|
Post by Lord Brodrig on Sept 23, 2012 11:32:41 GMT 1
Dromund Kaas.
A Sith-ek egykori hazája már csak dicső romja rég letűnt birodalmuknak. Kaas City utcáin betegség, szegénység és pusztulás honolt. A hegyek és a puszta vadjai szabadon kószáltak az épületek között, s ilyenkor az ott élő földművesek bevonultak a rendkívül sötét hangulatot árasztó épületek gyomrába. A legbiztosabb búvóhely a még mindig szilárdan álló, ámde eléggé kopott és fénytelen Citadella volt, a Sötét Tanács főépülete, oda azonban nem vezetett járható földút. Legalább egy robogóra lett volna szükség a mélység átrepüléséhez, azonban ilyesféle eszközök nem álltak a nyomorgó lakók rendelkezésére.
A halálozási ráta folyamatosan növekedett, amint a vadállatok egyre inkább felbátorodtak a sötét erők által sugárzott hatalomtól.
|
|
|
Post by Lord Brodrig on Sept 23, 2012 11:51:30 GMT 1
A Sötét Templom megremegett.
A túlságosan tágas, halványkék fényekkel megvilágított terem közepe elmosódott, s vakító fehérség lépett a helyébe. Aztán villámok indultak elő belőle, körbecikázva az egész termet, éppen csak elkerülve őt.
Ne!
Darth Vader közelített feléje egy vakítóan vérvörös gyilkos pengével…
Felnyögött, s a látomás helyén vornskr ebek hada tűnt elő. A látása még most is homályos volt, de amikor a vadak harapására nyitották éles fogakkal teletűzdelt pofájukat, egyszerre minden elsötétült.
Néhány perc múlva kitisztult a látása.
És akkor ott állt…
Mérhetetlen elégedettség, mohóság, öröm és gonoszság az Erőben. Egy sötét folt, ami mindent bekebelezett, ami az útjába állt, hogy erősebbé legyen. És íme!
A Nagyúr újból testet öltött.
Az inas kétrét görnyedt, amikor a nála valamivel magasabb alak megkereste a tekintetét. Nyomban térdre vetette magát, és meghajolt a férfi előtt. Sikerült! A legenda újjáéledt! De vajon emlékezni fognak-e rá? Vajon mi maradt hű leszármazottja híréből? A Sötét Tanácsos Darth Nox valóban naggyá tette ismét e nevet?
A Sith inas izgatottsága azonban reszkető félelemnek adta át a helyét. Habár ő mindent megtett a Sith Lord feltámadásáért, mégsem vette biztosra, hogy a Nagyúr nem fogja kihasználni az első ölésre adandó alkalmat… kipróbálva mesebeli erejét.
A mágia sikere azonban mégis boldogsággal töltötte el.
A fölé magasodó alak elé lépett. Az inas halk hörgésszerű hangokat hallott a feje fölül, és hallotta a Nagyúr újrainduló légzését.
Felpillantott.
A halálfejszerű fémmaszkon nem tükröződtek érzelmek, azonban az inas nem mert az Erőhöz folyamodni. - Nagyúr – vette a bátorságot - , kérlek, kegyelmezz! Sikerült! Visszahoztalak téged az életbe! A galaxis ismét a lábaid előtt hever!
A szürke páncélt, mellvértet és csizmát viselő alak rémisztő hatást keltett. Töprengve vizsgálta karjait, és megtapogatta a fejét. Aztán hátborzongató nevetés tört elő belőle. Karjait széttárva nevetett. A győzelem hangja volt ez, az olyan győzelemé, ami régóta volt esedékes. Az inas megborzongott. Mire a férfi abbahagyta a rideg kacajt, ő már ismét a kőpadlót bámulta.
- Nézz rám! – recsegte olyan horrorisztikus hangon, hogy az inas beleborzongott. Nem mondhatott ellent a parancsnak, ezért halálmegvető bátorsággal a Nagyúr maszkjára emelte tekintetét. Mintha fénylő, sárga szemeket vélt volna felfedezni a szemek üregeiben. – Nézz rám, aki visszatért a halálból! Nézz rám, itt vagyok megint! Én, aki elvesztettem nevem dicsőségét, s most eljöttem, hogy ismét naggyá tegyem! Galaxis – hörögte. – Lord Kallig eljött, hogy a magáévá tegyen!
Aloysius Kallig Nagyúr. Az inas ujjongott magában.
- De mindez nem sikerülhetett volna nélküled, akiben az én vérem csörgedez! – vetette oda neki a Sith Lord. – Hozzáadtad véredet, legjobb barátod életét – bökött a mögötte heverő koporsón fekvő hullára - , és a maszkomat málló porhüvelyemhez! S sikeresen végrehajtottad a mágiát, amire tanítottalak. Kétségkívül hálát érdemelsz tőlem. De vajon méltó vagy-e a szolgálatomhoz? Méltó vagy-e a Sith címhez, fiú?
- Méltó vagyok, nagyuram – hajtott fejet az inas. – Számtalanszor bizonyítottam már neked. Lord Kallig felszisszent. - De vajon jól érzem-e – morfondírozott - , hogy nem saját akaratodból cselekedtél így? A Sith nagyot nyelt rémületében. Tudta, hogy a másik átlát rajta, így csakis az igazat mondhatta. - Egy bizonyos Sith Nagyúr is részt vállalt a maszk kereséséből – felelte hát nyíltan - , úgy hívják, Darth Sordis.
Kallig a magasba bámulva ízlelgette a szavakat. - Darth, azt mondod? – kérdezte végül. - Igen, Nagyúr. Kettő van a galaxisban, Egyikük hatalmas birodalmat kormányoz. A Sötét Lord szeme megvillant. - Állj fel! Ideje, hogy felvilágosíts az utóbbi évek eseményeiről, mert szellememnek vissza kellett vonulnia egy bizonyos időre, hogy aztán testet ölthessek. - Lássuk, megért-e egy újabb háborúra?
|
|
|
Post by Lord Brodrig on Sept 23, 2012 14:08:06 GMT 1
Néhány nap elteltével az egész bolygó Lord Kallig uralma alatt állt. A Sötét Lordnak nem kellett harcba bocsátkoznia a Kaas Cityben ragadt pórnéppel. Azok rémülten figyelték szótlanul, amint a Sith Citadella újból kivilágosodik, s a rajta megjelenő ősi Birodalmi címert nekik kellett leépíteniük, s új szimbólumot vésniük az épület oldalaiba.
A nép hamarosan erőtlen szolgákká degradálódott.
Sietve kitértek az inas útjából, amint az megjelent a platformon. A rattataki férfi megszaporáztta lépteit, s végigsietett az egykor rendezett környék ócska falai között. Ezzé lett a Sith Birodalom – gondolta – azonban újra újjá fog születni.
A Dromund Kaas nem szerepelt a galaxis térképein, mert a Jedik valójában sosem tudták meg, hol található. A bolygó jelentéktelen külseje és zord klímája pedig még a hasznukra lesz egy darabig.
Haggart Ophidiani pedig különösképp hasznát vette ennek. Legfőképpen azért, mert éppen a Citadella felé tartott befejezett küldetéséről, hogy az ott várakozó Scimitarral a galaxisba induljon. A hajója nem volt feltűnő, és különösebben ismert sem, pedig maga Raith Sienar tervezte volt anno.
Az inas befordult a sarkon, és maga mögött hagyta a nyomornegyedet.
|
|
|
Post by sithlord on Oct 5, 2012 17:11:44 GMT 1
A Drommund Kaas közelében, egy rendkívül furcsa és egyben groteszk kis hajó lépett ki a hiperűrből. A visszataszító és anakronisztikus jármű, egy Vong űrhajó volt. Fedélzetén egy gonosz és meglehetősen perverz ember tartózkodott, akinek jelenleg egyetlen feladata volt. Kapcsolatba lépni a Drommund Kaas úgynevezett Sith Nagyurával, és kideríteni hogy lehetséges szövetséges e vagy újabb legyilkolandó ellenfél csupán.
Krayt Nagyúr a lelkére kötötte hogy próbálja meggyőzni ezt a lehetséges szövetségest arról, hogy jól teszi ha csatlakozik hozzá, Minden Vongok Hadurához, vagyis Kraythoz. Küldött egy különleges ajándékot is, amiről ez a Nagyúr, akihez a titokzatos ügynök útban volt, majd felismeri Karytban is a régi korok egyik hatalmas Hadurát, a Múlt és a Jövő Urát.
A küldött, Darth Andeddu egykori pecsétjét hozta magával egy aranyláncra rögzítve. A kérést a belépésre a Drommund Kaas légkörébe, már elküldte. Most már csak várakoznia kell a válaszra.
Vaalor pedig türelmes ember volt, tudott várakozni...
|
|
|
Post by Lord Brodrig on Oct 5, 2012 17:33:12 GMT 1
A Kaas Cityben található Űrforgalmi Hivatal munkatársa lihegve érkezett meg a Kirt biztos irodájába. A tiszt éppen valamiféle arisztokratikus műdrámát olvasott, amikor a fiatal férfi berobbant a helyiségbe. Kirt bosszúsan lecsapta a könyvet, és beosztottjára förmedt.
- Mit képzel? – kiáltotta, két tenyerével az asztallapra támaszkodva. – Tán nincs olyan, hogy csengő?! - Sajnálom, uram, de ismeretlen hajó lépett a rendszerbe – vágott vissza nyersen a hivatalnok. - És miért érdekeljen ez engem?! - Uram, ez egy… egy Vong hajó.
