„Ha a szentiens életformák nem éreznek semmit amikor szembesülnek a műveddel… akkor semmit alkottál.” – Momin
A szigorított
Békeőrség-fegyház, ez a csillagok felé ívelő minaret ablaktalan, légvédelmi ütegekkel teletűzdelt felépítmény volt, aminek csontfehér falain csupán a turbólézerek vörösen pislákoló készenléti állapotjelzői adtak némi fényt az éjszaka sűrű félhomályában. A hatalmas csövek most egyidejűleg fordultak rá a főbejárat előtt nyúló széles platformra, pontosabban az azon parkoló űrsiklóra és az abból leereszkedő humanoid jövevényre.
A
Békeőrség kommandósai impozáns látványt nyújtottak, ahogy tökéletes szinkronban, egy testként rohamozták meg a bejelentetlen látogatót. Végeérhetetlen folyamként sorjáztak elő a bejárat közelébe telepített barakkokból, mintha áradásuknak sosem akarna vége szakadni. A börtönfal homlokzatán nagy hatósugarú keresőfények gyúltak fel, amelyek ráirányozták a fényüket a civilnek tűnő betolakodóra, aki előzetes bejelentés nélkül merészelt megjelenni egy szigorúan őrzött katonai komplexumban. A teherkompja rámpája előtt álló, emberi lényhez képest természetellenesen magas alak bármerre pillantott, békeőrök sötéten derengő sziluettjeivel találta szembe magát. A reflektorok elvakították, de a sugárvetők vörös csíkokként ráirányuló célzósávjait látás nélkül is magán érezhette.
Tengerészkék felsőruházatának nyaki részéből fehér inggallér buggyant elő, amit kiegyenesítve, magasítva hordott. Bal válláról nagy műgonddal megszaggatott serennói bársonykabát lengett alá, enyhén fodrozódva az éji szellőben. Ahogy szembebámult az őt hirtelen minden irányból körbevevő gárdistákkal, rátámaszkodott ezüstfejű sétapálcájára, és halványan elmosolyodott.
– Állj! – förmedt rá a békeőrök egységparancsnoka. – Tiltott területre léptél, Renegát! A Galaktikus Köztársaság kormánya nevében a halálos ítéletedet azonnali hatállyal… végrehajtjuk! – azzal az intergalaktikus terroristavezér homlokára emelte a célkeresőfényét, apró vörös pontként jelölve meg a bemeneti pontot, ami véget vet majd célpontja eddig is túl hosszúra nyúlt pályafutásának. Halk kattanássorozat jelezte, ahogy az emberei követték a példáját.
Sordis kaján érdeklődéssel hordozta körbe a tekintetét a katonákon, miközben drámai mozdulattal körbefordult. Csizmaszárig érő kabátja fellebbent a saját szelétől. Végül az egységparancsnokra tekintett és így szólt:
– Csak az a bökkenő, hogy azt hiszitek, hogy is mondják ezt... Hogynem állok ellen – s ezzel egyidejűleg felszikrázott körülötte a levegő. Egyik szeme sárgán felvillant, mint egy sötétben is jól látható, hívogató célkereszt.
– Tűz! – rikoltotta a békeőr-parancsnok.
A dolog robbanásszerű hirtelenséggel történt. Sordis előredobta szabad kezét, tenyérrel lendületesen felfelé intett, mire a duracél padlólapok alól anyagtalan vákuumként láthatatlan energiapászmák szívódtak elő, egyenesen a békeőrök lába előtt. Az energia szele felkapta és elrepítette a kommandósokat, akik kuglibábukként szóródtak szét a platformon. Az erőfoszlány ezután beléjük csapott, és egy-egy fehér villanás kíséretében az ég felé szipolyozta az esszenciájukat, mintegy megfosztva őket a lelküktől a szájukon át, aminek a hatására a testük is szempillantás alatt elporladt. Az éteri erő szinte ugyanabban a minutumban szűnt meg, amelyben létrejött. Áldozatai hűlt helyének pora gomolygott még egy ideig az éjszakában, aztán leülepedett csendes mementójaként egykori létezésüknek.
Túlvilági, pillanatnyi sikolyaik szinte létre sem jöhettek, tanúként pedig csak a szigorított fegyház félhomályos sziluettje állt a háttérben.
A bejárat fölötti harcirányítóban Davan őrnagy szemei ki-kiguvadtak, mintha dugattyúk rángatnák őket, ajkai tehetetlenül szétnyíltak a csodálkozástól. Mielőtt elérhetett volna a tudatáig az imént látottak súlya, a börtön falaiba épített ütegek automata célzói már beirányozták a Renegátot. A sötét alak még most is higgadtan álldogált ugyanazon a helyen, ahol lelépett a hajója rámpájáról.
– Lehetetlen… – mekegte továbbra is megrökönyödve a
Békeőrség őrnagya, ahogy tovább bámulta a plexivel szemközt tébláboló rémet. Hiszen… hiszen több regimentnyi bajtársát gyilkolta meg, törölte ki a létezésből, ráadásul egy tizedmásodperc leple alatt… hogyan...
– Őrnagy… további parancsok? – húzogatta meg a zubbonya szélét a fegyverkezelő chadra fan.
– Azt akarom, hogy minden lövegünk, amink csak van, beleértve a lépegetőket és a repulzoros légiütegeket, célozza be és vonja teljes tűz alá azt az embert!! – mutatott előre Davan, majd a fogait csikorgatva rátámaszkodott az előtte álló vezérlőpultra.
Halk csipogássorozat jelezte, hogy a fegyverek készen állnak. A plexin túl a Renegát tett néhány lépést előre a vakító reflektorfényben, de útját a lebegőplatformként működő ágyúk egy csoportja állta el. A következő pillanatban felrobbant a levegő.
