Ahová a jedik meghalni mennek.A jedik sötétszürke overalljukban, fajtól, nemtől és tapasztalattól függetlenül szálegyenes sorokban térdeltek a transzport padlóján, lábaik és csuklóik, illetve az egzotikusabb fajoknak más végtagjaik energiabilincsben. A rabok közül néhányan megfejteni vélték, hogy a birodalmiak a midi-chlorian számuk szerint osztották fel őket, mivel mindegyiküktől vért – már aki rendelkezett effélével – vettek az utazásuk megkezdése előtt. Az overallok vállain különféle jelzések mutatták, hogy melyikükben mennyire tombol az Erő – illetve tombolna, amennyiben nem lettek volna körülvéve speciális, a vállukra terített fekete átvetőn ysalamiriket hordozó, vörös-fekete halálosztagosokkal.
A fülkében csak a falakba épített fényszórók adtak némi világosságot. Cal Kestis, aki társai mellett térdelve igyekezett az Erő segítsége nélkül kibírni az ízületeit ostromló kínt, amit az órákon át való mozdulatlanság okozott, és akit abban az azóta felszámolt, ómódi kísérleti táborból irányítottak át előbb egy tranzitűrállomásra, ahonnan azonban legszebb reményei szerint sem tudott volna megszökni, most lemondóan felsóhajtott.
Az eredeti terv az volt, hogy néhány társával beszivárog egy-egy birodalmi munkatáborba, hogy az ott megszerzett információkat a Rank-naplóval ellentétben ezúttal élő tanúval is alátámaszthassák. A terv jól is ment egészen addig, amíg a legutolsó pillanatban meg nem változtatták Cal transzportjának az útvonalát. Az űrállomáson, ahová került, annyi halálosztagos és vörös páncélos felettes katona hemzsegett, hogy Cal még a küldetés előtt megedzett testi és harci adottságaival is képtelen lett volna rá, hogy eljusson egy hangárba, vagy ellopjon egy hajót… különben is, ha megpróbálta volna, az összes rabot kivégezték volna megtorlásul – az effélére gyakran emlékeztették őket a hangszórókból áradó folyamatos felhívások.
Cal ugyanakkor szerencsésnek mondhatta magát – szomszédai nyakán a bőrbe égetett tetoválások voltak, olyan helyen, hogy bárhonnan láthatóak legyenek. A tetkók különféle színekben pompáztak, mindegyik egy-egy tábort és a rab saját, neve helyett használatos rabszámát jelezte. Cal, mivel egy régebbi táborból érkezett, még nem kapott ilyet. Gyanította, hogy még a Coruscanton fellelhető ultramodern műhelyekben is nehéz lenne eltávolíttatni egy ilyen mélyen égetett tetoválást, főleg hegesedés nélkül. Ha őt is tetoválták volna, örök életére meg lett volna bélyegezve.
A tetoválás megúszása iránti kevéske öröme azonban abban a pillanatban elpárolgott, amikor a transzport landolt az esőverte, fémeskék, sötét színekben pompázó bolygón, amit a hangosbemondó szerint Salusa Secundusnak hívtak.
Cal a feléjük ordibáló tisztek magyarázatából rádöbbent, hogy azért nem foglalkoztak a rabok nagyobbik hányadának a tetoválásával vagy az étkeztetésével, mert ők úgyis egyből a sírjukba kerülnek. A mellette álló fiatal fiú, akivel az út során valamennyire összebarátkozott, félénken nézett vissza rá, miközben a rámpa lecsapódott a feldolgozótáborokkal telelépített, mostoha időjárásű bolygó felszínén. A Salusa Secunduson állandó eső esett, a halálosztagosok fekete sisakján peregve füstölögtek a becsapódó cseppek.
A hajadonfőtt rabok fejét pedig csípték.
Az ifjonc, egy Pol Starsterrie nevű padawan Cal mellett lépett ki a szabadba, amikor az őreik talpra ráncigálták őket. A rabsereg hosszasan kígyózott egy szélesen elterülő platfomron, minden transzport több ezer erőhasználót, köztörvényes bűnözőt, alderaanit vagy caamasit rakodott le. A fogadóőrök lábai mellett habzó szájjal ugató vornskr ebek üvöltöttek, ezek a Myrkren fellelt és leklónozott, vérszomjas ragadozók, amelyeket az otthoni faunájuk arra teremtett, hogy kiszagolják az Erőérzékeny teremtményeket. Ugyanarról a világról jöttek, mint az ellenségeik, az Erőtaszító ysalamirik. Cal hallásból tudta, hogy a birodalmiak vornskrokkal ütnek rajta azokon a családokon, akik erőhasználókat bújtatnak, mert az ebek akár száz méterről is megérezték az Erőt.