A parancsnok szemei elkerekedtek, a tiszt visszarogyott a székébe. Fél perc töprengést követően felpattant, a szoba végében levő kommunikátorhoz lépett. - Én magam fogadom a hívását! Mondja a frekvenciát! A beosztott mellésietet, és begépelte a számokat. Kirt kiegyenesedett, amikor egy emberi alak jelent meg előtte. - Azonosítsa magát! – förmedt rá nyersen a férfira. Beosztottja rémülten súgta neki, hogy óvatosabban, de nem hallgatott rá.
|
|
|
Post by Lord Brodrig on Oct 7, 2012 12:50:45 GMT 1
Vaalor kilépett a hajójából. Amint előrepillantott, azonnal látta, hogy már várnak rá. Egy magas, ócska köpenybe burkolózott rattataki férfi alakját pillantotta meg az űrhajója mellett. Az zavaralanul bámulta őt, s a Gyilkos az elméjében érezte, hogy a szürke bőrű, tetovált férfi hívja őt. Vaalor kivette, hogy a másik vezetni akarja valahová. Mielőtt odaért volna a rattatakihoz, meghökkenésében lecövekelt. Az űrkikötő bejáratában egy szakasz fegyveres katona tűnt fel minden jel nélkül, és nyomban felé kezdtek masírozni. Élükön egy szürke overallt viselő tiszt villámot szóró szemekkel.
Vaalor meggyőződött róla, hogy fénykardja kézügyben van, majd a vendéglátójára pillantott. A rattataki arcán nem tükröződtek érzelmek, továbbra is őt bámulta leplezetlenül, mialatt egy szót sem szólt. Vaalor nem értette a dolgot. Miért csalnák csapdába őt, hiszen azt sem tudják, mit kereshet itt.
- Hé, nem érzed? – fordult a szürke bőrű lény felé. – Társaságunk akadt.
Ekkor fejében éles hang csendült.
Az, hogy nincsenek sebek az arcomon, nem azt jelenti, hogy sértetlen vagyok. Hallásom és hangszálaim károsodtak, ezért, kérlek, beszélj velem az Erő segítségével. Habár úgy érzem, társaságunk lesz.
Vaalor bosszúsan fogadott szót. Hát jó! Én majd végzek velük! Aztán elvezethetsz a vezéredhez!
Azzal aktiválta vörösen izzó fénykardját. Azonban mielőtt mozdulhatott volna, a rattataki megpördült, és a katonák nyomban a levegőben kötöttek ki. Valamiféle zöldes fény vette körül őket.
Nem rattataki vagyok – hallotta a hangot ismét - , hanem éjnővér. – Azzal a szakasz holtan rogyott a padlóra. A szürke bőrű vonásai megenyhültek, s Vaalor valóban felismerte, hogy az illető nő, és nem a rattataki faj szimbólumait viseli az arcán. Ez megmagyarázza a zöldes fényt, mert az éjnővérek az Erő egyik másik aspektusát használták.
Az éjnővér siklóval vitte tovább őt. Vaalornak kétségei ámadtak, amikor elhaladtak a legnagyobb település mellett, amit a bolygón látott. Vezetője azonban azt sugalmazta neki, hogy valamiféle Sötét Templomba viszik őt. Rövid párbeszédükből az is kiderült, hogy ez egyfajta Sith Templom, ahol rendkívül különleges és sötét erők lakoznak.
Vaalor nem sokkal később a Templom sírboltjának gigászi bejárata előtt állt. Az ajtót két széles vállú, kemény férfi őrizte. A Gyilkos kivárt, amíg a bejárat feltárul a mennyezetbe, aztán belépett a helyiségbe. A lélegzete is elállt az izgalomtól. A terem közepén, egy hatalmas trónuson ott ült a legendás Sith Nagyúr, Aloysius Kallig. Halált sugárzó, félelmet keltő maszkja szemgödreiben sárga pupillák csillogtak. Vaalor letérdelt, de továbbra sem vette le a szemét az őt méregető alakról. Valóban ekkora volt, vagy csak a hatalma miatt hat rá így?
- Nagyuram – kezdte a Gyilkos. – Én egy hatalmas lény szolgája vagyok. Talán volt szerencséd ismerni őt a múltban, ki más néven ugyan, de hozzád hasonlóan visszatért a múltból, hogy jelenné tegye a galaxist. Fogadd tőlem e pecsétet! – emelte magasba Waranous küldeményét, ami Kallig kezébe röppent.
A Nagyúr maszkja nem tükrözött érzelmeket. A lelke sem. Néhány percig tűnődve tanulmányozta a dokumentumot, majd felemelkedett, és így szólt: - Vígy uradhoz, szolga! – azzal az ajtó felé iramodott.
|
|
|
Post by sithlord on Oct 13, 2012 16:05:51 GMT 1
-Rendben Nagyuram! -mondta alázatosan Vaalor a Gyilkos. -Akár most is indulhatunk ha gondolod! -Lord Kallig bólintott majd intett két szolgájának, hogy készítsék elő a saját siklóját.
Hamarosan két egymástól jócskán eltérő típusu és külsejű hajó szált fel az egyik platformról, hogy elhagyja a Dromund Kaast. Vaalor maga is csodálkozott, hogy ennyire könnyű dolga volt ezzel a Sith Nagyúrral. Ezek aztán tényleg nem kukoricáznak, gondolta magában elégedetten. Hamarosan átküldte a vektorokat és a koordinátákat kísérőjének, majd mind a ketten a hipertérbe léptek.
|
|
|
Post by Enz on Aug 28, 2014 23:22:13 GMT 1
A Strunz Dieter HT-1-es, ezüstös űrhajója lassan ereszkedett lefelé a bolygóra, amelyet az elmúlt évezredekben visszahódított a természet. Itt-ott látszódtak még a régi, impozáns épületek megkopott maradványai, a régi Sith Birodalom sokszögletű, középről kifelé nyilazó címereinek kopott nyomával díszítve, de az egykor a Köztársaságot a bukás szélére juttató állam fővárosa ma már töredékét sem tükrözte az egykori hatalmasságnak és dicsőségnek. Mint minden kezdeményezése a sitheknek, ez is a belharcok martalékává vált, és már csak ebből a szempontból is értékes lecke volt, morfondírozott Alia a kommunikátori ülésben ülve, miközben K'Krukh mester láthatóan kihívás nélkül elvezette a számára eddig ismeretlen hajót. Magán érezte a másodpilótai ülést elfoglaló Carl tekintetét, ami kissé még mindig zavarba hozta, ezért inkább a kinti tájra próbált fókuszálni, és az Erő segítségével felmérni a lehetséges kihívásokat és veszélyeket. Tudta, hogy itt számos veszélyes faj lakik, és még a fénykorában is a dzsungelek foglalták el felületének döntő részét. Odakint enyhén szemerkélt az eső, aminek állandósága hozzájárult az itteni környezet nehéz élhetőségéhez. A landolás kevéssé sikerült döcögősre, mint elsőre képzelte: a mester könnyedén lerakta a gépet, ami csak aprót zakkant landolás közben. - Megérkeztünk a Dromund Kaasra, a sithek egykori fővárosába - jelentette be a mester, de Alia most nem volt olyan kedvében, hogy rámutasson, nyilvánvaló dolgokat szükségtelen elismételni. - Dromund... Kaas... - ismételte lassan Légió, és mintha forogni kezdtek volna a szemei. - Emlékszem rá. De akkor még több épület állt. - Nem jedi voltál? - pillantott rá kissé meglepetten Alia. - Légió nem tudja - rázta meg a fejét a lény, és a mester az Erőn keresztül üzent is rögtön: ne bolygassa egyelőre ezt a témát. Alia már nem volt a Rend tagja, de ez kifejezetten hasznos ötletnek tűnt. Hagyni kellett az évezredekig elzárt lénynek, hogy lassan, nyomás nélkül jöjjön rá, micsoda is volt ő előtte. - Szóval miért jöttünk ide, K'Krukh mester? - kérdezte Carl, akit határozottan izgatott az úti céljuk. - Megismerkedni a sithek titkaival - felelte a mester, és Alia ismét meglepődött. A zsebébe nyúlt, de a holocronját még mindig ott érezte, mint ahogy a mester tekintetét is. - Én is megtaláltam már - mondta neki a whipid, de meglepő módon bántó vagy sértő él nélkül. - Egy ilyen ereklye kisugárzását nem lehet elrejteni. Te azonban vészesen közel kerülhettél volna a Sötét Oldalhoz, ha egyedül folytatod a benne lévő tudás megszerzését. - Az kizárt! - tiltakozott Alia erőteljesen. - Tudom irányítani a saját akaratom, és mindez csak erősebbé tesz a nagyobb jó érdekében! - Legutoljára hat évtizede hallottam ugyanezeket a szavakat. Egy fiatal lovagtól. Anakin Skywalkertől - mondta csendesen a mester, mire Alia észrevette, mennyire feldúlta ez az apró megjegyzés, és elszégyellte magát, főleg, hogy Carl előtt lepleződött le. - Fiatal vagy még, Alia. Ha el akarod hagyni a Rendet, nem én foglak visszatartani, hiszen magam is ezt az utat követtem. Ugyanakkor azt nem fogom hagyni, hogy eltékozold az életed és még egy olyan szülessen, mint Vader. - Mester - nézett rá tágra nyílt szemmel, azt is elfelejtve, hogy megfogadta, lázadása és különállása jeleként nem fogja a címével illeti. Mindenesetre jól esett neki a whipid figyelmessége, és szigorú, mégsem fegyelmező hozzáállása. Előhúzta az aprócska piramist, és odanyújtotta neki. - Nálad nagyobb biztonságban lesz. A whipid ráhelyezte az egyik kezét az övére, majd a szemébe nézett, és csak mikor Alia nem húzta vissza a kezét, akkor bólintott, és vette ki belőle, saját köpenyének zsebébe csúsztatva. Carl csendben figyelte közben őket, miközben Légió továbbra is saját érzéseivel és emlékeivel küzdött. - Carl, Alia. Nézzetek szét kint, de ne menjetek messze a hajótól! - mondta nekik a mester. - Én közben megpróbálom megfejteni érkezésünk okát és annak helyét. - De nem veszélyes odakint? - kérdezte kissé gyámoltalanul a fiú, akinek csakugyan nem volt semmi fegyvere. - Majd én gondoskodok védelemről - mondta Alia, kerülve a szemkontaktust a fiúval, kezét összefonva a mellkasa előtt. Emlékezett rá, legutóbb is majdnem mi lett, amikor összepillantottak, és azóta szégyellte a dolgot. Vagy talán azt, hogy nem forrtak össze az ajkai, és nem ölelte át újra úgy Carl, mint Tarison? Nem, az lehetetlen! - Na gyere már! K'Krukh arcára halovány mosoly futott, ahogy Alia kiviharzott, Carl pedig alig bírva tartani a lépést, követte. Jól meglesznek ezek ketten, és átsegítik majd egymást a nehézségeken. Ő maga még tartotta a régi Rend cölibátusi és egyéb fogalmait, de ezt nem kellett elvárni az újaktól. - Gyere csak, Légió - fordult a fülkében maradt egyetlen élőlény felé. - Azt hiszem tudnál nekem segíteni kicsit.
