|
Saijo
Feb 21, 2010 16:02:30 GMT 1
Post by Enz on Feb 21, 2010 16:02:30 GMT 1
- Vigyázz! – kiáltotta a kiképzőtiszt, mire a kifogástalan egyenruhájú katonák egyszerre összecsapták bokáikat és kiegyenesítették hátukat. Lézerfegyver egyiküknél sem volt, így kezük kiegyenesedve pihent oldaluk mellett. Ám két kardjáról egyikük sem mondott volna le, mivel ez egyfajta státuszszimbólum volt számukra. Mind fiatalok és erősek voltak, a Császári Hadsereg igazi büszkeségei. Tetsura ezredes elismerően nézett végig rajtuk. Ők fogják adni az állam új alapjának a magját, az Új Szamuráj Rendet. A katonákat az ország egész területéről gyűjtötték össze, alapos válogatás után. Fontos szempont volt az erős test, a mentális egészség és tisztaság, eddigi kiváló eredmények és a Császár iránti megkérdőjelezhetetlen lojalitás. Alig két hét alatt 7500 katonát gyűjtöttek össze, akiknek előreláthatólag a háromnegyede fogja sikerrel venni a kiképzést. Az ezredes végre a kikészített mikrofonhoz lépett. A pódium igen díszes volt: előtte volt kifüggesztve a Császárság zászlója, a Császár címere és a Rend jelképe. Megköszörülte a torkát, majd beszélni kezdet: - Nagai honfitársaim! Közületek bizonyára kevesen tudják, hogy milyen okból is kerültek Saijo bolygójára. Az ok igen egyszerű: titeket választottak ki, mint a Hadsereg elitjét, hogy egy új egység alapját adjátok, amely majd Őfelsége legfőbb támasza lesz a külső- és belső ellenség ellen. Ez a hetven éve megszűnt Szamuráj Rend újraélesztése lesz. A Rend jelszavai: Hűség, Becsület és Erő. Ne hozzatok hát semely cselekedeteitekkel ezekre szégyent. A jó szamuráj erős, és addig forgatja fegyverét, amíg az halott kezeiből nem hullik ki. A jó szamuráj becsületes is, nem öl meg fegyverteleneket és mindenekelőtt hűséges is. Úgy érzem ti mindannyian megfeleltek ennek, ám amennyiben valaki nem bírja a nehéz kiképzést, úgy bármikor itt hagyhatja a tábort és visszatérhet az egységéhez. Éljen Tízezer Évig a Császár! A kiáltást az összes katona egyszerre visszhangozta, teli torokból. Lenyűgöző, hogy ez a maroknyi csoport mekkora erőt képes produkálni. Ha a Rend létrejön, feladják ám a leckét Onosaka vezérigazgatónak. Saburo kissé elérzékenyülten kezdte el énekelni a Nagai himnuszt, amelyhez azonnal csatlakozott az összes katona.
|
|
|
Saijo
Feb 27, 2010 14:31:27 GMT 1
Post by Enz on Feb 27, 2010 14:31:27 GMT 1
A karcsú utasszállító hajó teste gyengén megremegett, ahogy átlépte a bolygó légkörét. A következő pillanatban életre kelt a hangosbemondó, és egy kellemesen vékony női hang szólalt meg benne: - Tájékoztatjuk kedves utasainkat, hogy tizenöt perc múlva megérkezünk a végállomásunkra. Ez úton szeretnénk Önöktől elnézést kérni az előre nem látható hét perces késés miatt. Suzuki Jirō hadnagy felpillantott az ölében lévő bőrtáska tartalmából. Tehát hamarosan megérkezik a célhelyre. Már órák óta úton volt, hogy teljesítse a rá bízott küldetést. A mellette lévő ülésre tekintett, amelyet nem foglalt el senki. Ez persze érthető, ha valaki a KempeiTai, vagyis a Katonai Rendészet egyenruháját viseli. Persze a járművön több más katona is utazott, ám ők éppen szabadságra tartottak haza, és a hátuk közepére sem kívánták a rendészeket, akik épp eléggé megkeserítették életüket a laktanyában. Nos igen, akik a rendet felügyelik és fenntartják, sosem örvendenek túl nagy megbecsülésnek. Az ő új feladata azonban sokkal érdekesebbnek ígérkezett, és sejtette, hogy ez az előmenetelének útja. Ugyanis, mint összekötőt helyezték át valami új elit csapathoz. A KempeiTai nem csak rendészetként, de katonai hírszerzésként is működött. A gondolataiba merült fiatal tisztet a hangosbemondó zavarta meg ismét. - Tájékoztatjuk kedves utasainkat, hogy hajónk sikeresen megérkezett a Saijo-i Központi Űrkikötőbe. Köszönjük, hogy velünk utaztak. Legyen további szép napjuk. Az utasok lassan szedelődzködni kezdtek, és lassan a lenyíló rámpa felé indultak. Suzuki igazából sehova sem sietett, így kényelmes tempóban állt fel helyéről. Gyorsan megigazította egyenruháját, kisimítva minden ráncot, majd megigazította fehér karszalagját, amelyen a nagy nagai írásjel minden embernek hirdette: KempeiTai. Jobb mutatóujját végighúzta bajszán, megmarkolta táskáját, majd ő is a rámpa felé indult. Az utasok már szinte mind leszálltak, ő pedig egy csapat katona mögé ért oda. A bokorugrók, akikbe berögződött a tisztelet, azonnal vigyázzba vágták magukat, és tisztelegtek. Suzuki viszonozta azt, majd elindult lefelé. Kimérte tette meg lépéseit, ennek ellenére gyorsan elérte az űrkikötő padlóját. Valahol a D-komplexumban szállhattak le, legalábbis a kiírás szerint. A többieket követve indult el a hangár egyetlen kijárata felé. Egy rövid mellékfolyosó után kiértek az épület főfolyosójára, amelynek végén a biztonsági személyzet és a helyi rendvédelmi erők léptették be az utasokat a bolygóra. Suzuki halálos nyugodtsággal sétált oda az egyik pulthoz, majd lerakta rá bőr irattáskáját, és határozott mozdulattal felnyitotta az. Rövid keresgélés után elővette a katonai- és személyi igazolványát és a pultnál álló fiatal nő elé helyezte őket. Ő egyesével a kezébe vette mindkettőt, majd pár másodperc után visszaadta őket Suzuki-nak. - Üdvözlöm Saijo-n, hadnagy úr! – mondta mosolyogva, majd meghajolt. Suzuki szintén meghajolt, majd elvette két igazolványát, visszatette a táskájába, és elindult az egyik turbólift felé. A rendezett sorokban várakozó tömeg utat nyitott előtte, így gond nélkül fért be az első turbóliftbe, ami a főbejárat felé indult. Elvileg ott várta már egy autó, ami új szolgálati helyére szállítja. És persze egyben az első komolyabb megbízatását is ez jelenti a Nagi Rendészképző Akadémia után. A turbólift gyors sebességgel indult útjának. Úgy, mint Suzuki karrierje, bár ő ezt egyelőre nem sejthette.
|
|
|
Saijo
May 18, 2013 16:20:38 GMT 1
Post by Enz on May 18, 2013 16:20:38 GMT 1
Suzuki fõhadnagy izgatottan pillantott órájára az irodájában. Már két éve végezte ugyanazt az unalmas munkát ennél az új elit egységnél, ami a Kiheitai nevet viselte. Ez leginkább Irreguláris Milíciaként volt fordítható basicre, és jól mutatta, hogy hivatalosan kivették õket a hadsereg szervezetébõl, és Õfelsége közvetlen irányítása alá kerültek. Ötezer remek katona volt az egység tagja, akiket napról napra kemény kiképzésnek vetettek alá. Suzuki Jiro, akit korábban a Kempeitai összekötõjének helyeztek ide, mostanra az egység katonai rendészetének vezetõje lett, kétszáz emberrel az irányítása alatt. Most azonban fontosabb dolga is akadt volna, mint néhány katona, akik a sötétedés után kilopóztak a városba vagy esetleg alkoholt ittak. A fegyelem igen komoly volt, komolyabb, mint a többi nagai egységnél, így nem is akadt gyakran munka. Amikor az óra halk csipogással jelezte az idõ múlását, a fõhadnagy sietve felkelt a helyérõl, és miután gyorsan igazított az egyenruháját, és elköszönt a vele egy irodában lévõ flottarendésztõl - akivel kezdetben egyébként sok harca volt, a flotta és a hadsereg, illetve rendészeteik állandó rivalizálásának folyományaként -, majd elhagyta az irodát, és kisétált a fõépületbõl. A rendszer napja magasan volt az égen és most egy felhõ sem volt az égen. Pont ideális idõ egy ilyen napra, gondolta vidáman. Suzuki szülei tíz éve haltak meg, tizennégy éves korában és azóta húgáról neki kellett gondoskodnia. Mivel úgy gondolta, hogy a rendészek jól fizetnek, ezért csatlakozott hozzájuk, és az évek alatt egészen megszerette ezt a munkát. Idõközben sikerült mindig elég pénzt elõteremteni arra, hogy taníttassa húgát, és idén beíratta õt a Saijoi Császári Lányakadémiára, ami az egyik legrangosabb volt az országban. A nemesi klánok, hercegi családok, sõt a császári ház egyes lánytagjai itt tanultak. Mióta a mûvelt, a szálakat a háttérbõl mozgató nõ lett a nõi ideál, azóta igen nagy népszerûségnek örvendett az intézmény. Suzuki igen büszke volt magára, hogy egyszerû származású emberként ezt elérhette. Bár a származás elméletben már nem jelentett különbséget állampolgár és állampolgár között, a gyakorlatban nem mindig volt ez így. Suzuki azt tervezte, hogy alapos családfakutatást végeztet majd el egyszer - ha lesz elég pénze, hiszen ez sokba került - és ha egy nemesi felmenõt is talál, rögtön benyújtja az igényét a Császári Történelmi Hivatalban, ami ezekkel az ügyekkel foglalkozott. Akkor visszamenõlegesen megkapja a kazoku nemességi rend szerint õt megilletõ rangot. Rosszabb esetben hamisíttat magának egy õst, mint tette azt megannyi gazdag közember, Kazuma Onosakával, a Nagai Iparvállalat vezetõjével az élen.
Lassan tûnt fel a távolban a lányakadémia impozáns épülete, melyet a régies és modern stílus tökéletes ötvözésével alkottak meg. Több ezer lány tanult itt a birodalom minden részérõl és most is matrózblúzos, szoknyás lányok tucatjai siettek be vagy ki a fõépületbõl, elfoglaltságuknak megfelelõen. Odalent, a széles lépcsõsor aljánál egyenruhás vagy öltönyös férfiak, apák, testvérek, testõrök vagy sofõrök várakoztak állandóan. Suzuki mindig szégyellte kicsit magát, hogy nem tellett neki siklóra, a szolgálati jármûvét pedig nem akarta elhozni, így mindig gyalog érkezett. Gyakran érezte a bejáratnál összegyûlõk lenézõ tekintetét a hátán, és olyankor mindig megfogadta magában, hogy majd õ megmutatja nekik. Egyszer, valamikor. Mielõtt felért volna a bejárathoz, sietõsen megigazította karszalagját és egyenruháját. Bár szívesebben jött volna ide civil ruhában, megvolt az elõnye annak, hogy a katonai rendészet egyenruháját viselte. Férfiakat nem szívesen engedtek be az intézménybe - már persze hacsak nem dolgoztak itt -, azonban ha megláttak egy rendészt, rögtön engedtek neki, gondolván, hogy valami hivatalos ügyben érkezett. Így míg az admirálisok, tábornokok, vállalatvezetõk kénytelenek voltak rostokolni a fõbejárat elõtt, addig õ nyugodtan járt-kelt az épületben. - Jó napot, uram - hallotta a tiszteletteljes hangot a portástól, akit már egészen megismert az elmúlt hónapokban. - Ismét a húgához? - Hivatalos ügyben, mint mindig - kacsintott a fõhadnagy. - Aztán csak óvatosan az õrizetbe vételekkel - nevetett halkan a portás, egy ötven körüli férfi. Bár tudta, hogy a másik nem hivatalos ügyben jött, mégis mindig beengedte. Suzuki azt gyanította, hogy azért, mert tõle nem lenézést kapott, mint a nagyon fontos nemes uraktól. Pedig ha kiderül a dolog, akkor az állásával játszik.
Suzuki a tágas alsó csarnok jobboldali lépcsõje felé indult, majd nyugodt tempóban kezdett felfelé haladni. Órájára pillantott, és látta, hogy legalább tíz perce van még, tehát nem kell sehova sietnie. A folyosókon fiatal lányok jöttek-mentek, és ahogy elhaladt mellettük, néhány összesúgtak vagy összekuncogtak a háta mögött. Katonásan kihúzta magát, és úgy haladt tovább. - Bocsánat, de mit keres itt? - lépett oda egy enyhén meglepett tanárnõ hozzá. - Hivatalos ügyben jöttem - közölte, miközben igyekezett a lehetõ leghivatalosabb arcát felvenni, majd diszkréten a karszalagjára mutatott. A tanárnõ még meglepõdöttebbnek tûnt. - Az igazgató úr irodája nem erre van - közölte. - Nem is hozzá jöttem - válaszolta Suzuki, elég hihetõen. - De errõl sajnos többet nem mondhatok, még magácska kedvéért sem. Államtitok. De ha megadja a holoszámát... - É-értem - adta meg magát a tanárnõ elvörösödve, lesütött szemmel, Suzuki pedig továbbsietett. Könnyebb volt, mint sejtette. Ahogy befordult az egyik keresztfolyosón, egy fiatal lányt vett észre. Teljes nyugalommal készülõdött, mögötte egy testõr kinézetû fickó állt. Még egy elkényeztetett csitri, apuci szeme fénye... De mielõtt továbbmehetett volna, hirtelen fény villant, és egy sugárvetõ összetéveszthetetlen hangja csatlakozott a fényhatáshoz. A testõr oldalához kapva esett össze. Hárman voltak, mind testhezálló fekete ruhát viseltek.
