A felségjelektől mentes
StealthX tökéletesen beleolvadt a Remnicore felhős, éjszakai félhomályába. Az álcázott vadászgép átsuhant a bolygó egyik féltekéjét határoló dzsungel fölött, maga mögött hagyta a szűk mederbe terelt lávafolyókat, és befordult a horizonton sötétlő, piramisszerű épületegyüttes irányába. Az éjszakában sötét masszaként emelkedő kastély fölött alig láthatóan vibrált a levegő, jelezve, hogy a birtokot energiapajzs védi. A
StealthX lelassított, majd szemmel szinte kivehetetlen formája besorolt a több méter magas sövényekkel keretezett bejárókanyonba. A járás vége felé fekete kovácsolt-duracél kapu magasodott, ami fölött továbbra is pulzált a levegő.
A vadász leszállt a kapu előtt - két oldalán feltornyosultak a sövényfalak, ahogy leereszkedett. A pilótafülke halk szisszenéssel kinyílt, a pilóta kikászálódott a gépből, és leugrott a kavicsos járdára. Hullámos, fekete hajába fehér csíkok vegyültek, szögletes, jóformán hegyes arca mélyenszántó, régi szomorúságot tükrözött. Egyáltalán nem festett úgy, mint egy pilóta – címert és egyszerű, de előkelő feketezöld öltözéket viselt. A mellkasán a nyakláncra fűzött medalion pihent.
A fiatal férfi megközelítette a fekete kovácsoltfém kaput. Fekete kesztyűs kezei a rácsokra fonódtak, ahogy benézett az udvarra - nem messze ott magasodott a Renegát erődítménye. Az obszidián-kastély feketébb volt, mint az éjszaka, tornyos teteje fölött sűrű, fekete, anyagtalan massza kavargott, ami átitatta a birtok fölötti, áthatolhatatlannak tűnő felhőréteget. Bizonyára ez is a védelmi rendszer része volt, ami lehetetlenné tette, hogy orbitról látni lehessen a birtokot, ahogy a közvetlen megközelítését is megnehezítette.
A fiatalember felpillantott a rácsok tetejére - tudta, hogy ha megpróbálna átnyúlni rajtuk, az energiamező leégetné az ujjait. De ahogy végighúzta a kezét a rácsokon, érzékelte, hogy a védőernyő nem csupán technológiai eredetű. Az Erő használata mindig nyomot hagyott maga után - ezt a mezőt talán maga a Renegát húzta még fel, hiszen csak úgy áradt belőle a Sötét Oldalnak egyfajta torz, kifordított lenyomata. Vigyázni kellett vele.
A fiú elengedte a rácsokat, és kezébe vette a nyakában viselt amulettet. Lehunyta a szemét. A zölden fénylő sokszög megélénkült az érintésétől, ő pedig érezte a forróságát a kezében. Ahogy a saját erőenergiáit a tárgyba fókuszálta, azon keresztül pedig a kastély körüli területre, ostorcsapás-szerű szél süvített végig a testén. Amikor felnézett, a kapu már halványodott, végül az energiamezővel együtt semmivé foszlott.
Ő pedig sértetlenül átsétált rajta.
Amikor visszanézett, a kapu ismét megjelent, a birtok fölött pedig ismét vibrált a levegő. Lenézett a kezében tartott kulcsra - a Sith amulett továbbra is élénken pulzált a tenyerén. Sokat áldozott rá anyagilag, hogy felkutathattassa a tárgyat a Korriban felszínén, a romok és tébolyult ex-sith tanítványok és mesterek zombifikált markából, ráadásul úgy, hogy a sith hatóságok ne vegyék észre a fejvadászai ténykedését - szerencséje volt, ugyanis Charis császárnő emberei nem túlságosan védték a bolygót, mivel senki sem mert a felszínére lépni az elszabadult vírus még mindig potens jelenléte miatt - a Korriban üres, jelentéktelen kőgolyóvá vált a Monarchia számára.