Halálos energianyalábok egész erdeje tört a Renegát felé, szempillantás alatt vakító fényvillanások találkozási pontjává avanzsálva a helyét. A találatok nyomán a platform felrepedezett, és a végében álló, hamis azonosítókkal érkezett sikló hamarosan megbillent, és csúszni kezdett a mély felé. A zubogó-dörgő hangzavarban Davan kimeresztett szemekkel bámulta a tűzijátékot, ujjai elfehéredve szorították a vezérpultja széleit. A Renegátból már semmi se látszott, csak a robbanássorozat vakító fénykavalkádja és a feldarabolt duracél platformba vájt mély árkok villogása. A komp lecsúszott és zuhanni kezdett, ahogy megadta magát a gravitációnak, és a platform egy részével együtt a mélybe zuhant.
– Elég! – emelte fel a kezét Davan, amikor úgy ítélte meg, hogy áldozata esetleg meg is halhatott.
A következő másodpercben az össztűz abbamaradt. A békeőrnagy újból előrehajolt, és hunyorogva próbálta kivenni a füstölgő maradványokat a sötétben. Átállított néhány kapcsolót a vezérpulton, mire a keresőfények ráfordultak a lövedékek találkozási pontjaként ásító, elhomályosult kráterre.
A füst oszladozni kezdett, és mintha mozgás villant volna odalent. Davan az orrát a plexinek nyomva meresztette a szemeit. Egy alak körvonalai tisztultak le a kavargó füstből. Nem… az nem lehet… De valóban: ahogy a por maradéka leülepedett, láthatóvá vált a tökéletes épségnek örvendő Renegát, aki feketén füstölgött ugyan, de sértetlen volt. Jószerivel kicsattant az egészségtől, mellőzve minden káros hatását a bombázásnak. A terrorvezér egyenesen oda bámult fel, ahol Davan nézett vele farkasszemet – és fennhéjazó mozdulattal, mintha csak egy bogarat akart volna elhessegetni, kézfejével leporolta a vállát, jelezve, hogy meg sem kottyant neki az iménti offenzíva.
Davan figyelmen kívül hagyta a székek hangos tolongását és az alárendeltjei kétségbeesett sikolyait. A békeőr-operátorok egymás után ugrottak talpra, és fogták menekülőre – az ajtók hangos szisszenéssel nyíltak és csukódtak, ahogy a különféle fajú alkalmazottak eszeveszett félelmükben, gyors egymásutánban oldottak kereket. Elmenekültek egy olyan lehetetlen helyzet elől, amibe kényszerítették őket – és Davan nem hibáztatta őket. Sokuknak volt családja, akihez haza szeretett volna térni.
A félelem az ő torkán is úgy kúszott fel, mint egy alattomos korallkígyó. Amikor ismét kinézett, már meg sem lepődött, amikor a Renegát hűlt helyét találta – és a következő pillanatban felharsantak a behatolásjelző szirénák. Davan dacosan kihúzta magát: nem engedhette, hogy a Sith megfélemlítse őt. Mert a félelem, a rettegés keltése volt az, amiből a Renegáthoz hasonló alakok a hatalmukat szerezték, és Davan nem fogja megadni neki ezt az örömöt! Akár az élete árán is megvédi a szigorított, erőhasználó elítéltekkel teli fegyházat – nem tehetett mást, ez volt az egyetlen olyan bázis a Köztársaságban, ahol az Awerisnél összefogdosott régi ESB-nagyurakat, tébolyult Jediket és renegátista bűnözőket szakszerűen fogva tarthatták.
Beütötte a vészjelzést a flottának és a Coruscantnak, majd megfordult, hogy lesiessen a felszín alá ágyazott fővezérlőbe. Ahogy megiramodott, beleütközött valamibe, és visszatántorodva csörömpölt neki a berendezésnek. Az alak, aki elállta az útját, a teljes ajtókeretet betöltötte. Felemás szemeivel mintha egyenesen Davan lelkébe bámult volna… ami pedig úgy reszketett, mintha félt volna attól, hogy őt is kiszipolyozzák testi börtönéből.
– Ejnye, ejnye… hát így kell fogadni a vendéget? És hol marad az alapvető dekórum? – hangzott a Renegát reszelős hangja, miközben belépett a vezérlőbe. – Hát az a csirke nem tanította meg magukat viselkedni?!
– Cs-csirke? – nyelt egyet Davan, akinek az arcából a maradék vér is kifutott. Sejtette, hogy most ő maga is olyan sápadt lehet, mint az előtte álló Sith Lord.
– A főnöke, a kormányfő – magyarázta türelmetlenül Sordis. – A legutóbbi holohíradásban meglepő módon hiányoztak ugyan a tollai… talán túl öreg és elhullottak? Mindenesetre az tetszett, amikor kezet fogott Pellaeonnal. Nem szívlelem a politikusokat, de az a madár egész korrekt fickó.
– Ő Gavrisom volt – nyelt egyet Davan, akiben felötlött a gondolat, hogy élete legabszurdabb beszélgetését kell lefolytatnia egy excentrikus Sith terroristával. Ha ezt meghallják az unokái… már ha lesznek, és ha egyáltalán túléli ezt a találkozást. – Az én kormányfőm G’Sil elnök...
– Ki? – ráncolta a homlokát értetlenül Sordis.
– Givli G’Sil. Gavrisom utódjának, Organa Solonak az utódja – Davan a részletes felvázolás mellett döntött, félve attól, hogy menten meggyilkolják. – G’Sil kormánya hozta létre a
Békeőrséget, nem Gavrisomé.