Alia szinte duzzogva vonult végig a rámpán, és csak a hajó által biztosított esővédelem határánál állt meg, hogy bevárja a fiút. Hogy gondolhat egyáltalán ilyen dolgokra, maga sem értette, mint ahogy azt sem, milyen kellemes volt elképzelni mindent maga előtt. Ilyen sosem történt vele előtte, ráadásul, hogy pont egy ilyen tutyimutyi, életképtelen fiúval, mint Carl, akire állandóan neki kellett vigyáznia, mint egy pótanyának? Persze, ez volt Tüsi utolsó kívánsága, és őt végképp nem akarta cserben hagyni, de semmi pozitívat nem tudott volna hirtelen mondani a fiúról. Naiv és gyakran túlságosan tájékozatlan volt, és amikor egyetlen egyszer harcolt, akkor is több galibát okozott, mint hasznot. Hátrapillantva látta meg a fiút, aki szinte loholt utána. Ez a kitartása is idegesítette: ha egyszer le akarta rázni, akkor csak ne fusson utána! Mindenesetre nyugalmat erőltetett magára, és megfordult a fiú felé. - Biztosítanunk kell, hogy ne érje meglepetés a gépet! Felkapaszkodunk a mögöttünk lévő romra, és körbenézünk makrotávcsővel. Én megyek elől, te követsz, nem kóborolsz el és szólsz, ha valami gyanúsat érzel. - Értettem - bólogatott a fiú komoly képpel, Alia pedig szó nélkül fordult vissza, és megindult előre. Carl pontosan úgy tette, ahogy mondta, és nem kóborolt el az ösvényről, amit egyrészt a helyi élővilág vájt, másrészt pedig ő nyitott fénykardja segítségével. A rom, ahová érkeztek egy jó negyed óra csendes gyalogság után, egykoron hatalmas épület lehetett, de mostanra már csak alsó szintjei voltak meg, sűrű gazzal benőve. Alia a kezével jelzett, hogy álljanak meg. - Nagy az omlásveszély. Én felmegyek, te pedig közben várj meg itt! - szólt a fiúnak, aki bólintással jelzett, hogy tudomásul vette. Alia nekiguraszkodott, és pár lépéssel máris az egykori bejáratnál termett, aztán néhány akrobatikus mozdulattal felkapaszkodott az első emeltre, majd tovább, egészen az egykori harmadik emelet magasságáig, ahol a korabeli sith címre legalsó nyila kapott helyet, erősen eradálódva. Szeméhez emelte a makrotávcsövet, majd szemlélődni kezdett.
Carl nem tudta hova tenni Alia furcsa viselkedését, de leginkább a magát miatta feláldozó társa halálának tudta be, és ezért is kerülte a konfrontációt. Időre volt szüksége a lánynak, hogy összeszedje magát, és tovább folytathassa az utat. Amilyen ügyesen feltalálta magát folyamatosan, állandóan rá kellett csodálkoznia, miért őt, és miért nem a lányt tartja olyan nagy becsben a whipid mester. Ő Sheddu Maadnál is csak katonásdit játszott, és ha nincs Dorja, talán sosem jut akárcsak őrmesteri rangig sem a sith hadseregben, míg a lány olyan ügyesen verte vissza a nekghoulok támadását, hogy tucatnyi levágott közülük. Ahogy ezeken morfondírozott, és a lányt figyelte, egyre erősebben kezdett esni az eső, Carl pedig hiába húzta a feje fölé kabátját, nem sokat segített. Alia tanácsával ellentétben sietősen megindult az épület felé, és a bejáratnál állt meg. Odabent a főfolyosó elején túli rész be volt omolva, így nem igazán kellett tőle tartania, hogy valamilyen vad befészkelte ide magát. Bement, és hátát a falnak támasztotta egy helyen. Hirtelen valami kinyílt a háta mögött, ő pedig beesett rajta, nagy kiáltással. Hatalmas por verődött fel, ahogy földet ért valahol, egész teste pedig sajgott, ám semmije nem tört el szerencsére. Pislogva nézett körbe, ahogy lassan visszatért a látása. Nagy meglepetésére vészfényeket látott égni, amiknek korlátozott fénye megvilágított egy furcsa, leginkább kristályra emlékeztető dolgot a szoba közepén, tartórudakkal körbefogva, körülötte poros, elfedett műszerekkel. Köhögnie kellett, de lassan ülésbe tornázta magát, majd nagy nehezen feltápászkodott. Egy koppanást hallott maga mögött, mire az első kezébe akadó dologgal megpördült, hogy ha kell, legalább harcban haljon meg. - Mondtam, hogy maradj kint! - mondta Alia, de hangjában inkább aggodalom csendült, mint düh. Gyorsan végigtapogatta, miközben szemével a sérüléseket kereste. - Minden rendben? - Köszönöm, igen - fújta ki magát Carl. - De vajon mi lehet ez a hely?
|
|
|
Post by Haruhi on Sept 20, 2014 14:32:44 GMT 1
Valamikor arra számított, az idő megszűnik és az ébredés követi az elszenderülést. De nem így történt, az idő pergett tovább noha fátyolosan, bizonytalanul, de mégis kimerítően, s az érzékekre telepedő csendben. Talán álmok voltak, gondolatainak világában azonban könnyen eltévedt a végtelennek tűnő időben, s kénytelen volt olyan emlékeit félretenni, melyeket csak éberen rakhatott volna újra össze hitelesen, akár egy kirakóst. Ha nem lehetett felidézni a zűrzavart, csupán még nyomasztóbb volt a valóság, amiről mégis még csak fogalma sem lehetett, az elméje csapdája túlságosan is szorosan szorongatta markában. Néha magányosnak érezte magát, ám az még csak fel sem érhetett ahhoz a dühhöz és célját vesztett gyűlölethez, mely gyakrabban tört rá, s képes volt újra és újra visszahozni az őrület pereméről,. hogy hosszú ideig újra csak lebegjen tudatalattijának anyagtalan sötétségében, míg ismét fel nem lángolt a harag. Mert ő másmilyennek képzelte valamikor még, ám az állapot mégis szembeszállt vele, szembe mert szállni vele és nem volt fegyver vagy hatalom, amivel el tudta érni, hogy lesúlythasson rá! Még nem... de egyszer majd talán, mert nem voltak határok, nem lehettek határok...
Mintha sosem lehetett volna vége, mégis most, vagy talán nagyon régen, tudata határán valamik megmoccantak, s tagjait mintha szorongatta volna valamit, sőt talán azegész testét is, de... nem roppanthatta össze, s nem is volt feladata, igen, már emlékezett, a kristályanyag, ami most végre enyhítette a nyomást, s lassan-lassan képlékennyé kezdett válni. Most már megtudhatta, mit is érzett az imént, vagy mégis korábban...? Elméje ugyan gyenge volt, még csak most szabadult és bontogatta szárnyait, de végre ott érzett másokat, nehézkes gondolataikat. Egy hang hozta el a valóságba, a nyelvet nem értette ugyan ám a a lény elméjének visszhangja elárulta jelentését, nagy vonalakban. Megmondta, hogy ne okozzon még több bajt? Ki? Mi? Á, már-már elfelejtette, hogy léteznek szemei... Ahogy érezte, hogy akár az energiapajzsokkal megfogott víz, a cseppfolyóssá vált kristály lezúdult és dohos levegő töltötte meg szívós szerveit, melyek a verbális kommunikációra tették így képessé, bár... erre jelenleg nem volt módja. Vége volt, szemei egy pillanatra felpattantak, ám beléjük vágó fényáradat helyett egy valójában sötét kamra jól kivehető alakzatai elevenedtek meg előtte. Enyhülő tekintete épp a kapszula lába alatti működtetőrendszerére szegeződtek, s már látta a hozzá kapcsolt, s most füstölgő ócska idegen szerkezeteket, kábeleket. Valóban, nem ott volt, ahol elszenderült. Felnézve pedig, nagy vonalakban meglepően hasonlatos lényeket pillantott meg, tudta hogy a hangok és gondolatok forrásait. S éppen ezért, megfeszítette tagjait, s mivelhogy engedelmeskedtek neki, előrelépett a talpazat széléig, s félig nyílt szemhélyainak álmos tekintetével végigmérte őket. Ők tehettek róla, hogy itt volt? Talán nem, mégis bosszús volt... ám... a válaszokat tudhatták, hisz nem férhetett hozzá lények számtalan gondolatához, főleg ha azokat nem osztották volna meg magukon kívül mással. Ajkai nem rebbentek hát meg, ám követelőző gondolatai megértették abban a pillanatban, hogy elküldte őket. ~ Mi ez a hely?! Hogy merészeltek istenetek szemébe nézni? ~
Carl, aki csak közelebb araszolt, már-már megbántott grimasszal fordult vissza Aliahoz, de mégis gondolt egyet és felvette vele a harcot... egy kicsit. - Milyen galibát? - kezdte, szándékosan egy kis szemtelen tónussal hangjában - Még csak hozzá sem nyúltam semmihez, egyszerűen... Arra számított, hogy a lány vág majd közbe, ehelyett azonban egy zümmögő hang volt az, ami a kristály most életre kelt, villódzó talpazatából jött. A gépek, amik hozzá voltak erősítve most szikrát vetettek, a kábelek pedig néhol meggyulladtak, mintha túltöltődtek volna. - Hát pont ilyet... - jött a válasz végre Aliatól, s talán már ráncigálta is volna el onnan, csak hogy nem kezdett omladozni a mennyezet, vagy rengeni a föld. Ezt mindenképpen jó jelnek könyvelte el, de inkább nem említette meg hangosan is. Hátrálni viszont annál inkább szeretett volna, s jól tette, alig néhány pillanattal később ugyanis a kristály kocsonyaszerűen megremegett, majd egyszerűen lefolyt a padlóra, mintha kiborították volna egy edényből. Csak a helyén maradt emberi alak lepte meg jobban! Ugyan a még mindig pislákoló vészfények bizonytalanná tették a részleteket, de csupa ezüstös-szürkeség volt, hosszú hajától kezdve sápadt bőrén át egészen ruhájáig, elvégre vörösesnek tűnt jelenleg, de vöröses fényben könnyen leszögezte imént, hogy nem volt "színes" egyén. Először csak hümmögött, lévén nem jött nyelvére semmi logikus, de aztán mégis kibökött valamit, dícséretes módon legalább elsőként. - Ő ki lehet... lehetett? Az utóbbit rögtön kizárhatta, a biztosan nőnemű idegen végtére is megmoccant és rátekintett, ő pedig különös mód nemhogy félrepillantott volna, de egyenesen viszonozta a figyelmet, ami azokból a szürke szemekből felé irányult. A következő pillanatban mégis Aliara pillantott, afféle tanácsot kérve, például hátha ő már a fegyveréért nyúlt, míg ő képtelen volt eldönteni, hogy ez szükséges lett volna éppen, vagy nem. Ekkor azonban valaki a megszólalt, nem Alia, de nem is a lény, vagyis... a szája nem mozgott, de ki más lehetett volna? - Mi sem igazán tudjuk - tárta szét a karját Carl tanácstalanul, de mielőtt valamiféle diplomatikus megoldást eszelhetett volna ki, Alia bombaként robbant. - Ezt éppen én is kérdezhetném tőled... hogy mered magad istennek nevezni? Hát nincs benned semmi becsület?! - szinte szikrázott belőle a düh, ahogy ezeket kimondta.