A kastély aljából fény szűrődött ki, ahogy a bejárati ajtó résnyire nyílt, és hamarosan sötét alakok özönlöttek ki rajta. A koránál fiatalabbnak tűnő férfi megindult feléjük. A renegátisták élén három sötét öltözetű teremtmény állt, és bár társaik lenyomata ott volt nem messze az Erőben, rejtve maradtak. A Renegát belső körének és a galaxis legkörözöttebb bűnözőinek számító Hit Lordok óvatos léptekkel haladtak előre, kissé előrehajolva, ugrásra készen.
- Ki vagy te, kölyök? - reccsent rá az egyikük, amikor hallótávolságra értek a betolakodóhoz.
- Az nem lehet, hogy átjött a kapun... még mi se tudunk csak úgy besétálni ide! - hörögte a másik. – Ráadásul egyedül jött a pofátlan kis...
- Állj félre, Dolohov... - tolta félre az illetőt egy szikár alak, aki a többiektől eltérően fehéres-szürkés, áramvonalas öltözéket viselt és fehér sisakot. - Mindannyian éreztük az energiaingadozást... egyszerűen lekapcsolta az energiamezőt - Lord Momin végighúzta a kezét a levegőn, mintha az Erőt magát akarná kitapintani. - Lekapcsolta, amíg bejött. - Azzal a Hit Lord tekintete a fiatalember nyakában lógó medalionra tévedt.
A fiú felismerte őket - mindhárom renegátista vezető előkelő helyen szerepelt a hatóságok körözési holoplakátjain. Antonyin Dolohov, Sordis mészárosa, ez a forradásos képű vostroyai sztalker a galaxis egyik leghírhedtebb tömegmészárosa volt, aki számos ártatlan teremtmény és számos ártatlan család meggyilkolásáért volt felelős - ráadásul Sordis személyes tanítványaként bármelyik jedivel fel tudta venni a versenyt erőképességek és harc terén. A Renegát a borleiasi fegyházból szabadította ki. Mellette egy levágott lekkus twi'lek nő pózolt - a lilás bőrű, megcsonkított teremtmény előrehajolt, hogy jobban lásson a sötétben, és folyamatosan ciccegett, nyáladzott meg heherészett. A betolakodó emlékei szerint őt azért ítélték el, mert agyalágyulttá kínzott nem egy ESB és köztársasági tisztviselőt, olyan gerinces, jóravaló alakokat, akik a fenyegetések ellenére sem voltak hajlandók együttműködni a Renegáttal.
Lord Momin arca már nem volt ennyire ismert - csak azt lehetett tudni, hogy a Renegát egykor a helyettesének akarta kiképezni, mielőtt Momin kiakadt, és belevezetett egy droidvezérlésű cirkálót egy agrárbolygó egyetlen lakott városába, hogy az így okozott halállal áldozzon a Sötét Oldalnak, mint valami istenségnek. Mivel az eset köztársasági területen történt, a jedik elfogták, és a Borleiasra került.
- A kastély beengedett engem - felelte a betolakodó, és megállt a díszes társaságtól néhány méterre.
- Ez... lehetetlen, fiam - rázta a fejét Momin. - Csak a Sötét Nagyúr biometrikus erőlenyomata lenne képes megszüntetni az energiamezőt.
- A Sötét Nagyúr halott - emelte fel a kezét a fiatal férfi, hogy elejét vegye annak, hogy Sordisnak nézzék. - Én önmagam vagyok, nincs bennem Sordis szelleme.
- Ki meri mondani a nevét... - suttogta a twi'lek nő, majd sikoltozni kezdett. - Mocskos szentségsértő!! - azzal felkattintotta narancsvörös fénykardját, és felemelte, hogy lesújtson vele.
De mielőtt nekitámadhatott volna a vendégnek, Momin leintette.
- Állj, Xerin - recsegte, mire a nő habozott. Aztán kelletlenül visszalépett, de a fegyverét nem kapcsolta ki. Momin visszafordult a betolakodóhoz. - Fiú, te pedig elmondod nekünk, hogy ki vagy. Azt mondod, a kastély beengedett. A kérdés az, hogy miért.
- Találkoznom kell a vezetőtökkel - hangzott a higgadt felelet.
