FIGYELEM, HÖLGYEK ÉS URAK, CSIRKEFOGÓK ÉS SÖPREDÉK! NÉHÁNY DAKTARIÉRT MEGKAPJÁTOK ÉLETETEK LEGJOBB ÉLMÉNYÉT! LÁSSUK HÁT A NŐI ERÉNYEK MEGTESTESÍTŐJÉT, EGY KŐKEMÉNY AMAZONT, AKI JEGET HORD A SZÍVE HELYÉN! JÖJJÖN HÁT AZ ARÉNÁBA EZ A
FEMME FATALE, EZ A PROGRESSZÍV ÉRTÉKEK MINTAPÉLDÁNYA, KEDVENC NŐSTÉNY GLADIÁTORUNK, ENFYS NEST!
Az említett ingerülten forgatta a szemeit, miközben összecsatolta magán a rozoga páncélöltözéket. Korábbi életében úgy tapasztalta, hogy a huttok nem sokat konyítanak a közéleti politikához, erre meg kellett érnie, hogy Vangore, újdonsült gazdája a Holdo szenátor-féle propagandát szajkózza. Bár talán azért tette ezt, mert az aréna aljában húzódó bejáróból is jól lehetett látni a szemközti emelvényen trónoló hutt gengsztert, ahogy a mellésimuló, a vonalait kiemelő estélyiben feszítő, széttetovált, vörös bőrű twi’lek nőt is, akiről lerítt, hogy nem rabszolga, hanem vendég. Legalábbis egyelőre, az effélét a huttoknál sosem lehetett eldöntött kérdésként elkönyvelni. Bizonyára a DK politikusainak vagy a
Dizn Egyház valamelyik alvilági megnyilvánulása lehetett – az effélék egyre inkább tobzódtak a Köztársaságban –, és a hutt be akart nála vágódni politikai befolyásszerzés céljából. Vagy lehetett annak az utána küldött, Suun korábbi állomáshelyeit éppen csak egy hajszállal elvétő és lekéső fiatal missziós mesternek is az ügynöke, akinek a szaglászásáról Enfys Nest véletlenszerűen értesült, és akit Avar Krissnek vagy Avar Krossnak hívtak, vagy krisszkrossznak, harapta el a gondolatot, amikor egy éles hegyű dárda nyomódott a hátának sürgetőleg.
Betette a fogvédőt, odabiccentett a beugró fala mentén üldögélő gladiátor sorstársainak, és a közönség harsogó biztatása és a földből itt-ott kikandikáló véres csontdarabkák közepette belépett az aréna küzdőterébe. A Szindikátusnak beletelt néhány hétbe és több ezer kreditet érő baktájába, mire használható állapotba pofozták őt azok után, ami a Mandalore bányáiban történt. Testét új sebek és forradások szabdalták, de ettől még korántsem érezte magát amazon ketrecharcosnak. A nevet azért kapta, mert ahányszor megpróbálták megerőszakolni, annyiszor törte be az őrzésére kijelölt banditák fejét. Vangore kompániájának legalább a kétharmada lett impotens Suun cellájában annak ellenére, hogy a fogolynak nem volt fegyvere, ezért idővel felhagytak a kitartó próbálkozásaikkal.
Mivel inkubátornak nem használhatták – sem utódnemzés, sem testi nedvek tárolójaként –, a gazdái úgy döntöttek, másképp profitálnak az elfogásából. Le kell dolgoznia azt a kárt, amit az évtizedek során a Szindikátusnak és más bűnszervezeteknek okozott, mondták. Be kell hoznia azt a profitkiesést, amit neki köszönhettek. Így hát felgyógyították, majd a harcászati hozzáértéséhez és az embereikkel szembeni brutális fellépéséhez mérten úgy döntöttek, hogy űrgladiátort vagy űrvikinget vagy mit faragnak belőle. Enfys Nest nevét ma már az egész Hutt Űr területén hatalmas holotáblák hirdették, mint a Szindikátus legpotensebb ketrecharcos amazonját – ugyanakkor senki sem tudta, hol fog felbukkanni legközelebb, vagy éppen melyik alfőnök arénájában várható a megjelenése. A Szindikátus nem akarta, hogy a nyomára akadjanak, és Suun sejtette, hogy hamarosan rájönnek, hogy a nyilvános szerepeltetése erre nem a legjobb megoldás. De amíg tartott, még volt esélye rá, hogy a társai rábukkanjanak, mielőtt végeznek vele.
