Post by Grodin Tierce on Jun 11, 2020 15:31:01 GMT 1
Huszonhetedik Fejezet
Első Rész
Hapes
Charis rosszallón küldte ki az apja érkezését fülébe súgó gárdistát, majd visszafordult a lakosztályába rögtönözve felállított asztal és az afelett lebegő holokép felé. Éppen egy megbeszélés kellős közepén tartott többedmagával, s meghagyta a palotai őrségnek hogy közöljék minden vendégnek: jelenleg nem elérhető. Azonban úgy tűnt, hogy a Birodalom uralkodóját nem értették ide... talán külön meg kellett volna hagynia, hogy a "minden vendég" minden vendéget jelentett? Néhány pillanatig a homlokát ráncolta, majd lévén társai nem tudtak a félig-meddig váratlan látogatókról, folyó szóváltásaik visszarángatták az ő valóságukba. Haditanács folyt éppen, túlságosan fontos dolgokról, így lekötve figyelme és érdeklődése nagy részét egyaránt, minden más illékonnyá vált.
- Össze kell vonnunk a csatasárkányokat és lecsapni a Tzull mellett gyülekező szakadárokra! - jelentette ki egy, a Hapan Királyi Haditengerészet háborús helyzetre előléptetett flottaadmirálisának jelvényeit viselő nő.
Elin Mirna határozott egyéniség volt, pozícióját odaadó szolgálattal és pragmatikus hozzáállásával érdemelte ki, melyek már sok győzelmet nyertek a Királyság számára. Mostani szavai azonban nem értek el osztatlan sikert kevésbé rangosabb bajtársai körében.
- Huszonhárom rendszer szakadt el és még további hét szabódik! - vitatkozott egy cseppet sem eltökéltebb férfi, új addíció és admirális a flottában - Ez összesen harminc csatasárkány, melyek nem állnak rendelkezésünkre! A régi taktikák jól beváltak, de ha nem tudjuk saját erőinket éppen egy helyre összevonni, ugyancsak kevés. G'Kar kivonta a Sith expedíciós flottát, hogyan pótoljuk a hiányukat? Talán hívjuk őket vissza, mégis mit gondolna akkor a nép?
Haerig Launshag a Királynő egyik legjobb döntése volt, nem csupán gyakran értett egyet az ő álláspontjával, hanem éppen akkor, mikor az tűnt a helyes megoldásnak is. A férfiban megvolt az a kalkuláló szkepticizmus, ami Mirna főadmirálisból hiányzott, kinek statikussága máskülönben komoly problémákat okozott volna. Ezért természetesen nem kedvelte, ahogy valamennyi nő sem a flotta és a sereg soraiban, új arc volt és hirtelen kapta meg pozícióját. Mielőtt Shedu Maad elesett, számtalan jedi és tanítvány hagyta el létesítményüket a Hapan rendszerek irányába, természetesen részben a rossznak ígérkező dolgok és egy rejtélyes hívásnak köszönhetően. Charisnak szüksége volt erőhasználókra és olyanokra, akik képesek voltak vizsgálni az érme másik oldalát is, s a szükségben rendelkezésre állhattak. Az a néhány mester, köztük maga Haerig Launshag is, akik elhagyták a Rendet, aztán rendelkezésére bocsátották a fiatal tanítványok túlnyomó részét, még őt is meglepte. Ám keveset számított, hogy talán főleg a védelme ígéretében cselekedtek, hiszen az eredmények mindig prioritást élveztek, melyek között hetven különböző fajú gyermek jól formálható harcos és hivatalnok generációt jelentett, akiket ha más nem, a hála becsülete tartott helyben. Az ő kérdésük egyenlőre ráért, s ezalatt az admirális tökéletesen végezte dolgát, ráadásul úgy tűnt, élvezettel - bármiféle kényszerérzet nélkül. Olykor persze cinikusan reagált a támadások kereszttüzében, mely a flotta kötelékében várt rá, de Charisnak ez is kellett. Mirna brilliáns volt önmagában is, Launshag korrekciói pedig olykor a megfelelő irányba terelték, mikor tapasztalatát egyébként nem, vagy csupán katasztrofálisan tudta volna alkalmazni.
- Azt egyszerűen nem engedhetjük meg magunknak - szólalt meg most Charis - Eléggé ostobának festenénk, ha máris visszatérnének a nagykövet játéka után! Az elmúlt évtizedek technikai projektjei és a prototípusok jelenthetik a kulcsot az új hapan flottához, mely nem csupán néhány tucat csatasárkányból állna, hanem képes lenne változó helyzetekben és körülmények között helytállni. Nem tarthat örökké azon stratégia, hogy ellenségeinket a megfelelő harcmezőkre tereljük! Most ők azok, akik ezt megtehetik. Szükség van az új állományra és ha...
Ekkor azonban már nem folytatta, s nem is egyedüliként érezte meg az Uralkodó megerősödött közelségét. Ahogy mindig mosolygó tanácsadója - ki mindvégig ott volt köreik peremén - bejelentette érkezését, s mélyen meghajolt az ajtó felé, úgy fordultak Mirna kivételével a többiek is a megfelelő irányba, ám ők mindössze fejüket hajtották meg, jelezve egyszerű polgárok fölött állásukat.
- A Királynő és a Haditengerészet Vezérkara készséges bocsánatkérését fejezi ki a rögtönzött fogadtatásért! - hajolt meg újból a tanácsos, majd hátrébb húzódott.
Néhány admirális zavarodott pillantásokat váltott, míg Mirna kíváncsian méregette az érkezőket szeme sarkából, ám leginkább a közöttük lebegő stratégiai csillagtérképet vizslatta továbbra is. Ekkor csatlakozott hozzá Launshag is, kinek nem volt több dolga a látogatókkal, mint ahogy neki, s nem is kívánkozott utánuk. Halkan pusmogva folytatták vitájukat egymás között, miközben a többiek várakoztak.
Lord Wenthar és kísérője meglehetősen indulatosan léptek be a terembe, bosszankodva amiatt, hogy Charis csak úgy mellékesen akar velük foglalkozni! Wentharban felindult a gyűlölet saját lánya iránt, és a tiszteletlensége iránt. Ideje, hogy megtanulja, hogy ki is ő igazándiból.
Látta a hapanok megvető tekintetét, ahogy rápillantottak és látta az egyik admirálisnak is, aki a teremben tartózkodott, a lekezelő tekintetét, majd Charisra pillantott, akinek egy kissé gúnyos vigyor jelent meg ajkain, és kirobbant belőle a düh. Kezét előrenyújtva felé, az Erővel egyszerűen felemelte a most már egyáltalán nem magabiztos, hanem rémült admirálist és fojtogatni kezdte. Eközben a Császár Keze ugrásra készen és aktivált fénykarddal védte Mesterét a hapan csürhétől.
- Úgy látom, elfelejted lányom, hogy kivel van dolgod! - kezdte az Uralkodó szinte suttogva, miközben az admirális arca már kezdett sötétedni, fuldoklott. - Én nem holmi pondró vagyok, hanem a Sith Sötét Nagyura! - Wenthar egyetlen mozdulattal, mint valami megunt játékszert hajította a terem végébe az admirálist. Charis szemeiben ádáz gyűlölet jelent meg és valahonnan a semmiből máris előteremtődött a fénykardja, amely rögtön aktiválódott is. A hapanok rémülten pislogtak királynőjükre és a Nagyúrra. A Császár Keze közben elégedetten vigyorgott magában. Lám, Chariska mégse apuci kis kedvence! Kicsit a fejébe szállt a hatalom, ha így merészel bánni az Uralkodóval!
- Te felejted el apám, hogy ki vagyok! - sziszegte gyűlölködve Charis. - Már nem vagyok gyerek, akit kényed-kedved szerint ugráltathatsz! - Charis védekező pozíciót vett fel és úgy várta apja támadását.
- Ó dehogyisnem! - mondta gúnyosan mosolyogva Wenthar. - Te csak egy éretlen pondró vagy, akit bármikor eltaposhatok, ha úgy tartja kedvem! - azzal bal kezének mutatóujjából kékes villám tört elő egyenesen Charisnak vágódva. A villámok beburkolták a Királynőt, de kárt egyelőre nem tettek benne, lévén, hogy Charis még időben védőpajzsot vont maga köré az Erő segítségével.
Wenthart meglepte egy kicsit a lánya ereje, de nem érdekelte. Meg fogja tanulni, hogy mi az a tisztelet! A villámok intenzitása egyre nőtt, miközben a hapan gárdisták ugrásra készen vártak, vagy a Királynő halálára, vagy pedig a menekülési lehetőségre.
Charis szemeinek sarkában könnycsepp jelent meg az erőlködéstől. Apja hatalma óriási volt, ezt kezdte érezni a villámok erejéből, míg az ő ereje rohamosan csökkent. Végül nem tudott ellenállni és a villámok beburkolták a testét, amitől hevesen rángatózva elesett és a földre zuhant. Wenthar nem kímélte, szemmel láthatóan élvezte a lánya szenvedését. Ezt a hapanok is látták rajta és ekkor megértették, az Uralkodó tényleg a Sötétség Ura... hiszen ki más lelné élvezetét abban, hogy megkínozza a lányát?
Végül Wenthar abbahagyta a lánya gyötrését. Amaz dacosan, büszkén és gyűlölettel teli szívvel tápászkodott fel, de tudta, semmi esélye sem lenne az apjával szemben. Lopva a Császár Kezének hívott ribancra pillantott és gúnyos, elégedett vigyort látott azokon a gyönyörű, ámde keskeny ajkakon. Charis megfogadta, egyszer letörli a vigyort ennek a kurvának az arcáról...
Az admirális közben feltápászkodott, és hálát mondott az Erőnek, hogy még él.
- Nos, lányom! - kezdte az Uralkodó vidáman, mintha az előbbi kis közjáték meg se történt volna az előbb. - Térjünk rá jövetelem tárgyára!
A tanácsadó térdre borulva, alázatosan hallgatta végig az eseményeket, majd mindennek végén az admirális segítségére sietett, mikor bebizonyosodott, hogy Charis feltápászkodásához nem lesz szükség segítségre.
- Heh...! - köhintett kimerülten, hangja méregtől csöpögött, cseppet sem vigasztalódva a leckétől - Nem vagyok erős, nagyhatalmú uralkodó, de ostoba sem... Megverhet akárkit akárhányszor és kiirthat világokat, de a véleményüket soha nem változtatja meg vele... Nem lázadtam ellened és nem ástam alattad a padlót sem, súghatott a füledbe akárki bármit. Attól, amit mondanak még nem lesz igazuk, és attól hogy az ő szavuknak hiszel, neked sem lesz igazad... hehe...
Szájában nyál gyűlt össze, de egyszerűen csak lenyelte és az asztalra támaszkodott, lélegzetvételei mélyek és hosszúak voltak.
