|
Touhou
Feb 13, 2012 1:12:24 GMT 1
Post by Enz on Feb 13, 2012 1:12:24 GMT 1
Touhou vagy ahogy hosszú ideig ismerték, Tof a hasonló nevû faj otthona volt évezredek óta. A Tofok emberhez nagyon hasonló faj, amelynek tagjai dús testszõrzetükrõl, nomádhoz hasonló ruhákról voltak felismerhetõk, valamint nagy harckedvükrõl és vérszomjukról. A Tofok harcias természetükbõl adódóan sok bolygót meghódítottak, és a Nagai népben találták meg csupán méltó ellenfelüket. A harcokat hatalmas veszteségek árán a Tofok nyerték meg, akik azon túl, hogy szobrok százait állították fel a legyõzött faj bolygóin saját dicsõségükre, gondoskodtak a politikai struktúra decentralizálásáról, amely mintegy 300 évig tartott, jelképes megszállást tartva fenn a Nagai nép felett. A Nagai és Tof invázió visszaverése után a Nagai nép új szövetségesekkel visszaszerezte bolygóit, majd onnan kiindulva lassacskán megtörte a Tof birodalom erejét, majd elesett a fõbolygó is.
A Nagaiok, korábbi sérelmeik megbosszulására saját képükre kezdték formálni nem csak a bolygót, de a Tof népet is. Szakállaikat levágatták és betiltották a viselését, a rongyos ruhák helyett nagai öltözékeket kényszerítettek rájuk, elõírták a kötelezõ tisztálkodást. A lerombolt Tof bolygón nagai stílusú épületek kezdtek kinõni, majd modern felhõkarcolók is csatlakoztak hozzájuk, a bolygó nevét pedig Touhoura változtatták. A tof nyelvet betiltották, a neveket nagaiosították, a fiatalok nevelése úgy folyt, mint a császár többi alattvalójáé. Az elsõ évek során a tofok nagy ellenállást mutattak, ám míg õk három évszázad alatt sem tudták megtörni a nagaiokat, addig a Tof nép néhány évtized alatt a Birodalom hûséges állampolgára lett.
Fekvése és felépítése miatt a bolygót hívják második Naginak, ugyanis a déli területek kormányzósága itt székel, az itteni flottaparancsnoksággal és Iparválalalti központtal együtt. Épületei egy átlagos nagai bolygó képét türközik vissza, ám azoktól modernebb, mivel a régi épületek elpusztultak a harcokban. A tofok a betelepítési programok ellenére még mindig a lakosság kétharmadát teszik ki, ám nagy részük Nagai módon él, és hûséges a Császársághoz. Csupán nomádok kis csoportjai tartanak ki õseik szokásai mellett, a vadonok mélyére húzódva, állandó Nagai üldöztetés közepette.
|
|
|
Touhou
Jul 20, 2012 15:02:09 GMT 1
Post by Enz on Jul 20, 2012 15:02:09 GMT 1
Touhou (vagy ahogy az õslakosok hívták, Tof) a modern nagai építészet mintapéldánya volt gyönyörû formájú felhõkarcolóival, hatalmas zöld parkjaival és köztereivel, rendezett é csinos utcaképével. Kinézetben nem is lehetett hasonlítani a megszállás elõtti rendezetlen utcák odahányt régies épületeihez. Kész szerencse, hogy a háború során szinte az egészet lerombolták, így mindenképpen valami újat kellett építeni a helyére, hacsak a megszállók nem akarták, hogy az újonnan megszerzett területek központja egy sátortábor legyen. A nagai kormányzat még azóta sem ölt ennyi pénzt egy bolygó felépítése, mint tették Touhouban, ami a Birodalom második központjává vált, elhalványítva Saijo szerepét. A lakosokat a nagai szokások átvételére kényszerítették, a szakállviselést súlyosan büntetendõvé tették, a Tofok pedig még évekig folytattak gerillaharcot a megszállók ellen. Bár úgy tûnik a legtöbben mára Õfelsége hû szolgáivá váltak, fõleg az idõsek, akik még éltek a függetlenség éveiben, visszasírják azt a kort és ezt tanítják unokáiknak is. Mi csak jót adtunk nekik, de a Tofok hálátlan nép, oda kell figyelni rájuk! Ne tévesszen meg senkit a látszat, a felszín alatt ezek mind lázadók és árulók, akik csak az alkalmat várják, hogy megmártsák a tõrüket a hátunkban. Valami ilyesmit mondott a parancsnoka nekik, újoncoknak, amikor erre a bolygóra kerültek még II. Chun császár uralkodása idején. A paranoiát mutatja, hogy a Kempeitai, a rettegett hadseregrendészet felügyelte a bolygót, számos titkos börtönnel és kínzókamrával, amik egy része még ma is üzemel. Pedig tizenöt év telt el.
Ozaki Hotsumi százados megrázta a fejét és visszaerõltette a diplomatikus mosolyt az arcára. Az embernek sosem ártott elõvigyázatosnak lennie, ha a Kempeitai touhoui központjában tartózkodott, hiszen elég volt egy hiba, hogy valaki gyanússá váljon. Ozaki maga nem értette a nagy bizalmatlanságot a tofokkal szemben, õ maga a tof-nagai megbékélés elvét vallotta magáénak. Talán köze lehetett ennek ahhoz, hogy apja a császári haderõ katonájaként itt kapott állást, mint a megszálló sereg katonája és késõbb hivatalnok, fia, Hotsumi pedig már itt született és tofok vették körbe egész életében. Persze a szülõk nem nézték jó szemmel, hogy a zöld bõrûekkel barátkozik. Egy eset maradt meg élénken az emlékezetében, amikor egy Tof játékkatonával a kezében szaladgált a házban. Anyja leültette és kérdõre vonta: - Fiam, szerinted mit szól a Tenno ahhoz, hogy ilyenekkel játszol? Ki szereti a tofokat: a császár vagy az ellenségei? - Az ellenségei - sütötte le a szemét Hotsumi. - Így van. A tofok rosszak, ezért a császár gyûlöli õket. Ugye te nem szeretnél olyasmivel játszani, amit a császár gyûlöl? - kérdezte az anyja, ám nem kapott választ. Ekkor egy könyvet vett elõ. - Emlékszel kirõl olvastam neked a legutóbb? - Yoshiaki hadúrról - felelte Hotsumi félénken. - Igen. És õ hallgatott a császárra? - Nem, nem hallgatott rá - rázta meg a fejét. - És õ nagyon szomorú lett, ezért lefejeztette. - És mi lesz, ha te nem hallgatsz rá és olyasmit játszol, amit nem szeret? Szerinted boldog lesz vagy szomorú? - Szomorú - felelte lemondóan. - És én nem szeretném, hogy szomorú legyen. - Bizony. Én sem szeretném ha szomorú lenne miattad. Tehát mit kell csinálod ezzel a játékkal? Anyja persze végignézte, ahogy kidobta a játékot, de amikor nem figyelt, akkor újra magához vette és a lakásban rejtegette. "Köpök a császárra! Ha azt mondja a tofok nem a barátaim, akkor õ sem az!" - gondolta jó ideig és középiskolában több ilyen szellemû diákszövetség tagja is volt. Ezekhez csak kevés nagai csatlakozott és általában titokban mûködtek, hiszen nyilvános klubként való mûködésüket nem engedélyezték volna. Aztán értesült róla, hogy apja a katonai akadémiára akarja küldeni egyetem helyett. Meglátta azonban ebben a lehetõséget és a második éven maga kérte az áthelyezését a rendészeti akadémiára, így a Kempeitai tagjává válhatott. A célja egyértelmû volt: belülrõl megváltoztatni a rendszert, egy olyan államot létrehozni, ahol a császárság különbözõ népei nem elnyomják egymást, hanem békésen fejlõdnek közösen.