Abban legalább biztos lehetett, hogy Vangore számára szexuális gerjedelmet okozott minden egyes győzelme, pedig tudtával a huttok hermafroditák és aszexuálisak voltak, akik más fajok egyedeit csupán esztétikai értelemben találták vonzónak. Az, hogy a saját fajuknak nem jöttek be, Enfys teljes mértékben meg tudta érteni. Sejtette, hogy amint befejezi peremvidéki holosztárokhoz illő, dizn-tigrisasszony pályafutását, a hutt hájas teste mellé kerül láncon, a holopornó-oldalakon még ma is nagy népszerűségnek örvendő Leia-vasbikiniben. Néhány évtizeddel korábban még elviselhetőnek találta volna a gondolatot, hogy a hutt szexuális játékszere legyen, lévén hogy akkoriban ő maga is végigment a fél galaxison, és nem túlságosan válogatott a fajok között – eggyel kevesebb undorító teremtmény már nem számított. De már ő sem volt húsz éves, az ilyesmi manapság inkább fárasztotta, mint izgatta.
Elmélyült tanakodásából a közönség felharsanó üdvrivalgása zavarta ki. A vele szemben nyíló barlangból döngő léptek hangzottak fel, majd egy alak körvonalaira esett a kinti fény. A hamvakkal, csontokkal és a legyőzött harcosok maradványaival tarkított talajon fekete fémcsizmás lábak súlyos ropogása hallatszott. Mire a léptek megállapodtak néhány méterre Enfystől, a közönség hangorkánja elviselhetetlenné torzult. Odavoltak a gyönyörtől. A fekete alak széttárt karokkal körbefordult, majd kínzó lassúsággal, a produkció részeként leoldotta éjfekete köpenyét, ami lehullott a porba.
– Végre személyesen találkozunk, Enfys Nest – sziszegte a fejvadász sötétbarna, hüllőre emlékeztető barna maszkján át, miközben feketén fénylő páncélzata megcsillant a napon, ahogy egy éles mozdulattal előhúzta a háta mögül átalakítható, multifunkciós sugárvetőjét. A fegyver néhány kattanást kísérően lilásan szikrázó ikervégű vibrodárdává változott a fekete alak kezében.
ÉS A MÁSIK SAROKBAN, A SZENZÁCIÓS, AZ ELSŐRANGÚ, A HUTT ŰR ÉS A CORPORATE SZEKTOR LEGHÍRHEDTEBB HARCOSA, A GALAXIS LEGFÉLTEBB, LEGFÉRFIASABB FEJVADÁSZA, A PATRIARCHÁTUS MINTAPÉLDÁNYA, KUORDIS KWEST!
Na, eddig tartott a túlélés, futott át Suun agyán a gondolat, ahogy felmérte a vele szemben álló alakot. A férfi nem volt túlságosan termetes, de áramvonalas páncélzata és még a mandalóriaiakat is megszégyenítő, csúcsminőségű beépített gyilkolóarzenálja nem véletlenül tették meg a galaxis leghírhedtebb fejvadászává. Bár léteztek nála jóval kvalifikáltabb és sikeresebb gyilkosok a szakmájában, egyiküknek sem volt ilyen véres a reputációja. Suun hallotta szinte az összes Kwestről szóló legendát: a Brodrig nevű, a vállalati szektorban zsarnokoskodó diktátor ölebeként elkövetett tetteiről, később pedig a huttok és a Szindikátus megbízásából véghezvitt küldetéseiről annyi pletyka keringett, hogy abból egy százévados holonetes szappanoperát is meg lehetett volna tölteni. Enfys egy pillanatra eljátszadozott a gondolattal, hogy lefekszik a földre és megpróbál magától meghalni, mivel ennél úgysem számíthatott többre Kwesttel szemben, aki még jobban el tudja őt intézni, mint az a Dax nevű mandalóriai tette...