Suzuki egy pillanatig sem késlekedett, és elõrevetette magát a folyosón. Egy lézerlövedék süvített el mellette, majd egy újabb kerülte el. Arcán forróságot érzett, ahogy a következõ lövedék alig pár centire kerülte el, majd érezte, ahogy a vékony karcolásból vér kezd folyni. Öklét elõre lendítve jobb kezével egy nagyot sózott az egyik támadó fejére. Épphogy hárítani tudta. Lábával a következõ pillanatban kirúgta a sugárvetõt a másik támadó kezébõl, a harmadikat pedig aközben találta el, hogy az a fegyveréért nyúlhatott volna. Most már mindhárman körbevették. Elölrõl és hátulról egyszerre rontottak rá, õ azonban a szeme sarkából látta az orvtámadást. Elõre rúgott, egyenesen a támadója ágyéke felé, míg a hátulról támadónak a gyomorszájába könyökölt. Az elülsõ támadó a földre görnyedt, a hátulsó pedig megtántorodott. Oldalra nézett a harmadikra. Az õ kezében egy rövid penge villant. Suzuki nem gondolkozott, és rávette magát. A fém messzire repült, a ruhájánál megragadott támadó eltakart arcára pedig csak úgy záporoztak az ütések, hiába próbált kalimpálva védekezni. Ismét egy támadás hátulról. Suzuki megperdült, és a megragadott támadót hajította rá a másikra, így mindketten a földön kötöttek ki. A távolból sietõs lábdobogást lehetett hallani. A három támadó összenézett. - Nem mentek sehova! - kiáltotta a megszaggatott egyenruhájú Suzuki. Egyikük kezében egy apró tárgy termett, amit a földhöz vágott. Egy pillanaton belül szürke füst töltötte be a folyosót. Suzuki köhögve próbált utat törni, azonban csak a szekrény mellé kuporodó, szipogó lányt találta ott. Pár pillanat múlva feloszlott a füst... és Suzuki tucatnyi sugárvetõvel találta szembe magát a folyosó két oldaláról. - Kezeket fel! - kiáltotta az egyik biztonsági. - Lépjen hátra! Suzuki jobbnak látta engedelmeskedni, és felemelt kézzel hátralépett egyet. A lelõtt testõr alatt közben tekintélyes vértócsa gyûlt össze. - Kempeitai, Suzuki Jiro fõhadnagy, szolgálati szám 1-632-n-43-d. - közölte a legfontosabb adatokat. Az õrök, akik elindultak ó, hogy lefogják, egy pillanatra megtorpantak. - Fõhadnagy - tûnt fel a folyosó végén a biztonságiak parancsnoka, egy idõsebb férfi, valószínûleg leszolgált veterán. - Mit keres itt? - Tudom, hogy hülyén hangzik, de... a húgomért jöttem - nevetett fel a képtelen helyzetben. Az õrök nem osztották a vidámságát. - Talán Yukiko császári hercegnõ a húga, fõhadnagy? - tette fel keményen a kérdést. Suzuki meglepetten nézett a földön szipogó lányra. - Yukiko hercegnõ? - kérdezett vissza meglepetten. Tudta, hogy a császári család néhány sarja is itt tanul, de még sosem találkozott velük... idáig. Így viszont kezdett értelmet nyerni az egész támadás. - Ó, hát persze. Három alak megtámadta. Valószínûleg el akarták rabolni. - Ezt majd kideríti a nyomozás. Addig is, vegyétek õrizetbe! - intett az õröknek, de a folyosó sarka mögül egy ismerõs alak lépett elõ remegve. A nemrég lerázott tanárnõ volt az. - Reika-sensei - fordult felé a meglepett õrparancsnok. - Minden renden? - N-nem kell õrizetbe venni... Megmentette a hercegnõt, ahogy mondja - mondta remegõ lábakkal, láthatóan sokkolva. - Igen, nagybácsi, így volt - nézett fel a szipogó császári sarj. Suzuki megkönnyebbülten fújta ki a levegõt. Nem szeretett volna a cella másik oldalán lenni.
|
|
|
Saijo
Aug 4, 2013 18:28:40 GMT 1
Post by Enz on Aug 4, 2013 18:28:40 GMT 1
Shinjuwan gyönyörû öble Saijo egyik kedvelt célpontja volt a turisták számára. Változatos élõvilág, csodás tengerpart, jó levegõ, és persze a 88 császár sírja, egy nagy hegy is emelkedett itt, uralva az egész öblöt. A sírbolt népszerû turisztikai, kulturális és vallási célpont volt, így mindegyiket ki kellett elégíteni. Bár szent hegy volt, amit csak papok látogathatnak, a Chun-hatalomátvétel után az új dinasztia hozzálátott, hogy fontos központtá építse ki. Egy ûrkikötõ, szállodák, éttermek, szórakozási lehetõségek, konferenciatermek épültek ki a hegy lábánál, fürdésre alkalmas tengerparttal alig pár száz méterre. A vallási célzatú utazókat a hegyen emelkedõ kolostor, illetve a lábánál található szentély várja. A hegy elõterében múzeumokat alakítottak ki, ahol a különféle tárgyakat, felfedezéseket mutatják be az érdeklõdõknek, illetve a császári sírboltokba is betekinthetnek, köztük Chun császáréba, és fiáéba, Taisho császáréba is. Ez azonban csak a felszíne annak, ami itt húzódik. Az avatatlan szemek elõl elzárva végtelen folyosók labirintusa emelkedik, számtalan császár sírját rejtve. Sokat elmond az a tény, hogy a Császárság 500 évvel ezelõtti alapítása idején is 88 császár sírboltjának hívták a hegyet. Évek óta járták kutatócsapatok a hegyet, ahol számos veszély leselkedett rájuk, de az mindig nagyobbnak és nagyobbnak bizonyult annál, mint képzelték.
Most is itt voltak, az egyik folyosón haladva elõre. Egy másik, díszes sírban, a halálbüntetést egy évszázadra eltörlõ Saga császár örök nyughelyén találták meg a bejáratot. Bár azt hitték, hogy a sír zsákutca, a vizsgálatok során a falakat is megnézték, és kiderült, hogy az egyik egy rejtett folyosóhoz haladtak. Itt hiányoztak a díszes kalligrafikus vésetek, szobrok, faragványok, fali ábrák a hõstettekrõl és az uralkodásról, egyszóval minden, ami egy császár temetkezési helyét jelölné. Mivel a legenda szerint Jimmu császár, a legelsõ nagai császár, aki két és fél ezer évvel ezelõtt született, elvetette a pompát, és egyszerû sírba temetkezett, így az egész kutatóegység lázba jött a lehetõségtõl. Tenshi, a Császárság egyesítõje sírját már megtalálták, és ha mellé meglelik az elsõ császár sírját is, még az 500 éves ünnepségek elõtt... Toudou mindenesetre nem különösebben örült, hogy ezúttal õ rajta volt a sor, hogy elkísérje a régészeket a folyosón. Mivel a régi sírok csapdákkal voltak tele, több osztagra való katonai is részt vett a felkutatásukban, akik közül mindig tíz-tizenöt kísérte el az éppen aktuális kutatócsoportot. Toudou hadnagy kettes sorba rendezte az embereit, majd a tudósok elé és mögé állította fel õket, õ maga pedig legelõre ment. - Légzõmaszkok legyenek kéznél! Mindenki ellenõrizze a fegyvereit! - végezte el az indulás elõtti rutin utolsó lépéseit.
Már fél órája bolyongtak a folyosókon, amik egyre lentebb és lentebb ereszkedtek. Ahogy a hadnagy magasságmérõjére pillantott, kénytelen volt konstatálni, hogy elérték a tenger szintjét. Ilyen mélyen kutatócsapat még nem járt a 88 császár hegyén belül. A folyosók egyre szûkebbek lettek, néhol oldalazniuk kellett, vagy térden csúszva áthaladniuk. Nem igazán tetszett neki a hely, és hamarosan csobogásra lett figyelmes. Vízcsobogásra. Óvatosan haladtak tovább, miközben a folyosók újra nagyobbra váltottak. A folyosókat eddig csak saját elemlámpáik világították meg, most azonban természetes fényre lett figyelmes. A folyosó pár kanyar múlva egy barlang szájában végzõdött. Toudou hitetlenkedve sétált oda, és megdörzsölte a szemét, hogy jól lát-e. Egy folyó haladt végig a tágas barlangon, a közeli öböl felé. Mélyen a hegy gyomrában voltak, így természetes fénynek nem kellett volna lennie, azonban mégis volt. Ahogy felpillantott, egy különös fénytestet látott, ami ellátja a hatalmas barlangot fénnyel. - Lehetetlen - csodálkozott az egyik archeológus kísérõjük. Ilyen fénytestet sosem gyártottak nagaiok. Ráadásul évszázadok óta el lehetett zárva ez a barlang. Azóta zavartalanul tudott mûködni? - Most már kezd érdekelni mi van a végén - jegyezte meg Toudou inkább csak magának. Ki tudja, talán valami érdekes találhatnak. A csapat tovább indult, ha lehet még óvatosabban. A folyó mellett furcsa módon nem kõ, hanem egy érdekes acélötvözet volt a padlózat, ami furcsán puhának tûnt. A távolból mozgás zaja hallatszott, mire a katonák idegesen kapták fel a fegyverüket. Toudou egy sugárvetõvel a kezében indult meg elõre, azonban csak egy barlangi teknõs rakoncátlankodott. Kifújta a levegõt, és eltette a pisztolyát. Merev arccal tért vissza a még mindig idegeskedõ katonákhoz, és jelzett nekik, hogy továbbhaladhatnak. A barlangnak két bejárata volt: amerrõl jöttek, és azzal pontosan szemben egy másik. Miután a furcsa fémen kívül semmi mást nem találtak a barlangban - a növényeken és itt élõ lényeken kívül -, így arrafelé kellett továbbhaladni. A folyosó egészen tágas volt, és pár kanyar és lépcsõ után egy üres terembe vezette õket. Az egész építmény ebbõl a furcsa, puhának mondható fémbõl készült. A terem elég tágas volt, hogy mind beférjenek, és felállítsák a mûszereket, de egy kútnak kinézõ építményen kívül semmi egyéb nem volt ott. - Nem rémlik, hogy császárok valaha kútba temetkeztek volna - méltatlankodott az egyik tudós, akit kísértek. Toudou szúrós tekintettel nézett rá. Nem mintha õ javasolta volna, hogy derítsenek fel egy jelöletlen folyosót. Mindenesetre a fémötvözet felkeltette a szakemberek figyelmét, és azonnal hozzáláttak, hogy mintát gyûjtsenek belõle. Toudou tudta, hogy ezzel aztán jó ideig ellesznek, így hát nekidõlt a kútnak, aminek a kávája a dereka magasságában volt. Tekintete az egyik fiatal tudósra tévedt, aki a fém helyett a kutat vizsgálta. - Van valami érdekes rajta? - kérdezte. Alapvetõen nem szeretett a kísért kutatókkal beszélgetni, mert nem lehetett lelõni õket, ha egyszer megszólaltak, de most már tényleg érdekelte, mi lehet ez az egész. - Nagyon réginek tûnik - közölte, miközben óvatosan leporolta. - Furcsa írásjelekkel. Nem ismerem õket. Talán ha ellenõrzöm az adatbázisban... Hmmm. Nem tûnik nagainak. Inkább képírás. Protonagai? "A" kultúrabeli? Higa kereskedõnyelv? Na tessék, húzta el a száját Toudou, és unottan másfelé emelte a tekintetét. Még egy hosszú nap.
