmét, bármelyik is van nálad épp. – hallotta a columik hangját most egyszerre a fejében. –
Mi nem bántunk téged, Skoor Waylan a Nagiról és a Zonama Sekotról és a Cosráról, Skoor Waylan, az Ahnenerbe – ügynöke. Ellenkezőleg, segíteni akarunk. - De hát miért? – szaladt ki Skoor száján. Még nem volt hozzászokva ahhoz, hogy az ilyen, fejben érzékelt kérdésekre egyértelműen hogyan válaszoljon a Művészettel, ezért inkább maradt a verbális kommunikációnál, bár ez láthatóan nem volt az apróságo ínyére. – Titeket is Tiebolt küldött?
-
Nem... - rázták hatalmas fejüket látható óvatossággal a columik, mintha attól féltek volna, hogy a lendülettől leesik a fejükről. –
A nevünk Craitheus és Marvid Qreph, és független… kutatók vagyunk, ha úgy tetszik. De hasonlóak a céljaink az EGB-hez... és te leszel az, Skoor Waylan, aki segít nekünk eljutni hozzájuk.Ah, gondolta magában Skoor... hasonló a hasonlóval, igaz? Az apró, gülüszemű, az ősi coruscanti mesék gyerekeket elrabló idegeneire hajazó columik valóban nem lehetettek volna túl népszerűek egy cosrai fajszépségversenyen. Nyilván jól jött volna nekik egy olyan nem humán segítsége, akiben már valamilyen mértékben megbíznak a xenofób cosraiak.
-
Így van. – visszhangozták a fejében amazok. –
Nos, indulhatunk?
- Hová? – bukott ki Skoorból a kérdés.
-
A Roonra.. hova máshova? ...
A könyvtár hatalmas épületének tetejéről Strelok egykedvűen figyelte a két columit, amit apró lebegőikkel – satnya lábaik miatt képtelen voltak néhány méternél nagyobb távolságok önálló megtételére – a páncélozott siklójukhoz kísérik a nagai nőt.
-
Nu, szmot’ri, kaki’je gnom’i... - mormogta maga elé. Nem érte meglepetésként a columik felbukkanása, de nem is könnyítette meg a dolgát. A két columi korántsem volt ártalmatlan, a Köztársasági Hírszerzés segítőkész információi szerint befolyásos kapcsolatokkal, meglepően jelentős fegyvertárral és jelentős hamiskártyás és zsaroló, orgazda múlttal rendelkező alvilági alakoknak számítottak. Most pedig összeálltak a cosraiak ügynökével.
A vostroyai
sztalker megrázta magát és a tetőre vezető lépcsőn felcaplató jed’kához fordult. A szeplős, padawannak öltözött kislányon érezte az ijedtség szagát. A
jed’kák nem igazán szerettek a sztalkerekkel együtt dolgozni, hiszen fizikailag sokkal gyengébbek voltak náluk, az Erőben pedig ugyanolyan hatalmuk volt, csak éppen sötét, és világos... nem egy pletyka keringett Vostroya-szerte azokról az elátkozott vegyes missziókról, ahonnan a
jed’kák rendszeresen véresen és terhesen tértek vissza... Strelokot azonban jelenleg nem izgatta ilyesmi.
-
T’i uveren, e’to nye b’il v sz’ile? – kérdezte a
jed’kát.
-
Da, uveren. – biccentett a még mindig zavart tekintetű kislány. – Nem az Erőt használták, amikor elfelhősítették a bothan ügynök agyát.
-
Haraso. – biccentett a
sztalker. – Jól játszottad a szerepedet. Mehetsz,
gyevocska.
A
jed’ka inkább elszaladt, mint elsétált, Strelok pedig elgondolkodva a columik távolodó siklója után pillantott. Tudta, hová mennek – és most már azt is, hogy mire képesek.