- Ha meg akarsz félemlíteni itt bárkit... azt egyedül a hatalmad éri el, nem az aki vagy, és ugyanígy nem lesz igazad csupán az erőfölényedből - hidegen hunyorgó szemei aztán a vigyorgó lány felé fordultak - Vannak akik nem hisznek ebben és téged imádnak... apám.
Megnyomott néhány keze ügyében lévő gombot, s a csillagtérkép holoalakja eltűnt, csupán az üres asztal maradt utána.
- Mire mennél, ha nem lenne veled az Erő, vagy én...? - nevetgélt halkan, talán a kimerültség beszélt belőle - Senkik volnánk, s leszünk ha egyszer majd elhagy minket. Megszégyenítetted a lányod, a szövetségeseid, ha úgy tetszik alattvalóid, mégis... kié a szégyen...? Ki vele! Mi olyan fontos neked, hogy ilyen felesleges erőfitogtatásra pazarlod az értékesebben is eltölthetett időd? Én tudom a dolgom, ismerem a prioritásaimat!
Dühösen az asztalra csapott, öklét az Erő vette körbe, s a lap összezúzódott alatta.
- A Királyság nagyobbik felében lázadók gyülekeznek, az időnk percről percre fogy és a tettek készlete múlandó! - az erő visszatért belé és haragjában odébb rúgta földön heverő fénykardját - Áruld el mi fontosabb ennél? Netalán nevetséges és hasztalan leckék felhalmozása? Mondd, hogy fontosabb a te dolgod és nem csupán azért, mert a TE dolgod! Ez a te hibád, minden kártyád a hatalmadra teszed és ettől a lényegtelen apróságokat kényed-kedvedre nagyítod... de csupán látszólag. És most mi következzen... egy újabb lecke? Meg fogom gondolni magam? Megjósolom: nem!
Hangszíntelen nevetésben tört ki, s a körülállók tekintetében látszott, hogy nem akartak részt venni a vitában. A flottaadmirális komoran figyelt azonban, az Uralkodót és kísérőjét méregetve tisztes távolságból. Charis végül elhallgatott, feje lebiggyedt és haja arcába lógott, aztán mégis hozzátett valamit.
- A te drága embereid nagyobb gondokat okoztak nekem, mint a hapan szakadárok... inkább vigyáznod kellene a közvetlen környezetedre, talán több ott az ellenséged mint ott ahol te képzeled.
- Kérem! - lépett elő, ezúttal alázatosan hajlongva mindenki előtt a békéltető tanácsadó, mely túlbuzgóság nála ritka volt, mosolyát még a kínok kínjai sem hervaszthatták volna le arcáról - Felség, nemes Uralkodó, kérem önöket! Nem különb a tiszteletlen házigazda a barátságtalan vendégnél, miért nem ássuk el a kardot és engedjük át a stafétát a baráti szavaknak? Ne hallgassanak egy egyszerű szolgára, hallgassanak önmagukra, esdeklem!
Wenthar elégedetten hallgatta a lányát, míg Shantal ajkai lefittyedtek egyre jobban. Pontosan ezt akarta hallani a lányától! A Sötét Oldal most megmutatta neki, hogy kiben bízhat, és persze gondja lesz arra, hogy a túlbuzgó G'Kart megbüntesse, amiért alaptalanul terjesztett pletykákat a lánya hűtlenségéről! A feje természetesen remek ajtódísz lesz a lánya tróntermének kapuján...
Már megbánta, hogy ennyire megalázta mindenki előtt a lányát, aki valami fura módon de tényleg szerette... Hirtelen hátrafordult, majd egy erőfojtással megragadta Shantal nyakát és a levegőbe emelte!
Charist megdöbbentette a váratlan fejlemény, erre nem számított, ahogy a hajbókoló szolga sem, aki azt se tudta mi történik körülötte.
- Szóval a lányom áruló, mi? Beszélj ostoba, vagy kitépem álnok nyelved a torkodon keresztül! - Shantal nem tudott megszólalni, már csak azért sem, mert ő korábban nem mondott semmi ilyesmit, csak tehetetlenül vergődve fuldoklott a hihetetlen szorításban... Hirtelen minden elveszni látszott, agya ködös lett és mély béke, a halál előttiek békessége szállta meg.
-Én khh.... ghuhh nem...akartam rosszat! - nyögte ki végül a lány, miközben könnyek peregtek le az arcán. - Nekhhem csak Carl hiányzik ...khggh! - A szerencsétlen lány kínlódását szemlátomást élvezte az Uralkodó, ahogy a lányáét is. Szóval Carl kell neked és őt szereted! Azzal lehajította a tehetetlen lányt, akár egy rongybabát.
- Apád és G'Kar áruló! - közölte Wenthar fagyosan, amitől még Charis szíve is megdermedt egy pillanatra. A császár folytatta. - Miattuk majdnem megöltem az egyetlen lényt, aki fontos nekem a fiamon kívül! Csak azért, mert apád nem tud nyugodtan a fenekén ülni!
Az Uralkodó egy adattáblát vett elő és sürgős üzeneteket kezdett begépelni G'Kar elfogásáról. Dorját egyelőre nem akarta kellemetlenségeknek kitenni, tetszett neki ez az intrikus bosszúvágy! G'Kar azonban már régóta zavarta a köreit. Az undorító gyík sosem tetszett neki. Remek alany lesz a példastatuáláshoz. Közben Shantal lihegve tápászkodott fel, miközben Charis elégedetten mosolygott rá. Hiába, apám kedvence én maradok, gondolta elégedetten a Királynő, te pedig örök életedben csak egy senki leszel!
Shantal rémülten gondolt arra, hogy vajon mi várhat az apjára. A Sithek nem a könyörületükről voltak híresek...
- Drága leányom, bocsáss meg nekem! - hajtotta meg magát az Uralkodó. - Most már tudom, hogy hűséges vagy hozzám! - Wenthar megbánása őszintének tűnt. - Bocsánatkérésem jeléül hadd adjak neked egy egész flottát, saját rendelkezésedre! Hogy megvédd ami a tied! - mondta Wenthar, miközben lánya válaszát várta.
Charis megrázta fejét, ismét zavaros sugalmazások terjengtek gondolatai között. Talán a gyorsan pörgő események nehezedtek rá elméjére? Gyorsan letörölte vigyorát az arcáról, királynőhöz... nem, önmagához méltatlannak érezte a viselkedést, a szenvedés mindössze érzékek halmaza volt, meg kellett tanulnia nem törődni a hús kínjaival. Kíváncsian nézett körbe, most minden tekintet rászegeződött
- A bölcsesség minden uralkodók legfőbb erénye! - hajbókolt a tanácsadó, majd elhátrált a felsőbbek körén kívülre.
Charis néhány pillanatig atyját fürkészte, majd vetett egy pillantást kísérőjére, ki most a torkát simogatta.
- Egy teljes flotta... külső határaink őrzésére! - mondta, s többen is kérdőn tekintettek rá, ő azonban már belekezdett az érvelésébe - A saját belső ügyeinket saját katonáinknak és hajóinknak kell elsimítania, ettől a nép magabiztosabb lesz! Eljött az ideje, hogy családtagjaik helyett fegyvert fogjanak és igazi ellenségeiket gyilkolják, legyenek azok szakadárok vagy olyan népek, kik nem képesek megvédeni saját és a mi érdekeinket! Át kell vizsgálnunk a prototípusainkat és éles helyzetben próbálni ki őket, s összegyűjteni az előző királynők által legyártott tartalékokat, melyek hajógyáraink dokkjaiban porosodnak, mikor a modern technológia vívmányai kellenek, hogy legyenek! Talán mégsem volna szükség egy idegen flottára, egyenlőre...?
Váratlan ötlete támadt. Sok volt a megválaszolatlan kérdés és sok az ősi probléma is egyben, ha kinyúlna és egyszerre többet tudna megragadni, az talán mindenki érdekeit jobban képviselné. S vajon az imént történtek egy nagy próbatétel részei voltak, melyet apja állított elé? Gondolt egyet, s csettintett ujjával.
- Atyám, a vétkeseknek kell bocsánatot kérniük, nem azoknak, kiket ők félrevezettek. S talán van különösebb megoldás azokra a problémákra is... - mondta halkan, majd felemelte tekintetét és egy fali mintát kezdett vizsgálni - Dorja admirális és G'Kar nagykövet... a múlt nagy birodalmai mind elbuktak, mikor rendre dobták félre hibát elkövetett, ám nagy szakértelmet birtokló alattvalóikat, puszta példázati célokból! A nagy Sith Birodalmak... dekádokat és röpke évszázadokat éltek meg, míg a Köztársaság több tízezer éven keresztül újra és újra virágzott! G'Kar tehetséges diplomata, számtalan kis világ urait nyűgözhetné le meghunyászkodó karizmájával, s olyan büntetésre van szüksége, melyből ő maga is tanulhat! Van elég haszna még, miért nem adod nekem őt inkább? S mi a helyzet Dorja admirálissal, ugyan nem tesz erősebbé, ami nem öl meg? Hallottam kudarcairól, de egykori sikereiről is, az élet maga a tapasztalat, aki sosem vallott azelőtt kudarcot, az nem tud felkészülni sem rá. És ha az ő fülükbe is csupán suttogtak azok, kik mindannyiunk romlását szomjazzák? Hogy eltűnjenek azok, akik feljebb emelhetnének? Valóban... még nem tudjuk az igazságot, még nem tudjuk, hogy vajon kik a felelősek igazából, ha vannak egyáltalán, s igen... akkor kik azok, kik most az árnyak között bujkálnak és várják az alkalmat, hogy újból lépjenek, mikor a por elül? S a kísérőd? Jól hallottam, az admirális lánya és... hm...
Elgondolkodva mérte végig, az Erő különös módon járta őt át, erőltetve, betegesen, tökéletlenül. S ő és Carl...? Mintha egy kritikus pont lett volna a galaxis pókhálójában... valami... valami miatt fontos pont volt, ritkán érzett hasonlót, de olyankor valamiért mindig megérezte. Fókuszpont... töréspont... a múlt, a jelen és a jövő között. Ilyenek voltak apja, Launshag és Mirna, de még G'Kar és maga a Hapes bolygó is, töredékek egy hatalmas kirakóban.
- Miért nem adod valamennyiüket nekem? - foglalta össze - Megbüntetni, hasznossá tenni, s ha nem marad több talentumuk, félrehajítani? Alkalmam nyílt a tapasztalatok gyűjtéséhez... Értékes ajándékok.
És kiismerni az univerzum pókhálóját... gondolta.
Bölcs kislány ez a Charis! Apja lánya!
Wenthar elégedetten hallgatta végig lánya beszédét és teljes mértékben megnyugodott afelől, hogy lánya egyáltalán nem az az intrikus kurva, ahogy G'Kar hívta, amilyennek gondolta! Lám, a gyerek egyedül akar boldogulni! Közben átgondolta a helyzetet. Dorjának sok hajóra lesz szüksége a Roche elleni vállalkozáshoz, de miért ne nehezítené meg egy kicsit a dolgát azzal, ha a hajók egy részét átadja Charisnak? Persze nem az egészet, és Dorja túlságosan ambíciózus volt, hogy csak úgy a lánya parancsnoksága alá rendelje, ráadásul ilyen közel Shantalhoz... nem, jobb lesz neki a Roche ellen vonulni, de jóval kisebb flottával!