– Á. Ez megmagyarázza a tollakat. – Sordis felpattintott egy rekeszt a pálcája markolatán, amiből csillámporos ampulla szökkent ki a markába. Az orra elé emelte a fiolát, és felszippantotta a tartalma egy részét, a maradékot pedig a másik tátongó orrlyukába puszilta be. Szörtyögni kezdett, mintha megfázás gyötörné, majd ismét Davanra fordította a figyelmét. – Te pedig elmagyarázod nekem, játékkatona barátom, hogy hol találom a fő parancsnoki központot.
Davan nem merészelt nyíltan szembeszállni a Renegát mindent elsöprő, parancsoló alakjával – a fenébe is, hiszen szó szerint elektromos kisülések szikráztak körülötte! Davan halványan érzékelte, hogy a saját haja is az égnek mered a statikusságtól… és a vegytiszta pániktól. Ösztönösen hátrálni kezdett. Addig tolatott, amíg bele nem ütközött a plexi előtti vezérművekbe. Sordis érdeklődve nézegette az arcát, majd közelsietett hozzá, és kezeit Davan halántékához tette.
– Nem kell beszélned ahhoz, hogy megadd, ami kell nekem – közölte, majd tekintetét belefúrta a
Békeőrség őrnagyának szemeibe.
Davan egyszerűen képtelen volt elpillantani. A fekete és a sárga szem úgy fogva tartotta a lelkét, mintha a lábait mágneskapcsok rögzítették volna a padlóhoz. Akaratlanul érezte, hogy emlékek tolulnak a gondolatai közé, memóriák már-már olyan természetellenes részletességgel, amiket az agya sosem hívhatott volna létre természetes módon. Sordis szemei továbbra is lebámultak az agyába, ahol Davan mintha kárörvendő nevetgélést érzett volna, amikor a Sith megtalálta, amit keresett.
Az őrnagy arra eszmélt, hogy egyedül van a teremben. Továbbra is háttal a vezérpultnak dőlve, félig fekvő állapotban csúszott le a padlóra. Az időérzéke teljesen cserben hagyta, nem tudta, mennyi idő telhetett el a Renegát látogatása óta – az elméjében és a börtönben egyaránt… Már abban sem volt teljesen biztos, hogy a Renegát a képzelete szüleménye volt, avagy sem. Szúrós bűzt és kellemetlen nedvességet érzett. Ahogy lepillantott rádöbbent, hogy ágyéka tájékán sötét folt növekszik, és nadrágja szárából húgycseppek szivárognak a padlóra. Még hosszú percekig nem nyerte vissza a beszélőképességét.
…
Draay Rozess egy fennhéjazó mozdulattal felvillantotta ezüstszín félvállas köpenyét, ahogy belépett a fokozott biztonsági szintű szekcióba. Testhezálló, szűk szárú fekete nadrágot és bokacsizmát viselt, valamint csillámzöld inget, amivel a nevéhez méltó nobilis származását fitogtatta. Szigorúan rendezett, ezüstszőke haja és sápadt, halovány bőre szinte világítottak a félhomályos helyiségben. Egyik kezében méregdrága
Guidenhauser márkájú aktatáskát szorongatott – talán az efféle hivalkodás nem illett egy kormányminiszter fiához, de hát egy Rozessnek mégiscsak adnia kellett magára.
Az ajtónálló fogdmegeket kikerülve egyenesen a börtönfolyosó előtti vezérpult-körhöz lépett, amelyek egy marcona képű békeőrt fogtak közzé. A képernyőket és kapcsolókat vizslató férfi felpillantott rá, majd közömbös képpel így szólt:
– Sajnálom, de tilos a látogatás. Ostrom alatt vagyunk, ha nem tudná.
– Pont egy magafajta alsóvárosi kotorékpatkány fogja megmondani, hogy mit csináljak! – görbítette le az ajkait Draay, és úgy hajította a terminál lapjára a felső szinten kapott belépőkártyát, mint egy darab banthaürüléket. – Mi van, nem tud olvasni?! – tette hozzá, mikor a békeőr kidagadó halántékerekkel meredt vissza rá. – Vagy akadályozott mentális képességű? Ha ezt apám meghallja, holnap ilyenkor már a Kessel fűszerbányáiban fog csákányolni.
Az őr már nyúlt volna az idegkorbácsa után, de pillantása rátévedt a kártyán virító névre. Keze megállt az övére akasztott fegyver fölött.
– Erre semmi szükség, kölyök – préselte ki összeszorított fogai közül a kényszeredett választ. Visszaadta a kártyát, és hozzátette: – Apád már tud róla, hogy támadás alatt állunk. Figyelmeztetett, hogy gondoskodjunk a biztonságodról… de ezek után ne várj sokat.
– Pont maga gondoskodna rólam a gránitcsiga-reflexeivel? – pökhendiskedett tovább Draay, elővéve a legirritálóbb mag-arisztokrata akcentusát. – Csak szeretne – azzal szuggesztív-gúnyosan megnyalta a szája szélét, majd a reakciót meg sem várva kikerülte a pultot, és besietett a cella előtti ellenőrzőtérbe.
A fokozottan veszélyes, életfogytiglani elítéltet, akit keresett, ebben a külön szárnyban őrizték. Mivel a Sötét Nagyúr és a káoszlordok el voltak foglalva a rohammal és a békeőrök feltartóztatásával, Draaynek kellett eljönnie a kiszabadító-akció legfontosabb célpontjához – ha Sordis, vagy a felismerhetőbb emberei jöttek volna, a szenzorokba épített lenyomat-felismerőnek köszönhetően az egész szárny önmegsemmisített volna. Így viszont egyszerű látogatásról volt szó.