A platformmal merőlegesen, ameddig a szem ellátott a sötét horizont felé, hosszú, végtelennek tűnő, mesterséges völgysorok nyúltak, amelyeknek rézsútos oldalaiban transzparacél zárólap mögött kifeszített, meztelenre vetkőztetett rabok egymástól alig fél méterre álló fülkéi álltak. Mindannyian lehunyt szemmel feküdtek falba épített sírjaikban, amelyek kissé dőlten ereszkedtek a padlóra. A végeérhetetlenül hosszú és természetellenesen egyenes töltések közötti mélyedések volt az ösvények, ahová most leterelték az érkezett deportáltakat is. Cal egy puskatus lökésére leugrott a vájatba – mellette két oldalt felmagaslottak a beépített üvegsírok – és Pol Starsterrie padawan remegő alakja után elindult a halálsorban.
Nem messze a távolban az üvegajtók nyitva álltak, a sírok pedig üresen. A halálosztagosok elkezdték egyenként a kamrákba terelgetni a rabokat. Az egyik üres üregben Cal bonyolult berendezéseket látott, és azonnal rájött, hogy kivonatolókat lát. A birodalmiak tökéletesítették a Ssi-ruuvik primitív technológiáját. Hát ezért számolták fel a korábbi, régiesebb kivitelezésű táborokat! Harsant a vetkőzni parancs, és Cal felnézett, miközben éppen a nadrágját vetette le – azon egy régi rab belerajzolt neve sötétlett.
Szerencsétlenségére éppen ebben a minutumban pillantott fel.
- Ne… - Cal nyelt egyet, de nem tudta befejezni, amit mondani akart. Starsterriet, aki alig lehetett tizenöt éves, aki ösztönös harcos és bölcs jedi volt már most, két halálosztagos belelökdöste a leendő koporsójába háttal, a műszerek pedig belemartak a kölyök hátába. Starsterrie szemei felakadtak, az egykori nagyreményű jedi felhördült, a transzparacél pedig rácsukódott törékeny, meztelen alakjára.
Cal azon kapta magát, hogy az üveghez rohan, és eszeveszett elánnal dörömbölni kezd rajta. Olyan kicsinek tűnt odabent, olyan törékenynek… A kifeszített végtagú test meg-megrándult, és Cal döbbenettel nézte, ahogy a gépezet fejjel lefelé fordítja őt, mint egy antideista abominációt. A jelekből ítélve – Starsterrie rángatózott, szája szélén nyál folyt elő – szenvedett. A modern berendezések ellenére nem úgy tűnt, hogy a kivonatolás folyamata gyorsabb és fájdalommentesebb lenne, mint a Ssi-ruuvik mára primitívnek avuló módszere.
Arra eszmélt, hogy elrángatják onnan. A következő kamra üvege is becsukódott előtte. A vornskrok szűköltek, de az ebek hangorkánján kívül mindenki síri csendben volt. A halálosztagosok még azzal is hergelték a pórázon pásztorakk-ként vezetett és terelt bestiáikat, hogy a vállukon viselt ysalamiriket szagoltatták velük. Az ebek olyan hatékonyan terelték a rabokat, hogy sugárfegyverre szinte nem is volt szükség.
Calt beállították egy kamra elé, és ő a nemi szervét takarva felkészült a hosszas, kínlódó halálra. A reményvesztettség, a félelem és a tehetetlenség érzései szinte tapinthatóan áradtak itt, és Cal végre rájött, hogy meg kell adnia magát nekik. Judicar mester figyelmeztette erre az eshetőségre, amikor elvállalta a küldetést. Judicar… mégis elküldte a kockázat ellenére. Judicar… Judicart nem érdekelte semmi, csak a küldetés.
Cal már fél lábbal a kivonatolóban volt, mire egy páncélkesztyűs kéz visszafogta.
- Megállni, RS-5272! – harsogta a mellette álló halálosztagos. A magas férfi kezei olyan szorosan fogták a rab vállát, hogy Cal szinte érezte, ahogy a csontjai eltörnek.
Hideg volt. Olyan nagyon hideg volt.
- Úgy gondolja, hogy jó lesz, doktor Pershing?
- Igen. A tisztifőorvos úr örülne, kár, hogy olyan sokáig marasztalják a Cosrán. Nagyon jó a felépítése. Magas is. Nem igen kell beavatkoznunk. Egy kicsit fájni fog neki… hiába kérem, hogy szállítsanak több medikai ellátmányt.