|
|
|
Saijo
Aug 4, 2013 21:18:17 GMT 1
Post by Haruhi on Aug 4, 2013 21:18:17 GMT 1
A termet a csend ülte meg, melyet a bentlevők lélegzetvétele és a kutatók és más tudósok egymás közti pusmogása tört meg néha, ahogy olyan dolgokról társalogtak, melyek meghaladták a közönséges katonák és harcosok tudását. Percek teltek el, a kíséret tagjai némán figyelték a szorgosan fel és alá járkálókat, a kezdeti lelkesedés némelyekben ezidő alatt talán már alább is hagyott. Egyszer csak az egyik geológus, ki eddig a fémes környezet vizsgálatával foglalatoskodott, a fejét rázva emelkedett fel. - Lehetetlen, képtelen vagyok belőle mintát venni! - mondta, magára terelve valamennyiük figyelmét, muszáj volt hát indokoltan mentegetőzni tovább - Egyszerűen nem lehet, az egész helyiség és a folyosók a vízmosás óta ezen egyetlen homogén anyagból állnak, sehol egy hézag, repedés vagy törés, képtelen vagyok metszeni belőle és a fúrhóhoz túl puha! - ismét a fejét rázta - Homogén, talán nem is fém... talán műanyag, mesterséges... mindenképpen más felszerelés kellene, más szakember, legalább egy anyagkémikus!Többen már érkezésük óta nyugtalannak tűntek a padlóval és falakkal kapcsolatban, most viszont még kényelmetlenebbül mozogtak. A munka azonban nem állt meg, s a geológus is újból nekifutott a munkájának, jelentését követően hamar visszarázódott az egész csapat, a körülményekhez képest a lehető legfegyelmezettebb módon, ahogy az mindig is rendjén volt. A légkör azonban gyászos és feszült maradt, egyértelműen érződött, hogy nem azt találták, amire a leginkább vágyakoztak és nem is sokra tudtak menni mindazzal, amit találtak. Ráadásul a helyből is hiányzott az a kifejezetten otthonos kisugárzás, a levegő hiába tiszta, csapdának vagy veszélynek hiába semmi jele és bizonyítéka... ismeretlen volt, egészen egyszerűen ismeretlen és talán veszélyes, már csak önmagában is félelmetes. - Azt hiszem... - törte meg a csendet ezúttal az írást tanulmányozó, ki úgy tűnt, ha zavarodottan ugyan, de végre előállt valami konkrétabb eredménnyel is - Én azt hiszem, hogy... talán mégis tudom, hogy miről van szó!Elhallgatott, a többiek lassan félretették munkájukat és odagyűltek köréje, ő pedig letérdelt és ismét vizsgálgatni kezdte, így folytatta. - Összehasonlítottam az adatbázissal, ezek a jelek leginkább az Ouranyu-szekta szent rúnáival mutatnak azonosságot. Ma már nincsenek követőik, de egészen a Hetedik Császár idejéig működtek, azelőtt a vallásuk nyomai az Északi-Félteke 'B-8" kultúrájának idejében voltak elterjedtebbek a leginkább, de ez az írás régebbi változata lehet, ugyanis az Ouranyu-jelrendszer jól fel van térképezve, hiszen az Ötvenkettedik Császár idején még működtek, s sok anyag maradt fent tőlük. Mindenesetre, a lényeg, hogy talán nyomokban, de szerintem valamennyire sikerült kiolvasnom belőle annyit, amit egy nagyobb nyelvészcsapat átfogóbb vizsgálata és közreműködése nélkül megtehettem.Nagy levegőt vett, s egy apró pálca segítségével mutatta azokat a jeleket, melyeket éppen le tudott fordítani, így nem kellett szünetet tartania és összefüggéseket taglalnia laikusabb társai előtt. - "Itt mindig (...) és hódolt előttetek, most próféták seregei. (...) szunnyadó (...) mielőtt harcos népek (...) istenek fegyverei (...) és Nagi, Tof, akkor még nem (...) a csillagok már idegenek voltak, az Építők tudták (...) és hol, mert az Istenek Isteneinek Isteneit, s az ő Isteneiket (...) éjszakából, a semmi is valami (...) utolsó (...) őriz (...) mi tudjuk, a Galaxis egy porszem, az Univerzum építőkő, mi vagyunk a semmi (...) az idő eljön, s a hagyaték (...) halhatatlan légiók (...) lent a mélyben (...) fegyver. És a sötétség fény, a halál élet, ami nincs, az van (...) kimondom... hívás, Ő alszik. Még alszik."A régészek csak bólogattak, aztán néhány pillantás váltását követően mindenki ment a dolgára, ő pedig jegyzetelni kezdett, nahd visszatért az írás tanulmányozásához. Talán egy óra is eltelt, a tudósok a helyiség jelentőségét próbálták összekötni a fenti kazamatákkal, s őszintén szólva, itt volt rá az egész napuk. Ezt a katonák is tudták jól, eleinte fegyelmezettek voltak, de az idő teltével látszott, hogy szívesebben lettek volna máshol. Szerencsére mindenkinek kijárt az ebédidő, így akkor mindenki előszedelőzködött, s a bejárat mellett összegyűltek, s a nyugalmuk is visszatért. Hiába, az éhség a legnagyobb úr, mégis csendben telt az idő, néhányan a jegyzeteiket forgatták és pusmogtak, a katonák pedig hallgattak. Aztán az egyik kísérő mégis forgolódni kezdett, s nyugtalanul ide-oda nézelődött, az egész furcsaság pedig lassan elharapózott az egész csoportban. Toudout is megszállta egy megmagyarázhatatlan érzés, talán kíváncsiság valami iránt, de természetesen rajta múlt, miként élte meg. Sokáig nem is tartott, ugyanis a bejárathiz legközelebb ülő katona most felkapta a fejét, s megszólalt. - Hadnagy úr...? - vette szájába ujját, s húzta ki feltartva - Ön nem érzi, hogy mozog a levegő?Valóban, érezhető volt az enyhe fuvallat, mely eddig nem volt jellemző itt létük ideje alatt, most pedig mintha a helyiségből kifelé tartott volna, ahogy a katona egyszerű vizsgálata is kimutatta. Nyugtalan tekintetek fordultak a "kút" felé, néhány tudós oda is merészkedett, ám a katonák Toudou utasítására vártak, hogy utánuk menjenek, vagy éppen visszatartsák őket. Bárhogyan is alakult, sőt, maga Toudou hadnagy is utána járhatott a dolognak, s még le is nézhetett a továbbra is sötét mélységbe, bár a huzat onnan jött, rövidéletűnek bizonyult. Az idő aztán is telt, percek és talán fél óra, az ebédidő is rég végetért már addigra, tették a dolgukat. Később a katonák őrmestere kért engedélyt szóváltásra a hadnaggyal, majd háttal a bejáratnak, halk szóval belekezdett mondanivalójába. - Hadnagy uram, látom a harcosokon a nyugtalanságot, a régészeink pedig szeretnének visszatérni. Az ön szavát várták a továbbiakkal kapcsolatban, én viszont megmondtam nekik, hogy tegyék a dolgukat mindannyian! - megköszörülte a torkát és aztán megint felnézett felettesére, miközben körülöttük most pusmogás hallatszott - Talán valóban egy nagyobb kutatócsoportra lenne szükség, ezek az emberek nem elegendőek a feladat... Az őrmester elhallgatott, s szemeivel most szúrósan a hadnagy háta mögé meredt, talán a sugdolózás miatt, néhány pillanat elteltével azonban nem hogy csend nem lett, a férfi tekintete elfanyarodott, s ahogy megszólalt, érezhető volt, hogy nehezen formálta a szavakat. - Hadnagy... hadnagy úr...! - mondta folytott hangon, maga elé meredve, keze lassan fegyvere felé nyúlt - Mögötte... nagyon lassan... forduljon meg...Nehéz leírni minden leírandót. Az egyik tudós figyelt fel legelőször valamire a "kút" felett, s rázta fel a mellette jegyzetelő társát. Ekkor szólt éppen az őrmester Toudou hadnagyhoz. körülöttük pedig lassan minden tekintet a kút irányába fordult, s így vette kezdetét a pusmogás is. Ők ketten voltak azonban az utolsók, kik észrevették a változást. A kút felett, a derengő fényben most egy tárgy tűnt lebegni, de már a második pillantás is elég volt ahhoz, hogy többet fel lehessen fogni. Nem tárgy volt, hanem egy idegen élőlény, bizonyos szempontból hasonló volt hozzájuk, mégis másmilyen: szintén humanoid és haja is volt, ugyan bőre világosabb az övéknél, füle sem látszott, helyette különös kitüremkedések látszottak. Ráadásul kisebb valamennyiüknél és egy űrkikötőben talán fel sem figyeltek volna rá, tudván, hogy a határőrök már átvizsgálták... Itt azonban nem volt rendjén, nem a bejáraton jött, sőt, a levitációból ítélve talán a "kútból" emelkedett ki, technológiai eszközöknek semmi nyoma. A katonák pedig Toudou és a lény között forgatták fejüket, azt leszámítva mozdulatlanul, fegyverik kezük ügyében, utasításra várva. A nyelvész most is ott volt a kútnál, hátsójára huppanva meredt rá, az a valami-valaki visszanézett, szótlanul cserélve tekintetüket. - Micsoda... kicsoda...? - suttogta a férfi szinte önkívületében. A lény először nem válaszolt, csupán figyelte őt, talán behatóbban is mint eddig, Néhány pillanat múlva azonban meglepetésükre megszólalt, nagaiul, egy igencsak fiatal nőnemű egyed hangján, ami tulajdonképpen külsejéhez is illett. - Nekem sincsenek ártó szándékaim. - mondta a nyelvésznek, mintha valaki kérdésére válaszolt volna, majd egyenesen a bejáratra, aztán Toudoura fordította tekintetét, melyből a férfi mintha aggodalmat vélt volna érezni - Jönnek valakik, sokan, másfélék mint ti és őket nem érdeklik az életetek. Az ellenségeitek, megöljem őket?
|
|
|
Saijo
Aug 4, 2013 22:14:42 GMT 1
Post by Enz on Aug 4, 2013 22:14:42 GMT 1
Toudou kezdte unni, hogy a tojásfejûek mennyit dolgoznak. Nehezen tudta eldönteni, hogy az ilyen túrák alkalmával azt szereti-e jobban, ha találnak valamit vagy ha nem. Ha elõbbi állt fenn, sokszor akár kimerülésig dolgoztak a kutatók, ha utóbbi, akkor pedig feleslegesen sétáltak át annyi folyosón és alkalomadtán csapdán. Senki sem értette a császárok miért ragaszkodtak annyira a csapdákhoz, hiszen õk az istenek védelme alatt álltak. Mindenesetre megtanulták, hogy minél régebbi egy sír, annál inkább nem kell hozzányúlniuk semmihez. Tucatnyi halálos áldozata és még több sebesültje volt az egységnek ezekbõl a szerencsétlen mozdulatokból. Mindenesetre legalább az ellátmány jobb volt, mint a helyõrségnél, itt ugyanis az egyik hotelbõl kapták az ételt. Ezúttal rizsgombócok gromk haldarabkákkal és párolt zöldségek. A csapat jóízûen falatozott, de feltûnõen nagy volt a csend. A kutatók hajlamosak voltak mindent túlértékelni, de ez a hely tényleg nyomasztóan furcsa volt. A fura próféciaszövegek sem nyugtatták meg különösebben a katonákat. Ráadásul odakintrõl is folyton mozgást lehetett hallani. - Csak a teknõsök - nevetett az õrmester, amikor az egyik fiatal katona idegesen összerándult. - Estére befoghatunk egyet, és lesz jó levesünk. A nyugtalanság azonban nem akart szûnni, és hamarosan a mindig vidám õrmestert is maga alá gyûrte. Toudou éppen arra készült, hogy egy kis lelket ver a többiekbe - akár szó szerint is, hiszen ezt a módszert a kiképzés során is elõszeretettel alkalmazták -, de hirtelen síri csend lett. Már akkor sejtette, hogy valami nincs rendben, de amikor hátrafordult, igazán elképedt. Arcán persze rendületlen nyugalom látszata ült, tekintete komoly volt, mint mindig. Azt beszélték a háta mögött, hogy ilyen arckifejezéssel született. Valójában apja bárói címének a várományosaként nevelték ezt belé. - Ellenségek? - Toudou hitetlenkedett. Ilyen mélyen a Császárság szívében? Talán egy pár fõs kommandó be tud jutni, de hogy sokan legyenek... - Barátnak tûnnek - a furcsa lány szinte olvasott benne, mint egy nyitott könyvben. - Az arcuk olyan, mint a tiétek. De a szívük más. A hadnagy igyekezett nem fegyveréhez nyúlni, miközben a lánnyal beszélt. Lehet még fenyegetésnek venné, és nem szerette volna kideríteni, tud-e más trükköt a levitáláson kívül. Tisztára, mint a régi bölcsek és szerzetesek. - Uram, lépteket hallunk! - jelentette az egyik katona a kommba, aki a bejáratnál õrködött. - Magam ellenõrzöm! - jelentette ki sietve Toudou. És rossz elõérzete támadt. A hely zajában pozícióba tudtak lopakodni a bejárat körül, figyelve a teknõsök mozgását. Ha kimennek, halottak. - Bármi történjen, mindenki idebent marad. Ayahara, te velem jössz! Bökött az egyik fiatal katona felé, aki nem túl vidáman tápászkodott fel. Toudou gondolt arra, hogy mondd még valamit a kutatóknak is, de õk túlságosan is elfoglaltak voltak a lányról való vitatkozással. Ez aztán átcsapott mindenféle más vitába. Toudou felsóhajtott, és a lány érdeklõdõ tekintetét a hátán érezve megindult a járat eleje felé. Futólépésre váltott, és Ayahara sugárkarabélyával a kezében követte.
A bejárathoz érve a két katonáját elbújva látta, csak sarokkamerájukat kicsúsztatva néztek ki a járatból, egyébként láthatatlanok voltak. Egyikük észrevette, és intett nekik, hogy menjenek oda. Toudou halkan lekuporodott mellé. - Nem tudtam, hogy leküldenek egy másik osztagot is - súgta halkan a katona. Nagaioknak tûntek, de túl furcsán mozogtak, és nem a katonai doktrína alapján közeledtek. - Ayahara, a pókaknákat! - szólt hátra Toudou. A fiatal katona lekapta a hátizsákját és három apró, lábakkal bíró, vörös hátú tárgyat vett elõ, és szó nélkül pár méteres távolságokra lefektette õket, majd visszatért. Az egyik "nagai" eközben már igencsak közel jutott a barlang bejáratához. Toudou elõrántotta a sugárvetõjét, felpattant, és elõugrott a fedezéke mögül. A másik azonnal megfagyott. - Kezeket fel! - kiáltotta, tudomást sem véve a társairól. A másik mosolyogva tett ennek eleget. - Barátok vagyunk, Chu-i - úgy viselkedett, mintha csak valami furcsa félreértésrõl lenne szó. - Nem láttam még errefelé, közlegény - ügyelt rá, hogy a hangja száraz legyen, és ne árulja el, hogy már tudja, másokkal áll szemben. - Újak vagyunk erre - vonta meg a vállát. - És máris mi megyünk a szar melóra. - Ha újak erre... - Toudou tudta, hogy rögtönöznie kell egy kérdést, amivel kifoghat rajtuk. - ...ki a parancsnok? - Bassz... - sziszegte, és azonnal a fegyveréhez kapott, de Toudou lépéselõnyben volt, és egyenesen az arcába lõtt. A lény, ami elterült, már csak nem is hasonlított egy nagaira: nagydarab, megcsonkított valami volt. - Won'gu! - kiáltotta hátra, majd visszaugrott a fedezék mögé. Hát itt van a vong, erre két évtizede nem volt példa. És sokan voltak, ahogy elõbújtak a rejtett fedezékek mögül. Csapda? Nem, akkor nem kéne az álca. Õk is ide jöttek, talán ugyanazért, amit most találtak. Vaktában leadott még egy sorozatot, akár a többiek, míg Ayahara élesítette az elsõ aknát. - Futás a következõig! - kiáltotta, miközben bogarak koppantak a bejáraton. Megvárta a többieket, majd lõtt még néhányat, és õ maga is nekiindult. Éppen idõben, mert a helyre, ahol volt, egy amphibot csapott le, alig egy pillanat múlva. Lelõtte az óvatlan "nagai"-t, majd beugrott a sarkat jelentõ fedezék mögé. Ayahara nekilátott a következõ aknának, õ pedig csak elvétve tüzelt, de ügyelve arra, hogy a vong ne akarjon bemerészkedni. A pókakna lábait behúzva a földön lapult, mint egy régi kacat, arra várva, hogy lábak dobogását érezze öt méteren belül. Úgy programozták, hogy ilyenkor ugorjon rá az ellenfelére, és detonáljon. - Kész! - lihegte Ayahara, akinek homlokából vér csordogált. Súrolta az egyik puffanóbogárt, amit dobáltak rájuk. - Akkor visszább! - remélte, hogy hallják a lövöldözést, és felkészülnek a fogadásukra.