- A vezetőnk... nincs már az élők sorában, ahogy azt az imént olyan találóan megállapítottad – felelte gunyorosan Dolohov. A vostroyai keze egyre a köpenye alatt motoszkált, bizonyára a fegyvere közelében.
- Nem, nem vele... melyikőtök az új főnök?
Momin felnevetett a sisakja alatt.
- Bátor vagy, fiam. Az egy dolog, hogy besétálsz a rankor vermébe, de még kérdőre is vonsz minket. Tudod, hogy kik vagyunk. Ismered az erőnket, a legendánkat!
- Hadd mutatkozzak be a születési nevemen, Lord Momin - húzta fel pengevékony ajkai szélét a betolakodó.
- Csak tessék – búgta Momin.
- A nevem Damian. Damian Smordre.
...
Jude Rozess éppen az adumari akciót szervezte, amikor befutott a ping a Jedháról. Darth Talon és a többiek már útnak indultak a sivatagvilágra, ami a renegátista kémek szerint számos frakció érdeklődésének vált a középpontjává. A kristályfűszer-csempészet a renegátista mozgalom legnagyobb bevételi forrásának számított, amióta a Sötét Nagyúr meghalt, és a hatóságok leleplezték és lefoglalták a többi renegátista bizniszt. Jude figyelmeztette Talont a helyi kontingens üzenetére, mielőtt a twi’lek végrehajtó még elérte volna a Jedha körüli kommunikációs zárat, majd útnak eredt, hogy tovább szervezze Draay Rozess, saját áruló unokaöccse levadászását...
És ekkor jött az újabb üzenet, ezúttal a központból. Ezért Jude kompja irányt változtatott a Sötét Nagyúr erődje felé. Számított arra, hogy Sordis halálával számos örökösjelölt fog felbukkanni, de eddig csupán egyet látott, akiről el is hitte, hogy Sordis vérvonala – a Hesperidiumot romba döntő ámokfutó erejét csak az magyarázhatta, ha a Renegát közvetlen leszármazottja. Darko Slint azonban a köztársasági hatóságok fogságába került, és kíváncsisága miatt majdnem Jude is. Ráadásul majdnem kompromittálta a CSF-ben működő renegátista kémet azzal, hogy megszállta...
Ez a másik pedig, aki most érkezett... A Sötét Nagyúr halála óta a renegátistáknak egyre több válsággal kellett szembenéznie, a Jedha kompromittálódhat, a szökött árulók még mindig nincsenek levadászva és tudásukkal továbbra is fenyegetik a szervezet integritását, errefel még ez is...
Amikor belépett a szalonba, Dolohov és Momin a tűzhely mellett állva beszélgettek. A két Hit Lord nem érezte meg a rangidős Rozess érkezését, mert Jude sokkal tapasztaltabb volt a rejtőzködés terén, mint Sordis kultistái alapjáraton. Amíg Dannik Jerriko nem csatlakozott a káoszlordokhoz, Jude volt az ügyeletes asszaszin, akit az érzékenyebb feladatokra küldtek.
- Nem hiszem, hogy hazudna – szólt éppen Dolohov. – Érezted a kölyök hatalmát. Ilyen erejű alakok nem születnek csak úgy, illetve sokkal nagyobb ritkasággal... állítólag a coruscanti iskolarobbantást is egy tíz éves intézte.
- Igencsak elszaporodtak a kisfiúk – horkantott fel Momin. – És milyen erősek mind. Remélem, nem a Sötét Nagyúr zabigyerekei, mint ez a Damian. Akkor ki akarnak majd túrni minket innen.
- Nem úgy volt, hogy a Nagyúr impotens? – hümmögött Dolohov. – Emlékszel, mi történt a Corvax Fenen.
- Gondolom fiatalon nem baszta halálra a partnereit – vont vállat Momin. – Akkor még más volt. Hisz emlékszel. Különben hol lófrál már az a gyerek?
- Azt mondta, körülnéz. Úgysem jut ki a tudtunk nélkül. Vagy ha igen, akkor vissza se jöjjön.