Amikor a fejvadász körözni kezdett, fenyegetően lóbálva a dárdáját, Suun leakasztotta a hátáról az ócska, ikerpengés vibrokardot, amit szedtevette, hiperhajtómű előtti időkből származó páncélöltözetével együtt a hutt őrei bocsátottak nagy kegyesen a rendelkezésére, és felvette az iramot. Úgy járkáltak egymás körül, mintha nem tudnák eldönteni, melyikük a préda és melyikük a vadász. A peremvidék harcosainak törvényeit mindketten tökéletesen értették, benne nevelkedtek, a vérükben volt. De vajon valóban így volt? Ahogy Suun megpróbálta felmérni Kwest mozgáskultúráját, rá kellett jönnie, hogy az csak megjátssza a tudását: a fejvadász pozitúrája fennkölt volt és úrias, mintha nem is a Külső Gyűrű világai edzették volna meg, de valamelyik Birodalmi Akadémián tanult volna verekedni. Túlságosan kiszámított, túlságosan protokoll. Még csak nem is a kadétok harckultúrájára, hanem nemesi származásra vallott.
Enfysnek hosszú évtizedek álltak a rendelkezésére annak az elismerésnek az alátámasztásához, hogy a harci stílus kulcsfontosságú információkat árul el egy teremtmény múltjáról. Személy szerint mindig is hangoztatta, hogy az echaniknak részben igazuk van abban, hogy a harc a kommunikáció legmagasabb formája. Ha pedig Kuordis Kwest nemesi ivadék, akkor az arroganciája lesz a veszte – ez a fajta előbb utóbb fennhéjazni kezdett, ebből pedig hibalehetőségek adódtak. Talán mégis túlélem, gondolta Suun, és tudván, hogy egy nála felkészültebb ellenséggel szemben minden előnyt azonnal meg kell ragadni a sikerhez, hirtelen oldalra ugrott, és visszasújtott ikerpengéivel.
Kwest olyan gyorsan reagált, hogy Enfys nem is látta, honnan termett elő a vibrodárda. Az ikerpengéi belecsapódtak a szikrázó, az övénél technikailag jóval fejlettebb fegyverbe, és érezte a markolaton a régimódi elektronika tiltakozó zümmögését. Kwest visszarántotta a multifunkciós dárdát és előredöfött vele, de Suun félreugrott az ütés elől, és már kaszált is vissza a sajátjával. A mozdulatot azonban elvétette – Kwest megtekerte a saját testét, és a fegyvere így lesújtó végével félrelökte az ex-kalóz pengéjét. Suunnak valamiért csak ekkor esett le, hogy ő tulajdonképpen Jedi mester… az Erőhöz folyamodva előrelökte a tenyerét, mire Kwest néhány lépést csúszott hátrafelé – de a fejvadász nem tántorodott meg, csupán megállt, mint egy elmozdíthatatlan, fekete kőszobor.
Suun a levegőben érezte az antigrav hajtóművek fémízű Erő-lenyomatát. Kwest a páncélzatába épített repulziós erőket vetette be ellene, ellensúlyozva az Erőtaszítást. Így hát magától értetődően Suun következő célpontja a mezőgenerátor lett volna, amivel csak egy volt a bökkenő: fogalma sem volt, hogy hol keresse. Kwest öltözéke lekerekített páncéllemezekből és áramvonalas, elegáns berakásokból állt, és Suun nem látott rajta olyan dudort, ami antigravitációs hajtóművet rejtegethetett volna. A tudomány mai állása szerint ezeket meglepően kis helyre is be lehetett zsúfolni, de még így is láthatónak kellett volna lennie.
Amikor Kwest megpördült, hogy lendületből derékban kettévágja Suunt, a nő egy Erőugrással a levegőbe röppent, hogy kikerülje a halálos csapást – de még így is meglátta, amit keresett. Kwest csuklóvetőjéből vékony zsinór csapódott utána, és rátekeredett a fegyvertartó kezére, de Suun egy mozdulattal elvágta, és már vetődött is oldalra az érkező minirakéták útjából. Nyomában fekete füstcsíkok nyaltak fel az égre. Most, hogy meglátta a generátort, már csak a neheze volt hátra: – belemélyeszteni a pengéjét Kuordis Kwest jól védett, széles hátába.
…
Vangore élvezettel figyelte a küzdelmet, miközben neimoidi lárvákat hajigált szélesre tátott barlangszájába. A véres elszántsággal küzdő nőről odalent a saját klántestvére jutott eszébe, aki szintén vonzó teremtés volt, hutt létére meglepően vékony. Na és persze fiatal, alig kétszáz éves. Hugga, akivel fiatalabb korában ő maga is megpróbált párzási szertartásba kezdeni, nem díjazta a közeledési kísérleteit, de legalább szépen sikoltozott közben. A szex persze teljes kudarcot vallott – a huttok hermafroditák voltak, ugyanakkor élhettek nemi életet, ha akartak –, mert Hugga túl hangosan ordítozott, és az őrök rajtakapták őket. Azután hiába próbált meg szexelni a Huggával, egyszerűen képtelenség volt a rájuk állított őrszemet lerázni. Hugga pedig a mai napig nem értette, hogy miért szeretik mások a párzás nyűgjét. Talán túl kövér és lusta volt ahhoz az erőfeszítéshez, ami az erotikus együttléthez szükséges volt.
