Jaro Tapal körbenézett a kantinhelyiségben összezsúfolódott civileken és Jedi társain – mindannyian a Fény Hadseregének hátramaradt, és az utóbbi hetekben a birodalmiak orra előtt idecsempészett tagjai. A lasat mester kockázatosnak tartotta még az éjjeli lopakodást is, de a rendelkezésére álló négy Jedi mindeddig körültekintő óvatossággal végezte a dolgát. A
darktrooperek kijátszása nem volt könnyű feladat, sem a bőrruhás, cosraiul társalgó flottakommandósoké, de próbálkozásaikat mindeddig siker koronázta. A Fény-harcosok és az őket kiszolgáló személyzet nagy része már itt volt ebben az elhagyatott, bedeszkázott ablakú, romos épületben. Még néhány kiruccanás, és a többieket is begyűjthetik… és akkor hová?
Tapal mester megkapta ugyan a Jedi Templomból sugárzott,
lapuljatok meg-parancskódot, de különleges adóvevőjét arra már nem használhatta, hogy visszakérdezzen: mégis meddig kell itt lapulniuk, és mikor érkezik a Jedik felmentőserege?! Egyelőre annyiból állt a menekülési terv, hogy a lenti csatornarendszerben bújnak meg addig, amíg nem látnak további kiutat. A gond csak az volt, hogy a birodalmiak úgy megszállták Felhőváros legelhagyatottabb utcáit is, hogy lehetetlen volt bárhova is megszökni, vagy olyan biztonságos búvóhelyet találni, ami hosszabb ideig kitarthat. A rendszeren kívüli Fény-egységekkel pedig csak akkor akarta megkockáztatni a kapcsolatfelvételt, ha nem maradt más megoldás.
– Ne aggódj, mester – szólt valaki, és Tapal meglátta a mocskos ablakon visszatükröződő, fekete bőrű embernő, Cere Junda képét. – Még csak két-három trip, és mindenkit összegyűjtünk. Most már nem maradunk soká.
– Úgy érzem, máris elkéstünk, Cere… – mondta halkan a lasat. – Mintha mindez, amit eddig tettünk, nem érne semmit.
– Az elkeseredésed érthető, de nem erre van most szükségünk – felelte Junda. – Erősnek kell lenned a többiek érdekében. Nem késtünk el. A kihallgatott beszélgetéseik alapján a birodalmiak különben sem tudják, hogy itt vagyunk.
Azzal felrobbant a kantin – a mocskos üvegen át berepesztő halálvörös energiasugarak mindent letaroltak, ami az útjukba került. Cere Junda és Tapal egyszerre vetették magukat a földre, a pult mögé, Jedi társaikkal egyetemben. A civilek nem voltak ilyen ügyesek – a süvítve tapogatózó energianyalábok elől menekülve néhányan fedezék mögé siklottak, de a többségük nem bizonyult ilyen szerencsésnek. Mindent vörös fény és szikrazápor borított, ordítások és becsapódó lövedékek brutális zaja hallatszott, miközben az egész épület úgy rengett, mint a nyárfalevél.
A kintről célzott össztűz két percen át folytatódott, aztán abbamaradt. A kantin romjai füstölögve-lángolva csendesedtek el. A fedezék mögött levő szerencsésebbek nem mertek mozdulni, és egyelőre a Jedik sem. Cordova mester odakúszott az egyik alig ötévesforma kislányhoz, hogy megmérje a pulzusát. Csalódottan felsóhajtott. Junda lovag intett az életben maradottaknak, hogy húzódjanak minél távolabb az ablaktól, és lehetőleg az ajtóktól is. Az egyik hátsó traktusból fegyveres Fény-harcosok özönlöttek be, és nyomban fedezéket keresve szétszóródtak.
Tapal az ablak egyik végéhez ugrott, harmadik, fiatal Jedi társuk a másikhoz. A lasat mester megkockáztatott egy kurta pillantást kifelé – odalent az utcán
darktrooperek egész légiója állt.
– Kellett jártasd a szád, Cere! – dörmögte elkeseredetten Cordova mester.
– Csend! – emelte fel a kezét Tapal. – Itt vannak. Mindenki maradjon a helyén!