- Remélem, nem lopkod össze mindent. A Sötét Nagyúr is állandóan lenyúlta a cuccainkat, aztán nevetett, ha rajtakaptuk. Azt mondta, próbáljuk csak meg visszavenni tőle.
- Hát igen... ami azt illeti, jó, hogy meghalt.
- Mi van, ha életben van? Nem először halt meg.
- Szerintem az a Solo alapos munkát végzett – rázta a fejét Dolohov. – Mindannyian éreztük a halála által vert hullámokat. Nem úgy, mint az Endoron. Különben mi a terved a Rozessekkel? Nem értem, miért hagyod uralkodni azt a nőt. Hiszen a Sötét Nagyúr téged akart... A francba. A hátamnál áll, igaz?
Momin bólintott. Dolohov ingerülten lehunyta a szemét. Aztán szembefordult a renegátisták jelenlegi vezetőjével.
- Micsoda öröm, hogy.... itt vagy, főnök – nyögte ki végül.
- Miért nem öltétek meg a kölyköt? – förmedt rájuk Jude.
- Nézd, ha valóban a Sötét Nagyúr fia... – kezdte Momin.
- Nem érdekel, kinek a fia! – ordibálta Jude. – Fenyegetést jelent, el kell intézni! Dolohov, hozd ide a fiút! Te pedig, Momin... mi ketten elbeszélgetünk egy kicsit.
Dolohov elsietett. Nem akarta megvárni, azok ketten mit intéznek hatalmi harc terén.
...
Mindeközben Damian végigjárta a kastély luxusmód berendezett helyiségeit. Az amulett azonban a legalsó szint alá vonzotta, a bolygó felszíne alá... Beletelt némi időbe, mire megtalálta a pincelejáratot – a felvonók véget értek a földszinten, ahonnan csak kanyargós lépcsőkön lehetett még lejjebb menni. Az obszidián köveken lépkedve hamarosan elérte a legalsó szintet, ahol egy zárt kőfal várta. Damian némi tapogatózás után felfedezett a falban egy mélyedést, és megérintette azt – erre láthatatlan erő robbant a mellkasának, a fiú pedig métereket repült hátra.
Talpra ugrott és leporolta magát. Aztán a nyakában lógó medalionra bámult. Leakasztotta, majd a falhoz sietett, bedugta a tárgyat az imént kitapogatott résbe.
A falak megreccsentek. Damian mohó örömmel konstatálta, hogy járat nyílik a falakon. A kövek átrendezőtek, mígnem akkora méretű lyukat hagytak, amin a fiatal férfi könnyedén beférhetett. Damian átpasszírozta magát a szomszédos helyiségbe.
Ahogy belépett, az amulett felforrósodott a kezében. Ez volt az a hely, ahová a tárgy el akarta vezetni. A fiú visszafogta kitörőfélben levő, mohó vágyakozását, és lehunyta a szemét.
Az áramlat-séta kevesek tudománya volt. Az Aing-Tii szerzetesek szerint óvatosan kellett kezelni, mert ha valaki visszateleportálta a tudatát a múltba, és ott megváltoztatott valamit, az befolyásolhatta a jővő és a jelen alakulását – ha elváltoztatott valamit a múltban, azt kockáztatta, hogy egy teljesen más jelenbe tér vissza. Az öreg, haldokló szerzetes – akitől fiatalon Sordis maga is tanult -, aki rávezette Damiant az amulett titkára, felismerve a fiú vérvonalát és fontosságát, alaposan elmagyarázta ezt, mielőtt továbbadta neki a tudását.
A hangok, amelyek a múltból szólították a fiút, és amelyek egészen idáig vezették el, erre a bolygóra, ahol a Renegát bázisa volt, most felerősödtek. Ugyanebben a dísztelen kőhelyiségben találta magát, amit a kastély többi részével szemben nem fedett semmiféle pompa. Csak roskadásig rakott állványok, holokárpitok és kő mindenütt. Sietve behúzódott az egyik ósdi könyvespolc mögé – azon a korribani akadémia leltárszáma állt, valószínűleg Sordis onnan lopta a rajta levő, megsárgult köteteket és ereklyéket.