Kihúzta magát, egy pillanattal ezelőtt már azért meg akarta büntetni a fiút, mert nem hallgatta végig, a lány azonban sikeresen magára vonta róla a figyelmét. Aljalények! Nem ezért várakozott ilyen sokáig, hogy valamiféle istentagadók közé kerüljön és ő kegyesen megmutassa nekik a hatalmát... ~ HOGY KÉPZELED! ~ villantotta rá tekintetét, fogsorával együtt, s máris elfogta a méreg ~ BORULJ LE ÉS KÖNYÖRÖGJ AZ ÉLETEDÉRT! Vagyis... felejtsd el, KÖNYÖRÖGJ A GYORS HALÁLÉRT ISTENED KEZE ÁLTAL! ~ A talpazat a régi volt, csupán egy enyhe kézmozdulatra volt szüksége, hogy a egy fedél elhúzódjon és hosszú kardja ismét kezében legyen, oly hosszú csend után. Nem tapogatta végig, egy pillanat alatt kirántotta hüvelyéből, s engedett magának egy pillanatot, mielőtt leszökkent volna a padlóra, hogy elsöpörje őket. ~ Kár, hogy a felismerésetek az utolsó gondolatotok lesz... ~
|
|
|
Post by Enz on Sept 20, 2014 16:30:14 GMT 1
Carl tétován figyelte, ahogy a fura lány valamiféle ósdi fegyvert vesz magához, majd egyetlen határozott mozdulattal kiszabadítja a kardot a hüvelyéből, és tudta, hogy ezzel véget is ért a békés megoldás lehetősége, egyelőre legalábbis. A lány pedig a maga furcsa kommunikációs módján - hiszen a szája nem mozgott, és csak mintha gondolatokat hallott volna - is nyilvánvalóvá tette, hogy nem éppen békés szándékai vannak. Volt az arroganciájában valami igencsak megragadó, és végül is Carl nem bánta volna az istenes részt sem, ha úgy adódik, de most már mindenképp Alia mellé kellett állnia, hiszen valószínűtlen volt, hogy a lány csak félmunkát akarjon végezni. A következő pillanatban előre szökkent, és hosszú pengéjével nagyot hasított maga elé, ami a fél arcát is levitte volna, ha nem hajol le a penge elől. A támadás szele és a hirtelen mozdulat azonban túlságosan elnyújtotta saját mozdulatait, így a tervvel ellentétben fenékkel a földre érkezett. Támadója azonban nem vele, hanem Aliával akart egyelőre törődni, és egyszerűen átszökkent felette, miközben Carl a sötét földet tapogatta, hátha valamilyen fegyverként használható dolog akad a kezébe.
- Hogy merészeled?! - vágta hozzá a mondatot Alia, fénykardjával egyetemben, ami szikrákat vetett a kardján, ám a fém állta a támadást. Az egy dolog volt, hogy ez a szemtelen fruska elég pofátlan volt ahhoz, hogy istennek nevezze magát, de hogy még Carlra is rátámadjon... Ez kemény fellépésért kiáltott. Alia kicsit sem csüggedve vonta hátra a fegyverét, majd újra támadott. - Nem tudom ki vagy aranyom, de rossz napot fogtál ki! ~ Hadd lássam kinek a rossz napját... ~ felelte a lány dölyfösen, miközben újból hárította a támadását. Alia agyában ezer fogaskerék zakatolt, ahogy újból támadott: láthatólag nem vezetett sehova, ha védekezni hagyta, hiszen pengéje esetlen hossza ellenére sem igényelt túl gyors forgatást ilyenkor. Támadásra kellett bírnia valahogy, hogy kihasználhassa azt, hogy a szűk térben jobban képes használni saját fegyverét. Néhányszor körbepörgette maga előtt a fénykardot, miközben hátrálni kezdett. - Ha a fejemet szeretnéd, gyere és vedd el, fruska! - kiáltott rá, miközben már négy-öt lépés távolságra sikerült kerülnie tőle. A lány azonban válasz helyett csak szélesen mosolygott rá, és az sem kerülte el Alia szemét, hogy fogást vált a kardja markolatán. Tehát tényleg támadásra készült. Alia hátrált még egy lépést, és amikor ellenfele megindult felé, kardját fogó kezét behúzta, pengéjével egyenesen a támadóra célozva, majd amikor három lépésre csökkent a távolság, az Erőt is bevetve ugrott fel, a levegőben kikerülve a pengét, ami alatta húzott el, majd egyetlen pördüléssel a lábán ért földet lány mögött. Előre szúrt, ám mielőtt fegyverével felnyársalhatta volna az istenkomplexusos idiótát, ő fegyverének lendületét kihasználva pördült meg felé, és fegyvere pontosan útját állta az övének, ami így ártalmatlanul csúszott félre. Kezét sietve kapta vissza, ám így sem sikerült megúsznia: a penge vége egyetlen vékony hasítást hagyott a bőrén, amiből vér serkent ki. - Egész ügyes vagy egy leendő halotthoz képest - küldött ellenfelének egy gúnyos elismerést.
A lány ismét támadásba lendült, ám ezúttal Alia sokkal közelebb volt hozzá, semmint újra elsüthesse ezt a trükköt. Ehelyett az utolsó pillanatban bukott le a támadás elől, majd a kéz mozgásával ellentétes irányba bukfencezve került közelebb a lányhoz, és felpattanva fénykardjával a nyaka felé csapott. - Véged - közölte vele a mozdulat közben, ám ami ezután történt őszintén megdöbbentette. Fénykardja, ahelyett, hogy feje helyén csupán egy füstölgő csonkot hagy, egyszerűen elnyelődött a bőrén, mintha valamiféle képessége lett volna ez. - Szentséges banthaszar - mondta ki meglepődöttségében, ahogy az energiamező fele egyszerűen mintha megszűnt volna létezni a lány testével érintkezve. Ahelyett, hogy őt vágta volna ketté, fegyvere szenvedett ilyen sorsot. ~ Ostoba! Egy istent nem lehet megölni! ~ mondta a lány, Alia pedig leengedte a fegyverét. Szemében vad tűz égett. - Valóban - értett egyet, és kikapcsolta a kardját, majd egyetlen mozdulattal az övébe rejtette. - De ezt egy istennel is meg lehet tenni! Keze hirtelen ökölbe szorult, és egyetlen jól irányzott mozdulattal a másik lány arcába csapódott, aki a váratlan támadástól megtántorodott, fegyvere pedig csörömpölve a földre hullott. A lány meglepődött kifejezéssel érintette meg Alia csapásának vöröslő nyomát, ami jól esően csúfította el már-már szoborszerű arcát. Tekintetében elegyedett a sikeres találat feletti döbbenet és az a nézés, mintha éppen istenkáromlást követett volna el. A vörös hajú jedi okosabb volt, semmint megvárja az ellencsapást, így minden előjel nélkül rávette magát ellenfelére, a földre teperve, és vad bírkózásszerű harcba kezdtek a porban. - Ha kell addig ütlek, amíg van benned erő, te cafka! - kiáltotta, miközben nekiesett, hogy szó szerint foggal-körömmel nyerje meg a harcot.
|
|
|
Post by Haruhi on Sept 20, 2014 18:32:56 GMT 1
Ilyesmit azóta nem tapasztalt, hogy... pontosan nem tudta mióta, egyike volt a ködös foltoknak, melyeket egyszer, talán régen félretett elméjéből kevésbé zavarosabb időkre. A most nem egy olyan alkalom volt, mikor ezt megengedhette magának, a lány öklének nyoma ugyanis felhívta figyelmét arra, hogy egy isten nem tűrhetett ilyen gyalázatot büntetés nélkül! Alig hogy a lendületének ereje maga alá nyomta, ezúttal az ő ökle várta, mely egyenest a gyomorszájába szaladt, s ahogy másik kezével csípőjénél átkarolta, még két újabb ütést küldött neki ugyanott, mely már csak lemezes fémkesztyűivel is kellemetlen volt, nem hogy megfelelő kondiciójával és halovány, de jelen helyzetben nem idejétmúlt harci tapasztalataival. Való igaz, már az is előnyére válhatott, hogy térd és könyék alatt tulajdonképpen megvédte a mozgását nem akadályozó páncél, mely teste többi részére nem vonatkozott. A három ütésből azonban ellenfele hamarabb felépült, mint várta, kinek mindkét keze megmozdult, talán hogy megragadja és földhöz próbálja döngölni, vagy talán hogy torkánál ragadja meg. Neki azonban csak az arcába kellett fejelnie, hogy ebben pillanatnyilag megakadájozza, majd lelökje magáról oldalirányban. Már talpra is szökkent, a lány azonban a földön maradván elkapta lábait, s kirántotta alóla: valóban, a páncél biztonságérzete miatt erre éppen nem gondolt, s ennek megjegyzése magában időt adott, hogy az arcába tenyereljen szitokszavak közepette. Ismét elfogta a méreg, már másodszor találta arcon! De visszavágott ugyanúgy, s néhány pillanatig bármiféle védekezés nélkül osztották egymásnak a "bemosórongyot", nem is gondolva bele, hogy inkább nevetségessé teszik magukat, mintsem hogy felülkerekednek a másikon. Ugyancsak meglepődött mindenesetre, puszta kézzel ilyen intenzíven nem került még sor összecsapásra, s lassan szimpatikussá vált saját bosszúsága, amit ráereszthetett az vadóc halandóra.