A következõ megálló a lépcsõ volt. Alig ugrottak be a fedezékbe, robbanás hallatszott. Ezt már biztosan meg fogják hallani, nyugtázta elégedetten. A vong sajnos túl hamar magához tért, mert a következõ akna túl rövid idõn belül robbant. Valószínûleg egyszerre berontottak utánuk. Toudou elõkapta az egyik gránátját, a fogával kirántotta a biztosítószeget, és olyan erõvel nekivágta a falnak, hogy visszapattant a folyosóra. Egy vong harcos vágódott ki éppen, de csak annyira, hogy a robbanás narancsos felhõje felkapja, és méterekkel a hátuk mögé repítse. Toudou ösztönösen megfordult, és kettõt belé lõtt, biztos, ami biztos. Majd vissza. Egy sebesült vong ugrott elõ, amphibotját maga elé tartva, egyenesen az egyik katonát becélozva. Két lövést kapott, de utolsó erejével még belevágta a katona nyakába a méregfogakat, õ pedig holtan esett össze. Újabb két sebesült tûnt elõ, de õk már nem voltak ilyen szívósak. - Kész! - Ayahara néhány kisebb karcolást is begyûjtött az elõbb. Felrántotta a fiút, majd megindultak. A harmadik társuk egy pillanatra lelassult, és ez az életébe került: a puffanóbogarak leterítették. A vong végig a nyomukban loholt, de elég gyorsan futottak, hogy a botjaik hatótávolságán kívül maradjanak. Végül elérték a termet, ahol már várakoztak egy rögtönzött barikád mögött további katonái, mind az öt. Toudou hasra vetette magát, és magával rántotta Ayaharát is, a katonái pedig össztüzet zúdítottak az üldözõkre. Mikor mindegyikük holtan feküdt, felpattantak, és befutottak a terembe. - Ketten meghaltak közületek - mondta a lány, egyenesen a lihegõ Toudou szemébe nézve. - Így van - mondta, bár tudta, hogy nincs szükség megerõsítésre. A másik teljesen tisztában volt azzal, mi is történik. - Segíts! Kerek perec a szemébe mondta. Sokan voltak, rengetegen. Ha mindent bevetnek, akkor sem bírnak velük. Õ pedig élni akart. Élnie kellett.
|
|
|
Saijo
Aug 5, 2013 0:02:23 GMT 1
Post by Haruhi on Aug 5, 2013 0:02:23 GMT 1
A lámy kíváncsi tekintettel nézett a távozó Toudou után, de láthatóan nem háborodott fel, vagy zavarodott meg az esemény hatására. A hátramaradt katonák kétkedő pillantásokat vetettek feléje, s amikor félrelibbent a "kút" szája fölűl, valamennyien szívesen rászegezték volna fegyvereiket, lévén már valamennyiüknek volt a kezében. Ő azonban mindössze körbepillantott ekkor, szinte újabb bizonyságaként annak, hogy értette gondolataikat. Ezután lassan leereszkedett a földre, saját lábaira, míg a nyelvész összeszedte bátorságát, hogy felkeljen és hátráljon tőle néhány lépést. Azonban a lény most nem felé fordult, hanem a bejárat irányába, szinte már tűnődve. - Itt vannak, egy űrhajón érkeztek, sokféle más élőlény is van velük. - mondta, a kétely bármi jele nélkül - Egy olyan fegyvert kresnek, ami hús és vér, mert ők is így harcolnak. Többen is kérdőn fordultak felé, s minden bizonnyal több választ is kaptak volna, ha a bejáraton kívülről nem terelte volna el figyelmüket a zaj. A civileket gyorsan félreterelték és védőállást kezdtek kiépíteni, egyedül az Idegennel nem foglalkoztak azon túl, hogy ha lehetett, akkor elkerülték. - Fogynak, de nekik vannak akik a helyükre lépjenek. - mondta, nem is ajánlva fel segítségét újból, valószínűleg azért, mert már tudta ki volt a felelős az utasításaikért, s ő még nem hozott végleges döntést ez ügyben.
Hamarosan a harc zajai egyre közelebbről és közelebbről hallataszottak, nyugtalanabbá téve mind a civileket, mind pedig a harcosokat, hiába bújtak meg védőállásaik mögött: nem volt nehéz kihámozni az Idegen szavaiból, hogy mivel is álltak szembe. Ennek ellenére azonban nem veszítették el a fejüket, készen álltak mind társaik, mind pedig ellenségeik fogadására, így amikor előbbiek felbukkantak és hasra vetették magukat, ők gondolkodás nélkül tüzet nyitottak felettük, ártalmatlanítva az üldözőket. A páros hamar talpon volt, s kihasználva a nyert időt, fedezékbe vonultak. - Ketten meghaltak közűletek. - bizonyította különös mivoltát, némi sajnálattal hangjában. A hadnagy nem tétovázott és szavakba is foglalta gondolatait, s egyedül a lány maradt fedezéken kívül, a bejáratot figyelve. Semmi nem bukkant fel onnan, az eddig puha padló most megkeményedett, s odakintről ismét felcsapott a zaj. Reccsenések, kiáltások és gurgolázó hangok, valamint tomba dörejek és szisszenések hallatszottak, s alig néhány pillanat múlva síri csend lett, a padló ismét "normálissá" vált. A lény mindvégig nem is igazán mozdult, néha rápillantott ugyan a bent levőkre, de semmi jelét nem adta annak, hogy aktuális része lett volna bármi intézkedésnek. Csupán az eredmény volt ismert. - Mind meghaltak, a "fegyvereik" is. - jelentette ki, s valamennyiük gondolatát felkapva, folytatta - Mozgattam és formáltam a falakat, egy anyagból van, mint már tudjátok. A maradék a felső járatokban most végeznek saját rabszolgáik, ők pedig egymással. A vezérük nem sokára magára robbantja a hajót, amivel érkeztek, ő elbizakodottan téved abban, hogy ahol nincs jelen az Erő, ott nincsen semmi más.
Az eredmény, melyet előbb vagy utóbb mindenképpen megvizsgáltak, magáért beszélt. A folyosók tele voltak felnyársalt, szivaccsá lyuggatott, feldarabolt, összemorzsolt és persze összelapított lényekkel, ami pedig az elesett két nagait illette, ők úgy maradtak, ahogyan a gyilkosaik hagyták testüket. A teremben azonban, az idegen most a nyelvészhez fordult. - "Itt mindig voltunk és leszünk, minden ősünk leborult és hódolt előttetek, most próféták seregei. Sötét mélyben szunnyadó, mielőtt alakot öltött a kő, mielőtt harcos népek jöttek, s istenek fegyverei lettek, akkor régen. Keveset tudott már bármi lény, mikor a Nagi és Tof meg sem születtek gondolatban sem. Ám még aztán is, mikor a csillagok már idegenek voltak, az Építők ismerték a múltat. Tudták, mert kutatták, hogy mi volt és hol, mert az Istenek Isteneinek Isteneit, s az ő Isteneiket akarták megismerni, azokat, kik eljöttek éjszakából, ahol a semmi is valami. De már csak az utolsó volt ott, aki őriz mióta a csillagok megfogantak. Igen, még mi is tudjuk: a Galaxis egy porszem, az Univerzum építőkő, mi vagyunk a semmi és nem az, ami minket körülvesz. S majd az idő eljön, s a hagyaték feltámad, hogy a halhatatlan légiók felprédálják a Mindenséget. Messze lent a mélyben, ott vár tudat, mely nem csak fegyver. És a sötétség fény, a halál élet, ami nincs, az van. Bár ugyan én kimondom és hívom, de Ő alszik. Még alszik." Határozottan rázta meg fejét, láthatóan a kútra vésett írás teljes szövegét mondta fel, folyékonyan, bármi kétség nélkül. - Nem vagyok sem isten, sem pedig istennő. - folytatta - Amit azok írtak, akik egyszer itt éltek, nem ismerték saját magukat sem, nem hogy bármi mást az Univerzumban. Ők csak meg próbálták magyarázni azt, amit mások mondtak nekik, főleg érthetetlenül. Bár nem teljesen pontatlanul. Sokkal kényelmesebb lenne valamennyiőtök számára, ha hagynálak szóhoz jutni titeket. Felnevetett, gondtalanul és csengőn, de mindössze csupán néhány pillanatig tartott, s kíváncsian Toudou felé fordult.
|
|
|
Saijo
Aug 11, 2013 21:28:40 GMT 1
Post by Enz on Aug 11, 2013 21:28:40 GMT 1
Toudou valahol az elején elvesztette a fonalat, és ahogy körbenézett a tudósok is csak szájtátva álltak ott. Mindenesetre a saját szemével akart meggyõzõdni a dolgokról, így még a furcsa prófécia felolvasása elõtt intett Ayaharának, és kinéztek a fõfolyosóra a hordozható és kinyitható gyalogsági pajzsokon átlépve. Az eredmény megdöbbentõ és kielégítõ volt, és a sérült, kissé kába Ayahara is elégedetten nézett körbe. Szépen elbánt az a furcsa kislány a vongokkal, akik egyébként cafatokra szaggatják õket. Ez azt jelentette, hogy nincsenek ellenséges szándékai velük szemben, igaz nekik se voltak a lány ellen, erre Toudou ügyelt. Szövetségesnek nem nevezte volna egyelõre, hiszen a behatolók az õ... kútját is fenyegették. Intett az elbambult Ayaharának, hogy jöjjön vissza, de mivel nem figyelt megrángatta a vállát. - Bocsánat, hadnagy - rázta meg a fejét, mintha egy álomból ébredt volna. Valószínûleg most esett át a tûzkeresztségen, ez a hely mindig is parkolópálya volt az újoncoknak és számûzetés a tiszteknek. Valaki igen megharagíthatott azon a nemesi-tiszti bálon, hogy lassan egy éve itt tartották... Talán nem kellett volna betörnie Suyime ezredes orrát, de hát egy nõt inzultált és szexuálisan zaklatott. Apja minden befolyása kellett ahhoz, hogy ne legyen hadbírósági ügy a dologból, és a botrány kitörését is sokba került elfojtani. Azóta nem beszéltek, de az örökös még mindig õ volt, apja nem tagadta ki.
- Igazán érdekes mutatvány volt - hajolt meg a lány felé mélyen, elismerése jeleként, mikor végre engedte õket szóhoz jutni. - Én Toudou Kyoshiro hadnagy vagyok, a Nagai Császári Hadsereg Különleges Feltáró Különítményének az egyik osztagvezetõje, egyúttal a Kyoshiro bárói cím örököse. Benned kit tisztelhetünk? - Én csak én vagyok, sokféle néven hívtak már, de az elsõt nem hiszem, hogy a fajtád ki tudná ejteni, nem hogy megjegyezni. - érkezett a válasz a furcsa lánytól. Toudou kimérten bólintott. - Ha nem a hegy kamija vagy, hogyan tudnál ilyen sokáig élni? - még mindig õ kérdezett, és remélte, hogy semelyik tojásfejû nem fog beleokoskodni a beszélgetésbe, legalábbis egyelõre. - És hogy lehetnének ilyen erõid? Ennyi won'gu kiirtásához egy egész századra lett volna szükségünk. - Én csak másmilyen vagyok, mint amilyenek ti vagy õk. - mosolyodott el - Külsõre hasonlítunk, ámbár belül különbözünk. Toudou az egyik tudósra pillantott, aki észrevette a tekintetét, és rövid morfondírozás után bólintott, hogy ez legalábbis elméletileg elképzelhetõ. Aztán Ayaharára pillantott, aki épp a rádióval bajlódott. Mivel a közvetlen hullámok nem jutottak volna át a sok elrejtett sírbolton, olyan eszközt fejlesztettek ki a Kutatási és Innovációs Hivatalnál, amelynek jeleit a szilárd falanyag vezeti, és útközben erõsítõállomásokon jut keresztül. Jelzett, hogy él a vétel a bázissal. - Valahogy csak hívnunk kéne - jegyezte meg Toudou kissé bizonytalanul. Mégiscsak jobb lett volna úgy jelentést tenni, hogy tud valamire hivatkozni. - A Bogan nem jó - vélekedd elgondolkodva - az nem volt igaz... De azt hiszem, hogy a személyes névmások sem teszik meg, ugyebár mégis csak személytelenek... - Nos, akkor Haruhi lesz a neved - vonta meg a vállát Toudou, az elsõ nõi nevet mondva, ami az eszébe jutott, és a kommunikátorhoz lépett, ahol már Ayahara elfoglalta a jeltovábbító szerepét. - A pozíciónk x36y41, mélység -51,37 méter. Támadás ért minket, több tucatnyi ellenség. Végük van. Találtunk egy lányt, Haruhi névre hallgat, a legtöbbet õ ölte meg. Két halálos áldozat. Sírboltot nem találtunk. Erõsítést kérünk. Technikusokat kérünk. Felszerelést kérünk. Üzenet vége. Ahogy a közlegény elküldte az üzenetet, csend borult a helységre, amit csak a tudósok halk pusmogása zavart meg. Nem telt bele azonban sokba, hogy választ kaptak. - Az õrnagy utasítja, hogy menjen fel a lánnyal, Toudou hadnagy. A szükséges erõsítés és felszerelés hamarosan útnak indul. Üzenet vége - kódolta vissza Ayahara az üzenetet. Ilyen gyorsan ritkán kapott választ. - Nos, lány - fordult a lény felé, ami eddig kíváncsian nézte mit csinálnak. - Ha nincs ellenedre, felviszünk a parancsnokunkhoz kihallg... khm, bemutatásra. - Azt hiszem, hogy ez érthetõ - gondolkodott el láthatóan a lány. - nem ismertek, a feletteseitek pedig nektek ártanának, ha nem tudnának engem kihallgatni, nem igaz? - Igen - felelte kurtán Toudou, majd elõvette a sugárvetõjét, és megindult a kijárat felé. - Arra semmi szükség - közölte a lány, és a hadnagy megtorpant. Való igaz, az összes behatoló meghalt a másik jóvoltából. Egyetlen mozdulattal visszacsúsztatta a fegyverét, majd lassan megfordult. Elõvett egy takarót a készletükbõl, és a lányka vállára terítette. Mégiscsak így illik, még ha a másik talán nem is érzi a hûvösség érzését az eltérõ felépítés miatt. - Gyere - mondta szûkszavúan, majd megindult határozott léptekkel az egyetlen kijárat felé.