- Rendben van! - bólintott rá Wenthar a lánya óhajára. - Úgy lesz, ahogy kívánod, elegendő hajót kapsz tőlem! Grodin Főkormányzó majd kidolgozza a részleteket! Ami pedig G'Kart illeti, nem fogatom le, de ezentúl a te fennhatóságod alá kerül! Azt teszel vele, amit akarsz, ahogy Shantallal is, miután én távoztam! - pillantott most jelentőségteljesen Shantalra a Császár.
A lány rémülten pislogni kezdett. Az Uralkodó csak úgy itt hagyja? Ez nem fair!
- Remekül elleszünk! - karolta át meglepő gyengédséggel Charis a most már teljesen értetlen lányt. - Nem igaz barátném?
Shantal most már semmit nem értett az egészből. Remélte, nem csak egy eldobható játékszer lesz a Sithek kezében... nagyon remélte.
- Azt hiszem, én most visszavonulok, leányom! - köszönt el Wenthar, akit Shantal jobb híján hű kiskutyaként követett a számukra kijelölt lakosztályba.
Nagi
- Phennir főparancsnok! Lord Brodrig! - köszöntötte már messziről őket a hájas Torinaga főeunuch, miután Phennir és Brodrig az egyre inkább közelebb húzódó udvaroncok miatt már jó ideje semleges, protokolláris témákról beszélgettek, rájuk villantva az udvari szokásoknak megfelelően feketére festett fogát. - Remélem, jól szórakoznak és minden a kedvük szerint való!
- Egészen eddig igen... - mondta félhangosan Phennir Brodrignak, de a főeunuch láthatóan nem szentelt ennek a kijelentésnek különösebb figyelmet.
- Én olyannyira, hogy igénybe veszek más programokat is - közölte Brodrig, és felállt az asztaltól, majd enyhe fejhajtás után ott is hagyta őket. Ő még el tudta hagyni a süllyedő űrhajót, gondolta Phennir, és picit kárhoztatta is magát, hogy nem ő ragadta meg elsőként a lehetőséget. Most arra ítéltetett, hogy ezzel a cirkuszi kowakkal több időt töltsön el, mint amennyit ideálisan vélt saját szépérzéke szempontjából - tehát semennyit.
- Ne rohanjon, Brodrig úr! Ne feledje, hogy este bált adunk a nyári bálteremben! - kiáltotta utána Torinaga, de addigra már olyan messzire jutott a Harmadik Birodalom szürke eminenciása, hogy lehetetlenség lett volna utolérni. Torinaga tehát legújabb áldozata felé fordult, és sminkelt arcával közelebb hajolt hozzá, mint Phennir azt szerette volna.
- Őfelsége üzeni, hogy este beszélni kíván magával a Nyugalom Kertjében - adta át az üzenetet diszkréten.
- Kíván? - vont fel a szemöldökét Phennir, leginkább azért, hogy az eunuchot idegesítse.
- Szeretne - helyesbített Torinaga, és a kezdeti mosoly megint kezdett lehervadni az arcáról. - Természetesen így értett Őfelsége.
- Természetesen - bólintott Phennir, majd arra pillantott, ahol nemrég Delpint hagyta, felmentésben reménykedve, de észrevette, hogy ő is ostrom alá került az Oda nevű fickótól, aki a civilekkel szemben mutatott bánásmódja alapján leginkább a helyi Wilhuffnak felelt volna meg. Vidáman csevegett Delpinnel, aki határozottan jobb opciónak tartotta a nagai dandártábornokot, mint ezt a szerencsétlen, kicicomázott hájtömeget.
- Na és milyennek találja eddig a programokat, Phennir főparancsnok?
- Nagyon... érdekesek...
- Á, főparancsnok - érkezett meg a felmentő sereg, oldalba kapva Torinaga balszárnyát. Nagumo altengernagy érkezett az asztalhoz, teljes katonai díszben. - Sajnos az érkezésekor félbeszakították beszélgetésünket - pillantott szúrósan a főeunuchra. - De most azt hiszem, amennyiben ráér, meg tudom mutatni magának az új vadászgépeinket.
- Nagyszerű ötlet! - kapott az alkalmon a főparancsnok, és azonnal felpattant a helyéről. - Induljunk, altengernagy!
Torinaga maga elé bámulva ült a helyén, nem kívánva szemkontaktust létesíteni Nagumoval, aki észrevehetően szúrósan nézett az eunuchra. Phennir csatlakozott hozzá és együtt megindultak a trónterem előtti váróból kifelé. A díszes ceremónia miatt most tömve volt nagaiokkal, akik kihasználták ezt a lehetőséget, hogy kapcsolatokat építsenek, illetve politizáljanak. A főparancsnok nem sok figyelmet szentelt nekik, hanem haladt egyenesen, el sem köszönve a főeunuchtól. A szeme sarkából látta, hogy Nagumo int az egyik álldogáló tisztnek, aki sietős léptekkel csatlakozik hozzájuk, de diszkréten lemaradva; valószínűleg az altengernagy szárnysegédje az. Amint elég messzire értek, Nagumo cinkosan pillantott rá.
- Tudom, milyen kellemetlen ha valakire ráakaszkodik - mondta. - Kötelességemnek éreztem, hogy kimentsem.
- De ugye azért még repülés lesz? - kérdezte azonnal Phennir, aki alig tudta magát türtőztetni. Nagumo erre hangosan felnevetett mély, öblös hangján.
- Mi sem természetesebb - felelte vidáman. - Mindig szívesen töltök időt azzal, akinek hasonló az érdeklődése.
- Vadászpilóta volt maga is? - érdeklődött Phennir, mire az altengernagy megrázta a fejét.
- Ez nekem csak... hobbi - kereste meg a megfelelő szót.
Egy turbolifttel hamarosan leértek a palota alatt meghúzódó hatalmas dúrbeton komplexumba, ami teljesen meglepte Phennirt. Sehol sem volt arra jel, hogy a palota alatt ekkora erődítmény húzódjon meg, és amerre elhaladtak, mindenütt sötétbe vesző leágazások voltak. A fal pedig olyan vastagnak tűnt, hogy turbolézerrel is jó ideig tartott volna lebontani.
- Hatalmas erőd. Mennyi idő alatt építették fel? - próbálta kielégíteni a kíváncsiságát úgy, hogy ne tűnjön valamiféle kémkedésnek, de úgy látszik, Nagumo megbízott benne.
- Nem mi építettük. A tofok voltak azok. Hozzánk ez az építészet túl nyers és kevés kecsességet mutat - magyarázta, és Phennirt tényleg nem az eddig látottakra emlékeztette brutalitásával. - Viszont már egyszer bizonyított, Nagi felszabadításánál. Az utolsó tof védők, vagy tízezren behúzódtak az erődbe és sehogy nem bírták őket kiűzni, túl hatalmas volt. Tucatnyi járatot robbantottak be, lángszóróval jártak, szonikus tölteteket használtak, egyik sem vezetett sikerre egy hónap alatt. Végül Kurosaba tábornok parancsára lezárták az összes nyílást, és tönkretették a szellőztető rendszert.
- Kegyetlen, de hatásos stratégiának hangzik - bólintott a főparancsnok, habár született vadászpilótaként sosem ásta bele magát a felszíni harc fortélyaiba.
- Az is volt - bólintott az altengernagy, majd a folyosó végéből áradó nagy fény felé mutatott. - Erre lesz.
Alig egy perc múlva már ott is álltak a hangár bejáratánál, ahogy tucatnyi vadászgép sorakozott katonás rendben. A már ismert Zerok mellett egyéb ismeretlen típusokat is látott Phennir, és kellemes formavezetésükkel azokat is szívesen kipróbálta volna, mit tudnak. A repülésnél ugyanis egy jobb volt csak, ha az ember stílussal repül. A gépek körül tucatnyi technikus sürgölődött, akik közül valaki észrevette őket, és sietve szalutált, a többiek pedig követték a példáját.
- Folytassák csak - mondta Nagumo, mire mindenki visszatért a helyére. Az altengernagy odaadta díszes tollas sapkáját a szárnysegédjének, majd elkezdte magáról lehámozni rendjelekkel teli díszegyenruháját, majd odadobta a szárnysegédje kezébe. Alatta fehér inget viselt, valószínűleg a regulációknak megfelelően.
- Nos, főparancsnok, ha nincs ellenére, ma én leszek a másodpilótája - mutatott egy kétüléses változatú Zero felé.
Taris
K'Kruhk mester a szűk szellőzőnyílásban kúszott, amit határozottan nem a whipidekre méreteztek, amikor szörnyű érzés fogta el. Halált és pusztulást érzett két helyen is, igen kis eltéréssel. Ahogy kinyúlt az Erő segítségével, rögtön meg is lelte ennek forrását: a Sithek kiterjesztették hatalmukat a Hapan Csillagködre, a másik pedig jóval közelebbről érkezett, a galaxis középpontjából. Szörnyű események indultak útjukra, és tudta, mihamarabb végeznie kell ezzel az üggyel, mivel a hatalmas mennyiségű jó energia idevonzza majd a Sitheket. Aki pedig képes ennyit árasztani magából, az a közelgő konfliktus során az oldalukra billentheti a mérleg serpenyőjét. Jaina halála óta most érezte először, hogy visszatérhet a reményük a Sithek legyőzésére. Ezért hát tovább kúszott.
Carlt és Bent órákkal ezelőtt dobták be egy igen gyér felszereltségű, régebben valószínűleg egy gyár raktáraként szolgáló ablaktalan helyiségbe, majd néhány őr kivételével mindannyian a dolgukra indultak. A vasajtón túlról hallani lehetett az őrök nem túl tartalmas beszélgetését, amiben éppen a frissen megszerzett pénzt akarták szétosztani maguk között, néha elég heves szóváltás közepette. Ben érezte, hogy könnyedén megszökhetnének ebből a helyzetből, de az Erő azt mondta neki, egyelőre várjon ki. Ülésbe tornázta magát, majd a közeli falnak döntötte a hátát. Carlra pillantott, aki elég régóta csendben volt, mintha csak gondolkodna valamin. Ben elmélyült az Erőben, és kiterjesztette érzékeit. "Légy türelmes, hamarosan odaérek" - érezte az Erő hullámain keresztül. Nyugtázó üzenetet küldött vissza, majd hirtelen változásra lett figyelmes.
- Te banthabaszó barom! - lehetett kintről hallani a devaroni főnök hangját. - Meg se kérdeztétek, hova kell küldeni a követelést?! Hogy a tökömbe akarod így beszedni a zsét, agyalágyult?