Nem lepődött meg, hogy ismét neki sikerült előbb jobban időzítenie - isten volt elvégre - mikor egyik kezével nem az arcára, hanem a nemrégiben már megjárt gyomrára irányozta ütését. Bár nem ököllel, de így is megtántorította, s végre kiszabadulva féltérdre emelkedhetett. ~ Hiába dacolsz! Már nem tart soká, ígérem! ~ mosolygott rá, ahogy egy oldalbavágást sikeresen tűrve, homlokon vágta. Számtalan lehetőség nyílt meg előtte: elkapni a nyakát és megpróbálni kicsavarni, vagy torkát és folytogatni, vagy újabb gyomortalálatokkal megsorozni... Talán el is pazarolta volna megnyert idejét és előnyét arra, hogy nem tud dönteni az elsöprő módszere felett, ha amiatt történik meg, hogy ráébred: tulajdon pengéje közeledett mögötte a háta közepe felé! Ez nem volt játék, talpra szökkenve féloldalt fordult s egy határozott mozdulattal, fizikai kontaktus nélkül ellökte az őt megrohamozó fiút, ki néhány méter után a gépe talpazata mellett landolt, a kard pedig valahol máshol csendült a kövekkel kirakott padlón.
A lány pedig már oldalba is kapta, mintha méregben forogtak volna szemei, melyre válaszképp nem kevésbé dühödött fel, mind figyelmetlen önmagára mind őrá. Hogy volt benne még erő az előbbi után, majdnem olyan kitartóan állt ellen, mintha ő lett volna a helyében. Ráadásul most, hogy ő is lábain állt, hozzá tudta vágni a falhoz, mely mintha megremegett volna ütközése után. Hozzákoccant homloka, s homályos tekintetét odakapva látta, ahogy egy valószínűleg nem neki szánt, jókora elhajított kődarab találta arcon. Épp stabilizálni akarta magát, hogy lesújtóan kigúnyolja, fél szemmel a rossz dobó fiún tartva a szemét, ám aminek nekiütközött nem a fal volt, hanem egy nálánál kétszer nagyobb, repedésekkel teli szobor, mely megadva magát most néhány nagy darabba törve összeomlott felette. Veszélyérzete csak annyira jelzett időben, hosz megláthassa, mi zúdul rá. Az ötödik darabbal való találkozását követően hirtelenjében mindent el látszott nyelni a sötétség.
|
|
|
Post by Enz on Sept 20, 2014 19:11:38 GMT 1
Alia egy adag vért köpött ki a földre, ami az ajkán lévő repedésből szivárgott a szájába, majd felegyenesedett, és a találattól zúgó fejjel megindult az összeomlott szobor alatt fekvő lány felé, akinek kézmozgása, pontosabban több remegő ujja elárulta, hogy akad még mit szétverni benne. A szerencsétlen találat miatt nehezére esett tiszta fejjel gondolkodnia, de egy valamiben biztos volt: a lánynak pusztulnia kell. Magát le sem porolva ujjai ropogtatásával volt elfoglalva, mintha ez akár megijeszthetné vagy lenyűgözhetné eszméletlen ellenfelét. El kellett ismernie, ha nem találja el, szép húzás lett volna ez most Carltól, bár megölnie nem sikerült ezt a felettébb idegesítő istenséget, de így legalább ő fejezhette be a munkát. Az eszméletlen test felett megállva érezte, hogyan fűti testét belülről a gyűlölet, és készen állt rá, hogy végleg befejezze ellenfele pályafutását ezen a létsíkon. - Találkozunk a túlvilágon, ribanc - emelte ütésre a kezét, ám egy határozott szorítást érzett rajta. Dühösen pillantott maga mögé, és szeme Carl nyugodt tekintetével akadt össze. Azokban a rendíthetetlen szemekben mintha egyúttal rosszallás is ült volna. - Engedj! - rázta meg magát. - Zárjuk ezt le! - Zárjuk - bólintott visszafogottan. - De nem így. - Miért? - kérdezte őszinte meglepődéssel a hangjában. - Téged is meg akart ölni! - Hogy megtudjuk kicsoda. Sosem láttam még hozzá hasonló lényt. - Gyakrabban kéne kimozdulnod - vetette oda flegmán, megpróbálva ismét kiszabadulni. Mivel a fiú továbbra sem engedte, megpördült, hogy ha kell, előbb vele is megverekedjen, ám tekintetük alig pár centiméterre volt egymástól ilyen helyzetben, ami gyorsabban zavarba hozta, mint gondolta. - Most már elég volt, Alia - mondta határozottan, mégsem parancsolóan neki. - Ha megölöd igaza lesz K'Krukh mesternek. Alia halkan felnyögött a lehetőségtől. Észre sem vette, mennyire eluralkodott rajta a Sötét Oldal harc közben. Bár megvoltak az előnyei a Renden kívül életnek kötetlenség szempontjából, bizony a hátrányai is jócskán, hiszen a belső szabályokra való fittyet hányás egyúttal a Sötét Oldal veszélyét is magában hordozta. Bár önmagában nem tartotta feltétlenül jónak vagy rossznak egyik oldalt sem, csak az alkalmazás egyik módjának, pontosan a dogmák elöli menekülés okozta a kiválását a Rendből, és ha csak annyit ér el, hogy beáll a másik táborba, megette az egészet a fene. - Igazad van - bólintott, miközben leengedte a kezét. Carl pár pillanatig még a szemébe nézett, majd elengedte a fogást, és odalépett az eszméletlen lányhoz, majd ölébe kapta. Úgy nézett ki, mint egy feleségét cipelő herceg a holofilmekből, Alia pedig azonnal irigységet érzett az idegen lány iránt. Ő maga a kardját szedte össze, hiszen érdekes dolognak tűnt, és így hagyták el az épületet, anélkül, hogy megbizonyosodtak volna róla, nincs-e több ilyen kristályszerű valami vagy más veszély odalent.
K'Krukh mester a hajó rámpájánál várakozott rájuk, és Alia hirtelen nem is tudta volna megmondani mennyi idő is telt el. Az eső időközben elállt, így visszafelé szerencsére nem lettek vizesek, habár ezt a sok port leverte volna róla a friss csapadék. A whipid mester szalmakalapját felemelve vakarta meg a fejét, ahogy megérkeztek, kettő helyett immár hárman. - Még pár őrjárat és attól tartok nem lesz több hely a hajón - tárta szét a karját, ahogy közelebb értek. Alia lefittyenő ajkakkal pillantott másfelé, míg Carl szótlanul ment tovább. Úgy látszik senkinek nem volt most túl sok kedve a viccelődéshez. Végül a rámpáról visszafordulva a fiú törte meg a szótlanságot. - Az egyik laborban találtuk, mester. Nem volt túl barátságos - közölte, mire Alia felfortyanva fordult feléjük. - Nem túl barátságos? - mutatott a száján húzódó sérülésre tüntetőleg, de a whipid csak nevetett. - Egy kocsmai verekedés durvább sebeket hagy, Alia. - Csak azért verekedtünk, mert a teste elnyelte a fénykardom! - Érdekes - vakarta meg sokatmondóan az állát a mester. - Vigyétek a gyengélkedőbe! - Börtön kell neki, nem gyengélkedő! - rázta meg a fejét Alia. - Sajnos nem sztenderd felszerelés a hajón - vonta meg a vállát válaszul a mester. Alia duzzogva követte a lányt továbbra is hercegnő módjára cipelő Carlt, és ami még meglepőbb volt, a whipid is követte őket. Mikor a fiú talán túlságosan is nagy törődéssel dugta be a gyengélkedő ágyába, majd gondosan be is takarta, Alia keresztbe font karokkal figyelte a bejáratból. Talán nekem kellett volna veszítenem, futott át az agyán féltékenyen, amit rögtön meg is szidott magában. Mi a fenének féltékenykedik itt, amikor egyáltalán semmi sincs közöttük Carllal és ő az, aki nem is akarja, hogy legyen? Nehezebben megválaszolható kérdésnek tűnt, mint az Erő természetéről szólók. - Gyere Carl, ideje elkezdenünk az első leckét - szólt oda a mester. - Alia, te addig felügyeld kedves vendégünket. - Én?! - csattant fel a lány, ám ezen túl nem tett semmi olyat, amivel megtagadta volna a feladatot. A hajó medikai robotja eközben hozzálátott, hogy ellenőrizze a lány állapotát. Felsóhajtva nyúlt a kő nyomán ottmaradt vöröslő ponthoz fején. - Legalább megvizsgáltathatom magamat is... - Ha bármi van, sikíts - mondta mosolyogva Carl, mire Alia hátat fordított neki a székével. Carl vállát megvonva indult ki a mesterrel együtt. Odakint a whipid felé fordult. - Biztos, hogy nem lesz baj? - kérdezte. - Mármint, hogy nem próbál-e meg valamit? - kérdezett vissza a mester, majd halovány mosoly ült az arcára. - Ettől egy pillanatig se félj, ifjú Carl. Alia kötelességtudóbb nő annál.
|
|
|
Post by sithlord on Sept 26, 2014 21:24:28 GMT 1
Carl, miközben a mesterrel készült a tanulásra, egyre csak Aliára gondolt. Maga sem értette miért, hiszen a lány nem volt vele túl kedves mostanában, de mégis... Amikor eszébe jutott akkor bensejében melegség és jóleső érzés áradt szét. Ha vele volt olyan izgatott lett hogy szinte ostobának tűnt, pedig csak zavarban volt. Azonban az nem tetszett neki ahogy a lány a Sötét Oldallal kacérkodik. Fura volt ez éppen tőle, aki nem sokkal ezelőtt éppen hogy a Sith Birodalom egyik katonája volt. Féltette Aliát saját magától, és remélte hogy vissza tudja majd tartani attól a végzetes lépéstől hogy átálljon... Kezdődő szerelem? Lehetséges! Alia nagyon vonzó volt Carl számára és tetszett neki a lány energikussága és tettrekészsége is. Ebben a pillanatban egy fénykard majdnem kettészelte az arcát. Éppenhogy el tudott ugrani előle. -Koncentrálj ifjú! -mondta a mester. -A harcban nincs ábrándozás! -Krukkh mester eléggé atraktív módon mutatta be Carlnak a hirtelen támadás fortélyát. A fiú azonban nem lett dühös. Végül is ő egy tanítvány, tehát az a dolga hogy tanuljon!