II. Chun halála után mindenki meglepetésére nem legidõsebb fiát, a véresszájú militarista Chichibu herceget, hanem a legfiatalabbat, Puyít juttatta trónra. A régi rend, Yoshida báró vezetésével fel is kelt ellene, ám a császár legyõzte õt és azóta tartó reformokhoz kezdett. Ozaki meglátta az új császárban a változás lehetõség, a felülrõl irányított reformok lehetõségét. Azonban csakhamar kiderült, hogy a császár béklyóban tartja a hadsereg és az oligarchák, akik egymás elleni hatalmi harcukhoz használják fel õt. Puyí, bármilyen jó szándékú is, tényleges változást egyelõre nem hozhat. A reformokban való csalódás hívta itt életre a Toff Felszabadítási Frontot, amelynek maga is segítõjévé szegõdött. Ez egyébként nem volt nehéz, hiszen a szervezet után nyomozó csoport vezetõjévé tették, és szinte kizárólag helyi születésû nyomozókat adtak a keze alá, akik szívesebben mûködtek együtt a szervezettel, mint az elpusztítására törõkkel. - Yukiko hercegnõ aktáját szeretném kikérni - lépett oda az információs pultnál álló nõhöz. Az kedvesen mosolyogva válaszolt. - Sajnálom, ez 1. szintû titkosítást élvezõ adat. Kérem igazolja a jogosultságát - közölte vele a nõ. Ozaki elõvette az engedélyét és odaadta a nõnek. Bár nem volt egyszerû ezt kicsikarni Ototada ezredestõl, végül csak meggyõzte, hogy szükséges a nyomozáshoz, hogy minden információhoz hozzáférése legyen. A nõ szakszerû mozdulatokkal megvizsgálta a kártyát, majd becsúsztatta a gépbe. - Az engedély rendben van - adta vissza a kártyát mosolyogva pár pillanat múlva. - Az adatok szigorúan bizalmas besorolást élveznek, kérem ennek megfelelõen kezelje õket. - Meglesz - biccentett kurtán, majd elvette az apró adatkártyát, a szükséges információkkal. A hercegnõ a helyi elit középiskolában tanult, természetesen állandó õrzés alatt. Ha el tudnák rabolni, az megmutatná erejüket, ha pedig késõbb átadnák Puyínak, az megnyerné az õ bizalmát az ügyüknek és megmutatná igazi céljaikat. Igazi jelképes erejû akció lenne. - Ó igen, kérem a nebulabálnákra vadászó kutatóhajókról is adjon át minden információt. Remélem nem kell megint igazolnom magam - vakarta meg gondolkozva a fejét. A nõ csak mosolygott és pár pillanat múlva át is adta neki az adatkártyát a megfelelõ adatokkal.
|
|
|
Touhou
Jul 28, 2012 23:43:34 GMT 1
Post by Enz on Jul 28, 2012 23:43:34 GMT 1
Az Ehime Maru nagai szállítóhajó kecsesen suhant végig a Touhou szektor ûrjén, az egyik nebula felé véve az irányt. A hajó pár évvel korábbi modell volt és nehezen lehetett volna meghatározni ténylegesen milyen célt is szolgál: a típus szállítóhajó volt, a Császári Flotta kötelékébe tartozott, hivatalosan kutatóhajóként funkcionált, gyakorlatilag nebulabálnákra halászott és teljesen civilek kezelték és irányították. A sok ellentmondó furcsaság a tevékenységet tiltó galaktikus egyezmények és a nagai alkotmány néhány passzusának kijátszása miatt volt szüksége: a Galaxisnak ezen részén élõ nebulabálnák száma a sok vadászsás hatására megcsappant és veszélyeztetett fajjá vált. A nemzetközi nyomás növekedése miatt végül az addig külpolitikailag igen elszigetelt Nagai Császárság is beadta a derekát és aláírta a vadászatot tiltó egyezményt. Az csupán kutatási célokra engedélyezte a vadászatukat, holott a nagai gasztronómiában nagy szerepe volt ezeknek az állatoknak. A kormányzat, felismerve azt a veszélyt, hogy így a feketepiac lendül fel és nagy pénzektõl esnek el, ipari szinten folytatta a halászatot, kutatási célokra. Ekkor tûntek fel a militáns környezetvédõk, akik gyakran megtámadták a vadászhajókat. Hogy ennek elejét vegyék, katonai kíséretre volt szükség, azonban az alkotmány szerint békeidõben katonák nem vehettek igénybe civil hajókat, valamint civil hajók nem rendelkezhettek katonai besorolású fedélzeti fegyverekkel, így a teljes halászflottát papíron besorozták a hadiflotta kötelékébe.
Adachi kapitány számára, aki már negyven éve élt ûrhajón és húsz éve dolgozott a szakmában, ez már csupán egy rutinhalászatnak számított: pusztán néhány fiatalabb példányt akarnak elkapni: sokkal finomabb a húsuk és könnyebb nekik megfelelõ helyet találni. Ellenben az évszázadokig élt példányok némelyike az õ hajója többszörösére is hajlamos volt megnõni - azokkal csak egy cirkáló bírt volna el. Megigazította szájában pipáját, majd végigfuttatta kezét hosszú õsz szakállán. - Taichou! - törte meg végen a szép idilli csendet az egyik navigátor. - Ismeretlen hajó közeledik felénk. - Végezd el a szokásos ellenõrzést - felelte unottan a kapitány. Új volt még a navigátor, biztos nem tudta, hogy ilyenkor ez a szokás. - Már megtettem - érkezett azonnal a válasz. - A hajó egyetlen regiszteren sem szerepel. - Akkor a galaktikus regi... - Azokon sem, uram - szakította félbe a navigátor és hangján félelem tükrözõdött. Ha egy hajó sehol sincs nyilvántartásba véve, az sosem jelent jót. - Hinnye, ennek a fele sem tréfa - húzta ki tengerészsapkáját a szemébõl, majd felegyenesedett. - Szólítsátok fel azonosításra! Biztos valamelyik bálnafetisiszta csoport. De megbánják, ha velem packáznak! - Nem reagálnak - közölte a kommunikációs pultnál ülõ higgadtan pár sikertelen próbálkozás után. - Mit gondol, Tsao hadnagy? - fordult a kapitány a katonai kíséretet vezetõ katona felé, aki tanácstalanul bámult maga elé. - Talán kalózok... - vonta meg végül a vállát. - Wakók? - kérdezett vissza a kapitány, újból végigfuttatva kezét õsz szakállán. Galaktikus kalózok nem lehettek ilyen mélyen a nagai területeken, a bálnafetisiszta bagázs meg már rég elárasztotta volna az étert a mocskolódásával. Maradtak a helyi kalózok. Szerencsére ez a szokás kiveszni látszott, de úgy tûnik volt még pár bátor idióta. - 90 fokos fordulás jobbra! Lézerfegyvereket élesíteni! - zengett az öreg tekintélyt parancsoló hangja. - Ha ezt akarják, akkor megkapják a maguk harcát! A nyugis munkát valószínûleg összeköttetéseinek köszönhetõ Tsao hadnagy arcából minden vér kifutott. Ha rajta múlt volna, akkor valószínûleg már teljes sebességgel menekültek volna - hiába, a hadsereg sem a régi már, ha ilyen puhány alakok vannak benne. Az õ idejében a gyávák nemhogy tisztek nem lehettek volna, de idõben kiverik belõlük a félelmet a kiképzõtisztek. Máig hálás annak az õrmesternek, aki annak idején férfit nevelt belõle. - Teljes sebességgel elõre! - adta ki a következõ utasítást a kapitány. - Ha lõtávolságon belül vagyunk, tüzeljetek!