A helyiség végében egy hozzá hasonló korú alak ténykedett, lábánál nyöszörgő alak fetrengett. Damian rájött, hogy mivel nem ismerték egymást, ezek az alakok nyugodtan megláthatják őt, a dolog nem zavart volna bele a jelenbe – ha viszont olyasvalakit látott volna egy múltbeli alak, aki az ő valóságában már meghalt, az megváltoztatta volna a tettei irányát. Annak pedig végzetes következményei lettek volna.
Damian lelkét mély, vad öröm járta át, amikor rájött, hogy kit lát. Felismerte a vonásait a holohírekből. Az illető felemelkedett a lábai előtt elterült férfitól. Megtörölte bemocskolódott száját, ami körül vér és cafatos húsmaradékok csillogtak. Aztán egyenesen Damian szemébe nézett.
- Nem... nem lehet – szólt Damian.
- De bizony, fiam – nevetett fel a Damian-korú, huszonéves Renegát. – Aki bújt, aki nem, látlak ám!
- De te nem csak látsz... te tudod, hogy a jövőből vagyok itt – Damian igyekezett nyugalmat erőltetni az arcára. De a szemeiben továbbra is diadalittas, vadállatias öröm csillogott. – Neked ezt... nincs ahonnan tudnod. Jöhettem bárhonnan. Bejutottam a kastélyodba.
- Épülő kastélyomba – javította ki Sordis. – Még nincs kész.
- Egyszóval akárki lehetek a jelenedből – fejezte be Damian.
Sordis átlépett a lábai között lihegő áldozatán, majd Damian szemébe nézett.
- Csakhogy az a bökkenő, barátocskám, hogy alábecsülöd az erőmet – mondta, majd udvariasan elmosolyodott. – Múlt, jövő és jelen – ezek a fogalmak csupán vízgyűrűk az óceánban, hullámok, amiket most te vertél. Előttem nincsenek titkaik. Te át tudsz nyúlni, vissza tudsz jönni a múltba, de én... én a jövőbe is. – Sordis még közelebb jött, félrefordított fejjel tanulmányozta Damian arcát. Ragadozószerű mozdulatokkal kinyújtotta a kezeit, de nem érintette meg a fiút, csupán a körülötte vibráló energiákat, mintha fizikailag érezné az Erőt. – Várjunk csak. Benned van... még valami. Egészen pontosan... én.
- Igen, te vagy az apám – bólintott Damian.
Sordis összeráncolta a homlokát.
- Tényként tudom, hogy nekem a jövőben nincs családom – mondta. – Az viszont lehet, hogy elvetek majd egy-két magvat itt-ott. De nem is ez a lényeg...
fiam. Hanem az, amire nem gondoltál. Ha tudom, hogy lesz kölyköm, akkor fogamzásgátló pirulát veszek be, te pedig nem fogsz megszületni. Ha pedig nem fogsz megszületni, akkor itt és most, előttem fogsz meghalni.
- Nem hiszek neked – rázta a fejét Damian. – Éreztem a hívásodat... ide, ebbe a kastélyba, ebbe a szobába. Azt akartad, hogy idejöjjek, hogy találkozzak veled. A szerzetes a te embered, ő tudta, mi vár itt engem.
- A szerzetes az én emberem – visszhangozta Sordis. – És tudta, mi vár itt téged. Ez pedig azt jelenti, hogy odaát, a te jelenedben meghaltam. Végleg meghaltam. A szerzetes csak akkor aktiválódik, ha meghaltam.
- Már csak a múltban élsz, apám – Damian elmosolyodott. – Halott vagy. De ezt is tudod, így nem változtatod meg a jövődet.
- Túl sok mindent tudtam, mégse e tudások szerint cselekedtem – bólintott Sordis.
- És most halott vagy. Örökre.
Sordis elmosolyodott.