Carl aktiválta az Alia által neki adott fénykardot, ami még Tüsié volt egykor, és készen várakozott a mesterre hogy elhárítsa csapásait...
|
|
|
Post by Haruhi on Jan 12, 2015 22:46:45 GMT 1
Lézerlövedékek sziszegtek mellette és hajóját megelőzvén elvesztek a horizonton, de inkább a földbe csapódtak füstöt és földet verve fel. Ha nem egy újabb ócskavashoz lett volna szerencséje, Vaalo'n komolyabb harcba szállt volna az őt üldöző sith vadászgéppel, de így, ráadásul találattól füstölgő bal hajtóművel inkább arra koncentrált, hogy mihamarabb, de ne túl hamar földet érhessen. Nem optimistán vágott neki a sithek műveleteinek megvizsgálásának, még mindig nehéz volt összerakni a kirakós darabjait, hogy miként is tűnhettek elő a semmiből és szaporodhattak ennyire el azóta. S természetesen nem egyszer érezte úgy, hogy az Erő azt sugallta, ha egyszer valamikor másképpen végződik egy hiperugrás, talán éppen forró nyomra akadhatott volna egy akkor még csak nem is sejtett veszedelemmel kapcvsolatosan. Bárhogyan is, az elmúlt hónap szimatolása végén elkerülhetetlenné vált a komfrontáció, s az egyik őrvilágukról kénytelen volt menekülőre fogni. Ha már az ugrás előtt észrevette volna a vadászgépére helyezett jeladót, talán nem követhették volna, de így egyiküknek még sikerült épp idejében befognia, hova is ugrott, mielőtt megsemmisítette a szerkezetet. Vakmerő fajta volt ez a sith, újabbak ugyanis nem léptek ki a nyomában, joggal feltételezhette hát hogy az őt üldöző gép két utasa magukénak áhította a dicsőséget, hogy elbánjanak egy jedivel. Ha nem zavarta volna újkeletű kényelmetlensége a hipertér ugrásokkal kapcsolatban, precízebben reagált volna az első sorozatra és nem kényszerült volna mindenáron járható talajra evickélnie magát...
Az Erő azonban vele volt, irányította mozdulatait és további gondok nélkül sikerült egy sík terep felé ereszkedni, ahol kissé zötyögősen, de talajt érhetett. Figyelmét persze nem kerülte el az a hajó, amely felett elsuhant kevesebb mint fél perccel korábban, de egyelőre csupán elegendő volt az információ arra hogy ne érje meglepetés esetleges váratlan látogatókat illetően, tudván hogy volt más is a közelben. Ahogy az Erő is sugallta, az üldöző abbahagyta a tüzelést, s miután elrepült felette, tett egy félkört és sietősen leereszkedett majdhogynem szembe. Mire kiugrott a pilótafülkéből a Sötét Oldal által megérintett bolygó porára, a két feketébe öltözött alak már mászott is kifelé saját utazó alkalmatosságukból, el kellett ismernie, eltökéltek lehettek. De az is bizonyos, hogy fiatalok voltak: amíg ő megállt gépe mellett, kezükben skarlát pengék villantak fel és a két alak futni kezdett felé. A helyükben körültekintőbb lett volna, bár így sem mondhatta meg közelgő összecsapásuk kimenetelét, hiszen az ő korában sok-sok rövidéletű generáció óta nem volt dolga jedinek sithtel, mégis... az Erő a szövetségese volt, s ennek tudatában közömbösebben állhatott az eljövendő események elébe. Figyelme csak egy pillanatra terelődött el, különös lüktetést érzett a nemrég látott jármű és romok irányából, bárkik is voltak arra a dombok mögött, velük volt az Erő, a kockázatnak pedig nem lehetett helye.
- Halott vagy, Jedi! - kiáltotta egyikük, s egyetlen nagy ugrással áthidalta kettejük közti távolságot, egyértelmű offenzívát indítva vörös fénykardja harántcsapásával, melyet felvillanó saját smaragd pengéje könnyűszerrel hárított. Támadója ügyesen szökkent félre, nem volt teljesen zöldfülű, ám látszott hogy mozdulatait így is érzelmei irányíthatták mintsem az erő, s Vaalo'nnal szemben ez eddig mindig hátrányt jelentett másoknak, már ha a régi templomi évekről volt szó, mikor tanult, illetve mikor néhány évig részt vett a növendékek képzésében. Egy szúrás érkezett, de egy apró csuklómozdulattal elmozdította pengéjét, s egyik kezével elengedve szintén gond nélkül védett. Ekkor érkezett meg társa és egy jobbról érkező csapást mért rá, miközben ő visszább és kicsit balra lépve kivédte, lábmozdulatával porfelhőt csapva a másik arcába. Jól reagáltak mindketten, ugyan szemébe talált a cseles trükkel, az több lábnyit szökkent hátra hogy összeszedhesse magát, míg társa visszapattanó fénykardja mozgását folytatva már meg is pördült, rákényszerítve Vaalo'nt arra, hogy a levegőbe szökkenjen és gyors csapást mérjen a sith fejére, ami persze már nem volt ott lévén tulajdonosa kicsusszant a zöld fénykard útjából. Most kettejük közé került, tisztes távolságra de egyáltalán nem hátrányos helyzetbe, mindhárman mozgásba indultak és hol-hol közelebb vagy távolabb igyekezve kerülni össze-összecsaptak fegyvereikkel, a két sith nem igyekezve azonban túlságosan az együttműködéssel. Nem fáradt, s ők sem lassultak le az első néhány perc alatt, mikor a próbálgatások ismét komolyabb mozdulatsorokba mentek át, ahogy távolabbra kerültek a sérült géptől a dombok irányába. De addigra már bizonyos volt elszántságuk és magabiztosságuk felől, olyan érzelmek voltak, melyek az óvatlanokat rendszerint csapdába csalták, s az Erő mind inkább átjárva őt, kihasználta eme hátrányukat.
Elég volt egyikük hanyag rúgása, melyet combjával semlegesített és az Erő egy hulláma messzire repítette tőle a férfit, kinek társa így egy pillanatra elveszítve lélekjelenlétét elgondolkodott következő lépésén, s Valoo'n már ekkor végleg megértette hogy sosem bízták akaratukat az Erőre, hanem az Erőt az akaratukra. S mikor az akarat tétovázott, az ütem egy apró homokszemnyi időre megszakadt, de nem Valoo'né, kinek smaragd pengéje tovább szúszott az aktuális blokkolásból ellenfele oldalába, majd ragyogva felcsapott hogy annak nyaka és válla között emelkedjen a levegőbe. Hátrébb lépett, ahogy a férfi utolsó pillanatai előtt elterült a földön, s többé ne mozduljon. Ám a másik ekkor szökkent talpra és látva társa bukását emberhez mérten iszonytató üvöltést hallatva rohamozott felé. Rögtön megérezte azt a hatalmas dühöt, melynek érzése olyan volt mintha a férfi egy szököár élén robogott volna felé, sebesen és eddig példátlan figyelemmel és elszántsággal. Vaalo'n tudta, hogy a harag nem hogy elködösítette volna az elméjét, hanem az említett érzelemből ellensége egész egyszerűen merített, hogy minden érzékét olyannyira megerősítse, amivel alaposan meglephette őt. De ő nem az érzelmeire hallgatott, hanem az Erő sugallataira, mely most mozdulatait egy olyan technika szerint irányítsa, melyet saját maga fejlesztett ki. A lényege elsősorban az volt, hogy közel sem minden alkalommal lehetett alkalmazni: fénykardpárbajban, olyasvalamiben ami az ő idejében szinte mindig a gyakorlatokat jelentette. Ám ettől közel sem váltak használhatatlanná. Talán ez a nem gyakori alalmazhatósága volt az oka annak, hogy egyetlen twi'lek fiú tanulta meg igazán a leckét, s a megfelelő időben és helyzetben használja, s nem saját ítélőképességére bízva, hanem az Erőre. Vajon nagy jedi vált belőle, fogadott tanítványokat, hosszú élete volt? Akkor már nem ezen gondolkodott, elméje tiszta volt és teste az Erő útját követve ellenrohamra indult.