|
|
|
Touhou
Jul 29, 2012 13:15:53 GMT 1
Post by Enz on Jul 29, 2012 13:15:53 GMT 1
Yang zászlós nem szerette a Kempeitai központját, túl hivalkodónak találta a gigantikus, erõdszerû, mégis kecses épületet, amely állandóan éreztette a tofokkal, hogy most kik is a fõnökök a bolygón - de sajnos jelenlegi beosztásából adódóan elég gyakran megfordult már errefelé. Míg északon már nem kellett ilyentõl tartani, a környéken még elõfordultak wakotámadások civil hajók ellen: ezek általában kevert nagai-tof legénységgel vagy tisztán tof legénységgel üzemeltek és többek között az õ járõregységének feladata volt ezek felderítése. A mostani eset azonban több szempontból is furcsának ígérkezett, és félõ volt, hogy terroristákhoz is kapcsolható az eset. Pontosan ezért is kellett jelentést tennie az ezzel foglalkozó ügyosztályon, már ha valaha is megtalálja ebben a labirintusrendszerben. A hatalmas, nyüzsgõ elõcsarnokba érve elõbb lassan körbepillantott, majd jobb kezével tanácstalanul megvakarta a tarkóját. Tekintete lassan az egyik recepciós pultra tévedt, ami mögött több fiatal nõ kuncogott össze. - Már megint ez a flúgos Yang az - kuncogtak, a zászlós pedig, aki nem hallotta mit mondanak, de sejtette, tanácstalan tekintettel vette le a sapkáját bal kezével, miközben jobb kezével tovább vakarta a tarkóját. Úgy tûnt a nõk azon vitatkoznak ezúttal melyikük siet a segítségére: valamiért kifejezetten népszerû volt a nõk körében, még ha ezt nem is használta ki soha, elvégre az volt az alapelve, hogy ráér feleséget nézni akkor is, ha már olyan fizetése lesz, hogy gond nélkül eltarthassa. - Jó napot, Yang-san - tipegett oda hozzá az egyik recepciós. - Megint eltévedt? - Ahhoz, hogy az ember eltévedjen, el is kéne indulnia - mosolyodott el zavarában. - Való igaz, Yang-san - kuncogott a recepciós. - Merrefelé kéne mennie? Yang válasz helyett kotorászni kezdett a zsebeiben, igencsak elmerült tekintettel: öngyújtó, néhány begyûrt bankjegy, egy zsebkendõ, a siklójának a kulcsa (hogy ezt mennyit kereste!), egy sörbontó (ezt gyorsan vissza is dugta, mert még iszákosnak nézik) és végül nagy nehezen elõkerült a kis cetli, amit keresett. Közben a nõ alig bírta elnyomni a nevetését. Yang sosem értette ezt a furcsa vonzódást az irányába, õ legalábbis bizonyosan nem saját magát választaná ha nõ lenne... - Ozaki százados - olvasta fel a kis papírra sietõsen felfirkantott nevet. A recepciós visszaindult a pulthoz, azonban amikor látta, hogy a másik továbbra is ott áll, visszafordult, megragadta a kezét és elkezdte maga után húzni. Yang teljesen belepirult a dologba: eddig nem túl sok nõi kezet volt szerencséje megfogni. - Nézzétek kit hoztam - szólalt meg dallamosan a többieknek a nõ, amikor a pulthoz ért, azok pedig rámosolyogtak. - Yang-san, úgy örülünk, hogy újra látjuk - mondta az egyikük kihívó mosollyal. - Így van Yang-san - csatlakozott hozzá egy másik is. - Miért nem jön hozzánk gyakrabban? - Vagy miért nem hívja el egyikünket egy kávéra? - szólalt meg a pult mögött álló harmadik, Yang pedig egyre nagyobb zavarba jött. - Izé, elfoglalt ember vagyok... - nyögött ki végül valami válaszfélét, de tudta, hogy ez nem mentség semmire. Még a legelfoglaltabbak is tudta idõt szakítani ilyen dolgokra. A lányok picit csalódottnak tûntek a válasz hatására. - Megtaláltam az irodát - vetett véget segítõje a kínos pillanatoknak. - az épület jobbszárnyán a 21. emelet. Odakísérjem? - Az jó lenne, köszönöm - vágta rá azonnal Yang, majd valami köszönésfélét is mondott a többieknek és elindult elõre. A háta mögött összekuncogtak. - Yang-san! - kiáltott utána a kísérõje csilingelõ hangon. - Jöjjön vissza! Arra a balszárny van!
- Itt is lennénk - mutatott a nõ mosolyogva a bejáratra. Yang köszönetet mondott a segítéségért és már indult is volna be, de aztán meggondolta magát. - Ö, kisasszony - szólította meg, kissé talán túl formálisan. A másik érdeklõdve fordult vissza. - Szóval izé, ha végeztem, nem inna meg velem egy kávét? Lent említették... - De, persze, nagyon szívesen! - szakította félbe a másik szélesen mosolyogva, majd kissé korholóan hozzátette. - Azt hittem már sose kérdezi meg. - Nem vagyok túl jó ilyesmiben, kisa... - Szólítson csak Madokának - mosolygott a másik. Yang bólintott. - Várni fogom lent. Addigra az én munkaidõmnek is vége. - Rendben - bólintott Yang, hogy leplezze a zavarát. - Akkor a nemsokára viszontlátásra, kisa...Madoka.
Ozaki százados csak lassan pillantott fel az éppen tanulmányozott mappából a fiatal zászlósra, aki idegesen feszengett az irodájában. Köhintett egyet, jelezve, hogy kezdheti. Az feszes vigyázzba vágta magát és tisztelgett. - Yang Wen-li zászlós - jelentette be magát. - Jelentéstételre érkeztem, százados. - Hát, sejtettem is, hogy nem az irodát takarítani - vetette oda Ozaki, a Kempeitai tisztjeitõl szokatlan lazasággal, majd látva, hogy a másik még mindig feszesen áll, az egyik székre mutatott. - Helyezze magát kényelembe. Valami italt kér? - Köszönöm, már ittam vizet, uram - közölte a zászlós. Ozaki már tényleg furcsa tekintettel nézett fel a mappából a másikra. - Úgy értem: konyak, szaké vagy bor? - pontosította elõzõ kérdését a százados. Yang azonnal elhárította az ajánlatot. - Köszönöm uram, de szolgálatban sohasem. Ellenben egy teának örülnék, ha lehet ilyen kérésem. - Hogy lehet-e? Igen. Hogy tudok-e adni? Nem - felelte a százados hûvösen, miközben elnyomta a cigijét a díszes hamutálba. Pár pillanat csendet követõen újra magához ragadta a kezdeményezést. - Akkor a szokásos körök letudása után jöhet a lényeg. - Igaz - bólogatott Yang, majd belekezdett a mondandójába. - Az Ehime Maru katonai kutatóhajót támadás érte az XYZ-439 koordinátákon, a Touhou közeli ûrben. A hajó kapitánya, Adachi tûz alá vette a támadókat és megsemmisítette õket. Kevés maradt belõlük, amibõl azonosítani lehetne a támadókat. - Egy kalóztámadás - morfondírozott el a százados. - És ez miben tartozik rám? - Úgy vélem, a támadók nem egyszerû kalózok voltak, hanem terroristák - közölte Yang a tézisét. Ozaki érdeklõdve pillantott rá. - Érdekes teória. Van rá valami bizonyítéka? - kérdezte könnyedén, ám legbelül nagyon meg kellett erõltetnie magát, hogy nyugodt maradjon. Egy balul végzõdõ támadás valószínûleg nem jó bemutatkozó lenne a TOFF számára, így hát jobb lenne az egészet egy elvetélt kalózakciónak beállítani. - Elõször is, minden kalóz tisztában van vele, hogy a kutatóhajók milyen felfegyverzettek. Hacsak nincs valami politikai vagy környezeti megfontolás az egész mögött, akkor pár tonna zsiradék meg belsõség megszerzése nem éri meg a nagy erõfeszítést és veszteségeket. Másrészt a fegyverzetük katonai minõségû volt - pár darab amatõr kalóz nem rendelkezik ilyenekkel. Harmadrészt a hajó múltja teljesen tisztázatlan, egy regiszterben sem szerepel és az épségben maradt navigációs számítógép szerint ez az elsõ útja. Kezdõ kalózok általában pitibb célpontok után néznek - sorolta az érveit, majd az aktatáskájából elõhúzott egy adattáblát. - Itt van minden szükséges dokumentáció. - Köszönöm, zászlós - vette el a százados és belepillantott a tartalmába. - Alapos munka. Forró nyomnak tûnik, mindenképp utánajárunk. - Köszönöm, százados - állt fel a zászlós. - Akkor engedelmével távozok is. - Tegyen úgy.