A
darktrooperek között felfedezte azokat a bőrruházatú cosrai járőröket is. A csapatok fölött pedig egy füstölgő ágyúvégű, az EGB jelzésétől eltérő azonosítót viselő, masszív felépítésű, leginkább a bombázóvadászokra hasonlító TIE lebegett. A zömök gép ágyúi visszahúzódtak a csöveikbe, a TIE pedig megkezdte az ereszkedést a
darktrooperek mögötti szabad térre. Ahogy leért, árnyékot vetett a katonák mattfekete alakjára. A TIE hasából lift ereszkedett alá a duraplaszt járdára. Erről pedig a helyi csapatoktól eltérő módon vadiúj, csillogó fekete páncélt viselő halálosztagosok ugráltak le. Az újonnan érkezett különleges csapatok átfurakodtak a
darktrooper ostromgyűrűn, és közvetlenül az épület aljában állapodtak meg.
Velük együtt egy könnyűpáncélzatot és felkarján ugyanazt a szimbólumot viselő, fekete bőrű nő érkezett. Ellépdelt a katonái mellett egyenesen a kilőtt kantinablak elé, és hátratett kézzel körülnézett – felmérte a pusztítást, amit a TIE-transzport végzett pillanatokkal korábban.
– Tierny ügynök vagyok az Első Rendtől – jelentette be fennhangon az ablak felé. – Ezúton felkérem az összes odabent lapuló erőhasználó bűnözőt és a Fény Hadseregének szolgáló társaikat a megadásra. Senkinek sem esik bántódása, amennyiben leteszik a fegyvert, és békésen megadják magukat. Természetesen mindannyian humánus ellátásban fognak részesülni.
– Na persze – kiáltott vissza Cere. – Az utcán rebesgetik, mi van a Hothon és azon a másik táborvilágon…
– Embertelen körülmények az internálótáborokban, ok nélküli nyilvános kivégzések – sorolta Tapal. – Ezt nevezi a maguk felsőbbrendű birodalma civilizált bánásmódnak?!
Tierny felemelte a kezét és a szeme elé tette, majd lábujjhegyre magasodott, mintha be akart volna lesni az ablakon túlra.
– A Hothról és az Isonról szóló híreszteléseknek nincs semmi valóságalapja – felelte udvarias hangnemben. – Ön bölcs, Jedi mester Jaro Tapal. Tudnia kell, hogy a nép hogyan terjeszti tovább a híreket. Cere Junda lovag, erről ön is többet tudna mesélni: hogy is volt, amikor elterjedt a halálhíre a Pasadenán, amikor valójában csak megsérült? A hír a társa halálát okozta, mert idő előtt elsültek a fegyverek… De van ott bent valaki, aki többet tud a táborokról, nem igaz, Cordova mester?
– Honnan ismer minket név szerint?? - sziszegte valaki.
– Onnan, hogy FSB-ügynök – felelte hangját lefojtva Cordova mester. – Amikor elkapott az Első Rend és a Constantra szállítottak, találkoztam néhánnyal. Ők kéviselik az Első Rendet szektor- és rendszerszinten, a vezérek válogatott inkvizítorai… bármilyen információhoz hozzáférnek.
– Hogyan szöktél meg? – tette fel a kérdést a háttérben álló, a Zonjuról megszabadult, arcán sérülésnyomokat viselő padawan.
– Amikor Solo emberei átvették a vezetést, valami történt a Constanton – felelte az öreg mester. – Egy rövid áramkimaradás elég volt, hogy kijussak a cellámból, és a káoszban sikerült fellopóznom egy szemeteshajóra. A szenzortisztek gyanúját elaltattam az Erővel és kijutottam… Útközben összeakadtam a Fény tagjaival, akik elhoztak az Anoat-rendszerbe, de végül nem mentem velük a Zonjura, mert...
– Egy másik történet valamikor máskorra – kiáltott hátra Junda lovag. – Készülnek valamire – mutatott kifelé.
– Mit akarnak összerakni? – hunyorított Tapal.