- Hátöööö... Csak rágyünnek, hogy híjjánzik vagy valami - mondta a láthatóan észbeli kihívásokkal küzdő egyik őr.
- És mondd csak... HONNAN A TÖKÖMBŐL FOGJÁK TUDNI, HOGY KINEK KELL KÜLDENI A ZSOZSÓT?! - üvöltötte le a devaroni, mire csak további őzés volt a válasz. - Na most szépen betakarodsz, és megkérded tőlük!
Léptek hangja hallatszott, majd elhúzták a reteszt az ajtó elől, és fájdalmas nyikorgással feltárult az ajtó. Mögötte egy fehér bundás alak tűnt fel, kezében egy lézerpuskával. A talz lassan becammogott az ajtón, és megindult a két fiú felé. Ben felkészült, hogy a kellő pillanatban az Erő segítségével eltéphesse a kötelet, amibe belecsavarták.
- Szóval öööö... Ki a faterod... öööö gyerek? - mondta kissé tanácstalanul.
- Luke - felelte rezzenéstelen arccal, mire a talz elégedetten adta tovább az információt a válla felett. A devaroni füstölögve jelent meg az ajtóban.
- Te hülye! Az enyém meg akkor a császár! - torkolta le, mivel a másikkal ellentétben ő felismerte a nevet. Hirtelen egy sötét árny esett le az egyik sötét sarokban a plafonról, amit csak Ben vett észre. Tudta, hogy bárki is követte őket ide, eljött az ideje, hogy kiszabaduljanak. A devaroni egy kést vett elő.
- Az egyik ujjad is elküldhetjük neki - húzódott vigyorra a képe, ami azt eredményezte, hogy sebhelye még rondábbnak tűnt.
- Vagy a tiéd - szólt egy hang, mire a devaroni oldalra kapta a fejét. Egy zöld színű fénykard aktiválódott nem messze a fickótól, és a fénye által megjelenő whipid egyetlen precíz mozdulattal levágta a fegyvert tartó kezét, mire a devaroni felordított. Majd egy gyors mozdulattal megpördült, és pár lépéssel a talz előtt termett, aki csak ekkora tudta célra tartani a fegyverét. Ben előre lökte magát, kirúgva a lábát alóla, így a lövedék a plafonba csapódott megmentőjük helyett, aki egyetlen mozdulattal ráugrott a lefelé eső talz hasára, kettészelte a fegyverét, és abban a pillanatban, ahogy földet ért, öklével egy keményet sújtott az arcába. A hátán lévő nagy kaliberű lőfegyvert egyetlen mozdulattal letépte szíjáról, ami így a földre hullott, és egyik hosszú, harcra termett körmével átállított rajta valamit, majd a szomszéd szobába észbe kapó őrök felé hajította, és az Erő segítségével bezárta utána az ajtót. Egy pillanat múlva nagy robbanás rázta meg a helyet, ami után a túloldalról jajveszékelést lehetett hallani.
- Köszönöm a segítséget, Ben Skywalker - mondta a whipid, majd ahogy az egyik még működő lámpa alá ért, rögtön ismerőssé vált az alakja.
- K'Kruhk mester! - köszöntötte némi meglepődéssel.
- Látom újabban megint fura alakokkal barátkozol - mutatott a Sith kommandós egyenruhát viselő Carlra. Odakintről lépések zaja hallatszott, éles kiáltásokkal egybekötve.
- Ezt inkább beszéljük meg később - kérte Ben, miközben szétszaggatta saját, majd Carl köteleit. A mester beleegyezően bólintott, majd az acélfalhoz lépett, rátette kezét, és az Erő segítségével akkora lyukat nyitott a falon, hogy mindannyian átférjenek rajta. A túloldalon a csatorna nem igazán tiszta vizét lehetett látni. Legalább nyilvánvalóvá vált Ben számára, hogy miért nem voltak ablakok a helyiségen. Mikor utolsóként K'Kruhk is átért a résen, egy újabb robbanás keretében kinyílt a mögöttük lévő vasajtó és fegyveresek áramlottak át rajta. A mester néhány mozdulattal hárította a lövéseket, miközben egyre hátrált, egészen addig, hogy az üldözőik is elkezdtek átmászni a résen. Ekkor az Erő segítségével darabokat szakított ki a csatorna plafonjából, ami elől az utánuk siető bűnözők alig tudtak elugrálni, és pillanatok alatt elzárta az üldözési útvonalat.
- Nem hiszem, hogy ezzel feladnák - szólalt meg egy ideje először Carl, a két útitársa pedig bólintott.
- Menjünk tovább erre - mutatott végül K'Kruhk mester az egyik járatra. - Te pedig addig mesélhetsz, Ben. Mi történt a tanulókkal a Sheddu Maad-i csatában?
Carllal annyi minden történt egyszerre, hogy azt se tudta igazán mi játszódik le körülötte… Először az a kedves hölgy, aki szellemként és szeretettel üzent neki és akit máris szívébe zárt, aztán a foglyul ejtésük, majd a fogva tartóik előli szökés egy kicsit összezavarta. Eléggé mélyen hallgatott eddig, és átgondolva a helyzetét hirtelen ráébredt, eddigi életének ezennel vége! Egy új és békésebb kezdet érkezett el, vagy talán harcokkal jóval dúsabb élet… Ezt majd az Erő eldönti!
Carl Benre, újdonsült barátjára és a whipid mesterre pillantott. Ő, aki mindig is rühellte a jediket, szertartásosan meghajolt a mester előtt és bemutatkozott.
- Carl a nevem, jedi mester! - kezdte udvariasan a fiú. - Köszönjük, hogy a segítségünkre siettél!
K'Kruhk mestert meglepte a birodalmi egyenruhás fiú udvariassága. De hamar túllépett ezen, és azzal nyugtázta a különös eseményt hogy Ben újabb embert térített át a Világos Oldalra.
- Örülök, hogy megismerhettelek, fiú! - mondta a mester barátságosan Carl felé intézve szavait.
- Érzem üldözőinket, mester! - mondta jelentőségteljesen Carl, majd hirtelen elsápadt és nagyon ijedtnek tűnt, ami meglepő volt egy olyan ifjútól, akit még a zombi támadók se tudtak megrémíteni...
- Valami nagyon sötétet érzek, mester! - toldotta meg Carl szavait Ben. - Valami ősit és rendkívül gonoszat...
Bennek szinte természetévé vált a futás, mialatt Carllal és a váratlanul a megmentésükre sietett whipid mesterrel az alsóváros koszos utcáin rohantak - már csak az nem volt világos számára, hogy tulajdonképpen valami elől, vagy valami felé rohannak. Az a tény, hogy ezen az Erő háta mögötti bolygón saját magukon kívül még legalább - és Ben az Erőben "szétnézve" igencsak aláhúzta magának a "legalább" szót - egy nagy hatalmú jedi mester tartózkodott, arra engedett következtetni, hogy több volt, mint egyszerű véletlen, aminek révén rejtélyes hajójuk rejtélyes pilótája itt dobta le őket éppen.
De hogy pontosan milyen szándék vezérelte őket ide, az még Ben előtt sem volt világos.
És bár örömmel töltötte el az a tény, hogy Carl milyen bizalommal és nyíltsággal viszonyult az éppen csak felbukkant K'Kruhk mesterhez, nem hagyta nyugodni a folyamatos zavar az Erőben... a csatornalakó bűnöző csőcselék primitív akarata helyett valami sokkal tisztább, eredetibb módon gonosz jelenlét lengte be az egész környéket.
- A Shedu Maadon különös harcosokkal találkoztunk - magyarázta menet közben a whipidnek. - Egyszerre voltak Erőhasználók és Yuuzhan Vongok. Több lovagot és számos gyermeket magukkal vittek... lehetséges, hogy ide is eljutottak volna?
- Nem kifejezetten a Yuuzhan Vong kedvelt szférája ez a környék... - jegyezte meg K'Krukh, felpillantva a rozsdás-koszos falakra.
- Apám szokta mondani, hogy lassan nincs olyan sarka a galaxisnak, ahol nem fut az ember manapság ősi, sötét, rendkívül gonosz Erőhasználókba... - próbálta humorral oldani a helyzetet Ben, majd Carl arckifejezését látva gyorsan hozzátette. - Mármint a Sitheknél is öregebbekre gondolok persze.
- Ott lent - fékezett le a whipid egy nagyobb, az épületek között húzódó szakadék mentén, amelyről leginkább azok a holofelvételek jutottak Ben eszébe, amelyek a Nar Shaddaa Yuuzhan Vong invázió előtti, több kilométer mély kanyonjait ábrázolták.
- Van odalent két Erőhasználó. A csatornákon túl - mutatott szőrös mancsával egy átellenben lévő kiszögellés-szerű platformra K'Kruhk, amely egy sor csatornakijárattal volt szegélyezve. Egy ütött-kopott tehersikló húzott el a szemük előtt, imbolyogva, mintha pilótája igyekezne a hajtóművek teljesítményét meghaladó sebességgel távolabb kerülni ettől a helytől.
- Ahham - biccentett Ben, elértve a whipid mester szándékát, és az Erőn keresztül kiterjesztve érzékeit a csatornák szövevényén át. Figyelmen kívül hagyta azt a sok félig élő, félig halott, félig értelmes létformát, amelyekkel tele voltak a vascsövek, mígnem jó egy kilométernyire a szemben lévő bejárattól több élőlényt érzékelt... ketten közülük egyértelműen jelen voltak az Erőben. A többi pedig, nos...
- Valóban kettő van. És van ott még sok olyan... izé.
- Most már csak az a kérdés... - ingatta a fejét a whipid - hogy melyik a rosszabb. Az, ami mögöttünk jön, vagy az, ami még előttünk áll?
- Át kell jutnunk a szakadékon és a csöveken át hozzájuk - jelentette ki Ben.
Ahogy K'Kruhk éppen próbálta kitalálni, hogy merre tovább, az Erő segítségével érezte, hogy üldözői egyre közelebb érnek. Nem akart vért ontani, amíg elkerülhetetlenné nem vált, de érezte, hogy ez a pillanat egyre közelebb kerül. Carl idegesen markolászta a devaronitól elszedett, egészen díszes kivitelezésű oldalfegyvert, míg Ben fénykardját helyezte készenlétbe. A whipid megigazította védjegyévé vált szalmakalapját, és 180 fokos fordulatot vett. A hátuk mögött azonban hirtelen siklók zajára lettek figyelmesek, és a mester szeme sarkából pillantott hátra, attól tartva, hogy bekerítették őket. A bűnözőket vezető yinchorri azonban megtorpant a közeledő, keresőfényekkel felszerelt járművek láttán, és azonnal érthetővé is vált miért. A siklók oldalán a Task Force Dredd felirat szerepelt ugyanis, és a helyi rendőrségi erők sasos-csillagos jelvényét viselték oldalukon. A fél tucat, fegyveresekkel teli sikló homorú félkör alakban közelített, az egyik oldalon elől lévőnek pedig megszólalt a hangszórója, amiből egy paprikás, Coruscant hivatalos CSF járőreinek bürokratikus hanghordozásához még csak nem is hasonlító hang pattogósan osztogatta a parancsokat.