Ahogy az alig több, mint egymásodperc lepergett, mintha az idő lelassult volna és teljes egészében tisztába volt az eseményekkel és környezetével. Egy szökkenés és szinte repült előre, mint aki fejest ugrott egy siklóból a semmire és végtagjaival maga mögött zuhant alá. Ellensége fénykardja pedig már szúrásra állt éppen úgy, hogy a vörös penge mellkasán behatolva valahol a csípőjénél bukkanjon fel. Ám Vaalo'n karjai még az ellenfélénél is gyorsabban mozdultak meg, az Erő most egyedül eme két végtagját járta át és egyedül ide összpontosult minden lényeg az univerzumában. Jobb kezébe hatalmas gyorsaság és fizikai erő, kardját fogó baljába mindössze utóbb koncentrálódott. A jobb kéz előre hatolt a levegőben, elkerülve a gyilkos pengét a markolatot ragadva meg, s a szúrás erejét tovább erősítve irdatlan nagyot rántott rajta. Itt volt mindegy, az elereszti e vagy képes kezében tartani, hisz a skarlát fény elsuhant Vaalo'n alatt, ő pedig így épp a férfi felett, ki bár nem tudta megtartani saját markolatát, a tehetetlenség miatt már így is gyorsabb lett, követte fegyverét, őt pedig Vaalo'n smaragd pengéje. Néhány méterrel arrébb bukfencezett, majd felszökkent és megfordult. A férfi éppen akkor állt meg és ragadta meg fénykardját, s szaladt hátába a másik kard és állt meg benne, perzselve bőrét, húsát, csontjait. - ...ááááhh... hh... - halt el üvöltése egy sóhajban, s ahogy Vaalo'n fénykardja visszarepült gazdája kezébe, a férfi először térdre esett, majd arcra borult. A csata véget ért, Dyene pedig rögvest a dombok irányába kapta tekintetét, pontosan oda ahonnan figyelem szegeződött rá. Nem félt, nem volt rossz előérzete, igaz jelenleg jó sem, mert vele volt az Erő
|
|
|
Post by Enz on Jan 13, 2015 15:59:24 GMT 1
Furcsának és ormótlanul túlméretezettnek érezte ezt a kétágú fegyvert, míg K'Kruhk mesternek megvolt az az előnye, hogy az ő fegyvere kicsi és gyors volt. A whipid ismételten támadott, és Carlnak minden lélekjelenlétét össze kell szednie, hogy elhárítsa a csapást. - Mester! Ez így nem igazság! - elégedetlenkedett Carl. - A te fegyvered kisebb és gyorsabb. - Biztosíthatlak, hogy a te fénykardod is legalább olyan jó - mondta a mester szokott, nyugodt stílusában. Carl hitetlenkedve nézte a fegyvert. Hogy tudná ezt a túlméretezett darabot olyan ügyesen forgatni, mint a mester a sajátját? - Cseréljünk fegyvert, tanítvány! Carlt kissé meglepetésként érte a javaslat, és ha nincs az Erő segítsége, bizonyosan elvéti a felé dobott fegyver markolatát, az pedig a földre esik. Persze tudta, hogy ezek a fénykardok nehezen amortizálhatók, azért mégsem akart kárt tenni benne. Főleg ilyen közel a sith űrhöz. Ki tudja még mikor lehet rá szükségük? Ő maga is átdobta saját fegyverét, amit a mester gond nélkül elkapott, majd a lendületet kihasználva pörgetni kezdte maga mellett, majd előtt, aztán egy mozdulattal feldobta, és a háta mögött másik kezével kapta el, majd úgy húzta vissza maga elé, arcán azonban nyoma sem volt vidámságnak. - Azta! - maradt tátva Carl szája a mutatványt látva. Az ő kezében olyan volt, mint egy kidőlt fatörzzsel akarna egy tűszúrást elhárítani, míg a mester úgy forgatta, mintha egy kecses lándzsa lett volna. - Támadj, tanítvány! - utasította, mire Carl egy pillanatra megtorpant. K'Kruhk rögtön észrevette a bizonytalanságát, és mély bölcsességgel oktatta. - Először mindig a félelmed győzd le! A félelem a Sötét Oldalhoz vezet és megbéklyózza az elméd! A jedi pedig az elméjével harcol, a teste nem több, mint eszköz. - Igenis, mester! - tartotta tanított támadóállásba a fegyvert Carl. A félelem az elme gyilkosa, ismételte magában, majd ebből erőt merítve előre lendült, fegyverét szúrásra készen tartva. A mester védekezőállásba állt: a vörös fénynyalábok egyike a bal lába mellett pihent, míg a másik jobb vállánál állt, a fegyver foglalata pedig keresztben előtte. Túl messze van egymástól a két vége: ha itt szúr, bizonyosan győzelemmel végződik ez a gyakorlóharc, ítélte meg az esélyeit Carl, és ennek megfelelően cselekedett. Pár hosszú lépés után karnyújtásnyi távolságba ért, ám a mester ekkor sem mozdult, ő pedig előre szúrt. Szeme kitágult, amikor K'Kruhk egyszerűen félrelépett előre, és az eddig magasban lévő nyalábot egyszer csak a nyaka mellett találta. - A túl egyértelmű támadások kevés harcot nyertek eddig meg - közölte vele, de hangja nem volt megrovó vagy elítélő. - Próbáljuk újra! - kérte Carl, a mester pedig nem ellenkezett. Most kardcsapásnyi távolságra álltak meg egymástól, és ismét ő támadott. Fegyverét több irányból próbálta megsuhintani, szúrni, vágni, de a mester játszi könnyedséggel hárított minden kísérletet. Mikor érezte, hogy fáradni kezd, Carl kissé lelassult, és K'Kruhk ezt választotta ki, hogy ellencsapást indítson: a vöröses penge előbb egyik, majd másik oldalon sújtott le, Carl pedig alig győzte kapkodni fegyverforgató kezét, hogy ezeket hárítsa, miközben egyre jobban hátrálni kényszerült. Már nehezen vette a levegőt, mikor az egyik ütés ledöntötte lábáról, ő pedig a földre esett, K'Kruhk kardja pedig ismét nekiszegeződött. - Ez hogy lehetséges? - kérdezte őszinte megdöbbenéssel. Ennyire tapasztalatlan lett volna? - Az Erő számára nem léteznek a mi mértékegységeink és korlátaink. Emlékszel mit mondtam nem is olyan régen? - kérdezte a mester, neki pedig azonnal beugrott. - Hogy a jedi az elméjével harcol. - Pontosan, tanítvány. A jedi elméje a legfontosabb fegyvere. Ezért is kell megtanulnunk, hogy leküzdjük azokat az akadályokat, amik a saját fejünkben vannak - mondta, és Carl már kezdte érteni a dolgot. Azért forgatta olyan ügyetlenül azt a fegyvert, mert végig azt gondolta, lehetetlen vele rendesen vívni. - Hadd próbáljam meg újra, mester! - kérlelte a whipidet, mire az most először halványan elmosolyodott. Ám mielőtt folytathatták volna a gyakorlást, egy sérült gép húzott el felettük, nyomában egy sith géppel. - Rossz előérzetem van - nyelt egyet Carl. A whipid arca is hirtelen gondterheltté vált. Ha a sithek most megtalálják őket, dolguk végezetlenül kell távozniuk erről a bolygóról. - Derítsük ki mi folyik itt! - szólt K'Kruhk, és Carlnak még arra sem maradt ideje, hogy hebegjen valamit Aliáról, a furcsa rakghoulról vagy arról a hihetetlenül csinos csaj... izé, fogolyról.
Ahogy odaértek a két hajó leszállási pontja melletti emelkedőre, odalent már tetőfokára hágott a csata: két vörös fénykardos alak harcolt egy szőke hajú, zöld fénykardot forgató jedivel. A csata igen impozáns látványt nyújtott, és a túlerő ellenére igencsak kiegyenlítettnek látszott a küzdelem. Carl azonnal maga elé kapta kétágú fénykardját, azzal a szándékkal, hogy beront a csata közepére, de K'Kruhk mester keze a vállán valahogy lenyugtatta harci tüzét. - Sose rohanj egy olyan küzdelembe, amit nem tudsz megnyerni - közölte vele a mester szelíden. - Nem vagy egy szinten velük, tanítvány. - D-de... mégse állhatunk itt tétlenül, végignézve, ahogy lekaszabolják azt a lányt?! - kérdezte Carl, már-már erőszakosan, de K'Kruhk mester még csak meg sem emelte a hangját. - Emlékszem mi történt, amikor legutóbb egy jedi segítségére siettél? - kérdezte, de hangjában egyáltalán nem volt hangja csipkelődésnek vagy gúnynak. Carl pedig nagyon is jól emlékezett Alia fájdalmas sírására, amiért csakis ő volt a hibás. - Minden harc megvívásának megvan a maga ideje. A tiéd még nem jött el. - Bocsánat, mester - hajtotta le enyhén a fejét Carl. Erről a forrófejűségről le kellett szoknia, ha nem akart másoknak még több fájdalmat okozni. Ebben a pillanatban a lány végzett első ellenfelével, és már csak egy másik maradt, Carl figyelmét pedig most már inkább a lenti harc kötötte le. A szája is tátva maradt, ahogy a jedi egy csodás trükkel végzett a második ellenféllel, épphogy elkerülve a saját pusztulását. Nagyszerű technika volt, s mi tagadás, igazán látványos. Ahogy a whipid mesterre pillantott, az ő arcára inkább a meglepetés kifejezése ült ki. Eddig nem ismerte volna ezt a húzást? Vagy talán épp ellenkezőleg? - Mester... az nem lehet! - szólalt meg a whipid, hangjában pedig kétely csendült. Most már Carl is értetlenül pislogott: mester? De hát K'Kruhk már így is olyan idős volt, hogy elég bizonytalannak tűnt, mestere még az élők között van-e egyáltalán. Ez a humán lány pedig ilyen távolságból egyébként is nagyon fiatalnak tűnt. Most viszont érezte - nem tudta honnan, de érezte - hogy a nő őket nézi. A magához térő K'Kruhk nyugodt tempóban indult meg felé, Carl pedig kicsit lemaradva követte. - K'Kruhk mester vagyok, a Jedi Tanácsból - mutatkozott be, ahogy közelebb értek. - Ő itt a padawanom, Carl Grimes. Benned kit tisztelhetünk, lovag?