A minden oldaláról mélybe vesző, gigantikus sötét veremben szigetként állt az oszloptalpon álló, szekrénynek is kicsi, cellának csúfolt patkánylyuk-kocka. Ahogy Draay előreindult a semmiben, a járda a lépteit megelőzve kihúzódott alóla, és csatlakozott a szemközti cellakocka oldalához – egyetlen útjaként a fegyenc megközelítésének.
Mentében Draay magához szorította a vaskos
Guidenhauser-táskát. A falába épített detektorcsapdák és miniatűr energiacellák elterelték a szenzorsugarakat, amelyek ott pásztáztak Draay körül, miközben megtette a harminc méteres utat. A tényt, hogy a táska ellenállt a letapogatásnak hamarosan a békeőrök is fel fogják fedezni, de elég ideje volt a terve végrehajtásához – ebben pedig a Sötét Nagyúr párhuzamos ostroma is segítette. Az őröknek nagyobb gondjaik akadtak annál, hogy egy szenátor fiát bökdössék az érzékelőantennáikkal, vagy egyébbel, gondolta reménykedve.
Bedugta a kártyát az ajtó melletti aljzatba, és belépett a feltáruló bejáraton. A bútorozatlan kabin közepén egy szikár, fiatal férfi lebegett, és a testét fogva tartó energiamező folyamatosan, kínzó lassúsággal forgatta körbe-körbe, mint egy kiállításra szánt, egzotikus vadállatot. Draay elfintorodott, amikor meglátta a férfi mocskos csomókban szétálló, rendezetlen hajtincseit. Saját fényes üstöke messzemenően elegánsabb és szebb hatást kölcsönzött, mint az a ragacsos tof szenny, ami a fegyenc feje búbját tarkította.
Amikor belépett, éppen egy piszkafa vékonyságú, nyurga droid állt az elítélt mögött. Miközben egyik meghosszabbított manipulátorkarjával lehajtotta a fogoly fejét, a másikból injekciós fecskendő ugrott elő. Ezt beszúrta a hátsó nyaki részbe, azzal eltette a tűt, és halk ajtószisszenéssel távozott. Draay apja elmondásából tudta, hogy ezzel a rendszeres időközönként beadott oldattal gátolják meg a
midichlorian populáció szabályszerű működését, ezzel elszakítva a foglyokat az Erőtől úgy, hogy a testükben nyüzsgő sejtszintű organizmusok életben maradjanak, de ne csatornázhassák az energiamezőt.
A fegyenc Draay intésére abbahagyta a kényszerű forgást, és önkéntelenül szembekerült a fiúval. Ahogy felnézett, Draay fehérszürke szemei belebámulhattak kifejezéstelen, meggyötört tekintetébe. A Rozess-fiú hallott róla, hogy egyes fegyencek idővel megkeseredtek, nem vettek magukhoz ételt, mások pedig szabályosan megtébolyodtak. Így hát megkérdezte tőle:
– Emlékszel, hogy ki vagy?
A fogoly felemelte a fejét, és továbbra is kábultan, száraz hangon felelte:
– Én vagyok… az igazság. Én vagyok a művészet. – Nyelt egyet, és arca visszanyerte a színét, miközben folytatta: – Én vagyok… Momin. – A nevet kimondva megnyalta a szája szélét, és még józanabb képpel kérdezte: – Ha már itt tartunk, benned kit tisztelhetek ezen a kései órán?
– A nevem Draay.
– Draay ki?
– Skywalker! – forgatta a szemeit ingerülten a fiú. – Legyen elég annyi, hogy távoli rokonságban állunk. – Ebben nem hazudott, ugyanis a nemesi házak többsége bonyolult belterjes viszonyban állt.
– És mit keresel itt, Draay Skywalker? Vagy nevezzelek inkább Rozessnek? – Momin kissé hátravetette a fejét, hogy jobban láthasson. – Le se tagadhatnád a hasonlóságot. Azért jöttél, hogy Rozess parancsára engem is elintézz, ahogy legyilkoltátok, bezárattátok és elűztétek a többi hű alattvalóját a Sötét Nagyúrnak?
– A Sötét Nagyúr visszatért. És elküldte neked ezt – azzal Draay kinyitotta a táskát, lehajolt, és előhúzta belőle a súlyos, fenyegető sisakot.
Momin pedig harsányan, megkönnyebbülten felnevetett, s ahogy lenézett a régi tárgyra, melyet közelebb érzett magához bármely eleven teremtménynél, fáradt agyát megrohanták az emlékek.
...
Mielőtt az ifjú Momin igazán elkezdte volna feszegetni a hatalma határait, az anyja rajtakapta, amint megölte a család háziállatát, és az állat zsigereit egy kerámiabeton tálban kikeverve megalkotta az első szobrát. Az ostoba asszonyság borzalmasnak, undorítónak, immorálisnak nevezte a fiát, és évekig a pincébe zárva tartotta őt, rettegve rejtélyes erejétől, illetve morális érzéketlenségétől. Amikor eléggé felnőtt ahhoz, hogy kiszabadulhasson, a nagyközönség előtt is bemutathatta az alkotásait… de ezúttal nem az anyja, hanem a szövetségi hatóságok zsuppolták be az Armand Isard Intézet zárt osztályára. Végül pedig az ESB Nagyurai börtönözték be, mert amit csinált, azt még az ő szemükben is horribilisnek minősült… amíg a Sötét Nagyúr ki nem szabadította.