|
|
|
Touhou
Aug 8, 2012 8:14:08 GMT 1
Post by Enz on Aug 8, 2012 8:14:08 GMT 1
Mindig meg volt annak a romantikája ha egy ellenállás az annak elnyomására működtetett szerven belül kezd kibontakozni. Azonban ez végső soron érthető következménye volt annak az ellentmondásos hozzáállásnak, amit a nagai kormányzat követett a tofokkal szemben. Egyrészt erős kulturális nagaiosítás ment végbe az oktatáson keresztül, azonban ennek kiteljesedését, a végleges asszimilációt pontosan a kormányzat akadályozta meg azzal, hogy harmincéves szemléletet követve másodrendű állampolgárként kezelte a tofokat. A másik a keveredésre való buzdítás volt, ugyanis ez is igen hatékony módszere volt az asszimilációnak, azonban a félvéreket még a tofoknál is megvetettebb korcsnak tartották. A kormányzat elutasító hozzáállása elidegenítette azoknak a tofoknak a tömegét, akiket lélekben már asszimiláltak (hiszen hiába hangoztatták, hogy "Őfelsége minden alattvalója egyenlő", ez üres frázis maradt), másrészt radikalizálták a lélekben még elutasító tof réteget. Az elmúlt több száz év háborúskodásai után itt volt a történelmi lehetőség arra, hogy a két nép szövetségesként terjessze ki a Császár hatalmát, ám a Tof Nemzetiségi Pártban lévő néhány nagai képviselőn kívül kevesen értették ezt meg. Ozaki Hotsumi százados és társai - bár az ügy napvilágra kerülése esetén valószínűleg mindenki árulónak tartotta volna őket - pontosan hazafias okokból kezdték támogatni a Tof Felszabadítási Frontot, abban a reményben, hogy ez ideirányítja a közvélemény figyelmét és ráébreszt mindenkit arra, hogy egy erős ellenség helyett jobb egy erős szövetséges. Meg volt hát a romantikája annak, hogy szinte a teljes Terrorelhárítási Központ (TEK) a félelmetes Kempeitai részeként nem kimetszette az árulást a nemzet testéből, hanem segítette azt. Egyedi módszer volt ez a célok elérésére, de mindannyian hittek benne, hogy sikerülni fog.
- Ez hihetetlen! - jegyezte meg az egyik nyomozó durva hangon, miközben a jelentést lapozgatta. - Ez a zászlós belelát a fejünkbe! - Yang Wen-li - ízlelgette a nevet egy másik nyomozó. Szerencsére a hangszigetelt földalatti terem, hivatalosan a TEK vallatója, nem volt bepoloskázva, így minden fontosabb titkos gyűlést itt tartottak. - Nem kell aggódni - nyugtatta a tucatnyi nyomozót a százados. - Már megfigyelés alatt tartjuk. - Nem volt rossz ötlet a recepciósokat beszervezni - érkezett egy dicséret a félhomályos terem másik végéből, a körömtépő gép mellől. - A nők könnyedén ideologizálhatóak - vonta meg a vállát Ozaki. - Vannak itt azonban komolyabb ügyek is, mint egy kotnyeles zászlós. - Sorgétől érkezett valami? - kérdezte egyik társa fellelkesülve. Sorge a titkos összekötőjük volt a Kézzel. Már hónapok óta kapcsolatban álltak vele, de ismerni senki sem ismerte. Ha valami kellett, ő lépett kapcsolatba velük. - Azt üzeni, hogy megegyeztek az odaküldött követeinkkel és a ToFF bázisokat kap a déli határokon kívül, valamint kézifegyvereket és teherhajókat. - Kezdetnek nem rossz - bólogatott egyikük az elektrosokkoló gép mellett. - Viszont szükségünk lesz hadihajókra is. - Szerzünk majd - jelentette ki magabiztosan Ozaki. - Így vagy úgy. - Viszont felmerül a kérdés - szólt az eufemikusan csak harangnak nevezett készülék mellett álló. - Hogy az ottaniakkal hogyan fogjuk tartani a kapcsolatot? Állandó utazóügynökre lesz szükségünk, aki mégsem kelt gyanút. - Azt hiszem erre tudok egy megoldást - húzódott enyhe mosolyra Ozaki százados arca, amit valószínűleg a félhomály miatt senki sem látott. Minden remekül haladt a tervvel és hamarosan készen álltak az első komoly akcióra: Yukiko hercegnő. Persze a császár unokatestvérét, aki alig tizenhét éves, erkölcstelenség volt elrabolni, ám bizonyos volt benne, hogy Puyí Őfelsége majd megbocsát nekik később, ha megtudja milyen nemes célból történt az egész.
|
|
|
Touhou
May 31, 2013 7:53:58 GMT 1
Post by Enz on May 31, 2013 7:53:58 GMT 1
Yang Wenli zászlós nyugodt léptekkel rótta Touhou díszes fõutcáját. A Tofok uralma idején itt koszos putritelepek álltak - elvégre õk nem sok mindenhez értettek az erõszakon és a harcon kívül. Amióta a bolygó a nagaiok uralma alá került, azóta felhúzták rajta a második fõvárost, ami a déli birodalomrész központjaként mûködött. Miközben egyenruhája zsebébe dugott kézzel sétált és a boltok kirakatait nézte, azon gondolkodott, mihez is kezdjen most. Madoka kétségkívül kedves lány volt és egészen összemelegedtek az elmúlt idõszakban, amíg õ a bolygón töltötte pihenõjét a járõregységével. De nemrég megérkezett a parancs, hogy kezdjenek bele az egy hónapos járõrfeladat ellátásba két nappal ezután. Ezek általában eseménytelenül teltek, és ha harcra került is sort, Yang mindig ügyesen vezette a rábízott hajót és a rajta lévõ mintegy hetven embert. Bár veszély nem nagyon fenyegette az úton, maga sem tudta volna megfogalmazni, miért nem akar elmenni a bolygóról.
Ahogy a kirakatokat nézte és azon gondolkozott, hogy mit is kéne vennie búcsúajándékként, egy furcsa látvány ütötte meg a szemét. Egy ember jött vele szemben az utcán. Persze az emberek már nem számítottak olyan ritka látványnak errefelé - az egyéb fajok már inkább - a most látott különbözött az általa látott többitõl. Magas, izmos testalkat, széles vállak, fekete haj és kék szem. És bár láthatóan új volt még errefelé, mégis olyan természetesen mozgott, mintha mindig is a nagai bolygókon élt volna. Yang sietve elõkapott egy cigarettaszálat, a szájához emelte, és amikor közel ért hozzá a fickó, ártatlanul odalépett hozzá, majd nagai nyelven megszólalt: - Bocsánat, kérhetnék tüzet? - kérdezte. A férfi nem tûnt meglepettnek, inkább csak kicsit furcsállta, hogy a legendásan xenofób nagaiok egyike pont tõle kért tüzet. Szó nélkül elõvette a gyújtóját és meggyújtotta a cigarettát. Yang udvariasan biccentett, majd látszólag továbbhaladt a másik irányba. Bár akár csak a magatartásából is megérthette, mit akart, Yang úgy sejtette, hogy a másik teljesen érti, amit mondd. Így, amint úgy becsülte, hogy kellõ távolságra jár, megfordult és a férfi után indult. Lehet, hogy csak egy ártatlan félreértés az egész. De egészen más is állhat a dolog mögött...