Az egyik halálosztagos széles aljzatot fektetett le a duraplaszt járdára, amire egyik társa magasított állványzatot szerelt fel. Addig csavarozta, amíg a teteje az ablak szintjébe került. Két másik páncélos egy hosszú csővel ellátott, rakétavető szerű, vastag löveget cipelt, és óvatosan beleillesztették a talapzatba. A csővezeték másik vége kettéosztódott, és két hatalmas, a háttérben felállított tartályhoz csatlakozott. Az egyik halálosztagos befejezte az összekapcsolást, mire a fegyver elején vörös készenléti fény villant.
– Ez itt egy
F-Web – magyarázta rámutatva Tierny. – Be is mutatjuk, mire való, ha most sem vagytok hajlandóak a megadásra. Úgy tudom, a Zonjun látottak alapján Smirna Kye lovag pontos leírást tud adni a működéséről.
Smirna Kye elfordította sebhelyekkel tarkított arcát. Amikor a
Bothan Légió gépei megkapták a felszállási parancsot, ő maga is csatlakozott hozzájuk. Másodpercekkel hibázták el a birodalmiak bolygórobbantó akcióját. Smirna azóta is érezte az Erőben azoknak a halálát, akik akkor odavesztek. A bothanoktól búcsút véve csatlakozott azokhoz a Jedi társaihoz, akik a Fény-bázisokra igyekeztek, mert folytatni akarta a harcot, bosszút akart állni mindazokért a hiába elveszejtett életekért, amik ott égtek el a kataklizmában…
És hová vezetett a bosszúja? Ugyanoda, vissza a háborúba, vissza oda, ahol már régen az ellenség győzött, talán még azelőtt, mielőtt a hadjárat elkezdődött volna. Az Erőnek érdekes módszerei voltak rá, hogy megmutassa neki a hibáját. Most pedig itt volt, és emlékezett, hogyne emlékezett volna, hogy az Első Rend rohamosztagosai
F-Webekkel és más tömegpusztító fegyverekkel egész hadseregeket söpörtek le és porlasztottak el a bolygó felszínén vívott elkeseredett, brutális háborúban.
Megrázta a fejét, ezzel hagyta jóvá a ránéző tekintetek számára, hogy a birodalmi nőnek igaza van – a hangját a Zonjui eset óta nem lehetett hallani –, a fegyvere valóban a pusztulásukat fogja okozni.
– Akkor hát nincs esélyünk elbújni előle – mondta Tapal, és amikor Smirna megint megrázta a fejét, visszafordult az ablakhoz. – Még mindig nem találtuk meg a csatornák felé vezető kiutat.
– Csoda, hogy nem robbantják ránk az épületet – tette hozzá csendesen Cere.
– Az lenne az ideillő megoldás – bólintott Cordova.
– Csakhogy élve kellünk nekik – világított rá Tapal. – A táboraikba.
– Voltam már hasonló létesítményben – hunyta le a szemét Cordova. – Nem elviselhetetlen, és a birodalmiak civilizáltan viselkednek. Nekünk, ahogy a Kód kimondja, nem a magunk sorsával kell most törődni – hátrapillantott a civilekre és a katonákra. – Jedik vagyunk, az életünk áldozat.
Smirna, Cere és Jaro váltottak egy-egy pillantást. A zonjui túlélő tudta, hogy az Erő akarata volt, hogy itt kössön ki – egyetértőleg bólintott. Cere Tapal mesterre nézett, majd vissza a helyi és Fény-családok riadt tekintetű gyermekeire.
– Ez.. a mi utunk – közölte csendesen.
Jaro Tapal megköszörülte a torkát, és kijjebb hajolt, hogy a birodalmiak láthassák nagy, pofaszőrzettel borított fejét.