A hutt vérszomjas élvezettel szórakozott az alant zajló összecsapáson. Halkan heherészett, miközben kurta kezével belenyúlt a formalinos tálba, és az abban úszó
undibundi darabkák közül egy nagyobbat szélesre tátott, bűzös barlangszájába helyezett. Miközben kéjesen lakmározott a pórul járt teremtmény maradványain, önkéntelenül dorombolt az elégedettségtől.
– A főnököd valóban ért a fűszerezéshez, Talon Úrnő – hajolt közelebb a mellette nézelődő elegáns twi’lekhez, egyáltalán nem konstatálva, hogy mekkora igazságot is jelentett ki tulajdonképpen. – Mit is mondtál, mi volt a röfögős neve?
– Kuiil – Talon elmosolyodott, és belekarolt a hutt szabad kacsójába. – A mesterem külön neked készíttette el, méghozzá az anzatik által annyira kedvelt nyálkamirigy-lében pácolva.
– Meg tudnám csókolni a mesteredet, olyan finom az ajándéka, ha-ha-ha-ha! – nevetett fel Vangore, és újabb agylében pácolt
ugnaught-húsdarabot nyalt be.
Darth Talonnak azonban volt egy olyan érzése, hogy a Sötét Nagyúr nem díjazta volna ezt a módját a hutt hálájának. Természetesen Vangore nem tudta, hogy a néhány hónappal ezelőtt még a Hutt Űrben működő „Talon Úrnő” nem másik bűnszervezetet képviselt, hanem a galaxis legnagyobb, legüldözöttebb anarcho-terroristáját. Nem is kellett megtudnia. A Sötét Nagyúr azért adta neki ezt a rutin küldetést, hogy ne erőltesse meg újonnan regenerált sejtjeit, a nagyerejű kyber kristályokból vezeték nélküli elektródákkal a testébe áramoltatott, addiktív, de a túléléséhez feltétlenül szükséges sötét oldali energiákat. Sordis magyarázata szerint a feltámasztása azért nem lehetett tökéletes, mert az Időrabló léte garantálta az apostolai számára az élethez kötő szálak biztonságát. A káoszlény pusztulásával ezek a szálak végleg elszakadtak. Ugyanakkor, az életbennmaradása azért volt csak lehetséges, mert Talon már korábban szakított a mestere útjával, és önálló életpályára lépett, ezzel az Erő olyan individualizmussal ajándékozta meg, hogy a vén Krayt pusztulásakor csupán a testi működése állt le, de a
midi-chlorianjai továbbra is makacsul kötötték őt az élethez, az ő saját életéhez és nem az Időrablóéhoz, az Erőhöz. Sordisnak csupán meg kellett támogatnia őket a Dathomir sajátos körülményei között – az éjnővérek és boszorkák világa sokszoros nagyítóként funkcionált a Sötét Nagyúr katalizátorának, annak a Blava nevű nőnek, aki tartalmazta az Erőt, mint egy edény, de nem tudta használni. És miután a fekete nőből Sordis átirányította ezt az Erőt, mint egy darab sonkát Talonba, az ő
midikloriánjai reagáltak, ő pedig „feléledhetett”. A teste azonban nem bírta a halállal – vagy talán az újraéledéssel – járó megpróbáltatásokat, és folyamatosan deteriorálódott.