- Azonnal fejezzék be a törvénysértő tevékenységet! Le fogjuk tartóztatni magukat! Illegális fegyverviseléssel, csoportos erőszakkal és bűnszövetségben való részvétellel gyanúsítjuk magukat! Ne tanúsítsanak ellenállást, mert nagyon nem szeretem, ha kétszer lövik szét a körzetem egy éjszaka alatt!
- Basszameg - káromkodott jól hallhatóan a yinchorri, majd felemelte a fegyverét a siklók egyikére. - Lőjétek szét a tökeiket!
A mintegy 40 bűnöző egyszerre nyitott tüzet a legközelebbi siklóra, ám annak védőpajzsán komolyabb gond nélkül fennakadtak a lövéseik.
- Egy különleges meghatalmazású bíró életére törni halálbüntetést von maga után. Az ítélet azonnal végrehajtandó! - hallatszott a válasz, mire a siklók fedélzeti fegyverei egyszerre nyitottak tüzet, nagy lyukakat vágva a bűnözők soraiban. A whipid mester intett két társának, mire azok letérdeltek vele együtt, megbújva a sötétben. Éppen ebben a pillanatban a yinchorrit kettészelte egy lézersugár, a túlélők pedig fejvesztett menekülésbe kezdtek. A siklók oldalából köteleket dobtak ki, amiken kommandósok csúsztak végig, és elfutottak mellettük. Persze abban biztos lehetett mindegyikük, hogy hamarosan visszatérnek, és ha csak elfogják őket, akkor is napokig vesztegelhetnek, mire tisztázzák magukat, elveszítve a nyomot. A mester kiadta a jelet az indulásra. Carlban érezte, hogy vele van az Erő, ám azt is, hogy egyedül nem lenne képes végrehajtani a szükséges ugrást, mivel nem részesült még semmilyen képzésben.
- Carl, kapaszkodj a nyakamba - dobta fel a hátára a meglepődött fiút.
- Egyedül is menni fog! - próbált ellenkezni, mivel megalázónak érezte a helyzetet.
- Bízz bennem, Carl! A te sorsod fontosabb a galaxis számára, minthogy egy szakadékban végezd! - mondta a fiúnak, aki igencsak megdöbbent ezen. A mester azonban egyre inkább érezte, hogy ő az új Kiválasztott, aki egyensúlyt hozhat az Erőben, mint tette azt előtte Anakin, vagy Jaina. Az Erő útjai kifürkészhetetlenek voltak, és úgy tűnt, egy újabb hőst ad nekik Jaina halála után. Mikor érezte, hogy a fiú megkapaszkodik benne, felugrott, majd az Erő segítségével nagy sebességre gyorsulva felfutott az egyik szemétdombra és onnan ráugrott a legközelebbi siklóra, majd a következőre és az azt követőre, kikerülve a lézersugarakat. Ben szorosan a nyomában ugrált, míg a legutolsó siklóhoz értek, a szakadéknak azonban alig egy részét hidalták át így, így K'Kruhk aktiválta fénykardját, lecsapta a rá célzó távvezérelt ágyútornyot, és felnyitotta a pilótafülkét. Beugrott a két egyenruhás mellé, és még egyiküknek fénykardot tartott a nyakához, a másikkal szemben elmetrükköt alkalmazott.
- Vigyél minket arra a platformra! - mutatott hátra, mire a pilóta bólintott és társa megrökönyödött pillantásától övezve megfordította a hajót, teljes sebességgel megindulva. Alig néhány percbe került átszelniük a szakadékot, és kiszállhattak a célállomáson.
- Most pedig visszatértek a többiekhez - hatolt be mindkettejük elméjébe az Erő segítségével. - És megmondjátok, hogy tovább menekültünk a következő ház felé.
A két kezelő bólintott, K'Kruhk pedig útjukra bocsátotta őket.
- A csatorna erre lesz - mutatott rutinosan az egyik rácsos fedőre.
- Fújj, büdös egy meló lesz! - fintorgott Carl, de azért követte az öreg jedi mestert és Bent, amerre mentek. El se hitte, hogy mint leendő jedi padawan éppen egy titkos küldetésben segít egy jedinek, akit régebben habozás nélkül megölt volna… Ámde azóta, amióta az a kedves lány, vagy szellem, maga se tudta megmondani, hogy melyik, beszélt vele, minden megváltozott...
Régi élete a távoli múltba süllyedt, ugyanakkor érezte magában azt is, hogy sötét örökséget cipel magával. A szellemlény látogatása óta érzékei meglehetősen megújultak, érzékelte az Erő apró, finom rezdüléseit és formáit. Felébredt a szó szoros értelmében... Érzékelte a Fényt, amely társaiból áradt, ugyanakkor érezte azt a tömény gonoszságot is l, ami a csatornák mélyén volt található...
Carl imádta a történelmet, ezért jól tudta, hogy ebben a csatornában a Sötét Oldal veszedelmes teremtményei, a Rakhgoul szörnyek rejtőznek. Reménykedett benne, hogy nem fog találkozni egyikkel sem. Még nem volt felkészülve az efféle mágikus lényekkel való összecsapásra. A zombikat könnyű volt legyőzni, de a Sötét Oldal mágiájával létrehozott lények legyőzése bizony más tészta... Hirtelen jeges és hideg szorítást érzett a mellkasán, miközben az idős jedi intett nekik, hogy álljanak meg.
A csatorna egy T-alakú elágazásához érkeztek el. A falakon zöldesen fluoreszkált a ki tudja, hány évszázados moha, miközben lassan csöpögött a büdös és fertőzött szennyvíz a felszínről. A levegő nehézzé és dohossá vált, mégsem ez állította meg őket.
- Valami nagyon sötét van erre! - mondta K'Kruhk mester. - Egy ősi gonosz!
- Menjünk tovább! - javasolta Ben - Ha valami Sötét oldali dolog, akkor annak utána kell járnunk!
- Örülök, hogy ennyire lelkes vagy, de könnyen veszélybe sodródhatunk! - okította az idős mester a tanítványát.
- Hív engem! - tette hozzá Carl. - Mennem kell... - azzal nem törődve társaival máris előrerohant az egyik folyosón.
- A francba! - káromkodott Ben, és máris Carl után sietett, hogy utolérje. K'Kruhk mester pedig nem tehetett mást, követte a fiúkat. Nem örült a helyzet alakulásának, nagyon nem...
Hamarosan a folyosó egy kis barlangszerűségbe torkollott és az öreg jedinek megfagyott ereiben a vér, amikor meglátta, hogy egy csata kellős közepén találta magát. Ősinek látszó szörnyek harcoltak a két fiúval, valamint egy zabrakkal és egy különös kisugárzású fiatal leánnyal...
A whipid aktiválta a fénykardját és csatlakozott a csatához...
K'Kruhk mester szapora léptekkel igyekezett a két fiú után, az Erőre utalva magát a kiterjedt csatornarendszerben. Szerencsére lenyomatukat gond nélkül követni tudta, bár egyre közelebb érezte azt a ködöt is, ami idelent várakozott, és minden eddiginél jobban várt arra, hogy kitörhessen. Ha ez egy újabb rakghoul-járvány, az Taris végső pusztulását jelentheti. A lények hivatalosan évszázadok óta kihaltak a bolygón, ennek ellenére meg van az esélye, hogy a régi Taris romjai között itt-ott maradtak érintetlen helyek. Ahogy felfelé futott az egyik emelkedő, régóta használaton kívülinek tűnő helyen, arra lett figyelmes, hogy itt mások jártak már, nem sokkal korábban. Egy pillanatra megállt, majd a földhöz közel hajolva nézte meg a nyomokat: ketten voltak, és egyikük lábnyoma sem olyan volt, mint a két fiatal fiúé. Az egyik mérete alapján egy ember nőé volt - a látomásában is volt egy - míg a másik egy nonhumáné. Felemelkedve tovább indult, nehogy túlságosan lemaradjon, csupán az utat nem sokkal ezelőttig lezáró dúracélfal előtt állt meg, hogy szemügyre vegye mivel is jutottak át, és rögtön ráismert a fénykard jellegzetes nyomaira az átvágott fémen. Miután beigazolódott a gyanúja, tovább sietett, reménykedve, hogy a két fiú nem került közben bajba. Mindketten igen fontosak voltak nemcsak a Rend, de a galaxis jövője szempontjából. Mindig keveseken múlt, hogy a Sötét végül sosem tudta az összes Fényt felemészteni, de mindig volt egy aprócska reménysugár. Valaki, aki helyreállítja a rend törvényszerűségeit és a Fény uralmát a galaxisban. Nehéz feladat nyugodott Carl vállán, mégis ő volt az egyetlen, aki véghez tudta vinni azt, amire szükség volt.
K'Kruhk végül egy kiszögelléshez érkezve átlátta az egész csatateret és az odalent kibontakozó eseményeket... és a lentiek érzéseit is az Erőn keresztül.
- Ki vagy te? - szegezte végül a kérdést odalent a fiatal lány a furcsa lények vezetőjének.
- Az egész része. Egy atom az Erő végtelen űrjében - érkezett végül a válasz, a fiatal lány pedig érezte, hogy így nem fognak sehova jutni.
- Mi a neved? - tett fel inkább egy másik kérdést, mire a nekghoul kissé gondolkodóba esett, és csak röviddel később válaszolt.
- Légió a nevem, mert sokan vagyunk! - jelentette ki. - Egykoron voltam valaki. Ma már csak egy vagyok.
- Mik vagytok ti? Mit jelent a megvilágosodottság? - a lány lassúnak érezte a beszélgetés menetét, a kérdésekből pedig nem hogy kifogyott volna, de pillanatról pillanatra több merült fel benne.
- Kitörtünk a tudatbéklyó hatása alól, de mégse lettünk már ugyanazok, akik előtte voltunk. A megvilágosodottságot azonban neked kell elérned, ezt nem lehet megmagyarázni - felelte a lény, és bár hangja nem volt a legkellemesebb hangzású, fenyegetésnek nyoma sem volt benne.
- Mesélj nekem az Erőről! - kérte a lány, akit mindennél jobban izgatott, hogy rájöjjön a titok nyitjára.
- Az Erő minden. Kezdet és vég. Fény és sötétség. Élet és halál.
- Hogy lehet egyszerre fény és sötétség is? - kérdezősködött tovább fáradhatatlanul, mivel érezte, hogy végre jó irányba tartanak.
- Minden árnyékot fény vet - felelte meglepő bölcsességgel a hangjában.
- De ahhoz, hogy mindkettőt lásd, egy harmadik pontban kell állnod! - felelte izgatottan a lány. A nekghoul szótlanul figyelte egy darabig.