Ozaki Hotsumi százados szokásos munkáját végezte a Kempeitai központjában, a Terrorelhárítási Központnak fenntartott részlegben. Épp egy sor aktát kapart elõ egy kisebb súlyú terrorcselekmény lehetséges gyanúsítottjairól, mikor váratlan feltárult az ajtó, és egyik munka- és konspirátortársa sietett be. Ozaki abbahagyta a keresést, és kezében az aktákkal felegyenesedett. A társa igencsak felfokozott idegállapotban volt. - Mi történt? - kérdezte a lehetõ legnagyobb nyugalommal. Valami bizonyára nem a tervek szerint haladt. - Kifogyott a kávé az automatából - próbálta a másik is nyugodt hangon kipréselni magából a megbeszélt jelet, ám még így is érezni lehetett a hangján az idegességet. - Megnézem - biccentett, és az asztalra helyezte az aktákat, majd visszatolta a fémszekrény kihúzott fiókját, és elindult elõre. Pár szobával arrébb egy lehallgatásbiztos helyiség volt, oda tartottak. Alig zárta be maga után az ajtót, a másik kitört mondandója. - Yukiko hercegnõt nem sikerült elfogni - Ozaki felszisszent erre a hírre. Ez semmi jót nem ígért. - A legjobb elfogókat küldtük - mondta, igyekezve megõrizni a hidegvérét, ám még így is kicsit gúnyosra sikeredett. - Egy tizennégy éves lánnyal nem bírnak el? - Azt mondják egy Kempeitai tiszt avatkozott közbe - felelte. Ozaki nem tûnt túl vidámnak a hír hallatán. - Vajon tudnak róla? - tette fel a kérdést, ám rögtön elvetette. - Nem, nem hiszem, hogy tudják. Yukiko szerencsére nem játszott olyan nagy szerepet a tervekben. Egyszerûen csak egy túsz kellett volna, aki garantálja az õ biztonságukat arra az esetre, ha valami balul üt ki. - Van itt más is... - folytatta a másik, ügyet sem vetve a százados hangos gondolkodására. - A Nagin lévõ TOFF szervezet egyszerûen ignorálja a központi direktívákat. Mitchell még mindig a bolygón van, az üzenetekre nem válaszolnak. - Lehet csak az 500 éves ünnepség miatti biztonsági intézkedések - intette le Ozaki az aggodalmakat. Kár ott is veszélyt keresni, ahol nincs. - Többen aggódnak, hogy esetleg valami õrültséget csinálnak idõ elõtt - folytatta tovább a tiszt. - Ez a fajta viselkedés nem a tofokra vall. - Rendben - adta meg magát Ozaki. Ha ez kell, hogy lecsillapítsa a társait... - Odaküldünk valakit, hogy ellenõrizze õket. Ahogy a másikra nézett tudta, hogy akad még valami. Csodás ez a nap, gondolta keserûen. Attól tartott, hogy az alapos tervük pár véletlen miatt egyszerûen összeomlik, mint egy teherhajó védõpajzsa egy cirkáló tüze alatt. - Bökd már ki - szólt rá ingerülten a másikra, amikor az hezitált. - Sorge hosszú idõ után jelentkezett - mondta óvatosan. Ozaki nem értette ez miért akkora gond. - Azt mondja itt van a bolygón. - M...Micsoda?! - Ozaki alig kapott levegõt, mintha csak gyomorszájon vágták volna. - Ez megõrült?! - A címét nem árulta el, nehogy más is a nyomára akadjon. De támpontokat adott. - Mennyire pontosak ezek? - kérdezte sietõsen Ozaki. - Minél hamarabb meg kell keresnünk ezt az idiótát! - Három kerület jöhet szóba - felelte a másik, mire Ozakinak meg kellett támaszkodnia. - Három kerület? Azt legalább egy nap átkutatni! - Úgy tûnik, igen - felelte zavartan a másik. Ozaki kezdte visszanyerni a lélekjelenlétét. - Persze szûkíthetünk a körön - kezdett bele, ahogy lassan visszatért az ereje. - Mondjuk például...
Sorge nyugodt léptekkel szelte át a várost. Szokatlan magasságával és testalkatával hamar felkeltette többek figyelmét, bárhogy igyekezett elvegyülni, mégiscsak idegen volt ebben az országban. De nem akart tovább a Fel-flottával maradni. Bár õ maga szerencsére elkerülte a zombikat, és a vírust, hallotta a történeteket. Ha ott bárki is fertõzött maradt, akkor nem tûnt túl jó ötletnek a közelében lenni. Odahaza koordinátor volt a hírszerzésben, és a sith puccs idején Fel pártjára állt, majd követte a Nirauanra a menekülõket. Mivel a hírszerzés több részre szakadt, õ pedig képzett háttérember volt, nagy tapasztalattal, így rá bízták a TOFF akció megszervezését. Ez a támadás után szétzilált flottáról korántsem volt lehetséges, a tofok rendelkezésére bocsátott mélyûri bázisokon pedig valószínûleg elég hamar kivégzik, mivel nem tudták kirõl van szó. Így hát õ csak az akciót jött folytatni, semmi más. Nem dezertált vagy hasonló... Legalábbis ezzel nyugtatta a lelkiismeretét. Ráadásul most már úgyse nagyon lenne szükség a szolgálataira, hiszen a Fel-párti erõk lába alól kicsúszott a talaj, és olyan sokan haltak meg a csatában, hogy valószínûleg õt is halottnak hiszik. Így nem maradt más hátra, mint hogy befejezze az utolsó küldetést, amivel megbízták.
|
|
|
Touhou
Jan 5, 2014 18:16:02 GMT 1
Post by Haruhi on Jan 5, 2014 18:16:02 GMT 1
Jókedvűen dúdolászva lépett ki a fürdőkádból, s ahogy maga köré csavarta a puha törülközőt, mely kétszer akkora volt, mint ő, halk, doromboló hangot hallatott. Gyorsan leengedte aztán a habos vizet, s az elkövetkező fél órácskát a haja igazgatásával töltötte el, hiába, igencsak hiú lény volt, ha egyenruhában kellett mutatkoznia valahol, szerinte ugyanis abban eleve jól mutatott, s az összhatást így a végletekig kellett szépíteni! Bizony, semmiképpen nem hanyagolhatta el külsejét, épp elég indok volt erre az is, hogy egy tofokkal és nagaikkal megpakolt planétára, ejha! Csupa barbár meg félbarbár, akik néhány ezer éve még csak a teát sem ismerték! Mit gondoltak ezek a plutarchák, hogy az ilyen fajokhoz hűséges csatlósként kell fordulni? Jó jó, mindennek megvoltak a maguk előnyei, de ezt máig furcsácska döntések sorozatának találta, szóval megint csak, ejha! Fülei élénken rebbentek meg néha-néha, ahogy tánclejtésekkel surrant egyik tükör elől a másik elé, érdekes volt ez a hercegi, vagy miszéki kabin, sok minden volt itt! Otthon szerettek drága dolgokra költeni, mert hát túl sok volt a pénz, netalán beütött volna az infláció! Még egyszer megnézte haját, majd mivel a sminkféléket hozzá méltatlannak találta, kiperdült a törülközőből, majd ügyesen magára öltötte fehérneműjét, mely fölé még abban a percben ing került, combig érő harisnya, és sokféle miegymás, melyet miért kellett volna egyenként felidéznie, ha végül ott volt a tükör úgyis? - Nyah! Megnézném, hogyan találnának nálam aranyosabbat a helyemre, hihihi! - konstatálta a végeredményt. Azzal kisétált a fürdőszobából át a hálóba, ahol vállára kapta bőröndjét, s diadalittasan elhagyta a kabint. Láb kellett, hogy odébb tuszkolja a cipekedésre ajánlkozó, faragatlan stewardot, mert mégis ki látott már fajtabelit, aki mással vitette a cuccait? Egy dolog volt rávenni másokat arra, hogy lustítsák őt, de az ingóságok másra bízása már amolyan másféle dolog volt! Szóval hát, eddig fürge farkincáját bal combja köré tekerte, aztán bevetette magát a külömböző osztályokból összeverődött tömegbe, akik már nem bánták volna, hogy hátrahagyják a csillaghajó fedélzetét. De micsoda ricsajt csaptak! Nem is beszélve arról, hogy pirulást csaltak arcára, valahányszor valaki lopva megfogta érzékeny füleit. Barbár bandák, bugyuta mindenevők voltak, de mégis mókás és legkevésbé zavaró szokásuk volt ez! Kiérve és elszállíttatva az űrkikötő főépületébe ugyan kikémlelt a szállítóeszköz ablakain, de semmi látnivalót nem talált odakint, így elővette zsebtükrét és fülei mozgatásával szórakoztatta magát - s a rá eztán szegeződő figyelemből ítélve, másokat is. Nem bánt a figyelem középpontjában lenni, mégis örömmel hagyta őket maga mögött, mikor végre lábán vihette magát a nagy épületben. Néhány rutin dolog, s már mehetett onnan is kifelé, a szuvenírboltok egyébként sem nyűgözték le. Odakint rögtön kiszúrták nagaifeletti érzékei a rá várakozó tengerészeti suhanót és a mellette szobrozó zászlóst, noha... eléggé lazának látszott, biztosan zokon vette, hogy leszállás előtt ő még rendbe akarta tenni magát. Nade, ez volt a dolga, hogy várjon, legalábbis a mai nap biztos, máskülönben más lett volna itt helyette, s az csinálta volna ugyanezt. - Ohayō gozaimasu!!! - termett ott néhány szökkenéssel, mely átvitte őt a kellemetlen akadályként szolgáló népség feje felett. A zászlós nyomban rámeresztette szemeit, s még mielőtt észbe kapott volna, már a füleit tapogatta csillogó szemekkel. Kacagással válaszolt, rossz kedvében lekapta volna kesztyűjét és lekarmolta volna az arcát, de túl szép volt a mai nap, mert hát... mindig nem engedhette meg akárkinek, bármilyen mókás szokás is volt! Gyorsan meghajolt, ezzel együtt szabadulva a zászlós ujjai közűl, ki csak most jött rá arra, mit is művelt ösztönösen. - Mrr... hagyjuk a süket dumát! - szólt rá vidáman, mielőtt az elnézést kért volna - Nem vagyok szolgálatban! Ha bocsánatot mersz kérni, helyben hagylak!A fickó zavarodott ábrázattal reagált, valószínűleg nem tudta hovatenni, s azt sem, hogy mit kellett volna válaszolnia erre. Inkább hellyel kínálta hátul, ő azonban a mellette levő anyósülést választotta, s nem volt hajlandó meggondolni magát. Így végül beindította a járművet, s a település felé vezette, egy kis nézelődés ürügyén, míg ő meg mert volna esküdni arra - amit biztosan tudott - hogy fél szemmel végig a füleit bámulta. Többször is megmosolyogta, mire az igyekezett úgy tenni, mintha nem tudta volna, miért, így végül ő kezdett el fecsegni a látottakról. - Hé! - hajolt ki és mutatott le a városszint felé, de sofőrje nem látott odáig, mint ő - Nem is tudtam, hogy a miéinkről utánozzátok a az iskolai egyenruhákat! Hű, műfarok... műfülek! Nyáh, azt a gyorsláncot a mieink csinálják, mikor települtünk be ide is...?! Unyá, decukiruci!Efféleképpen telt el az idő, rámutatott mindenféle legapróbb apróságra is, melyeket saját kultúrájukból és mindennapjaiból tűnt, hogy átvették. Nem hiába, nagyon sok volt az ismerős, és így a környezetben furcsállt látnivaló, de megmagyarázta azonnali népszerűségét is, ejha! Ugyan mindez érdekes látvány volt, de az út nemsokára végetért, ő pedig azon tűnődött, hogy vajon miért nem tudnak meglenni nélküle is? Természetesen végül arra jutott, hogy mert túl jó volt és minduntalan felsőbbrendüség sugárzott belőle.