A kínszenvedés, hogy nem alkothatott, szinte a tébolyulásig kergette. Egy művész az alkotás szabadsága nélkül nem volt több kósza árnyéknál, akitől elvették a karjait, akit kiürítettek, és nem maradtak a bensőjében csillagok. Rendszeres látogatója egyetlen medikai droidból állt, aki rövid időközönként megjelent a cellájában, hogy a hatalmát egy injekcióval mély álomba bénítsa. Még mindig sajgott a nyakán a hely, ahol el kellett szenvednie a legutóbbi tűszúrást. Űres volt, mint egykori házicicája, miután kireparálta az állatból a beleket.
Ezidáig.Miután a futár elment, Momin leereszkedett a padlóra, és miközben sárgás tekintetét folyamatosan a maszkon nyugtatta, beöltözött régi, saját tervezésű, szabályosan áramvonalas ruházatába. Aztán mint egy áldozatát becserkészni készülő ragadozó, körbesétált a sisak körül, és közben a derekára akasztotta az övét, amin két íves fénykardmarkolata lógott. Kéjes elégtétellel végigsimított a kellemes tapintású fegyvereken. Aztán a kezei közé vette a maszkot, azt is megcirógatta, és végül a fejébe húzta. Ismerős vizor került a látómezeje elé, s a sisak alja automatikusan, régi ismerősként csatlakozott a ruházata gallérjához.
És egyszeriben visszatért belé a régi hatalma. Ereit friss vízesésként mosta el az Erő sötét oldali, savas valója. Minden porcikája megkönnyebbült és lebegett az érintéstől. A sisak, amibe egykoron a hatalma és saját maga egy részét elzárta, most visszaadta az erejét – s már nem gátolhatta a képességeit sem narkotikum, sem ysalamiri, se erőbeli holt terek. Momin Nagyúr, az univerzum teremtőjének eme legnagyobb alkotása – újra felöltötte megtervezett testét.
Kezeivel felnyúlt, és megtapogatta igazi arcát, amit választott magának. A sisak szemei vörösen felizzottak, s Momin egy kiszabadult vadállat irányíthatatlan örömével szökkent előre, hogy lerombolja ezt a förmedvény épületet, s kiszabadítsa egykori követőit.
Orbitális erejű lökést indított útnak, mire a cella ajtaja a fal egy részével együtt kirobbant a keretéből. Momin maga elé rendelt egy kiszakadt fémdarabot, és ráállt – majd annak rendje s módja szerint tovalebegett vele a szemközti nyíláshoz, ahol a behúzott járda végét látta. Amikor az őrök berontottak, hogy megakadályozzák, felemelte az ujjait, s sárga elektromos áramot lövellt belőlük a katonákra. Azok szétterültek a padlón, és epilepsziásként rángatózva sikoltoztak, miközben a Sith Lord elhaladt mellettük a felvonósorhoz. Csak akkor múltak ki, amikor Momin már leszökkent a több kilométeres mélységű liftaknába.
Raves őrmester elhaladt egy lángoszlop mellett, és áttört a fojtogató füstön. Sugárvetőjének csöve felharsant, ahogy megnyomta az érintkezőt, és az előtte kibukkanó káoszlord holtan zuhant a padlóra. Az egyik kiszakadt liftajtó felé iramodva Raves folyamatosan tüzelt a háta mögé, ahonnan megszökött foglyok egy csoportja rohant utána. Egyiküknél sem volt fegyver, de túlerőben voltak, és a békeőr tudta, hogy az összes szinten hasonló jelenetek játszódnak le. Az imént a saját két szemével látta, hogy a fegyencek puszta kézzel verik péppé a bajtársait. A banditáknak még az sem számított, hogy az ujjaik beletörtek a
Békeőrség páncélzatának keménységébe.
Az egyetlen lehetséges fedezéket a liftakna jelenthette a számára, ha túl akarta élni a félig megtébolyodott bűnözők rohamát. Ha időben odaér, talán még sorban leszedheti az üldözőit. Épp elérte a leszakadt ajtót, amikor az aknába döngő csattanással egy új alak zuttyant le a felső szintekről. Momin lobogó palástjában kiugrott a folyosóra, beledöfte az egyik vörösen izzó pengéjét Raves csodálkozásra nyíló száján át a torkába, és a hullán átlépve megállapodott a vegyes társaság előtt, akik a békeőrt üldözték. Azok megálltak, rábámultak a fénykardokra, majd az azokat tartó szikár alakra… és hanyatt homlok elmenekültek, ki merre látott.
Ahogy Momin kiért a következő folyosóra, két szakasznyi békeőrrel találta szembe magát. A kommandósok felkészülten vártak rá, de nem voltak elég gyorsak. Momin lasszóként vetette ki az Erőt, megragadva a szomszédos helyiségben őrjöngő lángokat, és egy hatalmas lökéssel szembelőve azt a békeőrökkel. Azok ordítozva lapultak a padlóra, de még így sem hagyták abba a tüzelést. Momin átvágott közöttük, végtagokat, fejeket és törzseket hasítva ketté, miközben megállíthatatlanul pörgött és csavarodott a levegőben, mint egy szélvészgyors, túlvilági végrehajtó.
Mire a megmaradt békeőrök újraterveztek és összeszedték magukat, Momin kisurrant az ajtón. Lefejezte a kint álló alakot, és a mellette szövődő lángtengerre ügyet sem vetve körülnézett a börtöntorony előtti csatatéren.
Hirtelen ráébredt valamire. A fejében azonban nem pusztán egy új ötlet szikrázott fel, hanem valódi, mindent elsöprő reveláció. A levegő az elmúlt percek során fokozatosan megtelt statikus energiával, és jószerével szemmel látható módon vibrált – de nem a forróságtól. Momin ruházata alatt a szőr önhatalmúlag felállt. Hirtelen az egyik lángoszlop felfuvalkodott, s a tűzfüggöny egy helyen ketté vált, hogy átengedje az érkező Sordist... Aki lusta, elismerő tapssal haladt egykori híve és rajongója felé.