- Így is lehet... - hirtelen elhallgatott és szemeit forgatva állt meg egy helyben. A lány szinte tapintani tudta a sötétség növekedését az egykori pályaudvaron, és a hangulat tizedmásodpercek alatt megváltozott. Vicsorgást, fegyvercsörgést hallott több helyen, a mellette álló zabrak pedig azonnal előrántotta a fegyverét. - Itt van! Testvérek, ne!
A lány is megérzett valami furcsát, és ahogy hátrapillantott, egy fiút látott őrült módon berohanni, akit egy másik követett - Carl és Ben megérkeztek. Felvont szemöldökkel figyelte a jelenetet, de elég hamar elvonta a figyelmét az első nekghoul, aki gurgulázva felugrott a levegőbe, és rá akarta vetni magát. Egy vörös fény úszott el az arca előtt, és a lény két darabban zuhant elé. Oda sem kellett pillantania, hogy tudja mi történt.
- Köszönöm, Tüsi - rebegett hálát a zabraknak, miközben aktiválta saját fegyverét, majd ösztönösen megindult a kijárat felé, nehogy körbe tudják venni. Tudta, hogy olyan kórt hordoznak magukban, ami harapással terjed.
Carl minden egyes lépéssel jobban érezte a hívást, az ellenállhatatlan hívást. Maga sem tudta mi lehet ez, vagy miért hívta őt, de lépteit egyre szaporázta, ahogy közelebb érezte ezt magát. Annyira felvillanyozta az érzés, hogy még az egyre erősödő veszélyérzettel sem törődött. Észre sem vette, hogy milyen könnyen navigál végig a szinte teljesen sötét folyosókon, és mennyire otthonosnak tűnik minden sötét zug, ami egykoron talán félelmet ébresztett volna a szívében. Végigsietett a folyosón, majd az ódon kinézetű romok között, Bennel a nyomában. Ahogy végre elért a hívás helyéhez, azt kellett észrevennie, hogy harc folyik ott éppen, és ekkor tűnt fel neki saját fegyvertelensége is. Ben aktiválta saját fénykardját, és levágta az első lényt, ami megpróbált rájuk rontani, majd Carl elé állva harcolt tovább, újabb és újabb csapásokkal hárítva vagy éppen támadva az ellenséget. A lények, amik idelent éltek, szívósak voltak és ha egyet megölt, kettő másik lépett a helyébe. Önnön tehetetlensége hatalmas súllyal nehezedett rá: mindegy mit csinált eddig az életében, mindig csak terhére volt másoknak. Dorjának a flottában és most Bennek, illetve a whipid mesternek. Az egyik lény keze magasba repült K'Kruhk mester fénykardjától, aki szintén bevetette magát a harc sűrűjébe és mellette ért földet. Kezébe még ott volt a furcsa kardok egyiket, amit vashulladékból kovácsolhattak, talán évszázadokkal ezelőtt. Carl lehajolt, és kivette a fegyvert az izzó végű kézfej csonkjából. Elhatározta, hogy nem csak kolonc lesz a mások nyakán, és tudta, hogy mit kell hozzá tennie. Gyilkos kiáltást hallatva belevetette magát a harcba, nem törődve a következményekkel.
- Carl, maradj hátul! - hallotta Ben hangját, de nem törődött vele. - Vigyázz!
Ahogy hátrapillantott, az egyik lény fegyverét látta közeledni a fejéhez. Saját fegyvere beszorult az egyik nekghoul bordái közé. Hát így érne véget? Legalább harc közben halok meg!
A lány, aki minden bizonnyal jedi kiképzésben részesült korábban, folytatta a táncot fénykarddal a kezében, elméje pedig továbbra is nyitott könyv volt a mellette harcoló K'Kruhk számára. A vívást sosem harcként, hanem egy különleges pillanatként élte meg, amikor szabadon átadta magát az Erőnek. Sokan nagyszerű vívótudással rendelkeztek a jedik történelmében, de az ő általuk használt vagy kitalált technikákat mindig is túlságosan fantáziátlannak, monotonnak érezte. Jobban szerette a szabad, spontán mozdulatokat, a kiszámíthatatlanságot. Ahogy újra és újra lecsapott, mind jobban elmerülve az Erőben, érezni kezdte a hatalmas energiát, ami az egyik újonnan érkező fiúból áradt. Elképesztette az Erőnek az a hatalmas jelenléte, melyet belőle érzett. Ő még a legmélyebb meditáció vagy harci tánc során sem közelítette meg ezt a fajta kapcsolatot. Talán ez zavarhatta meg az egyébként igen nyugodtnak tűnő nekghoulokat? Oldalra sújtott, majd előre szúrt, majd hárított, aztán felugrott és érkezés közben leszúrta a nyakánál a többször megsebzett ellenfelet, aki végre elfogadta a saját halálát és beletörődve zuhant a törmelékes padlóra. Következő ellenfele azonban már a helyére lépett,
A lány pedig folytatta a harcot fáradhatatlanul. Harci transzából csak akkor kezdett feleszmélni, amikor ráébredt, hogy az előbb érzékelt fiú ahelyett, hogy kifelé tartana a csatából, befelé igyekezett a tömegbe, vadul csapkodva az egyik karddal, amely majdnem akkora volt, mint a teste. A nekghoulok közül többet megsebzett, de rendszerint ki tudtak térni a túl hosszúra nyújtott suhintásai és suta vágásai elől. Idióta, gondolta lesújtóan, meg akarsz halni? A gondolat hamarabb manifesztálódott, mint sejtette, ugyanis az egyik nekghoul, megelégelve a harcot, mögé lépett, és lesújtani készült. "Vigyázz" szállt végig a termen a másik fiú kiáltása, a fénykardos whipid pedig két ellenséget egyszerre levágva indult meg felé. A fegyver lesújtott, és szinte hallani lehetett, ahogy a penge húst ért, majd csontot szaggatott, a lány szeme elkerekedett. Az nem lehet.
- Tüsi! - kiáltotta torkaszakadtából, és futva megindult felé.
A zabrak - életében utoljára - ismét átadta magát a fájdalomnak és dühnek, a Sötét Oldalnak, hogy saját szenvedéséből, életének utolsó szikráiból erőt nyerjen. Rögtön megérezte a fiúban azt az ismerős lenyomatot, amit először nem tudott hova tenni. Beletelt egy időbe, mire rájött, hogy mi volt az és hol érezte korábban: Wenthar császárban és ami még fontosabb, Palpatine-ban. Ő, akinek lénye a Sötétségből újra és újra visszatért, hogy szolgálja őt és leszármazottait. A fiú döbbenten állt mögötte, ő pedig a testét szinte kettészakító fegyverre ügyet sem vetve csapott le újra és újra, távol tartva a lényeket tőle. Újabb és újabb vágások kerültek testére, ő azonban tudta, hogy ez lesz a végső önfeláldozása. Haragját fegyverébe víve vágott sorokat a támadok közé, lassacskán halmokat építve belőle a fiú köré. Érezte, hogy lelke az utolsókat pislákolja, és mikor fájdalmasan féltérdre bukott, akkor érkezett meg a lány és a whipid jedi, szorosan utána a másik jedivel. Körbeállták őket, védve mindkettejüket, ő pedig megpróbált feltápászkodni, de az lett az eredménye, fogy háttal a földre esett, Carl pedig odakúszott hozzá.
- Miért? - csak ennyit kérdezett.
- Te vagy az ig... az igazi Pal... az... ör...ökös... P-p... - vért köhögött fel, szemeivel pedig a távolba révedt. A Sötét Oldal eddig csak pusztulást hozott a számára. Örült annak, hogy megismerhette útitársát és az ő útját. Meghozta a legnagyobb áldozatot: életét adta azért, hogy más élhessen vagyis létezése végén végleg megtagadta a sötétséget és megmentette az Örököst, aki majd helyreállítja családja becsületét. Szája széle lassan mosolyra görbült, ahogy lelke végleg újraegyesült az Erővel.
Carl még mindig kábán ült, amikor a nekghoulok, megelégelve a harcot, menekülni kezdtek a hátsó, sötét járatok felett, csak halottaikat és néhány, a harcban részt nem vevő társukat hagyva hátra. Látta, hogy a fiatal lány előreszegezett fénykarddal indul meg feléjük, de a whipid jedi az útjába áll. A lány dühösen szitkozódva próbálta meg félreállítani a mester, fenyegetőzve csapott a tenyerébe a fegyverével, de eredménytelenül. Mikor látta, hogy nem jut át, dühösen földhöz vágta a fegyverét, és a nemrég meghalt zabrakhoz lépett. Letérdelt mellé, és kezeivel óvatosan lecsukta a szemét.
- Menj békével - mondta, és hangja remegett a beszéd közben. Fegyverét szorító kezét keresztül vetette a halott mellkasán, hogy eltakarja a hatalmas sebet. Carl csodálkozva nézte, hogy ilyen súlyos sebbel mennyi ideig tudott harcolni. Elgondolkozott a haldokló utolsó szavain: az örökös? Minek az örököse ő, a szerencsétlenségnek? Nem először halt meg valaki, hogy ő élhessen, és ezt nagyon igazságtalannak érezte.
- Nekem kellett volna meghalnom - mondta halkan maga elé, mire a lány dühösen felpattant, odalépett hozzá és arcul csapta, égető érzést hagyva az egyik arcán. Carl úgy érezte, megérdemelte a büntetést.
- Szedd össze magad! - mondta könnyeitől küszködve a lány. - Tüsi meghalt, hogy te élhess, szóval ne merj nekem meghalni!
Carl sajgó arccal pillantott fel az álló lányra, akinek lassan egy könnycsepp folyt végig az arcán. Furcsa volt hallani, hogy annak ellenére, hogy a lány láthatóan közel állt a zabrakhoz, nem ugyanazt kívánja, mint ő, hanem éppen ellenkezőleg, hogy éljen. Oldalra pillantott, ahol Ben tisztes távolságra várakozott, mint aki nem akart belefolyni a dologba, míg K'Kruhk mester a még mindig ott posztoló Légióval eredt beszédbe. A lány kicsit odébb leült, és a halottat nézte, láthatóan egyre nehezebben bírva az érzelmeivel. Carl kicsit közelebb húzódott hozzá, miközben eltűnődött rajta, milyen hasonló volt Callistához és mégis milyen másmilyen. Mindketten erős nők voltak, de míg Callistát szolgálatra nevelték, addig ő önálló és akaratos volt, és még saját érzelmeivel is megpróbálta felvenni a harcot. Volt valami tiszteletreméltó ebben.
- Figyelj - kezdett bele nehézkesen, mivel nem tudta mit mondhatott volna, a lány azonban még rá sem pillantott. - Tudom, hogy nehéz elfogadnod a halálát, de el kell engedned. Meghalt valamiért, amiben hitt, és ezért boldogan távozott. Nem tarthatod itt örökre.
A lány most először pillantott rá, szemeiben fájdalom ült, és egy másik aprócska könnycsepp indult meg az arcán.