– Akkor hát oldjuk meg ezt a helyzetet civilizáltan, ahogy javasolta, ügynök – harsogta, majd folytatta. – Civilek, kiskorú ifjak is vannak itt, olyan teremtmények, akik nem jelentenek fenyegetést az EGB számára. Ők csupán véletlenül keveredtek bele ebbe a zűrzavarba. Amint mondtam, egyszerű civilek, fegyvertelenek és sérültek, akik a járőrök elől szedtünk össze, hogy ne essen bántódásuk – hátrapillantott, és bólintott. A Fény-harcosok engedelmesen eldobták a fegyvereiket, egyikük pedig ládába gyűjtötte őket, és kivitte egy kisebb helyiségbe. Mindannyian tudták, hogy ez az egyetlen esélyük. A birodalmi parancsnoknőtől függött az életük, a szabadságuk, bár ez utóbbi egyelőre nem volt akkora prioritás. – Ha őket elengedik, én és három Jedi társam önként, harc nélkül megadjuk magunkat, és vállaljuk a rabosítást. Nem látom értelmét a további felesleges vérengzésnek, ahogy ön sem, Tierny ügynök. Engedje el őket, mi pedig fegyvertelenül kisétálunk a rohamosztagosai közé.
Tierny, aki mindvégig sztoikus arccal hallgatta, most, elhúzta a száját, és összehúzódó tekintettel nézett vissza a Jedi szőrös pofájára.
– Tudnia kellene, Tapal mester – szólt –, hogy a Vezérkar nem egyezkedik erőhasználókkal. Az ő szemükben – ahogy az enyémben is – maguk mind, mind egy szálig vétettek az EGB ellen, és ennélfogva Lázadónak minősülnek. Maga elég bölcs, hogy lássa ezt, Tapal mester… Ami azt jelenti, hogy ez a kis beszéde csak arra volt jó, hogy húzza a drága időmet. Csak nem a csatornába készülnek? Ha eddig nem találták meg a lejáratot, ezután se fogják. De csak rajta… a zsilipeket kinyitottuk, a lenti vákuum olyan erővel szippantja ki magukat a levegőbe, mint az űrben. De miért is beszélgetünk egyáltalán? Tűz!
Az
F-Web felmorajlott, és Tapalnak csak az utolsó másodpercben sikerült félreugrania. De a lángcsóva így is belemart a hátába, és a lasat mester felnyögve csapódott a padlónak. A
F-Web tüze szempillantás alatt szétterjedt a teljes kantinban, betöltve minden légteret, ahogy a fegyverből kijutva előbb irányított, aztán kaotikus életre kelt. Tapal, Cere, Smirna és Cordova egyszerre varázsoltak Erőpajzsot maguk köré, de mint korábban, most is csak ők úszták meg a javát.
A lángtenger mindent beborított. Gyermekek sírtak fel, égő teremtmények rohangáltak egymás hátán, egymást taposva a kijárat felé, ami sosem nyílt ki. Tapalnak könnyezett a szeme, úgy igyekezett fenntartani a pajzsát, ami azonban egyre gyengült. Semmit sem látott a lángoktól, de érezte a hullák bűzét, és érezte az elhalásnak indult halálsikolyokat. Nemsokára minden mozgás abbamaradt, a tűzvihar pedig oszladozni kezdett.
Tapal elvesztette az időérzékét, de még mindig fenntartotta a pajzsát. A távolban hallotta, ahogy egy ajtó felpattan, és süvítő zúgás közepette hideg haboltók lövöldözik tele a kantin maradványait. A berontó halálosztagosok láttán a Jedi mester talpra szökkent, előkapta a fénykardját, hogy megvédhesse a társait. Ahogy belemerült az Erőbe, ami sosem hagyta cserben, tagjai megteltek kiújult energiával. A belépő Tierny egy pontos lövéssel elkapta a fénykardmarkolatot, ami felforrósodott, és pörögve repült a távolba.
Tapal látta, ahogy Smirna kiveri az egyik halálosztagos kezéből a fegyvert. A birodalmi azonban elkapta a lány csuklóit, kitépte a kezéből a fénykardot, és a vállán átvetve csontrepesztő erővel a földre hajította a lányt. Smirna és Cordova már kábultan hevertek a padlón, Cere-nek nyomát se látta, Tapal pedig azon kapta magát, hogy négy halálosztagossal küzd.
Szerencsére még időben megérezte a veszélyt – Tierny ügynök azonban még gyorsabb volt. Tudta, hogyan kell bánni az erőhasználókkal – el kell hitetni velük, hogy megérzik a támadásodat, ezért a legutolsó pillanatban máshonnan kell bevinni a döntő csapást. Fegyvere tusával koponyán vágta a lasatot, aki megtántorodott, és elterült.