– Micsoda elvesztegetett példánya a tehetségnek… – mondta reszelős hangján, ahogy végigmérte Momint.
Az kikapcsolta a fénykardjait, odasietett és letérdelt a Renegát színe előtt.
– Sötét Nagyúr! – azzal elkapta Sordis kezét, és tiszteletteljesen megcsókolta az egyik gyűrűjét.
– Momin barátom – Sordis lenyúlt és felhúzta a Sithet. Egy ideig tanulmányozta őt, aztán megsimogatta Momin sisakját. Két ujjával érzékien tapogatni kezdte a maszk üres sikolyba merevedett szájrészét. – Mennyit szenvedtél… – suttogta. – Mennyi megpróbáltatást kellett kiállnod! Szegény Momin… – abbahagyta a sisak cirógatását, és kiegyenesedett. – De mostantól te uralkodsz a sorsod felett. Mostantól nem csak egy leszel a sok közül, hanem megismered az igazi nagyságot. A jobbomon fogsz ülni, Lord Momin. – félrenézett: Mominnál pár pillanattal hamarább érezte meg az új érkezőket. A közéjük sereglő káoszlordok és szökött fegyencek egyvelegére pillantva elmosolyodott. – Hűséges követőim, csirkefogó barátaim! Gyertek velem! Elkél egy kis anarchia ezeknek a jól szervezett, rendszerető népeknek, nem igaz?
Az egyetértő ujjongásokat követve Sordis az élre állt, követői mögé sereglettek. Momin közvetlenül a jobbján foglalt helyet. A Renegát felemelte a sétapálcáját, és egy
Előre!-felkiáltással a renitens, szedett vedett hadsereg megiramodott, hogy céltalan, véres és rendkívül kielégítő ámokfutásba kezdjen.
…
TÖMEGES KITÖRÉS: RENEGÁTISTA ELÍTÉLTEK SZÖKÉSBEN!A KULTUSZVEZÉR ÚJRA LECSAP: LEGYILKOLT KATONAI TÁMASZPONTA RENEGÁT ÚJABB BŰNE: LÁNGOKBAN A BORLEIAS!MEGSOKSZOROZOTT BIZTONSÁGI INTÉZKEDÉSEK A KÖZTÁRSASÁGBAN: VÖRÖS KÉSZÜLTSÉG!BORLEIAS: LEROMBOLT LEKAUF-TORONY, SOK HALOTTA BÉKEŐRSÉG GYÁSZMENETE: MEGGYILKOLT, ELESETT BAJTÁRSAINKRA EMLÉKEZÜNKSORDIS TÁMAD: POLGÁRHÁBORÚ KITÖRŐBEN?A reklámtáblák öles betűkkel váltakozó hírszalagjaira nézve Sollens Thar parancsnok önkéntelenül visszanyelte a torkából feltörő hányingert, miközben a csapatszállító transzport nyitott oldalajtójában állva tűrte, hogy a menetszél rángassa a ruházatát. Ahogy a jármű elhaladt a város fölött, újabb táblákkal szembesültek: egyiken a félig lerombolt, totálkárosra szétszabdalt fegyház-monolit képe állt, a másik a szemből filmezett Renegátot mutatta, ahogy a terrorvezér a kiszabadított elítéltek falkavezéreként előrenyomulva megrohamozza a helyi védelmi erőket… akár egy nyavalyás holofilm-felvételben. Thar fel nem foghatta, hogy a média miért ad ekkora figyelmet ezeknek a férgeknek – hiszen ezzel csak azt adják meg annak a majomnak, amire vágyik!
Tyrr megbízott úrnak nem ártana sietnie – mihamarább az uralma alá hajtja nem csak a coruscanti illetőségű médiát, de a helyi, független indexlapokat is, annál hamarább lehet majd elejét venni a terrorpániknak. Karand pedig jobban tenné, ha misztikus kiküldetések helyett inkább azzal foglalkozna, hogy a
Békeőrség egységeket felfejlessze! A Renegát hatalmának mutatója egyre növekedett, ráadásul most a serege is megerősödött jó néhány ex-ESB-s, fokozottan veszélyes Sith Nagyúrral. Thar nemrég még döbbenten olvasta a reggelre elkészült jelentéseket: fel nem foghatta, mennyien csatlakoztak a börtön lakói közül Sordis szedtevette páncélos akolitusaihoz.
Most azonban, hogy a rendszer napja már elütötte a delet, egyáltalán nem tartotta meglepőnek ezt a tényt. Az ESB-ben Sordist lehengerlő és elbűvölő kultuszvezérként tartották számon. Bizonyos híresztelések szerint gigantikus meggyőzőereje – és nem csak az Erőbeli hatalma, illetve más gigantikus dolga, tette hozzá Thar gúnyosan – volt az az ok, ami miatt Wenthar császár kitagadta őt a Sithek Birodalmából.
Sordis azonban nem vitte el az összes foglyot. Voltak néhányan, akiket meghagyott szemtanúnak – és Thar megesküdött halott bajtársai emlékére, hogy kifacsar belőlük mindent, ami a
Békeőrség hasznára válhat a Renegát elleni hajtóvadászatban. Az emberei felhoztak három-négy tanút minden csapatszállítóra, ezek pedig most a város körüli hegyek mentén rótták a köröket, messze a lenti kameradrónok pásztázó tekintetétől.