Amikor végül elérték Saga császár sírját, egy jó fél óra csendes gyaloglás után, egy fegyveres osztag várt rájuk, elõre szegezett fegyverekkel. A parancsnokot jól ismerte Toudou, egy beképzelt idióta volt, aki túl komolyan vette magát. Valószínûleg ezért is került ide, mert a közvetlen felettesei nem bírták elviselni az egóját. - Állj! - a lézerfények rá és a lányra tapadtak, mindkettejükre jutott vagy fél tucat vörös pont. - Kusakabe hadnagy, micsoda öröm - közölte faarccal Toudou, és a hangjában némi düh is érzõdött. - Most pedig találkozónk van az õrnaggyal. Azzal egy lépést tett elõre, de csak annyit ért el, hogy az egyik katona idegesen majdnem meghúzta a ravaszt. - Közlegény, ha lõni készül, célozzon pontosan - szólt ki oldalra Toudou, anélkül, hogy ránézett volna. - Ha túlélem, rosszabbul jár, mint a hadbírósággal. A katona megrettenve engedte lejjebb a fegyverét. Kusakabe hevesen pillantott oda, mire sietve visszakapta. - Ez a lány veszélyt jelenthet ránk! Fogságba kell vinnem, az õrnagy parancsára! - Amit ez a lány tud, azt nem tartaná vissza a cella - közölte szúrós tekintettel Toudou. - Most pedig engedjen át, hadnagy. - Vezessétek el mindkettõt! Toudou hadnagy megtagadta a parancsot! A hadnagy letérdelt, mintha fegyverét akarná a földön odacsúsztatni, de halkan a lány fülébe súgott. - Kérlek, segíts ismét. De hagyd õket életben.
|
|
|
Saijo
Aug 11, 2013 22:32:59 GMT 1
Post by Haruhi on Aug 11, 2013 22:32:59 GMT 1
A lény a folyosóban megtett első lépéseket követően ismét a levegőben sordródott, alig egy arasszal a padló és a brutálisan lemészárolt ellenségek felett. Toudou egy szót sem szólt, ő pedig mindvégig szintén ugyanígy tett, mintha csak a katonatiszt kedvében akart volna járni. A feljebb jutás tehát nem okozott további nehézséget a vong támadás óta, így hamar elérték annak a császárnak a sírját, akit... oda temettek, ugyebár. Mikor végül Toudout megállásra kényszerítette egy másik osztag katona, ő szintén megállt a levegőben és kíváncsian mérte őket végig. A körülményekhez képest nyugodt maradt, kifejezetten nyugodt, s egyedül 'vezetője' értette leginkább az ott levők közűl, hogy miért nem volt oka aggódnia. Érdeklődve, szinte ráfoghatón őt utánozva hajolt a férfi után, s mialatt az kimondta szavait, a rájuk fegyvert fogó katonák közűl is többen a fejükhöz kaptak, elejtve fegyvereiket, ha pedig nem is, a következő pillanatban már mind eszméletlenül terültek el a földön. - Úgy hívjátok, alacsony vérnyomás. - magyarázta meg, mikor Toudou fejében megfordult a gondolat, hogy vajon mit is csinált velük.
|
|
|
Saijo
Aug 11, 2013 23:10:31 GMT 1
Post by Enz on Aug 11, 2013 23:10:31 GMT 1
- Igen diszkrét megoldás - közölte Toudou szokott, kimért és komoly stílusában. - Azt hiszem tovább mehetünk, Haruhi. - Már várnak ránk - közölte a lány, aki láthatóan megérezte a dolgot. Az út maradék részében senki sem állt az utukba, és pár perc múlva már az õrnagy irodája elõtt álltak. Toudou kettõt kopogott, majd a választ meg sem várva benyitott. Az õrnagyot az ablak elõtt találta, amint éppen a kilátást tanulmányozza. A nyíló ajtó hangjára megpördült, a homlokán izzadtságcseppek gyöngyöztek. - Toudou hadnagy - nézett rá idegesen, majd észrevette az enyhén lebegõ lányt. - Szentséges istenek - nyögte ki nehézkesen. Remegve kínálta õket hellyel. Toudou ugyanolyan komoly képpel foglalt helyet az egyik széken, míg a lány nem élt a lehetõséggel. - Nem találkoztak... - A fogdmegjeivel, õrnagy úr? - Akkor halottak? - Toudou úr megkért, hogy ne öljem meg õket - szólalt meg a lány ártatlan képpel. Az õrnagy remegve dõlt elõre, meg akarván nyomni a vészhívó gombot, de egy egész alakos holokép kelt mögötte életre. - Õrnagy, elég lesz ebbõl! - szólt rá erélyesen, de a hangját meg nem emelve a kékes figura. A kinézete alapján a negyvenes évei végén járt, és halántéka két oldalt õszülésnek indult. - Ez parancs! - E-ezredes! - pattant fel, tisztelegve. Az egész alakos holokép megvetõen nézett a hátára. - Inkompetens barom - húzta el a száját, az õrnagy pedig még jobban megijedt, de az ezredes innentõl már nem is foglalkozott vele. Ehelyett egyenesen a lányhoz fordult. - Gróf Teiichi Kazua, a Kutatási és Innovációs Hivatal minisztere. - Uram - állt fel észbe kapva Toudou is, és tisztelgett. Az ezredes nem szentelt neki sok figyelmet. - Elég fiatalnak tûnsz a képességeidhez képest - Kazua ezredes mindig tényszerû és hûvös maradt, azt mondják aszkéta életet élt, és csak az ész szolgálatába állította az életét. Ahol valaki problémát látott, ott õ lehetõséget valami új felfedezésére. A KIH az õ kezében csodákat mûvelt. - Én nem vagyok fiatal! - ellenkezett a lány. Kazua arca meg sem rezdült. - Érdekes. Szívesen hallanék arról, hogy ki és mi vagy te, és miért kerültél elõ éppen most, annyi évszázad közül.
|
|
|
Saijo
Aug 12, 2013 0:11:46 GMT 1
Post by Haruhi on Aug 12, 2013 0:11:46 GMT 1
A lány valóban nem foglalt helyet és még csak a földre sem ereszkedett vissza, mint ahogy korábban tette a barlangban. Az őrnagyot ellenben szinte csillogó szemekkel méregette, akár egy kislány, aki valami nagyon érdekeset látott. Le sem tagadhatta volna, mígnem ténylegesen letagadta, hogy fiatal lett volna. - Sok nevem van, a legújabb Haruhi és tőle kaptam. - nézett néhány pillanatig Toudoura, majd lassan visszafordította fejét a hologramra, s szünet nélküli mesélésbe kezdett - Számotokra nagyon sok dolgot nem árulhatok el, de nem minden titok ugyanakkor. Ha úgy tetszik, én egy másik Galaxisból származom és ezért is lettem ma kíváncsi, amikor szokatlan élőlények, akikra úgy referáltatok, hogy Won'gu, illetve kevésbé szokatlan rabszolgáik érkezésére lettem figyelmes. Ezért feljöttem onnan, amit ti kútnak neveztetek el és ott találkoztam veletek. Ti inkább voltatok kíváncsiak, mint barátságtalanok, ők pedig azt hiszem, hogy engem kerestek és egy általuk el nem nevezett fajtájú lénytől hallottak erről a helyről, az életéért cserébe. De átverték. Én már régóta vártam itt, tulajdonképpen semmire és senkire sem, a feladatot amiért ugyanis ide jöttem, már elvégeztem. Egy másik fajnak segítettem, hogy hatalmas gépeket hozzanak működésbe és azelőtt az én fajtám között éltem, akik aztán itt hagytak. De nem ezen a bolygón, akkor még nem létezett ez a csillagrendszer és nem szabadott harcolnom a faj mellett, akik miatt ideküldtek. Őket sajnos legyőzte egy másik, akik átverték őket és aztán sokakat legyőztek, mielőtt ők is elbuktak. Szívesen segítek a fajtátoknak, ha szükségetek lenne valamire. Kedvellek benneteket, ha úgy tetszik. Mást nem szólt, már korábban is előkerült, hogy nem szeretett kellemetlenséget okozni azzal, hogy kimondatlan kérdéseikre válaszolt. Talán most is emiatt nem tette.
|
|
|
Saijo
Aug 12, 2013 0:39:00 GMT 1
Post by Enz on Aug 12, 2013 0:39:00 GMT 1
Toudou szótlanul ült a helyén, a hologramot nézni. Kazua gróf arcára halvány mosoly ült ki: a legtöbbekkel szemben nem mutatott ilyen gesztust, így ez csak azt jelenthette, hogy elégedett a helyzettel. - Haruhi, ez megteszi egyelõre. Bár a hadnagy kreativitását névadás terén nem kommentálnám... Tehát kedvelsz minket - közölte, és Toudou legnagyobb meglepetésére a hangja mintha egyenesen vidám lett volna. - Azt hinné az ember, hogy egy ilyen távolról érkezett valaki nincs ilyen nonszensz érzelmek rabságában. - Nem értem a logikai következtetést, hogy miként kapcsolódnak az érzelmek ahhoz, hogy messzirõl származom? - fordult a férfihoz - Mint egyedet, ti úgy jellemeznétek engem, hogy játékos és kíváncsi. Csak annyit tudok a fajtátokról, amit a jelenlétemben gondoltatok róla. S az érzelmek csupán akkor volnának nonszenszek, ha akadályoznának valamiben, mint ahogy a ti fajtátoknál. Még nem találtátok meg a módját. - Az érzelmek sok mindenben gátolhatnak. Játssz valakivel egy holosakkmérkõzést, és hitesd el, hogy a bástyája kedves a szívének, hogy a futója élete szerelme, hogy a lovasa titkos hódolója, és egyiket sem meri majd feláldozni - a vidámság újra eltûnt Kazua hangjából, átadva a helyet a korábbi hûvösségnek. - A születési hely és az érzelmek között persze nincs szükségszerû logikai kapcsolat, ez valóban naiv feltételezés volt a részemrõl. Vehetjük egyfajta tréfának. Bocsánat. - Nincs mit megbocsátanom. Olyasmit persze nem mondtam, hogy ti bábuk lennétegy egy holosakkjátszmámban - mondta, megint csak gyermekien tûnõdõ arckifejezésével - úgy sem, hogy csak most tudtam meg, hogy micsoda az a holosakk. De igen, el tudnám az ellenséggel hitetni könnyen, hacsak nem igazán erõs az elméje. Kazua arcán újra megjelent az elõbbi mosoly, és kénytelen volt a kezével elrejteni. Ilyen még soha nem esett meg a mindig hûvös férfivel, aki állandóan a kutatások, számítások, tudományok világában élt. - Igazán érdekesnek talállak, és ez tetszik - közölte, mikor végre elvette a kezét a szája elõl. A hangja szokatlanul barátságosnak tûnt. - Szeretném, ha személyesen is tudnánk találkozni. Már persze, ha kitartasz amellett, hogy segíteni szeretnél. Ó, és Toudou hadnagy. Úgy látom valamiféle természetes érzelmi kapocs alakult ki kettejük között. - Uram? - határozottan úgy tûnt, mintha a hadnagy zavarban lenne. - Maga lesz Haruhi kisasszony kísérõje a továbbiakban - közölte ellentmondást nem tûrõen, majd megint a lány felé fordult. - Ó, és szó esett bizonyos képességekrõl. Ezek jobban érdekelnének. Meg persze ez az õsi nép is érdekesen hangzik. Már ha beszélhetünk ilyen kérdésekrõl.
|
|
|
Saijo
Aug 12, 2013 1:19:33 GMT 1
Post by Haruhi on Aug 12, 2013 1:19:33 GMT 1
A lény kíváncsian fordult Toudouhoz, mikor annak felettese hivatalosan is mellé osztotta be kísérőnek. Oldalra billentette fejét, s néhány pillanatig csak figyelte, mielőtt ismét a hologramra pillantott volna, úgy tűnt, mintha most az ő mosolya is szélesebb lett volna kicsivel. - Én is jó ötletnek tartom a személyesebb találkozást, - szólalt meg a gróf végighallgatását követően - azt hiszem, hogy színesebbnek tartanátok azt a módot. Ami a képességem illeti, amire annyira kíváncsiak vagytok, ez olyasmi, hogy meghallgatom azt, amire azok gondolnak, akinek a létezését észrevettem és elég közel van, mely a mércétek szerint viszont messze van. A holosakkot tőled tanultam meg, a nyelveteket pedig tőle és a többiektől, de tőled is, ahogy egyre többet mondatok és gondolkodtok. Az alakhamisító technológiát használók viszint úgy hitték, velük ilyesmi nem történhet meg, de ez csupán amiatt van, mert én olyan dolgon keresztük éreztem őket, ami ott van ahol az Erő nevű nincsen. De egyszerűen az agyuk működését is tudom észlelni, ott azonban a távolság erősen korlátozott közvetlen közelre. Ehhez hasonlóan tudok hatni rájuk is, hogy mi fusson át a gondolataikon és így megtévesszem őket. Például azt hiszik, hogy valaki szólt hozzájuk, vagy éppen, hogy valami mást csinálnak éppen, mint amit valójában. De vannak más dolgok is, ami viszont a fajt illeti, őket úgy hívták, hogy Kwa. Azt nem tudom, hogy kihaltak e vagy sem, de amikor én ide jöttem, még léteztek. Barátságos, jó szándékú faj, ellenben a Rakata nevű másikkal, akik sok száz világot foglaltak hajtottak uralmuk alá. Építőknek is hívták őket, habár nem egészen találó, mert főleg a rabszolgáik építettek helyettük. A Tervező lenne így a helyesebb, azonban... - s ekkor tekintetén mintha árnyék futott volna át - az egy másik faj gúnyneve volt, akikről most nem lenne jó beszélnem.
|
|
|
Saijo
Aug 12, 2013 23:05:36 GMT 1
Post by Enz on Aug 12, 2013 23:05:36 GMT 1
- Köszönöm, minden egyes információmorzsának örülök - biccentett enyhén az ezredes. Olyan tisztelettel kezelte a lányt, amivel õket, a saját embereit, de még a legjobb tudósait sem. - Számomra kellemesebb lenne, ha maguk utaznának ide. Ugye nincs semmi gyakorlati akadálya ennek? - Úgy hiszem nem, hacsak nem ütköztek valamiféle szállítási problémába, amirõl én nem tudok. - Ilyen nem áll fenn. Véletlenül éppen Saijón tartózkodom, a Tatsuyamában, a Kazua család itteni rezidenciájában. Itt fogadom mindkettõtöket - mondta a lánynak, majd Toudou felé fordult. - Remélem meg tudja oldani az ideszállítását. Elküldöm az egyik családi siklónkat magáért. - Hai, kakka! - vágta vigyázzba magát, tisztelegve. Kazua tekintete szó nélkül az õrnagyra siklott át. - Maga pedig szedje már össze magát! Bár a maiért még számolunk. - I-igenis, uram - alig bírta kihúzni magát, és tisztelgése nem hasonlított Toudou katonás mozdulataira. A holokép ezután minden további nélkül szertefoszlott. - Akkor mi indulunk is, uram - indult az ajtó felé, és megfogta a gyermeteg képpel bámuló Haruhi kezét, hogy egyértelmûvé tegye, ideje indulni. - További szép napot és ö... éljen a császár! Az õrnagy az orra alatt dünnyögött valamit, amit talán nem is ennek szánt válaszul, és gondterhelten leült az asztalához, majd a fiókja tartalmát kiöntötte, és kotorászni kezdett benne. Toudou nézte egy pillanatig, majd óvatosan kinyitotta az ajtót, kitolta maga elõtt Haruhit, majd hangtalanul becsukta. - Ki az a császár? - kérdezte tõle a lány érdeklõdve. Hát, rá kellett gondolnia a dolgokra, hogy hallja õket, nem? Persze azért hangosan mondta ki õket. - Õfelsége, a császár a nagai nép ura és mindenható vezetõje. Vérvonala az istenektõl származik, és õ maga is isten - mondta, majd megállt egy pillanatra. - Nem utaznál most inkább a lábadon, Haruhi? Ki kell mennünk a nyilvános részekre, és ott igen nagy feltûnést keltenél. - Rendben - válaszolta, leereszkedve a földre. De szemében valami furcsa kíváncsiság ült, talán a gondolataiból próbálta megfejteni, vajon mennyire lehetett isteni a császár? Toudou igyekezett mindent az eszébe juttatni ezzel kapcsolatban, de sajnos az elméje sosem úgy mûködött, hogy készakarva bármit fel tudjon idézni. Eközben elhagyták a biztonsági kiléptetõ kaput, ahol szó nélkül kiengedték õket, és elindultak végig az elõtérben lévõ, üvegkupolával fedett sírok és múzeumi termek között, a modern folyosókon. Sokan nyüzsögtek ott, egy részük egyáltalán nem nagai volt. - Ez itt, ahol a... kutad van császáraink egyik õsi temetkezési helye. Legalább 114 császárt helyeztek itt örök nyugalomra - magyarázta, mintha csak egy apuka beszélgetne a lányával. Szinte senki sem törõdött velük, de Toudou azon morfondírozott, vajon most az õ gondolataikat is figyeli-e. - Ha a császárok istenek, hogyhogy meghalnak? - Hát - Toudou szabad kezével tanácstalanul vakargatta a tarkóját. Egy ismeretlen lépett oda a tömegbõl. Fiatal nagai nõ volt, papi ruhákban, és kedvesen a lányra mosolygott. - Azért kislány, mert a testük halandó. De a lelkük haláluk után is tovább él kamiként. Nagyszerû, nem? - végig kedvesen beszélt vele, majd Toudoura emelte a tekintetét. - Igen aranyos kislánya van. - Haruhinak hívják - mosolygott vissza Toudou, majd mintegy feddõen megszólalt. - Mutatkozz be a papnõnek, Haruhi. - A nevem Haruhi Kyoushiro, örvendek a találkozásnak - hajolt meg komolyan a másik felé. Õ halkan felkuncogott, és megsimogatta a haját. - Toudou Kyoushiro hadnagy, egy grófi cím örököse - hajolt meg a férfi is. A fiatal papnõ is bemutatkozott, valamelyik kisebb nagai bolygó egyik szentélyében dolgozott, és most sprituális látogatásra érkezett ide. - Aztán nehogy nekem katonának adja - nézett szúrós tekintettel Toudoura. - Egy ilyen tisztelettudó lány jobbat érdemel! - Észben tartom majd - felelte kurtán a hadnagy, majd az órájára pillantott. - Ha megbocsát, most mennünk kell. Elkésünk a... táncórájáról.