Addig haldokolni fog, amíg nem lesz elég erős az Erőben ahhoz, hogy minden egyes sejtjét irányíthassa általa. Sordis megtanította őt a sejtek szétszedésére és újraalkotására, de Talon egyelőre nem volt képes ezt a műveletet saját magán megoldani. Sordis pedig nem volt rá hajlandó, mondván, hogy Talon lekkui sült kolbászra emlékeztetik, és túl nagy lenne a kísértés, hogy amíg ő eszméletlen transzban ülve dolgozik magán, megsüsse és felfalja őt. Ezt pedig nem akarta, mert szüksége volt rá nem csak a céljaihoz, de a személyes szolgáltatásaiért is. A twi’lek emlékeiben felhangzottak a mestere témazáró szavai:
Különben is, az önállóság sokkal erősebbé tesz, mintha én most nekiállnék tutujgatni téged, Talon fiam. Amúgy nem láttad véletlenül a bébiporos szelencémet?Gondolataiból Vangore ráncigálta ki – szó szerint, mert a hutt egész hájas testében megrázkódott. Talon lenyelte a torkán feltörő undort, amikor a túlméretezett, Sordist valószínűleg zsírtortára emlékeztető giliszta megsimogatta a karját. Odalent nagy perpatvar támadt – az Enfys Nest nevű Jedi belevájta rozsdás fegyverét a fejvadász ellenfele hátába, mire annak felszikrázott a páncélzata. A nő erre ráugrott, és hamarosan hátrálásra késztette – Talon avatott szemei azonnal felismerték az ütései és csapásai mögött rejlő Erő-támogatást. A közönség őrjöngött, ahogy a rabszolganő egyre hátrább és hátrább kényszerítette kedvenc gyilkológépüket, aki elbotlott az egyik kiálló lábszárcsontban és megtántorodott, ez a közjáték pedig a küzdelem végét is jelenthette volna.
– A fejvadászod bűnlajstroma bizonyára magába foglal több tucatnyi Jedit – fordult Vangorehoz Talon. – De úgy tűnik, ezzel meggyűlik a baja.
– Remélem is – horkantott fel a hutt. – Minél több győzelmet seperhetek be vele, annál többen fogadnak rá. És akkor, a megfelelő pillanatban, amikor senki sem számít rá, veszíteni fog. Én pedig a Szindikátus leggazdagabb alvezére leszek.
– Szóval így tervezitek a kivégzését. Kitűnő – ismerte el Talon. Valóban egyetértéssel adózott a hutt ravaszságának.
– Igen, végig ez volt a terv – vetette oda Vangore, akit túlságosan lekötött a küzdelem izgalma. Még az ételéről is megfeledkezett. Talon körülbelül két percet tippelt Enfys Nest győzelméig – nem mintha őt érdekelte volna a harc kimenetele.
Fájdalom, öröm
öröm, fájdalomTalon megmerevedett. A fejében felhangzó teremtményből áradt a veszély, a kordában tartott vérszomj. És ősöreg volt, több száz éves, olyasvalaki, akit nem kötnek a konvencionális élettartamú fajok szabályai. Beletelt néhány pillanatába, míg Talon rájött, hogy nem konkrét hangokat hall, hanem valaki gondolatait. Az Erő, a Sötét Oldal ösztönösen figyelmeztette rá, hogy Vangore állta a szavát és a kontaktja megérkezett. És nagyon közel van.
Túl közel. Lassan, diszkréten kinyúlt az Erővel – de nem érzékelt semmit. Az idegennek több száz, talán ezer év állt a rendelkezésére, hogy megtanulja elrejteni magát annak ellenére, hogy nem volt erőhasználó. Mégis, a fajának sajátosságai közé tartozott a lopakodás, az árnyékokkal való egyesülés képessége. Őt nem láthatta, nem érzékelhette senki, csak amikor késő volt, csak amikor felkészült a legutolsó, halálos megmozdulásra. Amikor az áldozat meglátta a szemeit, már vége is volt mindennek.
Fájdalom öröm
öröm fájdalomTalon még most is hallotta a másik önmagáról szóló gondolatait. A hagyományos érzékeire támaszkodva hátrafordult – és önkéntelenül belekapaszkodott a huttba. Az anzati ott állt mögötte, közvetlenül mögötte.
– Van számodra egy ajánlatom – mondta szokásos, leereszkedő hangnemében, mielőtt a saját fajtája által vezetőnek, hősnek tartott, mások által csak a horrorlegendák mitikus sorozatgyilkosaként ismert öreg anzati megszólalhatott volna. Talon elmosolyodott magában a gondolatra, hogy azok ketten hogyan egyeztetik majd össze az étkezési szokásaikat. – Olyan agylevet kapsz, ami bárminél ízesebb. Megkapod Sordis, a Renegát nedveit.
– Megtiszteltetésnek veszem. Az ember azt hinné, hogy a fűszer eltorzítja az ízeket… éppen ellenkezőleg – mosolyodott el Dannik Jerriko, az anzati, és arcredőiből türelmetlenül elő-előkandikáltak a csápjai.