Amikor úgy ítélte meg, hogy megfelelő magasságban – és a lakott településektől elég távol – repülnek, Thar hátrafordult, és a tanúként felráncigált fegyencekhez lépett. Mindannyiuk fejét fekete zsákkal takarták el. Egyikük, egy ikotchi kemény szarvakat lógatott ki a zsákból a vállára. Végtagjaik, kezeik, karmos mancsaik a hátuk mögé lettek bilincselve, és mindannyian a padlón térdeltek, miközben a békeőrök puskatussal idomították őket engedelmességre. Thar a szemközti válaszfal előtt álló megtermett alakra pillantott. A légzőrostélyos, kopasz férfi kifinomult létfenntartó öltözékében, karba tett kézzel állt, miközben köpenyét vadul rángatta az ellenszél. Thar nem olvasott ki a tekintetéből rosszallást, és amikor találkozott a pillantásuk, a tekintélyt parancsoló kiborg jóváhagyólag bólintott.
A légáramlattól a termetes férfiú köpenye félrehúzódott, s Thar parancsnok tekintete lesiklott az övéról lógó fénykardmarkolatra. A Jedikkel kötött ideiglenes együttműködés, amit annak reményében foganatosítottak, hogy együtt nagyobb erővel léphessenek fel a Renegát ellen, eleinte bajtársaihoz hasonlóan rossz érzésekkel töltötte el őt. Az efféle nem nyilvános, fél-legális, törékeny szövetségek sosem végződtek jól. De Thar örült, hogy nem valami önigazoló Jedit kapott a nyakára, hanem egy Fény Hadserege-veteránt. Az öreg mester igazi régi vágású katonának tűnt, és ami azt illeti, egy kicsit félelmetesnek állandóan harsogó mesterséges hangjával és parancsoló, tekintélyes megjelenésével.
– Nos, fiúk… – lépett a foglyok elé Thar. – Most szépen elregéltek nekünk mindent, amit a Renegát-haverotokról tudtok. Ha nem csiripeltek, egyszerűen statáriális kivégzésben részesültök. Ki ne akarna ekkora kegyben részesülni, nem igaz? Hadd mutassuk be, mi történik, ha ellenálltok. – Biccentett egyik emberének, mire az megragadta a nyitott ajtóhoz legközelebbi elítéltet, és kiráncigálta a levegőre.
A békeőr fejjel kifelé lefektette a foglyot olyan pozícióba, hogy bármelyik pillanatban kilökhesse a mozgó hajóból a több kilométeres mélységbe. Thar lehajolt mellé, miközben a békeőr a fejéhez nyomta a fegyvere csövét.
– Kezdjük valami egyszerűbbel… – Thar megnyalta a szája szélét, majd folytatta. – Mi a neved, és miért ítéltek el?
A fogoly nem válaszolt.
– Hát jó… – Thar biccentett a békeőrnek, aki halálos erősségűre állította a sugárvetőjét. – Öld meg, kérlek.
A békeőr a kapálózásba kezdő elítélt hátára térdelt, és leadott egy lövést közvetlenül a feje mellett. A sugárnyaláb ártalmatlanul kirepült a levegőbe, de így is megtette a hatását: a fegyencek mindannyian síri csendbe burkolóztak. A békeőr elvonszolta az áldozatot a nyílástól, és egy másikat húzott a helyébe.
Thar most ehhez a delikvenshez hajolt le.
– Hallottad, mi történt a társaddal! Azonnali választ várok: hogyan távozott a Renegát?!
Ez a fogoly sem szólalt meg. Megrázta a fejét, és makacsul hallgatott.
– Hát neked is kivágták a nyelved, vagy mi van… – vesztette el a türelmét egy pillanatra Thar. – Szólalj már meg, ostoba, úgy akarsz járni mint a haverod?!!
– Talán csak azon tűnődik – recsegte az egyik fegyenc a hajó mélyéről –, hogy ugyan miért lőnének le valakit, mielőtt kidobják egy mozgó hajóból?
Thar felpillantott, és tekintete találkozott Judicar mester figyelmeztető pillantásával. A Jedi ellépett a faltól, és közelebb sétált a csapatszállító belterének közepéhez. Talán megérzett valamit, gondolta Thar, és a figyelmét az iménti megszólalóra fordította. Egy durva mozdulattal letépte a zsákot a fejéről, és belebámult a sötétszürke maszk rostélyos arclemezébe. A káoszlord szürke öltözéket viselt, és úgy tűnt, az Erőblokkoló bilincse, valamint a hajó mennyezetén lógó ysalamiri is a helyén van és megteszi a hatását.
– Úgy tűnik, te beszélni is tudsz… – pillantott le rá Thar. – Mi a neved?
– Az nem számít, mi a nevem – a káoszlord torzított hangja egyre recsegősebbé vált, ahogy beszélt. – Ami számít, az a tervünk. Látja, parancsnok, senkit sem érdekel a személyem, hacsak nem teszek fel egy maszkot… vagy egy uniformist, és akkor máris tartozom valahová. Ahogy maga is.
Thar Judicar mesterre pillantott. A Jedi veterán légzőkészüléke ugyan modernnek és újnak tűnt, de hallható szörcsögéssel vette a levegőt…
– Ha levesszük a maszkod, belehalsz? – kérdezte a káoszlordot végül.
– Az… kifejezetten fájdalmas lenne…
– Ha fájdalomba kerül, hogy beszélj, akkor nincs akadálya.
–… a számotokra – fejezte be a mondatát a káoszlord. A hangja már fülsértően recsegett, mintha a sisak hangmodulátorába túl sok por került volna.
– Ugyan már… azt akarod bemesélni, hogy az elfogásod is a nagy mesterterved része? – hajolt le hozzá ingerülten Thar.
– Hát persze hogy az – érkezett a higgadt válasz.