|
|
|
Touhou
Jan 5, 2014 21:36:21 GMT 1
Post by Enz on Jan 5, 2014 21:36:21 GMT 1
A touhoui titkosszolgálati központ méltó volt a birodalom déli felének kiterjedéséhez: a központ méreteiben vetekedett a Nagin található komplexummal, még a titkos, föld alatti szinteket is figyelembe véve. Persze még így is jó ha fele akkor magasságú és negyed akkora alapterületû volt, mint a helyi igazságügyi palota. Touhou egyébként is sok mindenben volt Nagi kihívója, és sok mindenben le is hagyta a császári központot. Leginkább jóval vibrálóbb, színesebb életet kínált az itt élõknek, ami a nagy keveredés miatt volt lehetséges. Míg Nagin mindössze 15%-ot tettek ki a nem nagai lakosok, addig itt egy faj sem ért el dominanciát, és az egymásba folyó különbözõ lakónegyedek érdekes kulturális színességet kölcsönöztek neki. E mellé a fiatalos lendület mellé hasonló felfogás is társult: a bolygók az egyre hangosabb demokratikus erõk központja volt, a Nagin íratlan szabályként érvényesülõ faji elkülönítés itt esélytelen lenne a kevert lakónegyedek és az egyre gyakoribb fajközi házasságok miatt. Talá nem meglepõ, hogy a Császárság más részeihez hasonlóan itt is kitörõ zavargásokat még csak vérbe sem kellett fojtani, igaz a rendõrség végül feloszlatta õket, amikor a helyi katonai parancsnok azzal fenyegetett, hogy ha nem teszik, beveti a hadsereget. Tiltakozásul a bolygókormányzóság kollektívan beadta lemondását. Az épület elõtt egy Hideyoshi-sensha parkolt, amely a nagaiok repulzoros fõ harckocsijaként szolgált, a bejárat elõtt pedig egy szakasznyi õr posztolt. Más fontos bolygókhoz hasonlóan itt is szigorítottak a katonai jelenléten és a fõbb épületek elõtt felsorakoztatták a helyi véderõ állományát, megelõzendõ egy esetleges forradalmat. A tank tornyában eddig unottan ücsörgõ hadnagy és egy másik dologtalan kezelõ egyszerre vették észre a frissen érkezõ lányt, és szinte csak a nyáluk nem csordult ki. - Oi, nekko! - szólt a parancsnok a tank szélén babráló harmadik kezelõnek, aki sietve kapta fel a fejét, és leplezetlenül bámult rá. - Sugoi - felelte végül szintén a lány által hallhatóan. A zászlós is kissé lemaradva követte a lányt, csak hogy láthassa menet közben. Manapság igen népszerûek voltak a nekkok a nagai popkultúrában, és igen sok ilyen mûvész volt, fõleg a déli részeken. A széles bejáratnál álló katonák meg sem próbálták megállítani, miközben belépett. Odabent egy tágas elõtér várta, amelynek padlójára felfestették az állami jelképnek számító arany krizantémot. A falak szépen festettek voltak, a recepciós pultnál csinos nagai nõk álltak. A zászlós ezúttal erõt véve magán elõre sietett, valakit fel is lökve, ami jelentõs teljesítmény volt, tekintve, hogy a tágas térben nem túl sokan lézengtek. Váltott pár szót a pultnál állókkal, majd intett a lánynak, hogy menjen oda. - Erre, kisasszony, erre - terelgette a lift felé, majd beszállva megnyomta a legfelsõ emeletre vivõ gombot. A titkosszolgálatnak nagy hely kellett, hiszen egy szervezetben összpontosult a civil és a katonai belsõ elhárítás és a külföldi kémkedés tevékenysége. Felérkezve csak két irányba vivõ folyosó volt, ami csak azt jelenthette, hogy a legnagyobb irodák, így a legfelsõ ügyosztályok és legjelentõsebb helyi vezetõk irodái voltak itt. A zászlós rutinosan megindult az egyik felé, a lány pedig követte. Csak másfél percet kellett gyalogolniuk, hogy eljussanak az irodáig, amin a shugo felirat kapott helyet, alatta pedig a név: Kiku Tsurugi. A nagy, kétszárnyas ajtó elõtt két õr strázsált, lábukhoz rakott lézerpuskával, és mozdulatlanok maradtak, amikor a hadnagy résnyire benyitott, láthatóvá téve a gazdagon berendezett elõteret, ahol egy titkárnõ ücsörgött. Persze ez nem sokban tért el a sztenderd nagai fõtiszti irodáktól, ami elég nagy fantáziátlanságra vallott. Pár pillanatra eltûnt a zászlós, becsukva az ajtót, de nem sokat kellett várni, ugyanis hamarosan újra kinyitotta, beengedve a lányt. - Arra menjen - utasította a titkárnõ, mintha nem ez lett volna az egyetlen lehetõség innen. A zászlós váltott még néhány szót a nõvel, majd távozóban még megérintette a lány macskafarkát, majd szó nélkül elinalt. - Perverz - nézett utána szúrósan az amúgy is szigorú tekintetû, keménységrõl árulkodó testtartású titkárnõ, miközben megvillant szemüvege, de láthatóan inkább az zavarta, hogy nem õ kapott hasonló figyelmet a zászlóstól. Féltékeny tekintettel méregette a lányt. Az ajtón túl egy meglepõen kicsi szoba várta, az antikolt fabútorok helyett fõleg modern berendezési tárgyakkal: kecses, vékony lábú mûanyag asztal, bõrszékek, modern tárolószekrények. Irathalmok helyett a levegõben úszkáló érintõs holoablakok jellemezték a helyet. Az asztal mögötti falon a szék felett egy modern holoképkeret volt, ami idõrõl idõre váltotta a mutatott tájat. Elõtte pedig egy egész fiatal, hosszú fekete hajú nõ állt komoly, mégse félelmetes arccal. - Jól telt az útja Shironyáról, Momo Hanekawa ügynök? - kérdezte elõzékenyen, ami meglepõ volt egy magas beosztású nagaitól. A válasz után a szobában lévõ egyik üres székre mutatott egy aprócska asztal mellett, ahol egy félbehagyott holosakk mérkõzést két kávéscsésze koronázott meg. - Tudja-e, mi okozta a Heikék bukását? - kérdezte, miközben egyik ujjával kecsesen megérintette az egyik holoablakot és maga elé húzta. A kérdésre láthatóan nem várt választ. - Ha azokat a vadbarmokat kérdezzük a Kempeitainál, valószínûleg azt mondanák, az, hogy az ellenséggel barátkoztak - vezette tovább a gondolatot, miközben ujjával lefelé görgette az ablak tartalmát. - Persze ez baromság. Én azt mondanám, az volt a bukás oka, hogy túl sok ellenséget szereztek maguknak és nem tudtak megújulni. A Genjik, a Hojók, a Matsudairák, a Sárkány-dinasztia... mind ebbe buktak bele. Touhoun azonban elindult valami, valami, amit nem engedhetünk, hogy derékba törjenek a karót nyelt, öntelt seggfej északiak. Márpedig ha akad néhány idióta a Kempeitaiban, aki úgy gondolja okos dolog tofokat felfegyverezni és megpróbálni a császárt megöletni... vajon mi lesz a következménye? - tette fel a kérdést a lánynak, miközben az asztalhoz sétált, és leült vele szemben. - Vajon mit kell ilyenkor tenniük azoknak, akik nem akarják, hogy militaristák mondva csinált indokokkal a társadalom szélére rekesszék õket? Például egy nekkónak - kérdezte, miközben végigmérte, mintha csak a képességeit latolgatná, majd megfogta az egyik bábut és lépett vele, aztán közölte a lánnyal. - Maga jön, Hanekawa ügynök.