- A rendadmirális úr nem óhajt fölösleges kiadásokba bocsátkozni ezeknek a félállatoknak a kedvéért.
- Hát igen, végülis érthető. Hozza elém, osztagparancsnok!
Cal érezte, hogy odébb vonszolják. Már rég nem foglalkozott azzal, hogy eltakarja az ágyékát. Karjai erőtlenül lógtak a teste mellett, ami bár kidolgozott volt, de az elmúlt hetek során sokat vesztett a súlyából. Doktor Pershing tüzetesen végigmérte őt a tekintetével, majd elhúzott előtte egy adattáblát, amin különféle adatok villantak fel. Pershing állított valamit, majd tekintete Cal farkára tévedt.
- Nemzőképes?
A mellette álló adjutáns rábámult Cal rabszámára, majd lehívta az RS-5272-ről szóló adatokat.
- A Wobanin nem került sorra. Mármint a sterilizációhoz.
- Akkor irja bele a feladatemlékeztetőbe, egyúttal azt is megejtjük. – Kerek optikai üvege mögött a szemeiben megcsillant valami, ahogy ismét végigmérte Calt. – Milyen szép humán. Nagyon vonzó példány. Ha nem lenne varázsló… - ciccentett egyet, azzal a Calt tartó halálosztagoshoz fordult. Parancsa ostorként csattant. – Hozzák!
Az őrök nem finomkodtak, de nem is kegyetlenkedtek, amikor terelgetni kezték a rabot a nem messze álló felszíni terepsikló felé. Az eső úgy kopogtatta Cal fejét, hogy azt hitte, menten megőrül. A cseppek szabályosan fájdalmat okoztak, mert túl sokáig volt kitéve nekik.
Az egyik őr durván előrenyomta a fejét, egy másik lézerijnekciót nyomott a nyakcsigolyája mentén található, a sok szedálószer beadásától már kisebesedett helyre.
Cal érezte, hogy a tudata elhomályosodik.
Amikor magához tért, egy műtőasztalon feküdt. Továbbra is kábult volt, és ijedten kapálózni kezdett. De a mellkasát, a lábait és a karjait olyan szorosan szíjazták az asztalhoz az energiaszíjak, hogy a szabadulás lehetetlen volt.
- Ne gondold, hogy szadisták vagyunk – hatolt el a tudatáig egy hang. – A rabok nem szenvednek sokat, minden tiszta és gyors. Te vagy az egyetlen szerencsés, aki ide került. Már régóta keresünk egy hozzád foghatót. A többiek túl korán lefogynak, de te kitartó vagy.
Cal felnézett. A homályból doktor Pershing optikai üveges szemei bontakoztak ki.
- RS-5272, nagyon sajnálom, de egyszerűen nincs fájdalomcsillapítónk, a katonai állomány nem akar kölcsönözni a sajátjából, azt hiszem parancsba kapták, hogy ne adjanak – darálta tovább a tudós. – De a szedatív működik, sajnos abból sincs elég, így néha fel fogsz ébredni. Nagyon sajnálom.
Cal nem tudott szóhoz jutni. Valami fájt. Valami nagyon fájt. Eszébe jutott az a párbeszéd, amit nemrég a sterilizációjáról folytattak. A farka és a golyói azonban – érzése szerint – még a helyükön voltak. Az arca előtt pedig valamiféle lepel volt, hogy ne láthassa, mi történik mögötte.
- Ez fájni fog, de ki fogod bírni. Nem vagy egyedül – nyugtatgatta Pershing, és megragadta a rab vállát, amitől Calnak egyáltalán nem jött meg a bizalma. Aztán felordított, de úgy, ahogy még soha életében. – Sajnálom, fiú, de amíg a mesterséges csontokat behelyezik… - mentegetőzött Pershing tovább. – Ne félj, élni fogsz. Ha kibírod… volt, aki belehalt.. igazából mindenki, akin ezt kipróbáltuk, de veled nem így lesz! – ígérte, miközben Cal feje oldalra csapódott.
Mielőtt sokkot kapott és érzéketlenné vált, még felfogta, hogy az ágya mellett nem messze egy holografikus ábra pörög.
Az ábra egy nálánál magasabb, edzettebb illetőt mutatott, akinek látni lehetett a csontvázát is, ami mintha gépi, mesterségesen növesztett és a test eredeti csontjának ötvözetéből állt volna. Az illető alakja mellett egy birodalmias egyenruha terve lebegett, olyan, amit Cal még sosem látott.