- Itt kéne már lennie a siklónak - nézett szét feszülten Toudou. - De hiszen itt van - felelte a lány, mintha teljesen természetes lenne. Toudou nem tudta mire vélni a dolgot, egészen addig, amíg a semmibõl meg nem jelent egy ajtó az arca elõtt, és két kéz be nem rántotta elõbb õt, majd a lányt. A fegyveréért nyúlt volna, azonban nyomást érzett a kezén, és nem tudta mozgatni. - Nyugalom, hadnagy! - ahogy lassan kitisztult a feje, egy álcázott katonai sikló belsejét látta, a láb tulajdonosa pedig egy kommandós sisakot viselt. - Az ezredes nem akar feltûnést. - R-rendben - körbepillantott, és meglátta a földön nyugodtan üldögélõ Haruhit. Hála az égnek jól van. Feltápászkodott, és körbepillantott. Hat fegyveres kommandós ült még az utastérben, elõl két pilóta irányította a jármûvet. Egy kisebb hadsereget mobilizáltak csak ezért? Az osztag vezetõje, aki a közelben állt, szótlanul elõvett egy holovetítõt. Az ezredes képe jelent meg kékes színben. - Sajnálom a dolgot, de hirtelen változás állt be a terveinkben. - Uram? - kérdezte meglepetten Toudou. - Lázadás tört ki Nagin, a tofok megtámadták a császári palotát. Saijon is jó pár tof munkásnegyed van, biztosítanunk kell, hogy nem lesznek itt is zavargások. - Tofok? - kérdezte érdeklõdve Haruhi. Kazua válaszolt is a kérdésre. - Egykor kegyetlen hódítók voltak, és minket is leigáztak. Mára azonban õk a mi szolgáink. Nagy testalkattal és zöld bõrrel rendelkeznek, nem nehéz megkülönböztetni egy nagaitól. - Uram, engedelmével - szólalt meg Toudou, és Kazua türelmetlenül intett, hogy mondja. - Nem hirtelen ez egy kicsit? - Aggódik a magára bízott személyre, igazán helyén való - mondta elismerõen az ezredes. - Vigyázzon rá, ahogy tud, mert húzós lesz. Hiraki hadnagy eligazítja a többivel kapcsolatban. Azzal a kép megint elenyészett, és az osztagparancsnok elrakta a fegyverét. - A titkosszolgálatnak köszönhetõen tudomásunk van egy illegális sejtrõl a bolygón, ami a Tof Felszabadítási Front, röviden a TOFF nevet viseli. Meg kell találnunk a vezetõjét, mielõtt itt is kirobbantanak egy felkelést, és sokak halálát okozzák.
|
|
|
Saijo
Sept 22, 2013 18:07:00 GMT 1
Post by Haruhi on Sept 22, 2013 18:07:00 GMT 1
Ami ''Haruhit" illeti, szótlanul mosolyogva követte Toudout a spirituális személlyel való talkálkozásukat követően, néhány alkalmat, mint ahogy járművük érkezését is leszámítva. Azonban a fedélzeten végbemenő párbeszédre látszólag nem is figyelt, csupán a maga rejtélyességével a semmibe bámult, forgatva néha fejét, mintha egyszerűen nem törődve az őket körülvevő páncélzattal és apró kilátókkal, nézelődött volna. Már hosszú ideje szelték a hatalmas város egét, mikor váratlanul felnézett, megvakarta az állát, majd végül Toudouhoz fordult. - Rád biztosan hallgatnak, mondd meg nekik, hogy tegyék le a siklót az utcára, száznyolc másodpercen belül, egyenesen tartva, 60 fokos ereszkedési szögben A férfinak nem maradt ideje a válaszra, ugyanis a mellettük álló kommandós vezető, Hiraki, fültanúja volt mindennek, s bizonytalanságban ugyan, de rosszallóan próbálta elhessegetni a gondolatot. - Biztos, hogy ez jó ötlet? - mondta a lány helyett Toudounak, aki szintúgy nem késett a megerősítéssel - Ha ezt mondja, hallgassanak, hadnagy! - kezdett szűkös érvelésbe - Hogyan szándékozik az ezredes parancsainak megfelelően megakadályozni a zavargásokat, ha nem hallgat rá? - Ha hirtelen feltűnünk, oda a meglepetésünknek! - vetett ellent Hiraki, hevesen gesztikulálva - Földközelben hamar bemérhetnek minket, és nincs az a mágia, ami megment! - Ha úgy tetszik, legyen mágia - szólt közbe halkan a lány, de eléggé hallhatóan, hogy észrevegyék - S akkor a kérdéses mágia arról tesz inkább, hogy ne kerüljenek olyan helyzetbe. Hiraki láthatóan nem volt meggyőzve, de túlságosan össze volt zavarodva, hogy az ezredes által ruházott autoritás ellenében a száznyolc másodperc letelte előtt megfelelő véleményt ki tudjon alakítani, így végül szemével időmérő eszközén jelet adott pilótájának, hogy tegyen az utasítás szerint. A járműn érezni lehetett a megváltozott repülést, s néhány röpke pillanaton belül már lelassulva ereszkedett le a célpontnak bizonyult útkereszteződésbe. Biztosítva a kiszállást, az ajtók felnyíltak és a fegyveresek kiözönlöttek a siklóból, a következő másodpercekben azonban a meglepetés lett úrrá rajtuk: nagyjából tizenhét tof térdelt az utcán, kézzel a tarkójukon, lehajtott fejjel. Csupán az ő elméjükben létezett az őket lefegyverző másik nagai osztag, így a kommandósok és a járókelők egyaránt furcsállón bámulták őket. - A vezető és szárnysegédjei - mondta a lány a sikló ajtajában, arcán rejtélyes komorság ült - Úgy látom, hogy megadják magukat[/color]
|
|
|
Saijo
Sept 26, 2013 9:53:00 GMT 1
Post by Enz on Sept 26, 2013 9:53:00 GMT 1
Hiraki hadnagy annyira megdöbbent a látványon, hogy még a szája is tátva maradt a szabályos sorban térdeplõ tof terroristákat látva. Toudou halványan mosolygott, és megveregette a másik vállát, mintegy "én megmondtam" kifejezéseként. Ha a nagaifia szeme láttára valaki képes több tucat vonggal játszi könnyedséggel végezni, akkor megtanul nem kételkedni benne. De Toudou erõsebb köteléket is érzett kettejük között, mintha csak a végzet akarta volna, hogy találkozzanak. Valamiért úgy érezte, hogy a Császárság Haruhival az oldalán még nagy tettek véghezvitelére lesz képes. Õ pedig végre bizonyíthat apjának, és jóvá teheti saját tévedéseit. Elõbb azonban be kellett fejezni a munkát, így hát tapintatosan szólt a másiknak. - Javaslom folytassuk az akciót. Hiraki hirtelen észbe kapott, és sietve adott utasításokat a legénységnek. Toudou ösztönösen úgy állt meg, hogy egy kintrõl Haruhi felé érkezõ esetleges lövést a testével fedezzen, bár ahogy észbe kapott, rögtön rájött, hogy Haruhinak jobbak a túlélési esélyei, még akkor is, ha fordítva fedeznék egymást. A kommandósok sietve ugráltak ki, és míg a csapat nagyobb része fedezõpozíciót vett fel a sikló körül, addig Hiraki és két embere egymás után kábította el a foglyokat a vibrosokkolóval nyakukra mért csapással. Összesen öten voltak, akiket sietve nyaláboltak fel, és dobáltak be a siklóba, mint egy zsák krumplit. A kommandósok mesterlövésze a második fogolynál sütötte el elõször a fegyverét, majd pár pillanat múlva ismét. - Sokan jönnek - közölte Haruhi, de arcán semmiféle érzelemnek nem volt nyoma. Toudou tudta, hogy milyen rossz híre van némelyik tof negyednek, ahol a nagai rendõrök csak csoportosan mertek járõrözni, és tudta, hogy ha idegessé válnak, akkor jóval nagyobb tömegbe verõdnek, vascsövekkel és más rögtönzött fegyverekkel felszerelkezve. - Sietnünk kell! - szólt bele Toudou a belsõ kommba. - A nyakunkon vannak! Pár pillanat múlva a fedezõpozícióban állók lézerfegyverei is tüzelni kezdtek. Bár Toudou nem látta õket, szinte elképzelte a szemei elõtt, ahogy a lézersugarak rendet vágnak a támadók sorai között. A foglyokat pakoló katonák is gyorsítottak a tempón, és az egyik tofot olyan sietve dobták be, hogy a padló szélére esett, és visszagurult kintre. Toudou egy ugrással ott termett, és egyedül visszarángatta az elkábultan is szökni próbáló tof testét. Még egy tompa puffanás volt hátra, és a kommandósok besiettek a jármûbe, utolsóként Hirakival. A pilóta sietve bezárta az ajtót, visszakapcsolta az álcázást, és sietve emelkedni kezdett. Toudou már kezdte azt hinni, hogy túl vannak a legrosszabbon, amikor megrázkódott a sikló egy közeli robbanástól. - Rakéták! - kiáltotta hátra a pilóta, ahelyett, hogy a közös kommot használta volna. A hadnagy elõresietett a pilótafülkéhez, és Toudou is követte rövid tétovázás után. Útközben felrobbant a második rakéta is mellettük. - Milyen veszélyes a helyzet? - kérdezte, igyekezve túlkiabálni a zajt. - Legalább tíz helyrõl adtak már le lövéseket ránk! Fõleg házilag barkácsolt fegyverekkel. - Mocskos dögök - fintorodott el Hiraki. Az újabb robbanások azonban nem sok lehetõséget adtak arra, hogy részletezze a hadseregen olyannyira megszokott tofellenességet. - Rakétafogó csalikat telepíteni! - Hasztalan - rázta meg a fejét Toudou. - Azokat hõkövetõs rakéták ellen találták ki. Ezek házilag barkácsolt darabok, amikkel vakon tüzelnek. Egy újabb robbanás rázta meg a siklót, és a mûszerek erõteljesen felvisítottak. Az állapotkijelzõn a jobb oldali repulzor vörösen villogott. - Tûz a jobb oldali repulzornál! A teljesítmény 42%-ra esett vissza! Hiraki a fogait csikorgatta. Sejthette kezdettõl fogva, hogy ez a helyzet elõállhat, és ezért sem akarta, hogy idõ elõtt leleplezõdjenek. Ahogy Toudou kinézett a pilótafülke plexijén, a tetõkön rengeteg fegyverest látott, aki dühösen rázták a kezüket feléjük vagy éppen rakétákat eregettek. Míg korábban találomra lõtték az eget, most a füst szépen elárulta a pozíciójukat, és szinte látta, ahogy tucatnyi rakétavetõ irányul feléjük. - Tud valami jó imát? - sóhajtott fel Hiraki, és Toudou úgy érezte, hogy ilyen túlerõ ellen még Haruhi is kevés lenne. - XER-17-N-81 különleges transzport - szólalt meg váratlanul a hajó kommja. - Álljanak félre, felmentjük önöket. - Itt Hiraki hadnagy, K&I Sakusengun! - kapott hirtelen a kommhoz a hadnagy. Toudou egy tekintetet érzett magán, és ahogy hátrafordult, Haruhit vette észre a pilótafülke bejáratánál. Érdeklõdve nézte a mûszereket, amiket valószínûleg még sohasem látott. Fejlõdött egyet s mást a technológia az elmúlt pár ezer évben. - Azonosítsák magukat. - Azúr Kappa osztag. Hamarosan tûzcsapást hajtunk végre a lázadók ellen. - De civilek vannak odalent! - csattant fel Toudou. Ha egy valamibe nem egyezett bele, akkor ez volt az. A hadsereg dolga megvédeni Õfelsége alattvalóit és nem megölni õket. - Negatív. Közvetlen parancsunk van Matsui bolygóparancsnoktól. - Vettük - zárta rövidre a beszélgetést Hiraki, és bontotta a vonalat. Toudou összehúzta a szemöldökeit, és úgy figyelte, ahogy a Zero vadászgépek elhúznak mellettük.