- Mit tudsz te? - kérdezte sértetten.
- Összeomlott minden, amiben valaha hittem. Meghalt minden, ami valaha kedves volt a számomra. Engedd ki magadból, amit érzel, és engedd el vele végleg, hogy tovább folytathasd - mondta Carl, és előre nyújtott kezével óvatosan megérintette a lány. Ő először kissé bátortalanul megfogta a kinyújtott kezet, majd egy pillanat alatt megtört a jég, és a következő pillanatban a lány már átölelte a testét, fejét pedig a vállára nyomva sírt, kiengedve magából mindent. Carl érezte a nedvességet a vállán, és abban a pillanatban csak arra vágyott, hogy a lány fájdalma múljon el mihamarabb, csak erre koncentrált. Érthetetlen módon furcsa érzése lett, mintha valamilyen láthatatlan erő működésbe lépett volna és a lány sírása lassan csitulni kezdett, légzése egyre egyenletesebbé vált. Már percek teltek el szótlanul, mikor Carl végül megmozdult, de akkor a lány még erősebben kapaszkodott belé, mint aki fél elengedni. Végül újabb percek múlva elengedte, és lassan hátrahúzta a fejét. Carl óvatosan letörölt egy könnycseppet, és a lány szemébe nézett. Tekintetük másodpercekig találkozott, és végül a lány kapta el az övét, majd lassan feltápászkodott a földről. Szótlanul ment a fénykardjáért. Carl valami furcsa melegséget érzett magában, amit előtte még soha, Callista esetében sem.
- Tartsatok velünk, Légió - mondta K'Kruhk mester a nekhgoulnak.
- Ez a mi helyünk. A galaxis nincs még felkészülve ránk.
- Akkor tarts velünk te, és bizonyosodj meg róla - ajánlotta fel, a nekghoul pedig gondolkodóba esett.
- Lovag - fordult meg közben a whipid a lány felé, aki mostanra összeszedte magát, hála annak a hatalmas nyugalomnak, ami Carlból áradt. Olyannyira megváltozott ismét a légkör, hogy újra magán érezte a többi nekghoul tekintetét a hátsó folyosókról. - Nem küldetésed volt Tarison.
- Valóban nem - ismerte be a lány dacos hangon.
- Akkor hát otthagytad a Rendet.
- És nem is térek vissza! - rakta csípőre a kezét.
- Az Erő útjai kifürkészhetetlenek - mondta bölcsen a mester. - És van úgy, hogy a járatlan utakra kényszerülsz.
A jedi lány értetlenül pislogott a feladványba csomagolt gondolat előtt. K'Krukh azonban már tudta, hogy akik itt vannak, azoknak nem a jedik klasszikus útját szánta sorsul az Erő. Olyan eszközökre volt szüksége hát, akiket nem köt a szigorú hierarchia, és teljes mozgási szabadságuk van. Csak ők vehetik fel a harcot a Sithek mindent behálózó ármánya ellen.
- Veletek tartok én, egy a sokból - zárta le a gondolatsorát Légió.
Ben bizalmatlanul méregette a furcsa, meghatározhatatlan Erő-kisugárzást árasztó idegen lényeket, amelyek hirtelen egyik pillanatról a másikra úgy döntöttek, hogy barátból ellenséggé, majd ellenségéből megint baráttá válnak.
- "Ne engedj az előítéleteidnek, hagyd, hogy az Erő vezesse a kezed" - emlékezett apja szavaira, de be kellett vallania magának, hogy ezzel sem jut sokkal előbbre. Sötét Oldal és Világos Oldal keveredett meghatározhatatlan masszában a helyen, ahol néhány pillanattal ezelőtt még öldöklő harc dúlt. És ami a legfurcsább volt, ez láthatóan saját magán kívül senkit sem zavart.
- "Mérd fel a helyzetet, értékeld, elemezd, és találd meg, hogy mi nem illik oda" - jutottak eszébe másodszorra a Gárda köreiben és CSF-es barátaitól hallott szavak. Ez már használhatóbbnak tűnt, és Ben megpróbálta ezen a szemüvegen keresztül értékelni az eseményeket.
Végtére is, ha belegondolt, az elmúlt néhány percben, sőt órában már nem is csinált mást, mint sodródott a történésekkel. A whipid mester megjelenése óta, és különösen azután, hogy megérezték ezeket a lényeket, mintha különleges erő kerítette volna hatalmába a körülötte lévőket, amely átgyúrta, és szivárványszínűvé tette, míg Ben ezekben a pillanatokban is megmaradt, az elmúlt időszakban volt... egy tiszta, egynemű fényforrás.
Ha tisztán egy jedi szemével, ugyanakkor kritikusan akarta volna szemlélni a dolgot, akkor akár azt is megtehette volna, hogy lenézően végignéz a társaságon. Sok minden volt, ami bizonyos szemszögből nézve nem tetszett neki.
Nem tetszett neki, ahogyan K'Kruhk ezekkel a lényekkel tárgyalt. Bármit is mondtak magukról, ezek a lények a Sötét Oldal teremtményei voltak. Bármivé is váltak mostanra állításuk szerint - arról nem beszélve, hogy a sötétség egyik fegyvere mindig a megtévesztés, jegyezte meg magában Ben -, akkor is a Sötét Oldal hozta őket létre annak idején, s mint ilyen, meghatározta a lényüket. Úgy tűnt, a whipid mégis megbízik bennük, és egyáltalán nem okoz neki fejfájást, hogy fenyegető ellenségből egyszerre baráti útitársakká akarnak válni.
Nem tetszett neki az sem, ahogyan Carl ehhez a renegát jedi lányhoz fordult... alig napokkal azután, hogy a fiú egyetlen gondolata a Shedu Maad bázisán hátrahagyott szerelme és a vélt elveszítése fölötti bánat volt, most újra olyan erős energia lengte körül, amitől Bennek borsódzott a háta. Ha nem kötötték le volna az Erővel kapcsolatos, magasröptű gondolatok, talán még féltékenységet is érzett volna amiatt, hogy ez az amúgy olykor érzékenynek és szeszélyesnek is tűnő, bátortalan Carl milyen sikereket arat a lányoknál... kvázi egyiket a másik után. Persze ki tudja, mik lehetnek ennek a lánynak céljai Carllal?
És az sem tetszett neki, ahogyan a szarvas, tetovált zabrak az idegenek fegyverei elé vetette magát, hogy a testével védje Carlt. Ugyan Ben még az Erő révén felerősített hallásával sem hallotta pontosan, hogy mit mondtak egymásnak, mielőtt a zabrak kiszenvedett, mégis nagyon úgy érezte, hogy az idegenben egy pillanatig sem volt nyoma a jónak és a világosságnak. Benne volt a sötétség, de nem vágyott hatalomra... szolgálni akart, mint egy hűséges háziállat, még életének utolsó pillanatában is.
De vajon miért tette ezt? Bennek megvoltak a saját ötletei Carl származásával kapcsolatban... ahogyan jól emlékezett az apjától és a jedik holokronjaiból tanult történetekre is a Sithek rendjének előző száz évével kapcsolatban. Abban márpedig csak egyetlen Sötét oldali zabrak volt, legalábbis a tetovált fajtából... de az lehetetlen, gondolta Ben. Az egy több, mint hatvan évvel ezelőtti történet, még abból azt időből, amikor apám meg sem született. Valami mégis volt a zabrak őrült, azóta kihunyt tekintetében, ami megborzongatta Bent. Vagy talán nem is a tekintet, hanem az érzés, mintha valaki megszorította volna a vállát az Erőn keresztül, amikor az idegenre pillantott már először, mintegy jelezve, hogy vigyázzon vele? Valaki, aki nem volt ismerős, és mégis?
Vagy talán csak arról van szó, gondolta tovább Ben, hogy mindenki megtalálta a helyét ebben a furcsa társaságban, a kollektív tudatú idegenekkel együtt. Hogy mindenki céllal érkezett a Tarisra, azzal a céllal, hogy együtt menjenek tovább. Mindenki, egy kivétellel.
Ben úgy érezte, megtalálta a nem odaillő elemet a kirakósban, ezért K'Krukhoz fordult.
- Mester - hajtotta meg magát a whipid előtt. - Én nem tarthatok veletek. Úgy érzem, az Erő máshová hív.
K'Kruhk mester megfontoltan bólintott, amikor előállt kérésével. Tudta, hogy az ifjú Bennek most máshol nagyobb hasznát vehetik a Világos Oldal egyre fogyatkozó erőik. Neki egyébként is olyanokra volt szüksége, akiket nem kötött sem a Rend, sem annak szabályai. Ő maga már a Klónháborúk óta saját útját járta, és sem akkor, sem most nem hagyta, hogy a Rend megkösse a kezét. Carl volt a jövő reménysége, akinek segítségével megmenthetik a galaxist Wenthar rémuralmától és talán még sötétebb erők titkos terveitől.
- Az Erő útja kifürkészhetetlenek, ifjú Skywalker - mondta neki válaszul. - Ezért mindig engedni kell a hívásának.
- Boldogulni fogsz egyedül? - fordult felé Carl kissé túl aggódón, amit a mester annak tudott be, hogy a fiú félt az egyetlen ismert dolog elvesztésétől. Sokat kell még tanulnia a Sötét Oldal természetéről és kiindulási pontjáról.
- Ez a specialitásom - próbált megnyerően válaszolni a lovag.
- Hajót nem tudunk neked biztosítani - jegyezte meg a mester, ami igaz is lehetett, tekintve, hogy nekik se volt egy sem.
- Nekem van egy hajóm - szólalt meg most a lány, fájdalommal a hangjában.
- Nektek nagyobb szükségetek van rá - bólintott, bölcs választ adva a felajánlásra. - Ez még mindig a Szövetség bolygója.
- Menjünk - szólalt meg baljóslatúan Légió is. - Nyugtalanok vagyunk az Ő jelenléte miatt.
A csapat egyetlen tagja sem emelt ez ellen kifogást, így elhagyták a csata nyomait még mindig magán viselő helyet. K'Kruhk sajnálta, hogy ennyi életet kellett kioltaniuk, és nagyjából sejtette, mi is okozhatta ezt a támadást. Az Erő Világos Oldalával való tartós kapcsolata a nekghouloknak meggyöngítette a Sötét Oldalt bennük, így a kapcsolatot is a kollektív tudatukkal. Néhány bölcs, mint Légió képes volt saját maga számára ismeretlenül saját személyiséget kialakítani, míg mások a központi tudatot elveszítve egyszerű, tudattalan gyilkológépekké vedlettek. Bennel ellentétben ezért nem is érzett kétséget a nekghoullal kapcsolatban.
- Ezt itt lezárom - mondta, amint elérték a vasfal maradványait, és egyetlen mozdulattal beomlasztotta a bejáratot. Ha Taris felszínét ellepik ezek a gyilkos őrültek, abból semmi jó nem származik. Majd lekapta magáról a köpenyét, és odadobta a nekghoulnak. - Odafent viseld ezt. Nem akarunk felesleges pánikot.