Aztán elragadta az álom, amiből már másvalaki ébredt fel.
…
Doktor Pershing átkozódott magában egy kicsit, hogy a felettesét, Ort-Meyer doktort annyit késleltetik azon a cosrai deista találkozón. Ort-Meyer volt a parancsnoka ennek a bolygónak és ő volt az, aki kifejlesztette a mindennél hatékonyabb kivonatolókat, aki a géntenyésztés úttörője volt – a polneyeiak klónozómestereitől eltérően nem nyers klónokat, vagy az eredeti genoméján alapuló teremtményeket hozott létre, hanem elültette őket egy anya méhében, ahonnan aztán kikeltek – olyan módosításokkal, amik többé tették őket az erdetijüknél.
Jóval többé.
Pershing belépett a gondozóba, ahol RS-5272 átalakított képmása lebegett egy baktatartályban. Az egykor vörös hajú fiú most még egy halálosztagosnál is magasabb volt, pedig őket a legmagasabb humánpéldányokból válogatták. A csontváza teljesen lecserélődött, a gerincébe új csigolyaszalagokat építettek, a lábszárcsontját meghosszabbították, az agyát pedig folyamatos szérumokkal úgy alakították, hogy képes legyen befogadni nem csak az új személyiséget, de az Erőt is.
Pershing félreintette a tartály körül tébláboló ápolókat. Odalépett, ujjai zongorázni kezdtek a terminálon. Az egykori rab, az RS-5272 alany most az X09-es dezignációt viselte. RS-5272 nem csak az adatbázisokból, de még Pershing fejéből is kitörlődött.
X09 kinyitotta a szemeit. A pupillája kitágult, majd összeszűkült.
- Az életjeleid kiválóak – közölte Pershing.
- Hol vagyok?
- Most születtél.
- Ki vagyok?
- Azt majd mi megmondjuk. Hamarosan extenzív tréningen kell részt venned. Felmérjük a képességeidet. Emellett a villámtanítást is be kell fejeznünk.
- Klón vagyok?
- Nem, nem, te te vagy.
- Érzek dolgokat. Olyanokat, amiket nem tudok megfogni kézzel.
- Az Erőt érzed.
- Mi az az erő?
Pershing érdkelődő képpel felnézett.
- Erőnek egy energiamezőt nevezünk, amit bizonyos teremtmények a születésüknél fogva képesek irányítani. A te testedben molekuláris részecskék vannak – midi-chlorianoknak nevezzük őket – amelyek segítenek kapcsolódni ehhez a mezőhöz, és amiből több van benned, mint másokban, ezért tudsz kapcsolódni hozzá.
A tartálylakó elgondolkodott, majd kibökte:
- Benned is vannak?
- Nem olyan mértékben. Én nem tudom használni az Erőt. Ez egy misztikus energia, ami része mindennek, amit életnek nevezünk. És mint energia felhasználható, terelhető, manipulálható, esetenként akár lángra is lobbantható, vagy fogyasztható.
- Hív engem.
- Állítólag bizonyos metafizikai szinten önálló akarata van – vont vállat Pershing. – De hamarosan még többet megértesz belőle. Megtanulod használni.
- Érzem, hogy itt van. De olyan, mintha bilincsben lenne.
- Az ysalamiri miatt érzed ezt. Megmondtam, hogy ne hozzanak ebbe az épületbe semmit, amit nem engedélyeztem!
- Ez a nevem?
- Ysalamiri? Nem. – Pershing szórakozottan elmosolyodott. – Azt majd választasz magadnak. Előtte azonban tanulnod, fejlődnöd és épülnöd kell. Most pedig visszateszlek alvó állapotba, jó? A testednek regenerálódnia kell.
- Jó – felelte a tartályban levő alak, bár semmit sem értett az egészből.
Hamarosan lecsukta a szemét és elernyedt.
Pershing, még mielőtt kilépett volna a helyiségből visszafordult, és visszapillantott a tartályban lebegő alakra. Megtörölte az optikai szenzorát, majd visszatette az orrára. Arra gondolt, hogy az X09 Projekt sikerrel zárult.
Aztán meg arra, hogy a rendadmirális maga is látni akarja majd ezt, és jobb, ha azalatt mutatja meg neki, mielőtt a felettese visszaér a Cosráról.
Végül is az ő munkája volt, nem Ort-Meyeré.
Pershing elmosolyodott – egy pillanatra eszébe jutott az a félénk, jószándékú tudós, aki egykor volt, és aki nem vitte semmire -, aztán kilépett, hogy felvehesse a kapcsolatot a Fondorral.