|
|
|
Touhou
Jan 6, 2014 1:01:08 GMT 1
Post by Haruhi on Jan 6, 2014 1:01:08 GMT 1
- Ohayōōō! - integetett a harckocsi felé, ahonnan kellemes meglepetésére pozitívan reagáltak. De nem maradt tovább, visszakapva bőröndjét a vállára, már indult is el, nyomában sofőrjével és ideiglenes kísérőjébel, aki megfeledkezett a vezetés munkaköréről. A fickó ügyetlenkedő és bizonytalan volt, s ezt igazán bebizonyította, mikor végre először előre ment és rögvest elsodort valakit. Jóízűen kikacagta mindkettejüket, miközben mindenki őt kezdte bámulni... kész kis bohócok voltak a szemében, de valamennyire a többiek is. Máris kezdte érdekesnek találni ezt az egész áthelyezéses ordeálét, ha ilyen figurák járnak-kelnek itt naponta, akkor bőven lesz majd miről fecsegnie, mikor neki jól esik. De, jóból is megárthat néha a sok, s miután immáron vezetője letudta kis ügyét a csarnokban munkálkodó titkári gárdával, dúdolászva utána indult, farkincája lassan libbent ide-oda, fülei pedig meg-megrebbentek. Az eddigieknél tehát kíváncsibban kezdett idebent is nézelődni, megvizsgálva magának a berendezéseket és szolgáltatásokat, például, hogy volt e a látóterében büfé, vagy konyha, esetleg étel- és italautomaták. De azért a népeket is megnézte, mosolyogva integetett, mikor éppenséggel ők nézték meg őt, s tűrte a fülét kipécéző kollégákat is. Nem volt annyira színtelen világ, mint ahogy azt előzőleg gondolta, de ugyanakkor lenyűgözve sem volt, pláne mikor felértek. Unottan intett a fent őt fogadóknak, s tunyán körbenézett, mikor kísérője előre ment és átmenetileg felszívódott. Menten kiszúrta a titkárnő nemtettszését, melyet a maga módján, széles vigyorral válaszolt meg. De aztán vissza is jött a zászlós, s elhaladtában a farkincáját nézte ki magának. Ez már annyira nem tetszett neki, de csak utána fújtatott, már surrant is be az ajtó mögötti kis világba, persze az után, hogy a most irigykedő titkárnő kapott még egy ragadozófogsort. Egy afféle takarosabb helyiségben találta magát, rengeteg holorendszerrel és egy felelős felettessel, aki nem vesztegette az időt az üdvözlésére. - Hanekawa Momo ügynök, pontosabban! - hajolt meg mosolyogva - Mrrrr... eltelt valahogy, elszundítottam az időt! Megbillentette fejét, pár pillanatra lehunyt szemhélyai felpattantak, s most gyorsan felmérte az illető részleteit. Nem hiába, az ő fajtájának elég volt egy röpke pillantás, máris alaposan átvizsgált bármit vagy bárkit, melyet szabad szemmel látni lehetett, akár éjjel. Magában felkuncogott, miközben a szék felé sétált, hogy máris kezdetét vette egy olyan tipikus, cseverésző, félmunkai célzó beszéd. Végig hallgatta, közben kényelmesen ledobta magát úgy, hogy farkincája kéznél legyen simizésre. - Nem tudom! - vigyorodott el, de ez csak a bemelegítés volt, s egy látszólag ártalmatlan lépést tett az egyik bábuval - Nem sok mindenkihez fordulhatnak, de mivel nem egészen az ő helyükben vagyok, így csak máshogy megy! Az ilyen dolgoknak csak akkor van következményük, amikor tud valaki róluk és van elég anyaga, hogy nyilvánosságra hozza. Hihi, de ha nem figyel, akkor ezzel csak a kis figurákat üti le, a nagyok megmaradnak. Unyá, de ha látszólag nincs semmi komoly ellenszél, aztán hirtelen lebuknak a nagyok, bamm! A kis bábuk is nyerhetnek, de ha elvesznek a nagyok, a játék is elveszik! Ez persze csak egyetlen lehetséges módszer, a sok közűl, soha semmi sem biztos!
|
|
|
Touhou
Jan 6, 2014 1:24:03 GMT 1
Post by Enz on Jan 6, 2014 1:24:03 GMT 1
Tsurugi érdeklõdve hallgatta a másik okfejtését, közben az arcát tanulmányozva. Arca megõrizte komolyságát, bár Momo vidámsága láttán nem tudta elrejteni apró mosolyát a szája szélén. Végighallgatva úgy tûnt elégedett a válasszal, amit a nekko adott neki, és maga elé emelte az ujját, mire a semmibõl feltûnt egy ablak. Nem egészen lehetett érteni hogyan csinálja, hiszen semmiféle szerkezetet nem érintett meg, és pontosan azt az információt varázsolta maga elé, amit akart: a lány személyi aktáját. - Egy kommunikátor van a gerincembe mûtve - mondta kérdés nélkül is, rá sem pillantva a másikra. - Ez biztosítja az állandó kapcsolatot a titkosszolgálat számítógépeivel bárhonnan a Galaxis területén. A jel nem elfogható, erõszakos fizikai behatás esetén pedig megöl. Hasznos találmány - vonta le a következtetést szenvtelenül, majd a képernyõt félretolta maga mellõl, oldalra. - Érdekes meglátás, Hanekawa ügynök, és kellõképpen pragmatikus hozzáállás - ügyelt rá, hogy ezúttal jól mondja a lány nevét, és némi elismerés csendült a hangjában. - A kérdés már csak az, hogy ki a kicsi és ki a nagy bábú. Nemcsak regionálisan, de a császárság szintjén. Végignézett a bábuk állásán a sakktáblán: õ maga volt a fehérrel, míg a lány a fekete oldalon ült. Nagyjából kiegyenlített állás volt a bábuk számát tekintve, de más-más volt a megoszlás. - Vajon ha leszedem az egyetlen íjászát, nem fog fájni a veszteség? - kérdezte, és mintha vonzaná a lehetõség, odahelyezte felé a kezét, aztán elhúzta. - De talán akad más lehetõség is. Vajon el tudnám pusztítani a hadvezérét, ha odavinném a szerzetest abból a rossz pozícióból, ahol csak bosszúságot és fejfájást okoz nekem? Ha arra kényszeríteném, hogy leüsse a császár védelmében, és ezzel feláldozza magát nekem... nem csodás lenne? A legerõsebb egységet nyerném egy olyanért cserébe, amivel csak gond volt - mosolygott újra, és kezét e felé helyezte, mintha megbabonázná a lehetõség. Ám ismét meggondolta magát, és kezét a saját császára felé vitte. - Egy valami biztos, Hanekawa ügynök... Ha a vezér nem lép, nem fogja senki követni - mondta, és egyet lépett elõre a figurával.