Minden elõjel nélkül ereszkedtek le az egyik leszállóplatformra. Éppen ideje volt, gondolta Toudou, ahogy a lassan mocorogni kezdõ tofokra pillantott. Az egész Császárság építménye megremegett egy pillanatra: Nagi, Saijo, Touhou... megannyi kisebb-nagyobb tof felkelés szerte a birodalomban. De itt sikerült minimalizálni a veszteségeket, alig pár ezren haltak meg és a vezetés nélkül maradt tofok szétszéledtek. Nem úgy Nagin, ahogy több tízezren haltak meg Oda bolygóparancsnok kegyetlen válaszcsapásának hatására. A tof vezetõket összebilincselték, és talpra rángatták, majd úgy vitték el õket az egyik vaskos fémajtó felé. Hiraki hátramaradt néhány katonával, akik a sikló sérüléseit vizsgálták. Toudou látta a háttérben felszálló fekete füstöt is: sokkal rosszabbul is járhattak volna. - Én... nos. Szeretnék megköszönni mindent - hajolt meg Hiraki elõtte. - Minden jót, hadnagy. - Magának is, hadnagy - hajolt meg Toudou is, a kommandóparancsnok pedig elsétált. - Gyere Haruhi - pillantott a lányra, aki most éppen a tetõn nézett szét. Õ szófogadóan követte. Mintha tényleg egy lányom lenne, morfondírozott Toudou. Õ maga még nem élvezhette az ehhez hasonló családi örömöket, mert... Nem, inkább nem szeretett rágondolni mi is történt. Egy katona velük maradt, és mutatta az utat a sok folyosón keresztül. Úgy látszik Kazua ezredes végül mégse saját villáját, hanem egy hivatalosabb épületet választott. Beletelt egy idõbe, amíg elérték irodáját, amit kívülrõl nem tudott volna elhelyezni. Egy ablaktalan szoba volt, amit mesterséges, kivetítõs ablakok és a plafonba rejtett lámpák világítottak meg. A mesterséges ablakokon keresztül még mindig a füstmentes Saijo szép kilátását lehetett élvezni. Az ezredes az egyik kivetítõ elõtt állt, és csodálta a mesterséges képet, kezében egy pohárral. - Üdvözlöm önöket - szólalt meg egy kis várakozás után, és megfordult. - Foglaljanak helyet. Kyoshiro hadnagy, számoljon be a fejleményekrõl!
|
|
|
Saijo
Oct 12, 2013 22:15:27 GMT 1
Post by Haruhi on Oct 12, 2013 22:15:27 GMT 1
- Hai! - vágta vigyázzba magát a hadnagy, akin egy kis idegesség érződött, valószínűleg a fontos felettes jelenléte miatt. Kazua ugyanis nemcsak ezredes, de a kutatási miniszter is volt, és a kormány fontos tagja. - Minimális ellenállás mellett elfogtuk a célpontokat, akiket kihallgatásra kísértünk. Veszteségeket nem szenvedtünk! - Köszönöm, hadnagy - bólintott hűvösen az ezredes, de a felszín alatt érezni lehetett izgatottságát. - Igen érdekes. A legjobb kommandóm sem lett volna képes erre. Mi történt? - fordult ezúttal Haruhi felé. A lány arcáról ekkor azonban eltűnt a mosoly és mintha kissé inkább bután nézett volna vissza a rangos nagai férfira. Talán valamit latolgatott éppen elméjében, mely dolgot eddig mondhatni pillanatnyi intervallumokban tett, ezen eset kivételével. Néhány másodperc múlva azonban visszatért mosolya. - Megadták magukat a hatóságoknak - válaszolta meg a kérdést, a maga részben egyenes és részben mégis rejtélyeskedő módján - Micsoda becsületes terroristák - felelte Kazua cinikusan, majd úgy tűnt nem akar több szót vesztegetni a kérdésre. Gondolatai és szándékai nehezen kiolvashatók voltak, mintha maga elől is titkolni szerette volna kártyáit. - Lenne még egy kérésem: mesélj az istenek koráról, amikor magad is éltél. - Ha valóban kíváncsi rá...- mondta kissé légiesen, ám válasz helyett ezúttal egy kérdést tett fell, mely eddig szintén többnyire példátlan volt viselkedését illetőleg - De miért hiszel abban, hogy az igazat mondom? Vagy igazából nem értem el bizalmat és a kérdés inkább szondázó célú? - Én senkiben sem bízom. A bizalom ineffektivitáshoz vezet végső soron - jegyezte meg, némileg kitérve a válaszadás elől. - De nem kételkedem feleslegsen. Egy ilyen küldetésen 5% a túlélési esély, mégis sikerrel kivitelezték. Az eredmények magukért beszélnek, ezek után miért kételkedjek pont az adott szavakban? - Mert vannak, akik baráti tettekkel bontogatják mások falait...? - tűnődött, mintha a szóváltás inkább valami játék lett volna számára, s ismerve őt egy kicsit... talán éppen az is volt - Van olyan dolog, ami kiváltképpen érdekel? - folytatta egy kérdéssel, békén hagyva a férfi gondolatait - A tettek és az eredmények két külön dolog - szögezte le a dolgot Kazua, azonban úgy látszik ő is elveszítette érdeklődését a beszélgetésnek ezen fonalában, és áttért inkább a másik kérdésre. - A nagaiok őstörténete érdekel. Honnan jöttünk és kik vagyunk? Tényleg az úgynevezett istenek hoztak minket létre? - Az attól függ, hogy kit tekintetek isteneknek és valójában kik voltak ők, illetve mit is tettek - folytatta a gondolatfonalat, még mindig nem kezdve konkrétumokba - s vajon lehet azt tekinteni teremtésnek? - Az istenek nem voltak felsőbbrendű lények - jelentette ki magabiztosan Kazua. - Merthogy ilyenek nem léteznek. A Galaxis más népei, nagy tudósai vagy bárki más lehetett, esetleg a természet maga, amely a teremtést végezte. A mi teremtésünket, a régi Nagin, egy kegyetlen, kevés területen élhető bolygón, amit pár évszázada tudtunk csak megszelidíteni. - De uram! Őfelsége... - akart közbeszólni Toudou meglepetten, mint aki nem hisz a fülének, de Kazua leintette. - Ezzel a felségárulást feszegetem, de ez a beszélgetés úgyis csak köztünk marad: Őfelsége és a nagai nép isteni eredete nem több, mint egy legenda, amiről megegyeztünk, hogy igaznak fogadjuk el, és továbbadjuk unokáinknak. Engem az igazság érdekel most. Tehát? - fordult vissza Haruhihoz, és Toudou is várakozón tekintett rá. A lény hangulatán nem változtatott a két férfi közötti ideológiai ellentétek rövidke fellobbanása, mondhatni nem is foglalkozott igazán vele, mindössze kivárta hogy elsimuljon a vízfelszín - Valóban... - szólalt meg tűnődve, a szoba berendezéseit kezdve szemlélni, beszéde lassú volt és halk - minden csupán nézőpont kérdése. Ezek szerint sokat rágódtál azon, miként fejlődhetett ki fajtátok egy majdhogynem lakhatatlan bolygón. Talán nem volt mindig olyan, vagy nem is onnan származtok valójában... de lehet bonyolultabb, talán inkább mindkettő. Ha nem volt, aki engem megtévesszen, a fajtátok valahol máshol tette meg első lépéseit. Túl sok volt az ellenségetek és túl kevés a barát, három faj egy világon, eonok küzdelme, mire egy sokat szenvedett génállomány kerülhetett ki győztesen a feledésbe száműzve a többieket. Természetes kiválasztódás, lehetnek egyesek erősek és mások elmések, ám akik mindkettőt képesek magukévá tenni, azok esélyei jobbak. Erő és tudás vezetett a csillagok közé, korokon át tartó türelem és munka, hogy megvethessék lábukat más rendszerekben. Ha tényleg léteznek átkok, vajon benneteket elátkoztak vagy inkább megáldottak? Talán csak féltek tőletek, Ők egyszerűen eljöttek és megváltoztattak mindent, amit akartak. - egy pillanatra elhallgatott és kinézett az ablakon, ám éppen azelőtt mintha valami megvillant volna a szemében - Másokkal is ugyanezt tették, elvették az övükét, bolygókat és csillagokat pakoltak át, akár egy játéktáblán, eltörölve amit mások az ő eljövetelük előtt felépítettek. Ám a ti őseitektől csak azt vették el, amit önerőből el sikerült érnetek. Civilizációk emelkedtek fel és mások egyszerűen összenyomták őket akkorára, amekkorák kezdetben voltak. Némelyek nem bírták elviselni és eltűntek, mások elbújtak és önmaguk elől is eltitkolták örökségüket. A Kwa azonban másféle nép volt, amikor a világotokra érkeztek, felkaroltak és új életet leheltek belétek tudásukkal és fejlettségükkel, mely messze meghaladta mindazt amit első sorvadásotok előtt a magatoké volt. De aztán elmentek, vagyis inkább elmenekültek, mert jó szándékuk valami olyasmit ébresztett fel valahol, mely inkább pusztítani tudott mint hálálkodni. A Végtelen Birodalom átsöpört felettetek, valamennyiőtöket kiragadott világotokról és a Galaxis túlsó felére hozott, hogy önző céljaikat szolgáljátok. A szívetek azonban másmilyen volt, még ha nem is egyedüliként mások között. A Nagi akkor gazdag volt, de a fajtátok csak szolga és ezt nem viselhettétek sokáig, felkeltetek hogy kiűzzétek elnyomóitokat új otthonotokról. Ők válaszul földbe gyalultak és tönkretették a világot, magukra hagyva népetek túlélőit hogy elpusztuljanak vagy összevakarják, amit még lehetett. Egyikőtök levágta egy gyalogjukat és elvette a kardját, s a túlélők között istenné vált. Így hát erőben ismét megfiatalodtatok, elértétek amit lehetett és aztán kitágítottátok saját korlátaitokat, még ha gyakran egyedül a véletlen is állt csak az oldalatokon. Habár véletlen - vagyis amit ti annak hívtok - nincsen. Később más elnyomók jöttek és aztán újabbak, ám már a véretekben volt, hogyan szabaduljatok meg, hiszen sokkal hatalmasabb igákat is ráztatok le azelőtt. - Ez... - Toudou teljesen megdöbbenten figyelte a hallottakat, és láthatóan nehezen tért magához azt követően is, hogy Haruhi befejezte a beszédet. Helyette Kazua fejezte be a mondatot. - Megdöbbentő. Megdöbbentő és zseniális - mosolyodott el halványan, mégis hűvös maradt. - Tehát a múltban is voltak elnyomóink. És van egy teóriám: ezek a hódítók hozták létre a három koronázási ékszert: a bölcsesség tükrét, az istenek kardját és a bőség jadeékszerét. Ezekről mit tudsz? - kérdezte, miközben lenyomott néhány gombot az asztalába épített terminálon, és egy monitor emelkedett ki az asztallapból, majd megjelentek az említett eszközök elképzelt másai. A kardról azonban tényleges kép is volt, méghozzá a császárnak nevezett férfi tartotta kezében. A lányról többnyire leperegtek az elismerő, vagy talán inkább örömteli szavak. Most sem viselkedett másképpen, habár talán kevésbé figyelt oda rájuk. - Arról a kardról beszéltem az imént, s a sötétség amiből alkották még most is lappang benne, bárki is veszi kezébe az akár ki is fordulhat önmagából, hogy kinek a kárára és előnyére, az megjósolhatatlan. Egy vérszomjas harcos szíve volt és megszállhatja bárkiét. A tükör ezzel szemben olyan ajándékokat hordoz, amit még a Kwa hagyott tirátok, viszont messze van a világaitoktól. Az ékkőről nem tudok sokat mondani, csupán azt hogy nem ez az alkalmas idő rá Kazua picit mintha töprengeni látszott volna, szótlanul méregette a lányt, és ismét nem lehetett kiolvasni, mire is gondol éppen. Ügyesen álcázta a gondolatait, ezt el kellett ismerni. Végül megszólalt. - A tükör messze van, azt mondod. Meg tudod találni nekünk? El tudsz vezetni minket hozzá? Szükségem... szükségünk van rá. "Úgy van, neki bizonyosan szüksége van rá" visszhangzott válaszképp egy idegen gondolat Toudou elméjében, s bár Haruhi nem sandított ekkor rá a férfira, nem volt kétség, hogy ő 'súgta' neki. - Elképzelhető, hogy képes lehetek rá - mondta közömbösen - igen, minden bizonnyal. Az uralkodónak mi lehet erről a véleménye?
|
|
|
Saijo
Oct 21, 2013 0:37:57 GMT 1
Post by Enz on Oct 21, 2013 0:37:57 GMT 1
Kazua szótlanul, rezzenéstelen arccal nézett Haruhira pár pillanatig, majd szája minden elõjel nélkül mosolyra húzódott, mintha szórakoztatónak tartaná magának a kérdésnek a felvetését is. Keresztbe fonta karjait a mellkasa elõtt és miközben arcáról lehervadt a hirtelen mosoly, Toudoura pillantott, akiben nagy zavarodottságot lehetett érezni a furcsa reakció láttán. - Õfelsége a nemzet egyik szimbóluma és egységének jelképe, akárcsak a címer vagy a zászló. Ne kérdezzem meg esetleg ezeket is, mi a véleményük? - kérdezte szokott hûvösségével, de egyértelmû, hogy nem vár erre választ. A mindig komoly képû Toudou szemei erre elkerekedtek. - Õfelsége eleddig igen híven tartotta magát ehhez a szerephez, és ha azt is hitte, hogy bármit önállóan döntött el, valójában a hatalmi elit érdekeit szolgálta egészen végig. Egy hataloméhes és belharcoktól terhelt elitét, ez igaz, de holnap akár más is kerülhet ebbe a pozícióba. - Gondolom erre van is már jelöltje - jegyezte meg Toudou, aki mintha maga is meglepõdött volna a kirohanáson. Kazua rezzenéstelen arccal mérte végig, majd válasz nélkül Haruhihoz fordult és folytatta. - Megvannak a magam eszközei és céljai. Nem a személyes gyarapodás érdekel, sosem érdekelt, ezért is engedtem át a család vagyonát öcsémnek, csak a grófi címet megtartva - közölte a lánnyal a tényeket. - A Nagai Császárság hatalmas válságban van, még ha ez nem is tûnik úgy külsõ szemlélõnek. Nyersanyaghiány, feleslegesen generált társadalmi feszültségek, militarizmus és oligarchia, a kolóniákra özönlõ boldogulást keresõk, elavult államrendszer, visszaélések, külsõ hatalmak, faji ellentétek... Nem beszélünk róla, mintha ez által nem létezne a helyzet, de attól még ez az igazság. Kazua óvatosan kiitta a pohár tartalmát, és mintha megelégedettséggel töltötte volna el a tudat, hogy nem zavarták meg a gondolatmenetét felesleges közbeszólásokkal, amíg végzett, és az asztalra helyezte a poharát. - Változtatnunk kell, sürgõsen. Erre azonban önmagában nem elég az én hatalmam, csak egy játékos vagyok a hatalmas táblán. Olyan fegyver kell, amit felhasználva megragadhatom a legjobb pozíciót, és megtehetem azt, amit már régen meg kellett volna - itt Toudoura pillantott. - Õfelsége legnagyobb tiszteletben tartásával. Ehhez azonban szükségem van mindkettejük segítségére. A két eszköz közül legalább az egyikre szükségem van. - Miért mondja el ezeket nekünk? - kérdezte gyanakodva a hadnagy. - Miért ne tenném? Mégis ki hinne egy fura kislánynak és egy, a botrány elkerülni alig tudó hadnagynak? Semmit sem veszíthetek a jelenlegi helyzetben azzal, hogy nem csapom be magukat, de sokat nyerhetek - a támogatásukat. Mi tehát a válaszuk?