– És mit szándékoztok elérni azzal, hogy fogságba estetek? – recsegte bele a térbe váratlanul Judicar mester hangja, mielőtt Thar megszólalhatott volna. A Békeőr-parancsnok kiérezte a Jedi hangjából az aggodalmat.
– Hogy meggyilkoljunk benneteket.
Thar közelebb lépett, hogy lekeverjen egyet a pondrónak, de Judicar kitartott kezébe ütközött. A káoszlord felől kattanó hang hallatszott, és a hangmodulátorán még az automata légzőberendezés is végleg elhallgatott.
– Mit nyeltél le? Hődetonátort? Tűzgránátot?! – harsogta élesen Judicar.
A káoszlord csak hörgött, mintha képtelen lett volna artikulálatlan hangokat kiadni. A Jedi azonnal mozdult, mintha a gyanúja beigazolásának vette volna a hallgatást. Kitartotta a kezét, és a négy fegyenc mindenestől kirepült a levegőbe.
A következő pillanatban mind a négyen felrobbantak. A csapatszállító megrázkódott a közeli detonációk lökéseitől. Thar megkapaszkodott az egyik függesztőkábelben, és megvárta, hogy a pilóta stabilizálja a hajót. A nyíláson kinézve látta, hogy a távolban szintén történt egy robbanás. Aztán még egy… és még egy.
– A többi csapatszállítónk… – kapta a szája elé a kezét az egyik békeőr.
– Minden egységnek, azonnal dobjátok ki a foglyokat!! Ismétlem, foglyokat kidobni!! – harsogta Thar a komlinkjébe.
Mindeközben Judicar mester lehunyta a szemét, és félmeditatív transzállapotba merült. Hamarosan felpillantott, és Tharhoz fordulva így szólt:
– Visszajelezték a parancsát?
– Egy részük…
– Igen, érzem az elmúlást az Erőben. Attól tartok, parancsnok, hogy az emberei egyharmadának annyi.
Thar cifra káromkodást eresztett meg, majd újabb parancsokat osztogatott szét.
– Figyelmeztettem a szárazföldi egységeket is. Minden őrizetes biztonsági kockázatot jelent. Ráadásul így ki se tudjuk hallgatni őket!!
– Azt bízza rám. Én majd megállapítom, melyikük van… beszámítható állapotban. Egyelőre nem szükséges az azonnali hatályú megsemmisítés. Most hogy tudjuk, mit keressünk, könnyebb dolgom lesz – tette hozzá, mielőtt Thar kontrázhatott volna. – Most pedig jöjjön, parancsnok… adjuk meg a végső tiszteletet az elesettek emlékének azzal, hogy egy lépéssel közelebb jutunk a Renegát rejtélyéhez!
…
Draay Rozess az űrkikötőben ülve, makulátlan öltönyében figyelte, ahogy a helyi rendvédelmi erők a
Békeőrséggel karöltve száguldoznak az épületeken át és a levegőben, mint egy felbolydult killik kaptárban. Az utasszállító járatokat törölték, így itt kellett vesztegelnie. Vágyódva gondolt rá, hogy milyen jó lehetett részt venni az akcióban. Ő maga szigorú parancsot kapott az apjától, hogy az egy szál csomagleszállításon kívül maradjon ki az egészből. És bár Draay az apját nem tartotta többre kegyetlen, törtető huttivadéknál, azt még ő is belátta, hogy ha nyíltan részt vesz a Sötét Nagyúr akcióiban, akkor az apja kormánybeli pozíciójának, s vele együtt magának a Sötét Nagyúrnak is ártani fog.
A feltoluló tömeg egyre nagyobbá és nagyobbá duzzadt, ahogy a civilek igyekeztek mielőbb kereket oldani a bolygóról. Draay direkt elfordította a fejét, amikor felfedezte a neki integető alakokat. Megvárta, míg az az ocsmány nőszemély átfurakodik a sokaságon, és csak azután állt fel.
– Draay, apád különgépe hamarosan felszáll – közölte a ragadozóképű Fennec Shand. Draay nem értette, mit eszik az apja ezen a felkapaszkodott csatornatölteléken. – Gyerünk – azzal megragadta a fiú könyökét, és a többi metellosi testőr kíséretében a magánkikötő felé kormányozta őt.
– Engedjen el, maga vén denevérhéja! – rántotta ki a karját Shand kezéből. – Nem az anyám!
– Akkor ne viselkedj úgy, mint egy elkényeztetett hercegnő! – vágott vissza az alvilági körökben hírhedt orgyilkos, másodállásban szenátusi titkár, testőrparancsnok és pótfeleség. – Vonszold gyorsabban azt a csontos seggedet, apád megöl mindkettőnket, ha a kopók minket is kihallgatnak!
– Ártatlanok vagyunk – vont vállat a fiú, és felzárkózott a termetes nő mögé. – Illetve a magafajtát valószínűleg több rendszerben is körözik, remélem mihamarább bevarrják. Vagy az apám unja meg, és úgy jár, mint az anyám – tette hozzá reménykedve.
Shand erre nem válaszolt.
Draay kárörvendő félmosollyal menetelt a robusztus nő nyomában. A felkapaszkodott némber csúnyább volt, mint az emlékeiben. Ahogy a kieresztett rámpán felsorjáztak a Köztársaság címerével ellátott magánsiklóra, Draay belépett az utasfülkébe, és azonnal megakadt a szeme az egyik utaskísérőn. A fiatal fiúhoz lépett, lerántotta őt maga mellé az egyik párnázott kanapéra, és a kezét a combjára téve így szólt:
– Ha feljebb akarsz lépni a társadalmi ranglétrán, megteszel mindent, amit kérek – azzal élvezetes vigyorral figyelte a másik megszeppent arckifejezését.