|
|
|
Post by Haruhi on Jan 13, 2015 17:04:46 GMT 1
Nem sokkal felette egy termetes, középkorú whipid és egy fiatal ember fiú nézett vissza rá - állapította meg ahogy kikapcsolta fegyverét, nem érezvén fenyegető szándékot az Erőben. Elmélkedésre a lehetséges fejleményekkel kapcsolatosan nem volt szükség, az idősebb lény 'irányt mutatva' kezdeményezett, elindult felé és az ember követte. Neki nem maradt más teendője, eltette fegyverét és kényelmesebb testtartásban úgy döntött, bevárja őket, a két sith holttestét majd átvizsgálja később. Újragondolva, enyhén megmozdította csuklóit, s az elesettek fegyverei az Erő révén kezei közé reppentek, ő pedig lopva megnézte őket, mielőtt azokat is övére akasztotta. A közeledőket meg sem kellett vizsgálnia tüzetesebben, mikor a whipid megszólalt a köpenye stílusa és részben fejfedője is sejtette már, hogy talán Jedi lehetett, szavai csak eme feltevését erősítették meg. Szóval volt Jedi Tanács, s még sokan azt állították, hogy a Jedi lovagok nem létezhetnek a Köztársaság nélkül, s a Köztársaság nem létezhet a Jedik nélkül - valaki évezredekkel ezelőtt nem is tévedhetett nagyobbat. Tény, amióta elhagyta a Coruscantot régebben, mint ahogy azt ő érezte, nem találkozott Jedivel. A férfi társát - bár másképpen öltözött és valami bizonytalanság vette körül - a padawanjaként mutatta be, természetesen utóbbit biztosan nem ismerhette, s a másik feltételezett nagyjából 80-110 éves korát megítélve szintén. Bárhogy is nézte, mindkettő fiatalabb volt nála, biológiailag talán 40-70 évvel járhatott a whipid előtt, hacsak nem tévedett. - Dyene Vaalo'n, Jedi lovag - 'tisztelgett' fénykardjával hagyományosan, ahogy mindig is szokott rendtársaival való találkozáskor... vajon kiveszett ez a szokás? Nemsokára kiderül - Talán nem meglepő, hogy ezen a bolygón másra számítottam, de nem vagyok csalódott. Ellenben úgy érzem, tanítványod képzése telis tele hullámvölgyekkel Ezt nem volt nehéz megmondani, a zavar amit az Erőben keltett erős volt ugyan, ám míg a mester fáklyaként világított ezen a sötét világon, padawanja pislákolt és bizonytalan volt, s fizikailag szemlélve is fegyelmezetlen
|
|
|
Post by Enz on Jan 13, 2015 17:30:06 GMT 1
Carl kissé bizalmatlanul méregette a nőt, akit furcsa módon tisztelgett előttük fénykardjával, mintha csak egy ügyességi bemutatón venne részt, és most megköszönné az ovációt a közönségnek, akik nyilván ők voltak. A mester is alig tudta hová tenni a dolgot, így jobb híján kalapja enyhe megemelésével válaszolt a másiknak. Egyelőre minden nyugodtan tűnt, de Carl azért készenlétben tartotta a fegyverét, arra az esetre, ha valami balul ütne ki. Persze nem érzett ellenséges szándékot a másik jedi felől, így jobban aggasztotta, hogy ezeknek a sitheknek nem voltak-e barátaik a közelben. - Nos, mi manapság már semmin nem lepődünk meg - közölte K'Kruhk kissé fanyarul, ugyanakkor ez nem volt igaz nem sokkal ezelőtt. Mi volt az, ami ennyire meglepte ebben a jediben? - Attól tartok azonban, hogy a neved nem idéz vissza semmilyen régi emléket, lovag. Carl nagyjából értette a dolgot: nem annyira fenyegetésnek szánta a mester, mint inkább megjegyzésnek azzal kapcsolatban, hogy valami mást is elárulhatna magáról a nevén kívül. Finom utalás volt, és félelmetes alkata ellenére a whipid mesterien értett hozzá, hogy ilyenekkel sikeresen operáljon. - Való igaz, a padawanom nemrég még a sitheket szolgálta - ismerte el K'Kruhk, mire Carl sietve elkapta a tekintetét a nőről, a környezetet vizsgálva. - És felettébb önfejű, valamint heveskedő is. Ugyanakkor azt hiszem mindannyian voltunk padawanok, kár erre több szót vesztegetni. Ellenben... ez a technika. Hol tanultad, lovag?
|
|
|
Post by Haruhi on Jan 13, 2015 18:29:39 GMT 1
Jogos, semmi esélye nem volt arra, hogy valaha is találkoztak ezelőtt és ezt a másik bizonyossággal mondta, mindössze a magyarázatot rá nem ismerhette, melyet viszont elsietett lett volna akkor megkísérelni kifejteni. Egyetértő biccentéssel válaszolt, érezte hogy ez nem volt elég, azonban ahogy a whipid mester is tudta, padawanja felvetődött problémáival kapcsolatos kérdésé volt az elsőbbség. Most komorabban és alaposabban is megnézte a fiút, a hallottak megmagyaráztak néhány dolgot, melyet az előző összecsapásban is észrevett, de egyben nyugtalanítóak is voltak. A történelemben voltak megtért sithek, kik előtte Jedi lovagok voltak, vagy kik nem ismerték azelőtt a Jedik ösvényét, élőben mégis más volt a helyzet olyan évek miatt, melyeket nem élt meg. Ennek jelzéseképp is emelte meg enyhén bal szemöldökét - Egy újabb dolog, amire nem ezen a planétán számítottam... - mondta tűnődve, mikor csend ült közéjük, ellenben bizonyos technikáira melyekre gyakran tették a megjegyzést, amit most K'kruhk is - nem könnyű ösvényt választottál K'kruhk mester, néha döntéseinkre csekély a precedens. Ahogy módszereinkre és a körülöttünk történő eseményekre is, ezért vannak olyan dolgok, melyeket nem tanulunk meg, hanem kipattannak elménkból vagy az Erő sugallataiból, esetleg töltünk el éveket hogy eljussunk odáig: megérte egyszer elméletben megfogalmazni. A mi munkánk gyümölcseit mások nehezebben értik meg és lényegüket gyakran elveszítik szem elől, replikálni tehát, hm, ritkán sikerül. Az álfilozófiákat félretéve, ez olyasvalami, amit fénykardom mellett még sajátoménak nevezhetek, míg nem akad valaki aki ugyanúgy tekint rá ahogy én, s magába fogadja. Sokan mondták veszélyes, vagy hasznavehetetlen, hiszen nem ismerték... az adatbázisok információin kívül nem ismerem ezt a bolygót, sötétnek látom, de nem ismerem, a véleményem mindössze felületes
|
|
|
Post by Enz on Jan 13, 2015 18:55:57 GMT 1
Carl már nehezen bírta követni, amit ez a jedi lovag hadovált össze, és úgy tűnik K'Kruhk mesternek is meggyűlt a baja a dologgal, ugyanis egyik mancsát a fejéhez rakta, majd kalapja alá csúsztatva vakargatni kezdte a fejét. Az ilyen nyílt, talán kissé sértő gesztusok nem voltak rá jellemzőek, így Carl annak tudta be: ő is nehezen tudja bárhová tenni ezt a lovagot. Rövid csend következett, míg a mester végül megszólalt. - Sok meglepetés ér minket az életünk során, Valoo'n lovag. És ezek között jócskán akad kellemes is - fejtette ki véleményét, és Carl kicsit bizakodóan megint végigmérte a szőke lovagot. A mester tovább folytatta a gondolatot. - Ha csak eddigi tudásunkra támaszkodhatnánk, elkövetnénk ugyanazokat a hibákat, s a jediket kérhelhetetlenül újra kiirtanák, mint évtizedekkel ezelőtt. Magunkat sem mondanám tradicionális jedinek. Carl nagyon is jól tudta, mire céloz a mester ezzel: egy renegát öreg tanító, egy kiugrott lovag, egy nemhivatalos padawan és egy rakghoul nem igazán nevezhető konvencionális csapatnak semmilyen sztenderd szerint. Még akkor sem, ha amúgy a jedik egy igen színes társaság voltak a fajok reprezentáltsága alapján. - Ugyanakkor a filozófia ritka vendég manapság a Rend soraiban. Háborúban állunk, ez pedig ellenséges terület - jelentette ki, és Carlnak elég volt a hullákra néznie, hogy tudja, a mester nem beszél a levegőbe. Ahol kettő ilyen volt, ott kétszáz másik akadt, ezt jól tudta még abból az időből, nos, amikor közöttük volt. - Érdekelne, hogyan és miért is vetődtél erre. Mi titkos küldetésen járunk a Tanács különleges megbízásából, így remélem megérted, hogy többet erről nem nyilatkozhatom - mondta a mester.
|
|
|
Post by Haruhi on Jan 13, 2015 19:32:40 GMT 1
- Hosszú ideje nem voltam kontaktusban a Tanáccsal - mondta változatlan hangnemmel és arckifejezéssel, teljesen nyugodtan és ezúttal tényszerűbben is - ez nem kérdés tárgya most sem, s az én részemről is vannak olyan részletek, melyekbe más indokokból csak frusztráló volna belemennem. Bármi is hozott ide K'krukh mester, nem barátságos vidék ez és nem tudom miféle veszélyeket rejthet. Az érkezésemmel kapcsolatban: szembekerültem egy Sith helyőrséggel és ezt a bolygót választottam célnak. Ezzel a két sithtel még ott találkoztam, de más nem fogja követni őket, egyelőre legalábbis nem. Jeladót helyeztek ugyan a hajómra, de úgy tűnik vagy mindössze nekik volt idejük bármit kezdeni az információval, mielőtt megsemmisítettem, vagy nem akarták hogy másokkal együtt számoljanak le velem. Érkezésünkkor az ő járművükről nem fogtam be jelárnyékokat, így nincsen követőrendszerük, vagy lekapcsolták. Ez a bolygó ugyanakkor fenyegető, mélyen átjárja az Erő Sötét Oldala... Tehát rejtély volt, mi vezette ide mestert és tanítványt, s nem hitte hogy az ő története bármi módon akadályozta volna őket fontos küldetésük teljesítésében, a helyzettel azonban továbbra sem tudott mit kezdeni. Elgondolkodva pillantott vissza válla felett a sithek vadászgépe irányába, használhatná majd, hisz aligha tudná ezen a környéken kicserélni sajátja sérült hajtóművét
|
|