- Ha itt létezem, akkor a te jelenedben is... – közölte kajánul. - Amikor először meghaltam, azt mondtam, én akartam lenni az Erő. Azok a Solo-fattyak nem értették, hogy ezt csak figuratív értelemben mondtam. Téridőutazót kellett volna mondanom. Tehát ha itt élek, akkor mindenütt élek. Csak még nem találtam meg az átjárót. De neked köszönhetően tudom, biztosra tudom, hogy odaát meghaltam, így ha innen visszatérnék oda – mert egyszerre mindenkiből csak egy létezhet egy valóságban -, akkor ott is maradhatnék.
- Ezért hívtál ide? Ezzel a... rituáléval? – pillantott Damian a Sordis lába előtt fetrengő, félig szétmarcangolt alakra. Érzékelte, hogy milyen ősi erők működnek itt. Sordis idézte meg őt, nem pedig ő Sordist.
És mindez azért történt, mert a Renegátnak volt egy tartalékterve a visszatérésre, amennyiben meghal. Amennyiben végleg meghal. Damiant kirázta a hideg a gondolatra – vajon tényleg képes lenne visszatérni, valahogy áthidalni a múlt és jövő idővonalát? Erre senki sem lehetett képes. Ráadásul Sordis azt várja, azért hívta őt ide, hogy segítsen neki ebben. És a szerzetes... Sordis talán szándékosan hagyott szét zabigyerekeket a galaxisban, hogy a szerzetesnek legyen kit beszerveznie, aki a vére... talán a vér is fontos volt, vagy talán Sordis arra akart apellálni, hogy a saját gyermeke mégis csak segít az apján. Ezért mondta az előbb, hogy a tudása ellenére nem változtatja meg a jövőt, nem fog fogamzásgátlót szedni – mert a jövő amúgyis úgy alakul, ahogy előre eltervezte.
Vagy csupán mindez egy visszhang, egy nagyhatalmú erőhasználó lenyomatának utolsó sikolya az Erőben, ami a vére miatt vonzotta ide Damiant.
- Azért vagy itt, hogy a szolgálatomba állj – folytatta Sordis. - De azért azt is elmondom... hogy van egy másik... van egy másik Smordre...
- Ha vissza akarsz térni, megöllek, apám, ahogy minden leszármazottadat – borult lángba Damian tekintete. – Neked már véged. Véged!!
- Majd meglátjuk, fiam... majd meglátjuk...
Azzal Sordis lehajolt, és folytatta a lakmározást. Beleharapott áldozata húsába, és élvezettel majszolni kezdte a haldokló illetőt.
Damian visszalökte az elméjét a jelenbe.
Ahogy egykori apja képe eltűnt, a tudatába pedig benyomultak a jelen valóságának érzelmei és benyomásai, Damian öklendezve négykézlábra esett. Az elméje nem tudta feldolgozni, amit látott. Nem ilyen rövid idő alatt.
Az nem lehet, hogy ez a szörnyeteg volt az apja.
Nem lehet!
Mióta, de mióta kereste az identitását! A Nagy és Nemes Gray Ház, édesanyja háza ráhagyta a Gray Konzorciumot, de valahol mindig is tudta, hogy ő nem üzletember, hanem... valami több. Nem lehetett csak vállalatigazgató! Amikor felkereste az a szerzetes, az élete tényleg a feje tetejére állt. Az Erő kontrollálását még kiskorában megtanították neki, de nem küldték a Jedikhez, magántanuló volt. Azonban az, amit az Aing-Tii öreg tudott, új volt a számára.
Ahogy a hírek is, amivel szolgált.
Egy ideig azzal hitegette magát, hogy Sordis maga a nagyság. De rá kellett döbbennie, hogy apja nem volt más egy beteg lelkű, megalomán szörnyetegnél. Meg kellett akadályoznia... meg kell akadályoznia, hogy a renegátisták újra erőre kapjanak. Meg kellett akadályoznia, hogy az apja múltbeli alakja – amennyiben nem csak az elméjével játszott, hanem tényleg tervezi a visszatérést – sose érhessen célt.
Ez az egész... annyira feleslegesen bonyolult volt.
- Hát itt vagy, kölyök...
Damian megpördült. Dolohov állt az ajtóban. A Hit Lord az ujjait recsegtette, tenyerében energiakisülések cikáztak.
- A főnök látni akar.