Légió magára csavarta a ruhadarabot, így már inkább egy túlméretezett jawának tűnt. Egyelőre megteszi, gondolta magában K'Krukh és a csapat elindult a csatornából kivezető úton.
A hajó még mindig ott állt, ahol a lány leszálláskor hagyta, ugyan a rámpáján ott vöröslött egy büntetési cédula pirosas csomagolása, ami arra utalt, hogy tulajdonosa nem épp ilyen hosszúra fizette be a helyi díjat. A hajó érdekes kombinációja volt egy luxusjacht eleganciájának és egy nehézvadászgép fegyverzetének, ezüstös borítása pedig méltóságot kölcsönzött neki. Oldalán a Strunz Nehézipar kör alakú, egyenes szakaszokra vágott bronziumköre foglalt helyet. Az biztos, hogy egy elmenekült jedi nem saját keresményéből szerzett ilyeneket, de ez egy későbbi beszélgetés témája volt a mester szerint.
- Elmegyek befizetni a bírságot - mondta a mester, mivel tudta, hogy a helyi hatóság vonósugarai nem olyan megértőek a jedi küldetések képlékeny hosszát illetően, mint szeretné. Sarkon fordult, és elindult a kikötőparancsnokság felé, ahol a hasonló ügyeket intézni kellett.
- Mi attól felmehetnénk - hallotta háta mögül Carl megjegyzését, aminek a jedi lány mindenféle ellenvetés nélkül eleget tett, és a hajó rámpája halk szisszenéssel nyílt le.
Vendéglátójuk kissé egykedvűen vezette végig két vendégét a hajón: nemrég még Tüsivel együtt használták ezt, hogy megtalálják életük célját, filozófiai kötődését. Ehelyett egy halott társat, egy önmagára ügyelni képtelen fiút, egy furcsa szörnyeteget és egy furcsa mestert, akit láthatóan nem különösebben érdekeltek a dogmatikus megkötései a Rendnek. Már csak egy Sith Nagyúr fia hiányzik ebből a csodálatos társaságból, hogy tíz év múlva sikerholokönyvet írhasson belőle.
- Légió emlékszik - szólalt meg váratlanul a pilótafülkében a nekghoul, egészen olyan hangon, mintha lettek volna érzelmei. - Annak idején űrhajót vezetett. A távoli csillagokba, hogy segítse a Köztársaságot. Sok ezer éve.
- Jedi voltál? - kérdezte meglepődötten a fiú, ami igazán rá vallott, hiszen rajta kívül már mindenki leesett, hogy a nekghoulok pontosan erőérzékenységük miatt nem váltak egyszerű rakghoulokká.
- Légió nem tudja biztosan. Túl sok emlék, de néhány élénkebb a többinél.
A nekghoul láthatólag tapodtat sem akart mozdulni a pilótafülkéből, így a lány finoman megérintette a fiú kezét, hogy hagyják hátra furcsa útitársukat és folytassák ketten a hajó szemléjét. Valahogy furcsán hatott rá a gondolat, hogy kettesben lehet a fiúval. Emlékezett rá, milyen furcsán hatott rá korábbi ölelkezésük, és milyen kellemes érzései is voltak utána. Nehezen tudta kezelni ezt a furcsa érzést, amit előtte még sosem tapasztalt.
- Sietnél? - kérdezte tőle némileg élesebb hangon, ahogy a fiú lemaradt, hogy megcsodálja a teljesen haszontalan berendezési tárgyakat.
- Nem tudtam, hogy rohannunk kell valahova - jegyezte meg kissé naivan, mire amaz úgy érezte, felrobban a fiú butaságától, jobban, mint eddig valaha.
- Akkor ne gyere, érdekel is engem! - mondta neki dühösen, és pár sietős lépéssel faképnél hagyta, a hátán érezve Carl meglepett tekintetét. Nem tudta miért zavarta annyira a fiú jelenléte, de ez az érzés túl furcsa volt a számára. Kellett egy kis idő, hogy rendezni tudja a dolgokat. A kabinjába sietett, és bezárta maga mögött az ajtót egy gombnyomással. Olyan sok minden történt vele olyan rövid idő leforgása alatt, és nem tudta mindezt feldolgozni. Nemrég még az Erő természetével kapcsolatos kérdések foglalkoztatták, most pedig a saját érzelmeit próbálta valahogyan összekaparni, és helyre tenni magában. Talán nem volt még elég erős vagy más hiányzott belőle? Esetleg teljesen normális volt időnként ilyen időszakokat megtapasztalnia az életében? A földre ülve meditációba kezdett, hátha úgy jobban sikerül megbirkóznia saját érzelmei viharával.
K'Kruhk mester a kikötőparancsnokságról kifelé jövet megállt a helyi nyilvános kommunikációs központban, ahol több százan folytattak éppen különböző magán vagy üzleti beszélgetéseket a legkülönbözőbb fajok tagjaival. A pultnál ülő fickótól egy külön szobát kért, ahonnan üzenhetett a Tanácsnak. Mint ennek a furcsa csapatnak a vezetője, az ő dolga volt értesíteni a Tanácsot arról, mi is történt. Persze a hírekből ítélve a Sithek offenzívája hamarosan őket is eléri az Ossuson, ami a régóta titokban folyó háborúnak hivatalos kezdőpontot ad majd. Mikor belépett, leellenőrizte, nincs-e lehallgatókészülék a szobában, majd mikor nem talált semmit, a készülékhez lépett, és bekapcsolta. Megigazította szalmakalapját, miután beütötte a célkészülék számát, majd beszélni kezdett.
- K'Kruhk mester jelentése a Jedi Tanácsnak. Taris bolygóján megtaláltam az álmaimban látott egyik dezertőr jedit, aki nem jelent fenyegetést a galaxisra nézve. Vele együtt furcsa lényekbe futottunk, akik végeztek a lány Sötét oldali erőhasználó társával, aki önfeláldozása révén feloldozta önnön béklyóit. Egy fiút próbált megmenteni, aki véleményem szerint fontosabb a számunkra, mint az egyelőre bárki hihetné. Mesterek, egyelőre nem tudok visszatérni hozzátok, ugyanis több rejtélyt is meg kell még oldanom ezzel az újdonsült csapattal. Nektek a legjobbakat kívánom a Sithek elleni küzdelemben, amit én a magam módján folytatok. Az Erő legyen veletek.
A lány kissé felfrissülve, de semmivel sem okosabban hagyta el saját kabinját. Nem értette, miért kavarta fel annyira az előbb egy egyszerű megszólalás a fiútól. Amikor kilépett, annál nagyobb volt a meglepetés: a fiú az ajtaja előtt várakozott, hátát az acélfalnak döntve. Ahogy meglátta, rögtön kihúzta magát, és odalépett hozzá.
- Nem tudom, mivel bántottalak meg az előbb, de szeretnék bocsánatot kérni - közölte a fiú saját naiv stílusában, ami megint betett amaz lelki békéjének. Szeretett volna dühöt vagy egyebet érezni, bármit, amit ismer, de újra ez a furcsa, meghatározhatatlan érzés tört rá.
- Elfogadva - közölte a fiúval kissé hűvösen, mire egyelőre nem akart visszatérni - vagy inkább menekülni - a szobájába előre. Csak egy egyszerű fiú volt, nem valami furcsa töredékes erőszellem, és mégis őt tudta nehezebben kezelni.
- Carl vagyok - mutatkozott be, ami logikusnak tűnt, tekintve, hogy valószínűleg egy jó darabig útitársak lesznek.
- Alia - tett maga is így, enyhén biccentve a fiú felé, majd kissé kevésbé magabiztos hangon megkérdezte. - Szeretnéd a hajó többi részét is látni?
- Örömmel - mosolygott rá Carl, amitől megint furcsa érzései lettek. Kissé furcsa mozgással indult el, enyhén a fiú előtt maradva - így legalább nem kellett látnia őt, és kevésbé érezte magát furán. - Mit kerestél te a Sithek között? Nem olyannak tűnsz, aki közéjük való lenne.
- Másabb voltam, mielőtt Ben megtalált. Az egyik főtiszt fogadott fia, nagyravágyó - mondta szokatlanul komoly hangon. - Sok olyan dologban részt vettem, amit már sajnálok.
- Sosem gondoltam volna - csodálkozott rá Alia, hogy néhányan micsoda változásokon mehetnek keresztül. Talán csak ő volt egyedül mindig akaratos és önfejű lány képzése kezdete óta. - És mik a további terveid?
- Veletek tartok. Úgy látom a mester sok reményt fűz hozzám, de tartok tőle, hogy nem tudok megfelelni ezeknek - adott hangot a kétségeinek Carl.
- Ne kételkedj magadban, és könnyebben fog menni - adott neki egy jó tanácsot, miután a fiú láthatóan rá volt éppen szorulva.
- Köszönöm, megfogadom - bólintott Carl jelentőségteljesen, mire Aliának halkan kuncognia kellett, és nem tudta elnyomni a késztetést rá.
- Valami rosszat mondtam? - pislogott megint értetlenül, mire a lány még jobban kuncogott.
- Semmit - mosolygott rá vidáman, mire a fiú kissé megilletődött. Tekintetük találkozott, és Alia ismét érezte azt a furcsa érzést legbelül, ám most egyáltalán nem tűnt kellemetlennek a számára. Álltak egymással szemben, egymás szemébe nézve hosszan, és úgy érezte, mindent tudnak egymásról, ami eddig történt vagy valaha történni fog. Egy bátortalan lépést tett előre.
- Visszatértem - hallatszott a rámpától a whipid hangja, ami teljesen megölte az előbbi hangulatot, és mindketten zavartan pillantottak félre az acélpadló felé, Alia pedig meg mert volna esküdni, hogy elpirult. Elsőnek Carl fordult meg, és indult meg a hang felé, és ő maga is követte. - Á, itt vagytok!
- Körbevezettem Carlt a hajón - közölte a mesterrel, akit szándékosan nem a címe szerint szólított meg, mivel számára semmit sem jelentett már, de ő láthatóan igen nagyvonalú volt ebben a kérdésben.
- Helyes. Én pedig előkészítettem következő utazásunkat.
- Coruscantra megyünk? - kérdezte érdeklődve Carl, mire a mester megrázta a fejét.
- Kissé kevésbé lakott helyre. Dromund Kaasra, a Sith Birodalom egykori fővárosába - közölte, további magyarázat nélkül. Ali megdöbbent: nem olyan régen még ő is oda sietett, Dooku holocronjának utasításai alapján.
- Gyertek, még sok dolgunk van, mielőtt elindulunk. Dromund Kaas a Sith Birodalom határvidékén van. Nem lesz könnyű eljutnunk oda észrevétlenül. - zárta le a beszélgetést a whipid.
--- Vége a XXVII. Fejezet Első Részének ---