|
|
|
Saijo
Oct 21, 2013 22:01:36 GMT 1
Post by Haruhi on Oct 21, 2013 22:01:36 GMT 1
~Mi legyen a válaszom?~ hallotta Toudou saját fejében a lány hangját, ki eközben újból szemügyre vette a monitoron megjelenített képet, mint aki nem igazán vette komolyan a férfi kérdését. Ez természetesen így is volt, hiszen számára aligha változtatott a döntés bármin is. ~Én... mármint te ilyet is tudsz?~ Toudout úgy tűnik feszélyezte a gondolat, hogy a fejében a lány hangját hallja és az, hogy ott bármit kikereshet magának alkalomadtán, de nem feszegette tovább a dolgot. ~Hamar elfelejtetted a legutóbbi esetet~ érkezett a válasza, ám aztán nem szakította újból félbe a férfi gondolatait, míg érvelése végére nem ért: ~Szerintem ne mondjunk neki ellent, mert kerít mást helyettünk. Így legalább befolyásunk lehet az eseményekre és odafigyelhetünk a lépéseire.~ ~Rendben, de legyél óvatos, a szimbólum hamarosan fogakat növeszt és jaj lesz a bábmesternek, ha szagot fog~ Nem válaszolt eközben, s felnézni is csupán akkor mikor Kazua felé fordult, s egy fél pillanatnyi türelmetlenséget vélt felfedezni óvatos gondolataiban. - Ó, nekem mindegy, szívesen segítek - mondta könnyedén, mintha csak imént megfeledkezett volna magáról. - Hadnagy? - fordult felé Kazua a választ hallva, de ismét semmilyen érzelmet nem lehetett kiolvasni az elméjéből, olyan jól őrizgette azt. Bizonyára valamiféle ősi nagai vagy más eredetű elmekontroll technika lehetett. - Az ön válaszát is várom. - Igenis. Katonaként azt teszem, amit mondanak! - felelte az kötelességtudóan, de Kazuát ez láthatólag nem győzte meg. - Nem vagyok a felettese, és nem olyanfajta hűséget várok el, mint egy tiszt és alárendelt viszonyában - jelentette ki határozottan, és Toudou magában azt felelete, ~Sajnálom ezredes, én nem vagyok...olyan~ - Magában több a kezdeményezőképesség, mint egy átlagos hadnagyban, és az önállóságra való hajlam. Képes elszakadni a bevállt módszerektől, és pont erre van szükségem. - Bárki képes lenne erre Haruhi segítségével. - Nemcsak erről van szó. A barlangban követett stratégiáról, a helyzet gyors felismeréséről, az alkalmazkodóképességről, a lehetőségek felismeréséről. A Hirakihoz hasonló agyatlan verőembereimből sok van, a magához hasonló ember azonban ritka. ~Azt azért ne várja, hogy elpiruljak~ szögezte le magában, majd kissé elbizonytalanodott ~Vagy pontosan azt várja el?~ - Értem, uram. Ez esetben: élvezi a támogatásomat, mivel szent ügy érdekében cselekszik. - Egészen pontosan miben volna szüksége támogatásra? - kérdezte kíváncsian a lány, mintegy visszacsatlakozva a beszélgetés fonalába - Már említettem: a császári koronázási ékszerek másik két elveszett darabját kell felkutatni - közölte ismét Kazua a legnagyobb nyugalommal. - Az akciót a flotta valamely felajánlott kutatóegysége fogja elvégezni, maga lesz az én szemem és fülem, Toudou hadnagy. Gondoskodni fogok a megfelelő papírok beszerezéséről, hogy kellő befolyása legyen. Haruhi létezése azonban nem derülhet ki. Remélem ez nincs terhedre - fordult most a lány felé. - Nincs - válaszolta egyszerűen, hiszen nem volt mi többet mondani - Nagyszerű - Kazua a kezén lévő miniszámítógépre nézett, majd másik kezével lenyomott néhány gombot, aztán ismét a társaságra összpontosította a figyelmét. - Ez esetben javaslom vegyenek ki egy kevés pihenőt, akár hetekbe is beletelhet, hogy egy megfelelő expedíciót kiállítsunk. Felajánlhatom e célra saját családi villámat pár kilométerre innen. Saijoshi mostanában zavargásoktól terhelt. Haruhi most nem szólította meg gondolatban Toudout, hanem mindössze kérdőn ránézett, ismét neki hagyva a választást a pihenővel kapcsolatban. A hadnagy maga is tanácstalannak tűnt a kérdésben, mert habár a villa valószínűleg tényleg biztonságosabb lett volna, valahogy kirázta a hideg Kazuától és a végletekig hűvös, logikus gondolkodásmódjától. Más elfoglaltságot azonban nem tudott volna hirtelen kiötleni, kivéve ha Haruhi igényt tartott volna arra, hogy bemutassa neki a nagai kultúrát, esetleg hazalátogasson családjához és apjához, akiket már két éve nem látott. Gondolatban kérdőn fordult Haruhihoz, hogy erről mi lenne a véleménye. ~Inkább menjünk oda, ahova te is szeretnél, nem lenne sokkal kényelmesebb?~ érkezett a válasz, miközben pillantása még mindig fordított szerepet mutatott kívülről szemlélve Kazua láthatóan kezdte elveszíteni a türelmét a tétovázás láttán, így Toudou sietve válaszolt. - Köszönöm az ajánlatát, de inkább a családomat látogatnám meg Nagin. Régen beszéltem velük. - Értem - bólintott Kazua. - Ez esetben adja át az üdvözletem Kyoushiro grófnak. ~Honnan ismer az apám ilyen fura alakokat?~ kérdezte magától, de több esze volt annál, hogy erre bármilyen utalást tegyen hangosan. - Nos, ez esetben értesítem majd mindkettőjüket egy titkos kommcsatornán. Ezt vegye el - nyújtott át egy apró, fülbe helyezhető kommunikátort Toudounak. - Viszont látásra. Haruhi a továbbiakban nem hárított, ehelyett a nemrég eltanult módon meghajolt a férfi előtt és kezdeményező módon elhagyta a helyiséget. Nem sietett, megvárta míg Toudou beérte és aztán ő vette át az ő tempóját és útirányát, egy szót sem szólt. - Nos, azt hiszem itt az ideje egy siklót nézni - igazította meg az egyenruháját Toudou. Azóta nem látta az apját, hogy az a kellemetlen eset megtörtént a felettesével. Kicsit kezdte kényelmetlenül érezni magát, és talán meg is bánta a döntését. - Ma már szerintem nem indul több sikló Nagira a rendekívüli helyzet miatt - szólt oda Haruhinak. - Nem lenne kedved megtekinteni az Istenek Kapuját? - Oda nem ismerem még az utat - bólintott beleeggyezőn - Hát persze, hogy nem - mosolyodott el, és a haja felé nyúlt, hogy megsimogassa, a lány pedig természetesen nem akadályozta meg, vagy húzódott odébb.
|
|
|
Saijo
Oct 23, 2013 1:53:28 GMT 1
Post by Enz on Oct 23, 2013 1:53:28 GMT 1
~Mintha lenne egy saját lányom~ gondolta Toudou, ügyet sem vetve arra, hogy a lány esetleg olvashatja a gondolatait. A hozzá kapcsolódó érzések azonban már elég vegyesek voltak, és úgy tûnt a férfi fél a túl sok felelõsségtõl, amivel egy ilyen viszony, még ha nem is vér szerinti járhat. Eközben átsétáltak az épület elõcsarnokán, ami most fegyveresekkel volt tele, de ügyet sem vetettek rájuk. A fekete ruhás kommandósok parancsnoka egy kommba ordibált parancsokat, a többiek pedig hátukat a falnak vetve vagy ülve várták a fejleményeket. Az egyik fiatal recepciós lány félve kávét osztott nekik, amit örömmel fogadtak el. Kilépve sem fogadta õket más kép: az ajtó elõtt õrök pózoltak, elég unottan, amit beszélgetéssel próbáltak elûzni. Mivel sokad rangú védelmi vonalat képeztek, ezért nem igazán kellett ébernek lenniük, elvégre a tofok saját kerületeikben szeparálták el, mielõtt Nagihoz hasonlóan betörhettek volna a nagai negyedekbe. Egy szakaszra való reguláris katona kocogott végig az épület elõtti kihalt úton, élén egy Tsunami repulzoros páncélossal, aminek tornyában egy fiatal tiszt állt és tekintett körbe peckesen, mintha csak díszszemlén lenne. ~Elkényelmesedtünk~ gondolta Toudou magában dühösen és szomorúan. ~Játékkatonák vagyunk, nem több~ - Na most hol szerzünk itt egy siklót - morfondírozott, de akármerre nézett, nem látott egyetlen civilt vagy civil jármûvet sem, amit használhattak volna. Fejük felett, jó pár kilométer magasan Zerok köröztek egy Sakura mélyûri vadászgép körül, ami valószínûleg megfigyelést végzett. Talán nem is volt olyan rossz Kazua ezredes ajánlata. Hirtelen egy civil sikló jelent meg felettük, majd lassan leereszkedett az épület elõtti parkolók egyikére: egy fekete, zárt tetejû és sötétített ablakú jármû volt, oldalán a Kutatási és Innovációs Minisztérium emblémájával. Az egyik ajtó felfelé kinyílt és egy egyenruhás férfi pattant ki. Férfi? Inkább kölyöknek mondta volna. Igencsak feszengett elõttük, mintha izgulna. - Kazua e-ezredes - szólalt meg idegesen. Toudou alaposan végigmérte: tizenhét év körül lehetett, valószínûleg egy tanonc, akit beosztottak az ezredes alá vagy éppen maga választotta ki. Ahhoz képest nem tûnt túlságosan magabiztosan. Egyszerû szabású hadapród egyenruhát viselt, rangjelzések nélkül. - Az ezredes... - Igen, már ismerem - vonta össze a szemöldökét a hadnagy, mire a fiú még jobban összezavarodott. - Én... szóval õ... azért küldött, hogy... elvigyem magukat - nyögte ki nagy nehezen a fiú a dolgokat. Kazua elég hidegvérû embernek tûnt, így nem teljesen értette, miért is alkalmazna egy ilyen bizonytalan figurát. Valahonnan ismerõsnek is tûnt, ezért úgy gondolta jobb, ha maga ellenõrzi. - Neve, beosztása? - förmedt rá, a fiú pedig még jobban megijedt. - I-Inobu Hiroyasu kadét szolgálatára! - csapta össze a bokáit és tisztelgett sebtében. ~Hiroyasu? Ez a kölyök egy császári herceg?~ döbbent meg, aztán eszébe jutott a két évvel ezelõtti, nagy médianyilvánosságot kapott esküvõ Inobu herceg, a császár unokatestvére és a nyugdíjba vonuló kancellár, Hondo unokájának, Yokonak a házassága. Szóval ezért is vette õt maga mellé Kazua, az összeköttetések reményében? Bármit is remélt ettõl a fiútól azonban, valószínûleg hamar ki kellett ábrándulnia. - Haruhi - pillantott a lányra, mintha valamit elfelejtett volna, õ pedig készségesen meghajolt és bemutatkozott, ami után Toudou jutalomból megsimogatta a fejét. Legalábbis annak szánta, és remélte a lány is úgy értékeli majd magában. Beszálltak a sikló hátsó részébe, a fiú pedig a pilótaülésre vágódott be. - Hova lesz? - kérdezte belsõ kommunikátoron keresztül, mivel a pilótateret egy elsötétíthetõ, hangszigetelt üveg választotta el az utastértõl. Bizonyára még lehallgatásbiztos, páncélozott és külön védõpajzzsal bíró siklóról van szó. Ez a Kazua aztán nem spórolt semmin, ismerte el Toudou. - Az Istenek Kapujához - közölte a kommunikátor gomb lenyomásával, majd bontotta a vonalat. Nem tudta, hogy itt szabadon beszélhetnek-e: lehet, hogy az ezredesnek volt saját lehallgató készüléke az utastérben, hogy kikémlelje õket. Úgy döntött hát, inkább más témákat vesz elõ, mint a furcsa viselkedésû minisztert. - Haruhi, mesélek neked a Császárság kezdetérõl - közölte vele, majd választ sem várva mesélni kezdett. - Ötszáz évvel ezelõttig nem létezett egységes nagai állam, hanem ezer királyság volt, melyek mind harcban álltak egymással. Ezt elégelte meg az egyik ilyen állam tábornoka, és hozzálátott a királyság hatalmának a növeléséhez. Az istenek õt választották ki arra, hogy egyesítse a nagai népet, ezért hozzá kerültek a késõbbi koronázási ékszerek, amikrõl Kazua úr már beszélt. Ez a tábornok elvette a királya egyik lányát és a királyság sosem látott fejlõdésnek indult neki köszönhetõen. Az irigy miniszterek azonban féltették a hatalmukat, ezért elrendelték a kivégzését: azt beszélik egyedül több száz õrön vágta keresztül magát, majd elmenekült a fõvárosból. Csapatait a királyság ellen vezette ezúttal és a száz napos csata után gyõzelmet aratott felettük. Mint kiderült, õ az isteni császári ház leszármazottja volt, aminek fõágát már évtizedek óta kihaltnak hitték. Elfoglalta a trónt és húsz év alatt egyesítette Nagi háborúzó királyságait, kikiáltva az egységes Császárságot. Harminc évig uralkodott mielõtt meghalt volna, ugyanakkor az a legenda kering róla, hogy valójában nem halt meg, hanem az istenek sorába emelkedett, és figyeli, mikor van szükséges a nagai népnek ismét a segítségére. - Ühüm - jelezte Haruhi, hogy még mindig figyel. - Azt mondják halála után egyszerûen eltûnt a teste, sehol sem találták meg a palotában, csak földre esett császársárga köpenyét. A miniszterek végül úgy döntöttek, ezeket temetik el és fontosabb személyi tárgyait. Most, hogy közeleg trónra lépésének 500. évfordulója, gõzerõvel folyik a 88 császár sírjának a feltárása, de ezeket pontos nyughelye még mindig nem ismert. Nos, a kis történelemlecke után... szeretnél hallani pár szót a kultúráról? - Megérkeztünk, hadnagy - hallatszott Inobu hangja a kommunikátoron keresztül. Az Istenek Kapuja teljes nagyságában tárult eléjük, a maga több száz méteres magasságával. Gigantikus épület volt, körülötte más épületek romjaival. Évszázadok óta találgatások tucatjai születettek mire is szolgált ez a hatalmas épület és fõleg hogyan építhették ezt fel évezredekkel ezelõtt, jóval primitívebb technológia segítségével. - Szép hely - közölt Toudou, majd segített Haruhinak kiszállni a siklóból. - Csatlakozzon hozzánk, kadét. - Igenis!
|
|