Elsötétült számára a világ.
…
Amikor felpattantak a szemei, még mindig a hátán feküdt, de nem a romos, hullákkal teli, lángoló kantinban. A látása összemosódott, halvány képeket látott csupán, és érzékelte, hogy mozgásban van. Az Erőben érezte, hogy Smirna Kye mellette utazik. Cere és Cordova elmosódott körvonalait azonban jóval távolabb vette ki. A két Jedit más foglyokkal együtt halálosztagosok egy csoportja terelte be egy kopottas marhakonténerbe, aminek az oldalán Tapal számára kivehetetlen felirat állt.
Mire felkiálthatott volna, érezte, hogy találat mar a bőrébe, és ismét elájult.
…
Mire újra magához tért, azonnal kitisztult a látása. Ébersége eleinte meghökkentőnek tűnt fel a számára, de kényszerítette magát, hogy hozzászokjon. Éppen egy fecskendő végébe állított tű hagyta el a bőrét – az adrenalin, amivel felébresztették, pedig még élesebbé tette az elméjét. Ösztönösen kinyúlt az Erőbe, de csak ürességet talált a helyén.
Hátát kemény lap nyomta, és a végtagjait lekötözték, így nem tudott mozdulni. Homlokán bőrszíj futott végig, ami a fejét is helyhez szögezte. Nem tudott elnézni, nem tudta, miféle gépezetbe csatolták – a látása csak annyira terjedt ki, hogy látta a vele szemben felkötözött Smirna Kye sebes arcú alakját, aki egy – valószínűleg – ugyanilyen típusú szerkezetre volt szíjazva. A lány arca most még törődöttebbnek tűnt, még szomorúbbnak, mint annak előtte. Tapal érezte, hogy benedvesedik a szeme – az ifjú Jedi annyi mindenen ment keresztül, a lehető legközelebbről érzékelte a Concrete és a Zonju pusztulását, most pedig még ez is… A mester ugyanakkor tudta, hogy a lány lelki sebei sokkal mélyebbek, mint amit bármilyen fizikai kínzóeszköz képes rajta tépni. Talán így túl fogja élni a vallatást.
A két meztelen fogoly elé lépő Tierny felemelte Tapal felé a kezében tartott adattárolót, amiben a lasat felismerte a kínzóberendezések távirányítóját.
– A csillagrombolóm fedélzetére hozattam magukat – magyarázta az első rendi ügynök. – Mégpedig azért, mert így könnyebben ráakadhatok a többi Fény-csapat hollétére. Persze csak ha segítenek nekem.
– A Jediket kiképzik a fizikai fájdalom ellen – közölte Tapal, lenézve a diminutív nőre.
– A fizikai fájdalom ellen – ismételte Tierny a szavakat. – Igen.
Tapal éppen csak felfogta a nő által sugalmazott különbséget, amikor az Smirna felé pördült, és aktiválta a vallatóberendezést. A lány két oldala mentén két elektródákkal teletűzdelt tábla fordult be, célba véve az áldozatot… Mindkét tábla elektromos kisülésektől sercegett, de most hosszú, alig látható, vékony tűk húzódtak elő belőle, és indultak útnak Smirna háború által megviselt, meztelen teste felé. A tűk egyenként nyomultak bele a lány legérzékenyebb pontjaiba – Tapal látta, hogy Smirna hevesen veszi a levegőt, már-már liheg.
A tűk azonban csak beleálltak, ez nem számított még fájdalomnak, egy Jedi számára semmiképpen. Még azok sem, amelyek az intim testrészeibe fúródtak bele – a hüvelyébe, a mellbimbójába, és két újabb gombnyomás után Tapal legnagyobb megdöbbenésére, a fülén át a dobhártyáiba.
Ezt már Smirna sem hagyhatta szótlanul, s a lány keserves sikolyában Tapal alig hallotta ki Tierny hangját.
– A hallására amúgy sem lesz szükségünk – magyarázta a birodalmi ügynök a lasat felé fordulva. – Magával van beszédem, Jaro, nem pedig a lánnyal. Halljam azokat a neveket, koordinátákat és mindent, amit tud!! – a nő utolsó szavai türelmetlenül, már-már mohón harsantak.