|
|
|
Touhou
Jan 8, 2014 0:14:32 GMT 1
Post by Haruhi on Jan 8, 2014 0:14:32 GMT 1
- Hasznos, de magának akkor már nem, ha valaki olyan kezd játtszadozni vele, aki el akarja tenni az útból! - nevetett és hátrébb dőlt a székében, majd tett egy újabb haszontalan lépést az egyik bábuval, melyet így el is veszített. Ő már csak ilyen volt, könnyed és nehezen letörhető, a hírszerzés ügynökeinek egyik típuspéldája, kit hangulata és stílusa nem befolyásolt abban, hogyan teszi a dolgát. Ő márpedig élvezte csinálni, sok mindenki magánszférájába bele lehetett kémlelni, s az ágas-bogas szervezkedések fonalainak kibogozása egy amolyan kifejezetten mulatságos játék volt. Ahogy néha a sakk is, mely folytatódott, a lépésekkel kapcsolatos megjegyzésekkel és hasonlatokkal egyetemben, mely utóbbiak eldönttették vele, hogy esze ágában sem volt nyerni. Azonban sokáig csak hallgatott és mosolygott, néha csapdába csalva Tsurugi bábuit, néha pedig az övéi esve áldozatul, mígnem Momo rosszul nem kezdett állni. Lelkesedése azonban nem változott, egységei pedig lassan törölni kezdték a fehér térfelet, míg végül a két császár és a nekko egy szerzetese maradt meg, L alakú szomszédságban egymással. Elvigyorodott. - Vajon patt helyzet ez, vagy valami más? - villantak ki hústépő fogai, s mutatóujjával farkincáját kezdte piszkálni - Uralkodók párbaja... unyá? Leüti a császáromat és aztán én őt a szerzetesemmel, vagy leüti a szerzetesem és a császárom öli meg? Nyerni fogok...? Még szélesebben vigyorgott, mint eddig, ám csendje hatásszünet volt, s ezt jóval tapasztaltabb felettese megértette. Egy pillanat hát, s folytatta. - Szerintem nem! - ment át vigyora mosolyba - Mert ez csak egy csata, nem igaz? Ez a játék csak egy csatáról szól, hihihi! És mihez vezettek taktikai okoskodásaink, nya? Tenyerével az asztalra csapott, élvezve a rövidke beszédét. Már nem sok köze maradt a sakk szabályaihoz, de nem zavarta, imádta feje tetejére állítani a dolgokat és esetleg teljesen absztrakt szemszögből nézni őket. - Mit ér az uralkodó, aki elveszítette a gyalogjait? - szorította meg farkincája végét - Keveset... vagy semmit! Ha menekülőre fogja, előbb, vagy utóbb sarokba szorítom és akkor vége ugyan a csatának, de... nyerek? Hihihi! És ha a két uralkodó békét köt...? Mit ér bármelyikünk el? Mert szerintem a kettőnek nincs már kiút! - rázta meg játékosan mutatóujját - Más bábuk jönnek: kék és vörös színűek, esetleg zöldek, hogy lesöpörjék a gyalogok nélkül maradt túlélő császárt, akkor is, ha kiegyezett a másikkal és ketten próbálják felvenni a harcot! A szerzetes örülhet, ha ép bőrrel megússza, s valamelyik táborban kell valakinek! Mert sosem lesz már több egy gazdag, de gyanús figuránál: egy bukott hatalom eszközénél, kinek befolyása mások kegyelmétől függ! És ha rejtőzve próbál szerencsét...? Az energiája és lehetőségei nagy részét az fogja elvenni, hogy maszkját magán tartsa! Lehúzta egyik kezéről a kesztyűt, s éles körmével megkapirgálta az arcát, egy cseppet sem volt hangneme komolyabb, mint ahogy eddig. - Az én tanulságom itt az, hogy aki a lemorzsolódás hadviselését választja, az az ő sorsukra jut! Ha arra figyeltem volna, hogy jól fedezzem a bábuimat, miközben egyenként csipegetem le az önéit, a győzelmem ért is volna valamit! Mert a játék szűk kis terén több dologgal számoltam volna, de hát... nem tettem! Hogy miért, nyah, az nem számít már! Háború a felszín felett, vagy alatt... úgy nem lehet megnyerni, ha csak egy sakktáblán belül számolgatunk!
|
|
|
Touhou
Jan 10, 2014 16:49:30 GMT 1
Post by Enz on Jan 10, 2014 16:49:30 GMT 1
- Ó, ha valaki meg akar ölni, akkor sokkal szofisztikáltabb és kevéssé veszélyesebb módjai is vannak, mint az implantátum önmegsemmisítõje - felelte halvány mosoly kíséretében, amely mintha arról árulkodott volna, hogy ezt is belekalkulálták annak idején a tervekbe. Az elkövetkezõ sakkjátszmában Tsurugi fesztelenül játszott, néha már-már meggondolatlan gyorsasággal lépve valamely bábuval. A kínálkozó lehetõségeket mindig kihasználta, de õ maga is vétett több hibát, aminek az eredménye a teljes lemorzsolódás lett mindkét oldalon. Végül már csak a császára maradt meg, azonban ez láthatólag nem különösebben zavarta õt. Csendben, fürkészõ tekintettel hallgatta végig a lány teljes monológját ennek apropóján, és elégedettnek tûnt, mintha valamiféle teszten ment volna át a másik a játékkal és az utána megfogalmazott gondolatokkal. - Maga sok meglepetést tartogat - foglalta össze a dolgokat, majd magyarázatba kezdett. - Elõször is, ha egy ügynököt kihívok egy játszmára, a következõ történik: vagy hagynak nyerni, hogy a kedvemre tegyenek vagy a lehetõ legeffektívebben játszanak, hogy lenyûgözzenek. Aztán az elõbbiektõl függetlenül megdicsérik a játékomat, de kevesen jutnak el ilyen következtetésekre, Hanekawa ügynök. Jobb kezével csettintett egyet, mire egy ezüst páncélzatú, díszes, virágmintás kimonóba öltöztetett protokolldroid lépdelt elõ az egyik ajtó mögül, kezében egy díszes porcelán teáskannával. A nagaiok, akárcsak a chissek, nem ismerték a robotokat, így egyértelmû volt, hogy egy import darabról van szó. A droid szó nélkül odacsoszogott az asztalhoz, és teát töltött mindkét csészébe. - Legyen a vendégem, Hanekawa ügynök - mondta, majd kezével kettejük közé lebegtette a korábban megnyitott ablakot, és érdeklõdve futotta át az adatokat. - Shironyán született, Nagin, a Nakanói Akadémián tanult katonai hírszerzést a Shige-osztályban. Tanárai javaslatára és jó eredményei miatt átsorolták az Ōtsu-osztályba. A 32. évfolyammal végzett, utána a Nyanjingi divízióban dolgozott Tanpopo Kuraishi shugo alatt. Mozgékony, könnyen alkalmazkodó, jó érzékelésû, gyors felfogású, enyhe felsõbbrendûségi komplexussal bír, különc. Az ablak a következõ pillanatban becsukódott, Tsurugi pedig óvatosan felemelte a kellemesen gõzölgõ csészét, és élvezettel szimatolt bele a kiáramló illatba, majd a szájához emelte. Csukott szemmel kortyolt bele a nedûbe, és látszott rajta, ahogy a meleg végigáramlik a torkán. Majd visszahelyezte a csészét a helyére. - A legfinomabb tealevelek a Császárságban. A négyes szint feletti vezetõk ûrpostán kapják a legtávolabbi és legelfeledettebb pontokon is - mondta az ügynöknek, miközben látszólag ellazult az íz okozta kellemes érzéstõl. Ez persze nem tartott sokáig, és lassan kezdett rátérni a lényegre. - Tehát Hanekawa ügynök, az eddigiek alapján úgy hiszem alkalmas arra feladatra, amit most végre kell hajtania. Joggal tételezzük fel, hogy a Kempeitai egy radikális csoportja segítette a tof inszurgenseket, és sürgõsen neutralizálnunk kell õket, mielõtt országos botrány lesz belõle, aláásva a haladó erõk pozícióit és megbontva a status quot. A maga feladata elõkeríteni egy eltûnt tisztet, aki talán sokat tud errõl: Ozaki Hotsumi századost. A zavargások idején tûnt el, valószínûleg már nem tartózkodik Touhoun. Egy jelentés szerint Odewarában látták utoljára álruhában. Feltételezem, hogy nem ok nélkül menekült el. Kerítse elõ, és hozza ide vissza élve és a legnagyobb titokban. A küldetés végrehajtásához hozzáférhet a teljes titkosszolgálati infrastruktúrához, de csakis más módon elháríthatatlan vészhelyzet esetén. Külön álcázott ûrhajót kap kétfõs személyzettel, akik a beosztottjai lesznek. Egyikükkel már találkozott: Ogasawara Terauchi zászlós, a másik egy specialista lesz. Van valami kérdése? - fejezte be a mondandóját, újból felemelve a csészét, és kortyolva a teából.
|
|