Tapal csak behunyta a szemét, mély lélegzetet vett, és kezdődő bűntudata ellenére megrázta a fejét, amennyire tudta.
Zárd ki az érzéseidet, emlékeztette magát.
Nincsenek érzések, nincs szenvedély, csak lelki béke, nincs érzés, nincs érzés, nincs érzés…– Hát jó – nyugtázta udvarias, de fenyegető éllel Tierny, és egyik ujjával rányomott a vezérlőtáblára.
Tapal önkéntelenül kinyitotta a szemét Smirna szívbemarkoló sikoltására – az elhaló, mégis kétségbeesett hang úgy sértette a lasat lelkét, hogy ha mozdulhatott volna, bedugja a füleit. A lány testéből kiálló tűkön át most elektromos kisülések vonaglottak végig, behatolva a test legérzékenyebb pontjain, elérve a csatlakoztatott belső szerveket, és elképzelhetetlenül fájdalmas, lassított módszerrel megsütve őket. Tapal ismét lehunyta a szemét, amikor látta, hogy Smirna fülein át vékony füstréteg szivárog elő, ahogy az agyát markoló két tű újabb és újabb tölteteket vezet a fejébe, károsítva az értelmi képességeit…
– Nem buggyan meg ilyen hamar – közölte Tierny civilizáltan szóló hangja. – Csupán csiklandozom az agyát, de a többi testrésze már kezd károsodni. A szíve és a tüdeje, valamint a vérerei egyelőre érintetlenek, mert azokra szükségünk van a működéséhez. Nem akarjuk, hogy ilyen hamar meghaljon, nem igaz? Hiszen nem vagyunk barbárok.
– Hogy.. tehet ilyet? – sziszegte Tapal.
– Sajnálom, de mindez szükséges.
– Szükséges? – pattantak fel a lasat szemei. – Szükséges?! A maga civilizált birodalma a legaljasabb módszerekhez folyamodik. Ha ennyire nagyra vannak magukkal, miért ereszkednek le az egyszerű vademberek szintjére?
– Aljas módszerek? Nos, igen – Tierny felnézett a lasat Jedire, majd folytatta. – Azt hiszi élvezem ezt? Sajnos a szolgálat megköveteli, hogy néha alantas módszerekhez folyamodjunk. Pontosabban maga követeli meg, Tapal mester. Hisz tegye fel magának a kérdést: ki a nagyobb bűnös, aki okozza a szenvedést… vagy aki tétlenül tűri? – azzal rátenyerelt a vezérlőtáblára, mire a túloldalon Smirna Kye eget rengető élességgel felsikoltott.
A lány egész testében remegett, a tűszúrások mentén vér buggyant elő, és folyt le a meztelen, felsebzett testén. Füleiből szintén vér szivárgott. Most egy újabb, lassabban közelítő tű jelent meg előtte, és Tapal el akart fordulni. A tű megállt a lány bal szeme előtt. Smirna behunyta, de az a szemhéján keresztül belefúródott a szemébe, és könny helyett vér folyt alá az arcára…
A vallatószoba ajtaja felszisszent, és Tierny ügynök lépett ki rajta. A két oldalt strázsáló halálosztagosok mellett elhaladva egyenesen a közelben várakozó, a sikoltásokat csak kívülről hallgató Tiebolt ezredeshez lépett.
– Eredmények, Tierny ügynök? – vonta fel a szemöldökét cosrai mozdulattal a magas sorozatszámú klón-mindenes.
A nő egy adattáblát nyújtott át neki.
– A menekülő Jedik és a még fennálló Fény-bázisok koordinátái, a nevük és a becsült menekülési útvonalaikkal együtt – jelentette. – Továbbá az Első Rend csapatait már kirakodtuk, Stiefel al-admirális felkérése alapján átveszik a kijelölt posztjaikat a táborokban és a kijelölt megrendszabályozni váró településeken.
– Igazán gyors munkát végzett, Tierny ügynök – felelte Tiebolt az adatokra pillantva. – Úgy tűnik, még mindig szükség van a szakértelmére.
– Köszönöm, ezredes – bólintott a nő. – Az Első Rend bármikor a rendelkezésére áll.